Prágai Magyar Hirlap, 1930. május (9. évfolyam, 99-123 / 2320-2344. szám)
1930-05-03 / 100. (2321.) szám
4 1930 május 8. szombat —■m———————BWB—1—MiWWBi EURÓPA ÉS GANDHI Irta: Wámoscher Lajos Megmosolyogják és krokit írnak róla, naivnak, vagy a legjobb esetben impraktikue idealistának mondják és karrikaturát rajzolnak róla, amint a tengerben „lábfürdőzik". Pedig az iskolákban kellene tanítani minden szavát, az ifjúságot kellene át- meg átitatni azokkal a gondolatokkal, azokkal az erkölcsi és politikai ideálokkal, amelyeket Gandhi hirdet, a népszövetség épülő palotját kellene belül-kivid Gandhi írásaival kitapétázni és unos-untalan, minden politikai gyűlésen, minden parlamentben Gandhit idézni... Gandhi népe más, mint mi vagyunk, az igaz. De az is igaz, hogy ez a megkülönböztetés nem a mi dicséretünket jelenti. Ha nekünk a nagy világégés előtt csak néhány Gandhink lett volna, akkor minden problémát szépen, a valódi igazságnak megfelelően lehetett volna elintézni annyi millió emberáldozat nélkül és úgy, hogy ma nem volnának háborús veszélyek é6 hadi készülődések. De talán Európának is arra van szüksége, hogy először valamely idegen hatalom leigázza, hogy aztán magára, találjon és egyesülni tudjon. Indiában a lakosság mindeneken feliilálló vallásosságával van átszőve minden eszme, így a nemzeti és politikai ideálok is. Ebből következik, hogy az ő eszméik tényleg tiszták, tényleg megfelelnek annak a fogalomnak, amelyet becsületes ember az ..ideál" alatt ért. Európában a politika foglalkozás. ott hit. A hitnek pedig meg erkölcsi alapjá* nak kell lennie. Azért nem tűr Gandhi erőszakoskodást, mert az megfosztaná a szent mozgalmat morális alapjától. Azért kellett annak idején a ..non-cooperation" mozgalmat beszüntetni, mert erőszakossággá fajult- Mikor Gandhi megtiltotta, hogy hívei angol tanítóktól tanítást, fogadjanak el, ennek dacára azonban néhány hindu ifjú látogatni akarta az angol iskolákat, a tömeg megtámadta és bántalmazta őket. Egyébként az erőszakosság távol is áll a hindu nép leikétől. Korcsmái verekedések ismeretlenek, a szülők sem ütlegelik gyermekeiket. Gandhi hazaszeretete egészen más, mint a mienk. Európában hazaszeretet alatt azt az érzést, azt a. vonzalmat értik, amellyel valaki viseltetik .azon ország iránt, amelynek szülötte. Gandhi hazaszeretete nemcsak a földet, nemcsak az országot öleli fel, hanem a népet is, az összlakosságát az ő országának, tekintet nélkül annak nemzetiségére, vallására vagy pártállására. Gandhi olyan tekintély Indiában, amelyhez foghatót a.z európai történelem nem is ismer. Annyira ment már a népének vele szemben megnyilvá* miit imádata, hogy földTeszállott Istent láttak benne, ami ellen Gandhi természetesen kézzel- lábbal tiltakozott. Egy nemzeti kongresszuson például, ahol az összes indiai pártok képviselői részt vették, Gandhit kérték fel az elnökségre é© úgy lesték a szavait, olyan áhítattal hallgatták, hogy az nálunk tolj esen ismeretlen és érthetetlen. De Indiában a pártharcok nem fajulhatnak el annyira, hogy az ellenfelek ne lennének meggyőződve a másik párt tiszta szándékairól és ne tisztelnék azt. Gandhi eddigi legnagyobb sikere az volt, hogy egyesíteni tudta India összlakosságát. Pedig ott olyan nyelvi és vallási ellentétek voltak, hogy azokhoz képest a mieink eltörpülnek. De neki sikerült, mert a szándékai tiszták, az eszközei becsületesek voltak. Sohasem tett semmi olyat, amiről már előre ne értesitete volna még az ellenfeleit is. így teljesen érthető, ha nemcsak honfitársai körében, hanem az indiai angol lakosság között is példátlan tekintélynek örvend. A „nőm cooperatáon" mozgalom után a bíróság elé keTÜlt. Azt mondotta a birónak: „Nekem nem kell védekeznem, mert az én szándékaim és az én utaim becsületesek. Ha ön ugyanolyan becsületes, akkor le kell mondania birói tisztéről, mert mint angol hivatalnok, engem fel nem menthet- De ön engem el fog Ítélni". A krónika feljegyzi, hogy a bíró, a legnagyobb lelki tusa közepette, dadogva, suttogva mondta ki a marasztaló Ítéletet, amely után nemsokára az amnesztia következett. Az angol kormányzási forma, amely a divide et impera elvén épült fel, nem volt szerencsés Indiában. Az angolok hol az egyik, hol a másik néppel, vagy kaszttal kacérkodtak és igyekeztek ezeket egymás ellen kijátszani. De a hinduk, akik* nek leikétől minden alattomosság, minden kétszínűség távol esik, hamar átlátták ezt és undorodva fordultak el ettől az európai politikai forrná tói. Gandhi szerint az erkölcs a legjobb álllaimrai- son i®, és az angolok kénytelenek belátná, hogy Gandhi — egyelőre bár csak a nép lelkében — nagyobb eredményeket ért el, mint ők, az ő immár történelmi múlttal bíró kormányzási tudományukkal. Most som politikai okosság, hanem kényszerűségből tűrik Gandhi sólepárlását, mert tudják azt, hogy ha a lakosság mai extázisában Gandhit bántanák, úgy olyan vérengzéseknek tennék ki Indiát, amilyet talán nem ismer a világtörténelem. Gandhi az angolokat szószegéssel vádolja. Ugyanis India népe a világháborúban lojális volt az angol birodalommal szemben, amiért jutalmul teljes önkormányzatot Ígértek nekik. Ehelyett azonban kaptak egy látszat-parlamentet, amelynek úgyszólván semmi joga sincsen. A mai mozgalom politikai célja tehát a telje* önkormányzat kivivá* sa. De vannak Gandhinak gazdasági törekvései is, amelyek fontosságban és sorrendben semmivel sem maradnak el a politikaiak mögött. Az angolok által importált kapitalisztikus gazdasági rend előtt, az indiai lakosság ugy-ahogy, de megállt a maga lábán és a mi felfogásunk szerint pri.mil ivén bár, de gazdaságilag is tudott érvényesülni. De jöttek az angolok és a föld rendkívüli gazdag, ép____________________________________ Va súti váltóőr tesz az angol udvari költő? Bridges dr., az angol „királyi bárd“ meghalt: utódjául egy vasalt munkást ajánlottak MacDonaldnak a ÍOQ fonttal jutalmazott állásra London, május eleje. Az angol király udvari költője, Róbert Bridges, 85 éves korában Oxfordiban csöndesen elhunyt. Halálával az angol udvar babéros poétái közül a tizemiyoloadiiik dőlt ki, mert Bdimund Spensert, aki 1591—1599 közt viselte ezt a címet, tizenheten követték ebben a tipikusan angliai tízü méltóságban, köztük Ben Johnson (1619—1637), John Dry- den (1670—1689), William Wordswortíh (1843— 1850), Alfréd Tennyson (1S50—1892) és Alfréd Austin, akit a most elhunyt poéta 1913-ban. váltott föl. Bridges dr., akit több egyetem tisztelt meg filozófiai és jogi doktorátussal, gyakonléorvos volt és a nyolcvanas évek elején vonult vissza a praxi&tóiL 1876-ban adta ki első s a múlt évben utolsó verses- kötetét, « „Tesiaiment of Beauty‘‘4 (A szépség végrendelete). Bridges igazi tudós költő volt. Fehér szakáll övezte sovány, szinte aszketikus arcát, amely mindig komoly volt. Nagy gyönyörűségét találta a munkában s habár az orvosi hivatással szakított Í6, egykori stúdiuma iránt mindig érdeklődéssel viseltetett. Költő volt, de nem a zseni féktelen megnyilatkozási vágya vitte a poézás felié és versei nem mindenkinek szóltak. Lethággadt, művészi kifejezésre töreikjedett komor hangulatú verseiben, amelyek nem a szenvedélyes érzésekben, hanem a reflexió hadik csendjében fogantak. Közönsége éppen ezért nem volt nagy és olvasód is inkább a tudósok közül kerülitek ki, mint a költészetért rajongó ifjúság százezreiből. Kritikusai nem egyszer mondották, hogy a sebész gondossága, preciziója, lelkiismeretessége tükröződött vissza alkotásaiban, ami — költőről szólván — eléggé kétes értékű bők volt Amikor tizenhét évvel ezelőtt rá esett az angol udvar választása, ez a kitüntetés nem keltett egyhangú lelkesedést, viszont a régebbi generáció annál szívesebben köszöntötte a mar hetvenes felé járó poétát uj stádiumában. Az udvari költő halála újra aktuálissá tesz egy kérdést, amely már több ízben foglalkoztatta Anglia közvéleményét: eljött-e végre az ideje annak, hogy végleg megszüntessék ezt a XVI. századból való elavult, idejétmúlt etallumot. amelyet vajmi nehezen lehet összeegyeztetni a mai idők szellemével? Érdekes, hogy Anglia közvéleményéinek többsége ma is, mint a múltban, a® udvari költő tisztségének fenntartásáért száll síkra. Érthető ez, mert hiszen Anglia az a tipikus ország, ahol a hagyományökhoz a legkonzervatívabb szellemben ragaszkodnak. Az angol közfelfogást tálán legjobban jellemzi G. B. Shaw véleménye. Nem látom be — szólt az öreg drámairó, — hogv miért ne lehetne megtartani az udvari költő áldását, föltéve, hogy akad valaki, aki hajlandó reflektálni rá. Egyébként pénzügyi szempontból is helyeslik Shaw felfogását, mert a királyi bárd évi tiezteietdija mindössze hetvenkét font sterlingre rag, amihez még hozzájárul huszonhét font sterling pótddj. Ez a huszonhét font a pénzbeli egyenértélke egy hordó bornak, a mély a régi hagyományok szerint kijárt évenkimt az udvari költőnek, a modem idők azonban prózai szellemben ezt a nemes italt, amely valaha az angol udvari poétákat szenvedélyes dalok megírására ihlette, átváltották az angol bank egyébként kifogástalan hitelű papirjegyeiire. Most, hogy Bridges meghalt, természetesen felmerül i a kérdés, ki lesz utódja az udvari költő méltóságának. A Daifly Express szenzációs kiirt repít viliággá ezzel a problémával kapcsolatban. Úgy értesül, hogy Baith város lakossága már kandidálta is az egyik polgártársát, aki szemben a -tudós Bridges dr. sokoldalú műveltségével, egyszerű váltóőr a bathi állomáson. Neve Henry Chappeüíl; már a háborúban feltűnt egy igen népszerű versével, amelynek cime The Day (A nap). A vers hihetetlen mértékben népszerűvé vált, úgyszólván mindenütt olvasták, ahol csak angolul beszélnek. Egyébként Herbert Wa-rren, az oxfordi egyetem tanára úgy nyilatkozott erről a népénekes- ről, hogy nemcsak olyan fizikai munkás, akit mindennapi foglalatoskodása a költészet dús motívumaival ihlet meg, hanem van benne 6ok olyan kvalitás, ami egyenest Bums-re és Longfellow-ra emlékeztet. A Daily Express mindezeknél fogva azt javasolja MaicDonaldnak, hogy ajánlja az udvari költő megüresedett tisztjének betöltésére ezt az egyszerű vasúti munkást, aki az évi százfontos jövedelmet nagyon meg fogja becsülni, mert bizonyos, hogy a sors eddig nem nagyon kényeztette el. Hogy a váltóőr reflektál-e a díszes állásra, aziránt nem érdeklődött az angol lap tudósitója. de valószínű, hogy rajta kívül miég sok pályázó jelentkezik az udvari költő elméért, már csak azért is, mert az udvari poéta belekerül az irodalomtörténetbe, szóval biztos lehet a halhatatlanságáról---BM MB——a—— II ■ II I ■ mc II MŰSORON írja > MÁRAI öt év múlva nem lesz vallás Szovjetorowországban, olvasom, — s valami elmondhatatlan naivitás ég komikum száll föl e híradásból, a gőgös korlátoltságnak olyan megrenditően groteszk gyermekessége, hogy jókedvű leszek tőle. Nézzük csak, mi lesz öt év múlva? A Kurír W ársáv a jelenti Moszkvából, hogy az atheisták szektájának (nem utolsó dolog ez sem: aiheizmus, -mely szektában tömörül) ötéves fönnállása alkalmából Jaro-szlavszki mester, az elnök, kongresszust rendezett, melynek során bejelentette, hogy a szektának ezidősze- rint hárommillió tagja van, kiket tizezer atheista sejtben zerveztek meg. A szövetség egyforma eréllyel küzd valamennyi vallás ellen és négy alosztálya működik: az orthodox- ellenes, a katolikus-ellenes, a mohamedán-ellenes és a zsidó-ellenes alosztály. (Utóbbi külföldi képviseletekkel is rendelkezik.) Az egyetemeken harmincöt katedrája van az ateizmusnak, s a kongresszus olyan programot dolgozott ki, amelynek értelmében a szekta tagjainak létszámát öt éven bellii tizenkétmillió felnőttre és tizenkétmillió ifjúmunkásra növelik. „öt év múlva Szovjetoroszországban nem lesz többé vallás", — mondotta Jaro-szlavszki mester, sőt nagymester. Az orosz híreket olvasva, akkor is, ha a kapitalista sajtóügynökségek jelentéseiből megvonjuk. a köbgyököt, időnkint a lélekbajnak és eszelösségnek különös tüneteit észlelhetjük. Egy jelentékeny agitációs szervezet elnöke 1930-ban föláll Moszkvában egy gyűlésen, s nyugodtan és kertelés nélkül bejelenti, hogy egy százhatvanmilli-ós, mély vallási tradícióktól áthatott népnek öt esztendő múlva, nem lesz vallása, — oly biztonsággal, mintha azt mondaná, hogy öt év múlva minden ember lángész lesz, vagy Übermensch, munka és szervezés kérdése az egész, — s emberek milliói nyugodpen ezért addig olcsó nyerstermémyeit exportálták, azaz elvitték, ami által drágaságot idéztek elő. A hindu nép addig az általánosan elterjedt háziipari gyártmányokat használta. Az angolok importáltak nagyipari gyártmányokat, amelyeket a gazdag hinduk, tehát a komoly fogyasztók szí* vesen vettek és ezáltal kiszorították a házi ipart, Tehát egyrészt megdrágították a. megélhetést, másrészt megfosztották a lakosságot a kereseti lehetőségétől. Gandhi kimondta a nagy p/ót igaz, hogy a kapitalista termelési mód emeli a kultúrát, de mi nem kérünk belőle, mert az ember a gép rabszolgájává válik. Vissza kell térni a régi termelési módhoz, a háziipari ruhákat kell kortan hallgatják és tetszésüket nyilvánítják ez eszelős ostobaság fölött: mindez természetesen, a kijelentés és annak tudomásulvétele a téboly egy neme. Egy képzettisztulási folyamatot, melyen az emberek, mióta lejöttek a fákról, évtizezredeken át tökéletesen átvergődni nem tudtak, Jaroszüavszki öt évre limitál. Öt év után pedig százhatvanmillió embernek nem lesz vallása. Majd sakkoznak, vagy -keresztrejtvényeket fejtenek, — « éppen igy bejelenthetné, hogy tiz év múlva nem lesz szerelem, vagy boldogtalanság, — propaganda és szervezés kérdése az egész, megfelelő sejtrendszerrel mindent meg lehet valósitani záros határidőn belül, s örvendetes eredménnyel. Méltóztassék jól meggondolni, az atheista szekta komoly szervezet, melynek hárommillió tagja van, — s problémája nem az, hogy eldöntse, van-e Isten, vagy nincs, a kérdés vizsgálatával egyáltalán nem foglalkozik, —• egyszerűen csak az, hogy öt éven belül ne legyen válás. E cél elérésére a modern propaganda minden eszköze rendelkezésükre áll: Írógépek és kisasszonyok, rádió és mozgófénykép, telehor, s amit parancsolnak, plakát és nyomtatvány, — mind hatásos eszköz arra a célra, hogy ezt a kis nézeteltérést, az embereknek ezt a gyöngeségét és előítéletét, ezt a csekély részletkérdést, hogy legyen-e vallás, vagy ne legyen, öt éven belül sikerrel lehessen megoldani. Agitációról van szó, tehát a meggyőzés egy fajtájáról, nem arról, hogy Tendeletideg és falragaszon eltöröljék a vallásokat, melynek végre is semmi nehézsége nincs, —- Jaroszlavszkiék alapos munkát akarnak, nemcsak úgy hivatalosan, hanem csakugyan, a leik ékből akarják kiölni öt év alatt a vallásos képzeteket. Ha azt olvasnám, hogy nyilvános versenytárgyalást írnak ki a boldogság tökéletesítésére, vagy pályadijat tűznek ki annak számára, aki legkamarább és művészi formában tudja megoldani a világrejtélyt, az az aim:s©MY rfcrsíábakII WmmWfP YEIM8E«SXIH P. 676- KLIMATIKUS <3YÓGVKBLV JL MHLSG P©RRASp8C“tS FÜRDŐK fi § tPOAT: 33TTiu&WÍ4?e'mÍéBSZ9 YUSglSZVSSlA t mi SPORT VA 3&SZAT /HALÁSZAT » 1 POSTA: IIPTOVSKY.SV5ZT**Jáa. CTs.lt l KIÉRJEM PROSPEKTUST! sem lenne csodálatosabb, tébolyodottab'b, s korszerűbb, mint az orosz atheista kongresszusnak ez a kommünikéje. A vatikáni merénylő nem megy ki a fejemből. A Vatikánba rövid ideje bevezették a telefont, s ennek az örvendetes technikai újításnak az volt az első kellemetlen következménye, hogy egy elvetemedett ember fölhívta telefonon a Szentatyát, valamilyen ürüggyel a pápa privát- készülékéhez kapcsoltatta magát, * mikor a Szentatya jelentkezett, gorombaságokat és neveletlenségeket kiabált be a kagylóba. El lehet képzelni XI. Pius megdöbbenését, a fölháboro- dást és méltatlan kod ást, amely az elvetemedett ember merényletének hírére végigfutott a Vatikánon, Rómán, az egész civilizált viliágon. Ez már mégis csak az aljasság teteje, hogy valaki telefon vicceket engedjen meg magának a Szentatyával, — s rosszízű az egész hir, aljas és brutális szemtelenség, elképpedve olvassa az ember. Mit akarhatott a merénylő? Beteg és romlott fickó, aki talán csak ki akarta élvezni azt a nem mindennapi, történelmi pillanatot, hogy odamegy a telefonhoz, s fölhívja a római pápát, — talán csak a hangját akarta hallani, s a. katolikus Egyház történetében ö volt az -első eretnek, aki ezt az otromba gonoszságot megengedhette magának, hogy a kérdésre: „Ki beszél?" —- egy hang azt felelje vissza: „Itt a pápa." A teleionperverzitásnak ez a legsúlyosabb esete, s most. el kell gondolnunk, hogy ez a gonosz ostobaság mennyire korszerű, a dolgok természeténél fogva menynyire csak napjainkban eshetett meg, a telefon s a telefonáló pápa idejében, — e itt, ezen a ponton van valami, amit a Szentatya is meg- érzett, aki kijelentette, hogy nem megy többé semmiféle hívásra a telefonhoz. A telefonáló pápa, a Szentatya, ki autójába száll, kipróbálja uj szalonkocsiját, a pápa rádióba beszél, — mindez, amilyen természetes és emberi, annyira túlságosan természetes és túlságosan emberi olyan személyiséggel kapcsolatban, mint Isten földi helytartója, a katolikus Anyaszóntegyház feje. Remélem, elhiszik, hogy nincs benne semmi frivol szándék, ha ezt az impressziót elemezzük, — mikor & latorén i szerződés megkötése után a pápa valamilyen alkalomból egy rövid útra elhagyta a Vatikánt, ugyanez a kis, meghatott megdöbbenés szaladt végig a világon, — a pápa elhagyta, önkéntes börtönét, ahol emberek és dolgok fölött, már nem is emberi távolságban, mint Hatalom és Fogalom élt hosszú, bosszú ideje, — s ezt a Fogalomszerüségét a pápa lényének b' - idegzetté a világ, a hívők százmilliói, megszoktuk, felszívódott öntudatunkba, hogy a pápa Valaki, aki nem utazik, nem repül, nem látogat semmiféle, még oly komoly díszelőadást sem a Királyi Operában, nem vesz részt világi ünnepségeken, nem utazik számára fönntartott háló- fülkében a szalonkocsin, nem nyaral inkegiv- tóban, mint a világi szuverének, vagy mint más vallások főpapjai teszik, — a római pápa önkéntes fogsága ideje alatt az emberek tudatában s elképzelésében egy minden földi dologtól elvonatkozot.t, csak főpapi díszében s pillanatokra látható lénnyé alakult, — Valakivé kinek a mi kis, világi, nyomorult civilizációnk kényelmeire nincsen szüksége, különös lett volna még csak egy évtized előtt, is azt olvasni, hogy „a pápa a mélyen meghajló kíséret sorfala között beszáülott a liftbe", vagy azt, hogy „a pápa fölhívta telefonon az olasz királyt, s hosszasan elbeszélgetett vele". Megvallom, számomra, aki szegény, bűnösen korlátolt, apró és emberi fantáziámmal örökre eljegyeztem magam mindennel, ami ember és emberi, van valami végtelenül rokonszenves és megható a pápában, aki telefonál, autóba száll és újonnan épített szalonkoosiját szemléli, — egy kissé visszaadják ezek a civilizációs banalitások a pápát a földnek, az emberinek, valami közös és szerény van a gondolatban, hogy a pápa ugyanazokat a technikai eszközöket használja magasztos hivatása teljesítésében, mint mi gyarló világi üzleteinkhez. Történelmi és vallási távlatokból a pápa mintha közeM>bke- rült volna mindenhez, ami földi és emberi. A föld azonban lehúzza az embert... S talán ezt, érzi a pápa,, mikor, az aljas teüefontréfa konzekvenciájaként, kijelentette, hogy nem megy többé a telefonhoz. Talán ezt érzi, mikor nem hagyja el a Vatikán területét, nem használja autóját- nem utazik szalonkocsijával. Talán azt érzi, hogy most, is, mikor a lateráni szerződés megkötése után politikai és egyházi szuverén!- fásának megsértése nélkül kivonulhatna uralkodói méltósággal a. világba, lényéhez és hivatásához méltóbb, ha továbbra, is elvonul a Vatikán élet- és dolgok fölöt ti fellegvárába. A Fogalom ne szálljon le a. földre, s ne lehessen Vele beszélni telefonon, mert az első elérhető s megközelíthető pillanatban ocsmányságokat kiabálnak fülébe az emberek. r dani, mert ha az egyszerűbb is, de munkát, megélhetést, ad az egész népnek. És Gandhi elrepítette a malomkövet, ki tudja, hol áll meg... Mi pedig, szegény tisztátalan európaiak, mófcoiy* gun'k a hindu bölcs felett, mert lelkűnknek idegen az ő tisztasága és politikai fogalmainkkal nem egyezik a becsületessége. Mi megszoktuk, hogy az államférfiak csak azért beszélnek, hogy leplezzék az igazságot, hogy azért háborúskodnak, azért kötnek békét, hogy más népeket leigázzának. Tanuljunk Gandhitól, tanuljunk a hinduktól, mert a hamisságra, hazugságra, épített politika csak kártyavár
