Prágai Magyar Hirlap, 1930. március (9. évfolyam, 50-74 / 2271-2295. szám)

1930-03-23 / 69. (2290.) szám

•wwcar.MftGíyui-HlUL.'ip PESTI NOTESZ írja MÁRAI SÁNDOR Xcm ismerek izgalmasabb regény témát, mint a mai Budapest.. Talán, ba egyszer, már nem leszel itt, s Budapest már másféle lesz, mint a mai, megírom. Hát átmegyek a Vilmos császár­uk valamelyik mellékutcáján, a Desewffy-uc- cán, egyikén azoknak a négyemeletes, sivár házakkal megrakott, sötét és levegőtlen uccák- nak, melyek a 80—90-es években épültek, a térnek és anyagnak oly pazarlásával, másrészt az ízlésnek oly fukarságával, amire Pesten is alig van példa, vágy fog el, belépni egy ilyen házba, beköltözni egy időre valamelyik három- szobás, alkóvos lakásba s bámulni az életet, amit e házak lakói élnek. Zsolt Béla. szép szin- darabja, a Terézváros a színpad keretein belül szinte maradék nélkül adta egy lezárt kis tra­gikomédiában a hangulatát ennek a pesti élet­nek. A regény egy lépéssel tovább mehetne. Megmutatni e bevándoroltak eredetét (nem­csak galíciaiakra gondolok, hanem minden fajú és vallásu bevándorlottakra. mert Pestnek „ős­lakosak4 csak néhány generáció múltával ser­dülnek majd, egyelőre mindenki bevándorolt itt, pesti patrícius-családok alig akadnak, leg­följebb budaiak, akik aztán ki is kérik maguk­nak, hogy pestieknek tartsák őket). Molnár kolportázs-regénye, melyet ifjúkorában irt Budapestről, nem valami sikerült kísérlet, az ..Éhes város" cimet viselte. Pest uj regényének inkább lehetne a „Megcsömörlött város" a cí­me. Leírni ezt az apathiát. Ezt a <sehová-ne>m- tartozást, s amellett ezt a kerületi lokálpatrio­tizmust. A végrehajtót, a részletügynököt, a mentőket, « persze a detektívet is. Ezt a törzs- vcnd é gnkfbic-áldem o krata k ortes-hypo krita, — vérszomjasán pletykás, — mindentől megesö- Tnörödött, — minden lében kanál-kispolgársá­got. Akár mezüze Lóg a lakásajtón, akár nem- nemsoha, S megírni, ami mindennél izgalma­sabb, hogy e rossz talajviszonyok mellett ho­gyan lesz a kispolgárból polgár, milyen az, mi­kor egy ilyen bevándorolt., szinte telepített, spekulációból, kényszerűségből, kalandvágy­ból, letörtségből, dobrakerültségböl, sorscsapá­soktól idevetett tömeget elpolgáriasit az együttélés, mikor a városrészekből város lesz. polgári öntudat le*z a kasztrendszerből Las­san, végtelen kasaa. Különös, hogy esznek a városnak ne mit még írója. Kóbor Tamás az egyetlen, aki, talán két évtizede, kísérletezett & „Budapest" témá­val. Megírni azt, hogy Budapest ennek az or­szágnak sokáig olyan csöpp Amerikája volt; egy hely, ahová a vidéki őslakos csak akkor ment, ha már muszáj volt, egy város, ahová szeretet nélkül érkeztek azok, akik itt letele­pedtek, — talán büszkén, talán ambíciókká!, talán élképp ed ve, de szeretet nélkül Szeretet nélkül épük, szeretet ntfkfi! lakták, éRék tele. Amíg Budapest lett beHBe. S mint Amerika f&nyalgó bevándorlóin, a pestieken is kitört &s a gőgöe lokálpatriotizmus, az az extra Teréz­város non est vita, amit meg lobot érleni. csak nehéz megszokni. * Mikor i?gy huszonhárommillió lakosú ország büszke fővárosából egy nyolcmillió* paraszt­ország legnagyobb városa loaz: ennél fájdal­masabb, izgalmasabb., megírásra érdemesebb írói föladatot nehéz elképzelni. Senki nem nyúlt még hozzá. Lehet, mert tart rnég a folya­mat, benne vagyunk. Ha délután az autóim sz­azai átmegyek Pestre (ha nem okvetlenül mu­száj, soha nem. megyek át), a Lánchídon, át bá­mulva oly valószínűtlen ez a káprázatos szép­ség, a Víziváros, a Duna párájában pöffeteg kontúrjait megoldó országháza, ©* a páratlan, egyetlen, kiegyensúlyozott szépség, a dana- parti Budapest, hogy elérzékenyülnék a gyö­nyörűségtől, ha nem tudnám, mi történik nagy­jából a palotasorok kivilágított ablakai mögött. A leépítés tart, —< nemcsak az emberek, ha­nem egész Budapest leépítése. Ti* éve állan­dóan, minden nap építi le magát ez a büszke! és egykor gazdag város, tiz éve, hogy e palo­tasorok, fényreklámos uccák, csillogó kiraka­tok, vak magánlakás-ablakok mögött tart a megálmodott és méreteiben meg is alkotott világváros leépitéee. Vissza annak, aminek egyedül lehet lennie, ha élni akar. Az óriási pa­loták mögött nincs meg a birtok, az óriási üz­letek mögött nincs a vevő, a márványbankok mögött nincs piac, az egész óriási apparátus ogyharmadát se végezheti annak, amiro épült. Leépítés, minden, hónappal, minden nap: em­bert, szándékot, terveket, méreteket, lefarag­ni, leszűkíteni, összesüriteni annak, ami ra- ■ gyünk: egy nyolcmilliós agrár-ország legna­gyobb városának. Sok a lap, sok a színház, sol< a könyvkiadó, sok az író, sok a festő, sok a kávóház, sok a textiles, sok a könyvkereskedő, mk az, amiből nem lehet elég, sok a kultúra. Sok* mert nem lehet likvidálni a termelést, a közvetítő nyakán marad, elfonnyad, elpenésze­dik. Tálán, ha minden elhullt, mindent lefarag­tak, amiből több van, ami fölösleges ebben a városban, minden igényt, tehetséget, szándé­kot, ami itt a levegőbe pazarolja magát, talán akkor meg tud élni az, ami megmarad. A beteg, a megcsörnörlött, a felpuffadt város mit szívott fel ez esztendőkben magába! Mi és ki ömlött ide emberben e tiz esztendőben, rág­ta be magát a város el gyengült, életképtelen teltébe. Szerencsétlenek tízezrei, akik otthon­talan; águkban mind Ide csapódtak, s a hajó­töröttek kétségbeesésével, mindenre elszántsá­gával kapartak monhelyct maguknak ezen a •/.igeien. Kgénzon uj, Budapesttől szivében ide­gen, mohó és ellenséges embertömeg szivárgott ide, az utódállamok menekültjei, kiufca.sitot.t- jai, repatriáltjai. A nagy magyar fúró, a nexus, dolgozik a zófia az állam, a város testén. Ke­nyeret, lakást, uj öntudatot, rangi beilleszke­dést követelve ott, ahol a bennszülöttek min­den évvel tanácstalanabból néznek a maguk megalapozottnak hitt sorsuk elé. Ezeket a sorokat odaátra irom. s engedjék meg, hogy két itt töltött esztendő tapasztala­tával, akár mily kinos is ezt mondani, ideírjam: Budapest ma nem tud .senkinek ide vándorlónak kenyeret adni. Ez a tétel; & a kivétel, mély ezt erősíti, egy a tízezerhez. Se Írónak, se orvos­nak, se ügyvédnek, &e bírónak, se szépasszony­nak. Valami félreértés során ebben a két esz­tendőben sokminden ment át a kezemen, s megy még ma is, * ezért veszem azt a bátorsá­got magamnak, hogy e kinő* és fájdalmas kér­désről beszélve, minden illúziónak ellene ‘szól­jak. A mai Budapest nőm bír felvenni senkit: se zsenit, se páriát, se atyafit. Nincs az a nexus, nincs as a Hercegprimási ajánlólevél, ninc-s as Árpádra visszamenő atyafiság, mely Félre ne értessenek ezek az Írások, ame­lyeket aszal a szándékkal indítottam meg, hogy időről-időre egy-egy fény nyalábot emel- jek fel a szlovák mezőkről 3 odarakhassam a magyar kévék mellé, hadd lássák az egy országban s egy lélekkel élők, milyen a. szomszéd, termése. Kézszoritó biztatások sürgettek s a fel-felmeriilő problémáik még inkább sürgettek. Nem az eleve szándékon mullott azonban, hogy a szlovák mezők fény- pásztái felé hajolva, baljós feilegig érő ár­nyak suhantak közelembe s elsőbbségi jogot követeltek. Talán csaltak a* árnyak, fantasztikusan megnövekedvén, gondoltam a napokban Po­zsonyba készülődve, tán csak a szemed az, amely egyre simulőbban szokik hozzá az élet szapora árnyvetéséhez. Ő, majd elmógy Po­zsonyba s megbeszéled Milo Urbanmal, mik a tervei, min dolgozik most s későn, de nem elkésetten nap felé tárod csodálatos köny­vét. Aztán itt Prágában ellátogatsz egy ate- liébe, Martin Benka műtermébe s a legna­gyobb szlovák festő képeiről lélekzed fel a réglátott hazai tájat. Fényt, fényt fogsz fel­merni ott, biztosan. De minden másképpen lett. Milo Urbau szűz kéziratok helyett egy bírósági aktát ta­nulmányoz hasonlíthatatlanul kék szemeivel, Benka meglátogatásától pedig egy újságcikk tart egyelőre vissza. Addig is: hajbókoljanak az árnyak. 1. Talán tizenötéves volt Milo Úrban, amikor a Slováflí rózsahegyi szerkesztőségének író­asztala mellett napihirek helyett elkezdte no­velláit írni. Azóta is ismerem, de máig sem tudom, Árvának mely falujából vágott neki az életnek, pontosan azt sem tudom, hány évet számlál most, úgy Íriszem, még huszon­öt sincs. Valahogy olyan ez az ember, mi ól­ba az egyénisége Lizeiiölévos korában elkez­dett volna nőni szédítő iramban és a szemé­lye, állampolgári, hadköteles, adófizető, ok­mányos személye valahol elveszett volna nyomtalanul. Zárt, olvaíag ércbe öntött ember lelt Milo Úrban, ki a világot csak az eredendő talentuma iró végtelenül érzékeny' prizmájának sokágú fénytörésén keresztül látja csak ? az élei fáj clitó érzései; szüntelen, megiuvuiszfikadó hul­lámveréseképpen csapódik kitárt melléhez. Különben nem sokat tud róla, fortélyairól, vermeiről sejtelme sincs. Ez iráni való érzéke ebben a városban állás fckerosőnek egy talpalat­nyi helyeit tudna még szorítani. Láttam embe­reket itt olyan magas és legmagasabb ajánló­levelekkel, hogy megbámultam, képességekkel s képesítésekkel főként, melyek mindenképp i.t igazolták a kérvényezőt, s nem nagyon emlék- szem esetre, amit figyelni tudtam, hogy csak - egy is el bírt volna helyezkedni A város meg- 2 telt. 5- * 1- S akik. valahogy befurakodtak, milyen egye- k dűl vannak itt! Bálokat, felolvasásokat rendeznek, egymás- k hoz járnak. Nincs ütjük a pesti társaságban, 1- talán nem is kerül Az a bizonyos „vidékies- 1: ség", melyről a múltkor írtam, s mely nem ér- k tékibeli különbség, hanem helyzeti beidegzett- :t .ség, soha nem hagyja el okéit. Vendégek üt, 3- átmeneti lakosok, talán örökre, de átmenetiek. 7- A város hangja, szórakozásai nem az övék. Az 5- argót, ez a bizonyos budapestie&ség, mely, ha s nem is előkelő szellemi teljesítmény, de nincs L- keserű humor nélkül, idegen nekik, nem értik, r- Gyerünk Salamonhoz! — mondják s pestieske- 1- dő ipar kodással ebn ennek a kabaréba. Sala- t: mon mindig tudja, mikor vannak „menekültek" a a színházában: 1, Ha rossz helyen nevetnek, y (Folytatom.) valahol olt veszeti el a® első oovelüáhál, amely csodálatos érettséggel buggyant ki a gyerekemberből. Tizenötéves korában elve- szejtette magában azt a világot, amely tapint­ható közelünkben lélekziik szuszogva, amely beleszól álmainkba s gyökerestül tépi ki szi­vünket. Csillogó szárnyakra kapott azonban s felemelkedett a felhők közé, amelyek el­rejtették jóságosán s azóta ott lebeg közöt­tük, saját külön világába merülten, mely végleleu és légies, de amelyről szünetleuül csak a földet nézi, ezt a megnemérthető, csak fájdalmasain felérezhető valóságot. írásai földszagnak s a kárpáti fenyvesek nehéz, fűszeres illatát árasztják. Parasztjai vannak, akiket csak ő tudott megírni s prob­lémái, amiket egyedül ő láthatott meg. Élet­tel telített alakok születnek ennek a légies emberitek a víziójában, egyetlen eibicsak- lást a ködszerüség felé nem látsz meg nála, minden ember, minden szó, minden tárgy a helyén van mint egy Breughel-képen. Úgy vélem, a szlovák irásmüvészet Ljeszkovja ö, a falut valami különös vizionáriusá sík-ve­ti! leiben látja, talán éppen azért, mert elíe- lejthetetleniil faluról származott el s aztán a felhők közé került el életével. Hasonlatai, metaforái egészen váratlanok s meglepőek, a realitások unt tömegéből rántja ki őket s csak ha az ember utánuk érez, veszi észre az életet, egy szent megszállottságban iga- zabb életre fürösztő őstehetség eltéveszthe- lellen jelenlétét. Olykor biblikus ömléssel áradnak belőle a szavak, egészen messziről s templomtornyok magasából énekelnek, a hit- tevés áhi tatával. S ezt az élettől a magasabb élet iránti áhi- i álból elvon atkozott embert most lerántották a felhőik közül. Milo Url>annak, a napisajtó kényszerű munkásának kikézbesitettek egy bírósági aktát, •ímely a rendtörvény egyik súlyos paragrafusát idézi fejére. Úrban szer­kesztő n r. a Slováilc című napilap munkatár­sa az aktából tudomásul vette, hogy egy há­romnegyed évvel ezelőtt; a Slovákban megje­lent cikke miatt a köztársaság védelméről szóló törvény ennyedik és énnyedik parag­rafusa alapján a katonai szolgálat megtaga­dására és bábom esetén a csapattest hűtlen elhagyására való hajtogatás büntette elmén vád alá helyezték. Nem célja e cikknek, a dolog természeté­nél fogva távolról sem szándékolja azt, hogy kritikái gyakoroljon egy igazságszolgáltatási 1930 ménén 28, vtuémnp. ténykedés fölött. Csat szerényen és bántó célzat nélkül fél szeretné rajzolni ennek a száraz és súlyos aktának a margójára Mii© Úrban egyéniségéinek alapvonásait Oda sze­retné vetni Urban szerkesztő ur lakhelyét, a felhőket, amelyeket Urban, az iró választott lakhelyéül, a jóságot, amely kék szempárából árad, azt a járatlanságot, amellyel a minden­napi élet dolgaiban nem tud eligazodni, mert magasabb dolgok között van otthon, S csak aztán legvégül másolnám oda azt a rendtör- vényes, lázi tó cikket, melyről Urban tévői­ről sem sejtette, hogy micsoda galibát fog okozni. Urban leszállt a fellegek közül, pa­ragrafusok között mászkál most s látni rajta, hogy nem ért az egészből semmit, mert adó­fizető, katonaköteles, okmányos és büntethe­tőség alá eső személye még ott hamvad! el az első novella emésztő lázában. Az aktát kikézbesi tették Urban szerkesz­tő urnák, de nem lehetett kikézbesiteni a íellegjáró írónak, aki nem tudja felérteni, hogy senki sem veszi észre csodálkozva és megdöbbentőn a személy kettőségéi, amely­nek egyik fele régen elveszett. 2. Prágában él, de SzlovenezkÓt testi a leg­nagyobb szlovák festő, Martin Benka. Amit egy szlovenszkói táj, egy lanka, domb, vagy hegyóriás levegőben, színben, formában je­lent, Benka maradéktalanul magi estette. Egészen sajátos kompozíciói vannak, melyek­ből szláv mélabu, a hegylakók kemény élete s lágy lelke árad, szlovák tájak hasonlitba- tatlan szánéin keresztül Minden országnak megvan a maga szine a Benka azt a adut, amely Szlovensskót jelesül biztos késsel tudja vásznára felrakni. Teljesen egyéni » maga útját járó festő, kinek képeit száz más közé elegyítheted, tétovázás nélfefU réjukte- mersz s kiemeled a többi közül Nem jártam soha nála, nem ismerem, csak képeit láttam itt is, ott is, egy-egy hivatal­ban, egynéhány lakásban. A napokban készü­lődtem hozzá s akkor egy megdöbbentő étie­két olvastam. A turócszeotmártoná Národní* Novinyben jelent meg a cikk, amely keserű humorban számol be „Martin Benka krémé- eáó"-járól. Talán csak karrükirozó kroki vöU a kurzávbetüs cikk, de akár véresen való minden szava, akár csak túlzó tréfa, kísérte- Bee fénnyel világit rá egy nagy művész tra­gikumára. A cikk Martán Benka eMiamrvarotáeÉrói oá mól be. A művészt egynek vesd asttvoiraá, minden képe egy darab élet ás életből Á dkk ivója éppen abban a pillasafiMa toppal* be Benka műtermébe, amikor ez kályhája előtt áll s egymásután haj igái Ja be a tűsbe beporosodott háta képeit Döbbent kérdésé­re Benka elmondja, hogy bizonyos időközök* ben nagytakarítást szokott végesni műtermé­ben. Erakxrtorja képtót • amelyikről kid erűé. hogy már ©éfoiay kü&Máeos nem któft dl könyörtelenül tüske vett. Nem tudom, kroki voB-e a rfkfc vagy Igán valóság. Abból a szempontból azonban, mely a szlovák kulturális események szemlélésé­ben csak úgy mint bármely más kultúra helyzetének vizsgálatánál egyedül lehet irányadó, ez a körülmény nem fontos, mert a műtermi kályha tüze, akár pirosán lángoló volt, akér csak kasírozott e mindössze a fi­gyelmet akarta esetleg Benka falé terelni, tragikus árnyakat vet Kitűnik reszkető fényénél, hogy a liptói tájak festőjének műtermébe betelepedett a csügged és és a kétely. Aki ismeri az alko­tás lázát, a teremtő művész lelki összetételét s aká tud arról a féltékeny, csaknem önző szeretettről, amellyel a művész a müvét ve­szi körül, elakadt léiekzettel eszmél rá arra. a tragédiára, amely a turóoszentmártooi lap hasábjain felénk dobban, A legnagyobb szlovák festő, aki arra szüle­tett, hogy felejthetetlen képekben fesse meg azt a szavakban kinemíejezhető, agyagba netm mintázható, legföljebb zenébe örnlesz- hető lelket, amely egy országot, egy vidékei egy népet, egy típust elkülönít a többitől, akinek megadatott, hogy zengő színekben adjon visszfényt hazájának, — egyedül van egy prágai műteremben s képeit tatarozza poros kézzel a kályha előtt. Hol kell keresni a tragédia eredőjét, hová kell nyúlni, hogy az ember kiemelhesse a gyökerét? A művészben? A képeiben? Nem. A közönségben? Abban. A közönség közö­nyében? Aljban. Tudjuk jól, nem rózsás a művész helyzete Szlovenszkón, éppen e lap hasábjain szóltak erről az elmúlt hetekben a szlovenszkói ma­gyar festők s végtelen csüggedé« és kétség- beesés hallatszott ki hozzászólásaikból. De Benka nem magyar, hanem szlovák s a leg­jobb szlovák festő. Nála nem lehet elkezdem a hiba keresését, hanem be kellene tekin­teni a szlovák napisajtó redakeíóiba, amelyek nem szentéinek elég figyelmet a képzőmű­vészeiknek. A hivatalok képrendeléseinek kellene utánaszámolni, bankok képvételeinek s be kellene kukkantani a lakásokba, végig­nézni a falaikon. Hány értékes kép függ váj­jon az olyan lakásokban, amelyek tulajdono­sainak jövedelméből igaz képekre Is tello- nék. A műizalést kell nevelni, müpártoló egyesüléseket alakítani, ha csak egyelőre kisebb magántársaságok formájában hí 1 nem tétlenül nézni, ahogy Martin Benka lel­kének legelevenebb s legfájóbb alkotásai egy műtermi kályha fényénél elhamvadnak mélységes re/.ignáció zsarátnokában, egész Sdovoniszkőra árnyékot vetve éa bélyeget sütve. Vozári Dezső: ORGYILKOS Most már tudom, mégis szép a világ, virág nó benne, alma és opál, csodálatos szagok, a fülnek kedves, andalítóan lágy harmóniák. Elveim is valának, nem tudom már, miféle elvek, azt tudom csupán, abszintom zöld volt, szép szerelmem szőke, nyakkendőkben kedveltem a Hlát Szeretni szép volt, gyűlölni gyönyör volt! Imádtam Chaplin mókáit a fülledt mozgókban s hányszor sirtam céltalan, ha alkudnom és meghajolnom kellett. É9 gyakran kellett, gyakran sírtam hát! Ma már tudom, kár volt a langyos könnyért, vagy kár se volt, csak épp felesleges. Már nincs se pénz, se posztó, se lehellel A bankárt prémek óvják és zekék, ilyenkor Hispanóján Svájcba vágtat Hideg van, néha fázom, érthető: a gőzfűtés csövei el nem érnek idáig, síron tűiig nem kisér se jóság, se gonoszság. Néha fázom. Szerényebbfajta síromban ditfergek, mocskában földnek, rothadásnak, vérnek. Tavasz volt akkor, gyöngyvirágok nyíltak, itt-ott egy gázcsap is kinyílt s egy penge, revolver dörrent és hurokba fonva kötél hintáit fényes ablakkiüncseo. Valami hivotl Mentem. Vigye kánya! örüljön más a nőknek és boroknak. Egyezer vig volnék, miskor szomorú. így él, barátaim, u. aki nincsen. Ml történt? Semmi Süt a nap tovább s a bőid sugár továbbra Inspirálj* a méla kőitől Minden egyre megy. A* élet szép és jó, jó a halál. Fölöttem nárcisz, mályva, rezeda, alattam sár és láva alszanak. Unatkozom, se nőm, se cimborám. Jertek mind, mind az édes föld alá! —iBWWMOTI ............^-Mgaiiinii AZ IRÓ BüJTOQAT, A FESTŐ KÉPEKET HAMVASZT Irta; ARVfl PÁL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom