Prágai Magyar Hirlap, 1930. március (9. évfolyam, 50-74 / 2271-2295. szám)

1930-03-16 / 63. (2284.) szám

Ne boncoljátok let

— JBI®t, a nagy drámaíró* — írtat KARINTHY FRIGYES

„Es íst «foe alté Ge*öhiclit«,

Dodh bleitot ee kamer »eu —

Uod wem ee just pae síért,

]>eca bricfot d»s Herx entzwei..

(H e i n «.)

Ismertem ezt a szép, ifjú özvegyet, aki szép volt és ifjú volt, azonkívül még müveit és lelkes. indulatos embeT — tudom, hogy szerette a tudományt, a szép verseket és szép festményeket hallottam szavalni és lelkese dm, tátott szájjá? figyelni választékos beszédre, hinni vakon és ellenőrzés nélkül, finnyás Ízlésű szép lelkek szavának., akik lenéznek minden ,közönséges „életművészekének, akik szerint minden a formán és stíluson múlik. Kiváló írók, zseniális színészek, nagy festők társaságában találkoztam vele néhányszor, ezek mind bók oltok és hízelegtek neki, holmi homályos hodonizmns nevében. — a tulajdon férje, maga is művész, úgy beszélt vele és róla, mint valami kivételes tüneményről, akire sugárzó jövő vár — szegény, mielőtt megölte magát, hogy félreálljon e nagyszerű karrier Htjából, „Vénuszoménak nevezte búcsúlevelében, mintha csakugyan Hellász káp- rázatáfc varázsolta volna vissza a szépségnek ée választékosságnak e tüneményes csodája.

Ennek a szegény, naiv művésznek a kényszerű halál jeges leheliete ee nyitotta ki a szemét, hogy utcájára szétnézvén műhelyében észrevegye a kort, melyben élt: úgy feküdt le halálos ágyára, mint aki rózsakoszeruvaJ. a fején, bürökpoharat készül kiirani. Kinyitotta a gázcsapot és még odaförkantóttá a búcsúlevél szélére „ne boncoljanak fel". S néhány hónap múlva a szép ifjú özvegy, akinek boldogságáért életet áldoztak, akinek kivételes esélyeit, kivételes követelését az élettel özemben egy egész meg- kergült kórusa a magasztalóknak igazolta és biztatta — az ifjú özvegy, hivatalos é«s nem hivatalos igazolványokkal és bizonyítványokkal kézitáskájában s emlékezetében mindama finom ée előkelő szavakkal, amiket hallott és olvasott maga körül, e»ép>eu lefeküdt maga is, bevette a Veronáit és nem jutott eszébe, a sok szép versből, amiket szavalt, a sok szép szóból, amit inspirált életében, szebb, vagy okosabb a szánalmas ée ezávsffiorongató banalitásnál: „Ne bonooljaanfe fal**

'*

3 talán mégis, öntudatlanul1, valami egyebet jelent e három szó ezúttal, mint amennyit ponyvaregények ée városligeti kis cselédek értenek alatta.

Lássuk csak, atí történt

A müvészférj és a ragyogó orvosfeleség élik & maguk „stfiasos" életét. Csupa érzelem ée indulat, felfokozott vágyak és igények, remények ég csalódások — szótáruk, gondoláivá águk, Ítéleteik mind abból az ábránd.világból alakni ki, amivel minden korban leplezni szokta a valóságot a hiúság dfxa vására. Nem akad, aki ennek a rideg valóságnak tükrét elébük tartsa: az élet léméről rendszerint hallgatagok ée szemérmesek.

férfi jelen®: meg, afféle kétlelkű rajongó, j hfennóra, aki nyilván az „élet jogáról", & „nő egyéniségéről" beszél nekik: az ilyen férfiaiknak rendesen sok bajuk van a nő egyéniségével, mindenáron fed akarják szabadítani. A felszabadítás megtörténik, „nyíltan ée becsületesen" meg is mondják a férjnek, aki „félreáll az útból", megöli magát. Most egymásé lehetnek s néhány hónapig magasan lebeg a „boldog ée rtfinsoe jövő" semmiből, semmire épített kártyavára, Ekkor egy kis zavar áll be: meg kellene alapozni, reálisan, ezt a jövőt. A nő, jóhiszeműen ée naivan, maga vállalja a munkát. De inig a dolgát végzi, a férj „s?ámotvet“ magával vfidéki magányában e számvetésének eredményeképpen élj egy zi egy gazdag barátjának leányát Az esküvőt is kitűzik, b azon a reggelen a magáramaradt özvegy megöli magát 6 arra kéri a rendőrséget, hogy ne boncolják M.

Dráma- ée regényíró urak, filmtragédiák készítői és ti », morálíilozófusok: ime, az a kérdés, hogy dolgozzuk fed, milyen műfajt válasszunk.

Sorstragédia? Nos hát igen, kétségtelen, hogy van az egészben valami végzetesség, — felsőbb hatalmak szárnyeuhogását érezzük, életünk s cselekedeteink felett ítélő Törvény láthatatlan jelenlétét. Bűn és büníhödés kérlelhetetlen összefüggése lappang a komor gyászpompa mögött, intő és fenyegető tanulság.

De érdemes-e megírni?

Ez az „élettragédia" nyugtalanítóan hasonlít azokhoz a gzázszor megírt színpadi és re- génytragédiákhoz, amik az „élet“-‘bői vannak merítve. Az ember nem is tudja hirtelenében, mihez hasonlít jobban: egy másik, hasonló tragédiához, vagy ama másik tragédiának tükörké péhez, a regényhez — s nem tudjuk elnyomni a, kínos gyanút, hogy az egyik tragédia nem közvetlenül, hanem közvetve, az irodalmon keresztül függ össze a másikkal — vájjon ikertestvérem, vagy tükörképem igézett meg, hogy hasonlóan cselekedjem? Vájjon azért történt meg, annyiad szór, ez a Lázasan izgató és uj- szerii s fájdalmasan egyhangú és közönséges dráma, mert emberi lelkek törvénye, hogy így legyen ■— vagy azért, mert az irodalom napirenden tartotta ezt a törvényt, emlékezetébe idézi,c az élüknek? Valódi tragédia és színpadi tragédia közi, a dolgok normális rendjében volna ugyan egy másik különbség, amit a* esztétika nem nagyon szokott elismerni s ami mégis lényege az utóbbinak. A valódi írót, ha ilyen katasztrófa alkotására inspirálja, az a titkos vágy ée akarat vezeti, a szerencsétlenség feletti felháborodásának, a szerencsétlenekkel együttérző szánalmának formájában, hogy aa okok és összefüggések feltárásával elejét vegye, megakadályozza e tragédiának a valóságban való megismétlődését. Nagy általánosságban hinnünk kell ugyanis, hogy Odipusz sorsát, Hamlet végzetét, Maobeth bttnhödését, Raquin Teréz történetét ugyanaz az emberi szolidaritás, a rossznak tagadása és a jónak áhitozása diktálta, ami a közönséges prédikációk és példázatok anyagául szolgál: látjátok feleim, így meg így járt, aki ezt meg ezt tette, ti ae tegyétek és nem fogtok így járni.

*

E halhatatlan jóakarat rag almára „boncolja" minden egészséges művészet és minden egészséges tudomány az események holttetemét: az élet tragédiáit. Felboncolja őket, megkeresi összetevőit, törvényeit és szerkezetét — a kórboncolás tanulságaképpen, hogy megtudja, mi volt az oka a szerencsétlenségnek, hogy lehetne eíkerühri a jövőben?,

Sajnos, művészet ée tudomány, két párhuzamos törekvése lelkűnknek a nagy Világosság, a Végtelen felé, ahol találkozni ok keid, maga Is érzi, hogy az egymás maiéit Intő pálya kezdetek kezdetiét jelenti. A test anatómiája hiába jutott el a górcső határáig -—a lélek anatómiája hiába fedezte fel a legfinomabb rezdülések csíráját: mégsem tartunk ott, hogy ismereteink és tudásaink alapján teremteni tudjunk, vagy akárcsak megakadályozzuk halál ée betegség romboló munkáját.

S mikor az öngyilkos orvosnő ezt árja: ne boncoljanak fel, ennek az óhajának kettős értőimé van.

Orvosok, annyi öngyilkos testét boncoltatok fel — s sme, még mindig nem találtátok meg az öngyilkosság okát s nem tettétek lehetetlenné, hogy utánam százezren következzenek még.

S ti, hók és bölcselkedők, művészek és moralisták — hagyjátok békén történetemet s történetem okát: egyéniségem. Annyi hasonló tragédiát és regényt irtatok már — hogy lehet az, hogy még mindig vannak hasonló tragédiák és regények?

Felejtsétek «4, hogy éltem. Felejtsétek el, hogy voltam. Talán a feledésből több üdvösség fakad, mintha újra átélitek s átél ©titok nézővel ée olvasóval

Ennyi volt az egész. Ember voltam: teát és lélek, összekeverve, ezétváiihatatlamri. Most halott vagyok — külön test, külön lélek.

Orvosok — ne boncoljátok fel a testem,

írók — ne boncoljátok fel a lelkem,

fiZ 1RO BUJTOGfiT, fi FESTŐ KÉPEKET HAMVASZT

Irta; ARVft PÁL

Félre ne értessenek ezek az írások, amelyeket azzal a szándékkal indítottam meg, hogy időről-időre egy-egy fény nyalábot emeljek fel a szlovák mezőkről s odarakhassam a magyar kévék mellé, hiadd^ lássák az egy országban s egy léleíkkel élők, milyen a szomszéd termése. Kézszoritó biztatások sürgettek t a fel-felmerülő problémák még inkább sürgettek. Nem az eleve szándékon mull ott azonban, hogy a szlovák mezők fény- pásztái felé hajolva, baljós fellegig érő árnyak suhantak közelembe s elsőbbségi jogod követeltek.

Talán csaltak az árnyak, fantasztikusan megnövekedvén, gondoltam a napokban Pozsonyba készülődve, tán csak a szemed az, amely egyre aimulóbban szokik hozzá az élet szapora árnyvetóeéhez. ó, majd elmégy Po- zosnyba a megbeszéled Milo Urbannal, mik a tervei, min dolgozik most s későn, de nem elkésetten nap ledé tárod csodálatos könyvét Aztán itt Prágában ellátogatsz egy ate- liébe, Martin Benka műtermébe s a legnagyobb szlovák festő képeiről lélekzed fel a réglátott hazai tájat Fényt, fényt fogsz felmerni ott, biztosan.

De minden másképpen lett. Milo Úrban

szűz kéziratok helyett egy bírósági aktát tanulmányoz hasonlíthatatlanul kék szemeivel, Benka meglátogatásától pedig egy újságcikk tart egyelőre vissza. Addig is: hajbókoljanak az árnyak.

1.

Talán tizen ötéves volt Milo Urban, amikor a Sloválk rózsahegyi szerkesztőségének íróasztala mellett napihirek helyet elkezdte novelláit írni. Azóta is ismerem, de máig sem tudom, Árvának mely falujából vágott neki az életnek, pontosan azt sem tudom, hány évet számlál most, úgy hiszem, még huszonöt sincs. Valahogy olyan ez az ember, mintha az egyénisége tizenötéves korában elkezdett volna nőni szédítő iramban és a személye, állampolgári, hadköteles, adófizető, okmányos személye valahol elveszett volna nyomtalanul.

Zárt, olvatag érdbe öntött ember lett Milo Ubban, ki a világot csak az eredendő itailentuimn irő végtelenül érzékeny prizmájának sokágú fénytörésén keresztül látja csak s az élet fáj- ditó érzések szüntelen, megnemszakadő hullámveréseképpen csapódik kitárt melléhez.

Különben nem sokat tud róla, fortélyairól, vermedről sejtelme sincs. Ez iránt való érzéke valahol ott veszett el az első novellánál, amely csodálatos érettséggel buggyant ki a gyerekemberből. Tizenötéves korában elveszejtette magában azt a világot, amely tapintható közelünkben lélekzik szuszogva, amely beleszól álmainkba s gyökerestül tépi ki szivünket. Csillogó szárnyakra kapott azonban s felemelkedett a felhőik köré, amelyek elrejtették jóságosán s azóta ott lebeg közöttük, saját külön világába merülten, mely végtelen és légies, de amelyről szünetlenül csak a földet nézi, ezt a megnemérthető, csak. fájdalmasan felérezhető valóságot.

Írásai föidszagualc s a kárpáti fenyvesek nehéz, fűszeres illatát árasztják. Parasztjai vannak, akiket csak ő tudott megírni s problémái, amiket egyedül ő láthatott meg. Élettel telített alakok szüleinek ennek a légies embernek a víziójában, egyetlen elbicsak- lást a ködszeriíség feló nem látsz meg nála, minden ember, minden szó, minden tárgy a helyén van mint egy Breugliel-képen. Ügy vélem, a szlovák irásmüvészei Ljeszkovja ő, a falul valami különös vizionáriusi sík-vetőiéiben látja, talán éppen azért, mert elfelejtő e tétlenül faluról származott el * aztán a felhők közé került el életével. Hasonlatai, metaforái egészen váratlajftk s meglepőek, a realitások unt tömegéből rántja ki őket » csak ha az ember utánuk érez, veszi észre az életet, egy szent megszállottságban iga- zabb életre fürösztő őstehetség eltéveszthető tlen jelenlétét Olykor biblikus ömléssel áradnak belőle a szavak, egészen messziről s templomtornyok magasából énekelnek, a hitlevél áhítatával,

S ezt az élettől a magasabb élet iránti áhítatból slvonatkozott embert most lerántottak a felhők közük Milo Urbánnák, a napisajtó kényszerű munkásénak ktkézbesitettek egy bírósági aktát, amely a rendtörvény egyik súlyos paragrafusát idézi fejére. Urban szerkesztő ur, a Slovák tómű napilap munkatársa az aktából tudomásul vette, hogy egy háromnegyed évvel ezelőtt a Slovák bán megjelent cikke miatt a köztársaság védelméről szóló törvény ennyedik és ennyedik paragrafusa alapján a katonai szolgálat megtagadására és háború esetén a csapattest hűtlen elhgyására való bujtogatás büntette cimén vád alá helyezték.

Nem célja e cikknek, a dolog természeténél fogva távolról sem szándékolja azt, hogy kritikát gyakoroljon egy igazságszolgáltatási ténykedés fölött. Csak szerényen és bántó célzat nélkül fel szeretné rajzolni ennek a száraz és súlyos aktának a margójára Milo Urban egyéniségénél: alapvonásait Oda szeretné vetni Urban szerkesztő ur lakhelyét, a felhőket, amelyeket Urban, az iró választott lakhelyéül, a jóságot, amely kék szempárából árad, azt a járatlanságot, amellyel a mindennapi élet dolgaiban nem tud eligazodni, mert magasabb dolgok között van otthon. S csak aztán legvégül másolnám oda azt a rendtörvényes, lázitó cikket, melyről Urban távolról sem sejtette, hogy micsoda galibát fog okozni. Urban leszállt a fellegek közül, paragrafusok között mászkál most s látni rajta, hogy nem ért az egészből semmit, mert adófizető, katonaköteles, okmányos és büntethetőség alá eső személye még ott hamvadt el az első novella emésztő lázában.

Az aktát kifcézibesiitették Urban szerkesztő urnák, de nem lehetett kikézbesiteni a fellegjáró írónak, aki nem tudja felérteni, hogy senki sem veszi észre csodálkozva és megdöbbentőn a személy kettőségét, amelynek egyik fele régen elveszett.

2.

Prágában él, de Szlovencszkót festi a legnagyobb szlovák festő, Martin Benka. Amit egy szlovenszkói táj, egy lanka, domb, vagy hegyóriás levegőben, színben, formában jelent, Benka maradéktalanul megfestette. Egészen sajátos kompozíciói vannak, mely ékből szláv mélából, a hegylakóit kemény élete s lágy lelke árad, szlovák tájai: bssonlitha- tatlan színein keresztül. Minden országinak megvan a maga színe s Benka azt a szint, amely Szlovén szkot jelenti, biztos kézzel tudja vásznára felrakni. Teljesen egyéni, a maga útját járó festő, kinek képeit száz más közé elegyítheted, tétovázás nélkül rájukismersz s kiemeled a többi közül.

Nem jártam soha nála, nem ismerem, cisak képeit láttam itt is, olt is, egy-egy hivatalban, egynéhány lakásban. A napokban készülődtem hozzá s akikor egy megdöbbentő cikket-olvastam. A turócszenliiiiártoni Národnie I Novinybeu jeleni meg a cikk, amely keserű J humorban számol be „Miarliu Bonka kremá- >

©iónjáról. Talán csak karrikíroxó kroki volt a kűrdvbetüs cikk, de akár véresen való minden szava, akár csak túlzó tréfa, kísérteties fénnyel világit rá egy nagy müvén tragikumára.

A eákk Martin Benka elhamvasztásáról szár mól be. A művészt egynek veszi müvei ved, minden képe egy darab élet as életbői A cikk írója éppen abban a pillanatban toppan be Benka műtermébe, amikor es kályhája előtt áll s egymásután hajigái ja be a tüzbe beporosodott hátú képeit. Döbbent kérdésére Benka elmondja, hogy bizonyos időközökben nagytakarítást szokott végezni műtermében. Előkotorja képeit s amelyikről kiderül, hogy már néhány kiáüliitáeon nem kedli el, könyörtelenül tűzbe veti.

Nem tudom, kroki volt-e a cikk vagy iga* valóság. Abból a szempontból azonban, mely a szlovák kulturális események szemlélésében csak agy mint bármely más kultúra helyzetének vizsgálatánál egyedül lehet irányadó, ez a körülmény nem fontos, mert a műtermi kályha tüze, akár pirosán lángoló volt, akár asak kasírozott s mindössze a figyelmet akarta esetleg Benka felé terelni, tragikus árnyakat vet

Kitűnik reszkető fényénél, hogy a ttptűi tájak festőjének műtermébe betelepedett a csügged és és a kétely. Aki ismeri az alkotás lázát, a teremtő művész lelki összetételét s aki tud arról a féltékeny, csaknem ömő szerétéiről, amellyel a művész a müvét veszi körül, eladadt lélekzettel eszméd rá arra, a tragédiára, amely a turócszenimártoná lap hasábjain felénk dobban.

A legnagyobb szlovák festő, aki arra született, hogy felejthetetlen képekben fesse meg azt a szavakban kinemJejezheíő, agyagba nem mintázható, legjötljebb zenébe ömlessfc- hető lelket, amely egy országot, egy vidéket, egy népet, egy típust elkülönít a többitől, akinek megadatott, hogy zengő színekben adjon visszfényt hazájának, — egyedül van egy prágai műteremben s képeit tatarozza poros kézzel a kályha előtt.

Hol kell keresni a tragédia eredőjét, hová kell nyúlni, hogy a* ember kiemelhesse a gyökerét? A művészben? A képeiben? Nem, A közönségben? Abban. A közönség közönyében? Abban. ‘

Tudjuk jól, nem rózsás a művész helyzete Szlovenszkón,1 éppen e lap hasábjain szóltak erről az elmúlt hetekben a szíovenezkóé magyar festők s végtelen csüggedő* é* kétség- beesés hallatszott ki hozzAszélásaikbóL Da Benka nem magyar, hanem szlovák s a legjobb szlovák festő. Nála nem lehet elkezdeni a hiba keresését, hanem be kellene tekinteni a szlovák napisajtó redakcióiba, amelyek nem szentelnek elég figyelmet a képzőművészeiknek. A hivatalok képrendeléseinek' kellene utánaszámolni, bankok kép vételeinek s be kellene kukkantani a lakásokba, végignézni a falakon. Hány értékes kép függ vájjon az olyan lakásokban, amelyek tulajdonosainak jövedelméből iga* képekre is töltenék- A műidért kell nevelni, müpártoiő egyesüléseket alaki tani, ha csak egyelőre kisebb magántársaságok formájában is s nem tétlenül nézni, ahogy Martin Benka lelkének legelevenebb s legfájóbb alkotáson egy műtermi kályha fényénél elhamvadnak mélységes rezignáció zsarátnokában, egész Szlovenszkőra árnyékot vetve és bélyeget sütve. y

24 oldalon jelent meg a Nagyasszony márciusi száma

A Nagyasszony c. folyóirat diodaílmis fejlődésének uj, fontos stációjához ért- A lap olvasóinak szeretet© és hatalmas táborrá való növekedése lehetővé tette azt, hogy a Nagyasszony most már a fedőlappal együtt' a,z eddigi húsz oldallal szemben. 24 oldaliban jelenhessék meg. A -terjedelamib&iá gyarapodás termésaefeaertiíleg a niivó ugrásszerű emelkedésével jár együtt. Elbben a terjedelemben a lap most már maradék nélkül kb elégiithetá a legkényesebb olvasók időséit úgy irodalmi szempontból, mint a nőmozgalom ismertetéséivel, mint pedig a gyakorlati értékű ismeretterjesztő rovatok gazdagításával. A mostam számból kiemeljük a következő írásokat: S. Gsisko Etelka: Asszonyoknak, férfiaknak. — Závdaaky L.: Emlékezés Virág Benedekre. —* M. Szemere Katinka • Csendes őna. — Mariéra levele. .—, Irmán Klára dr.: Leányok ankétje. Levél Angliából. — Nánássy Gy.: öav. Sipefci Balázs Bélámé. — Darvas J.: Hossza szoknya és

nőiesség. — Szépségápolás. *— Nagytoronyay György: öregemnek. •—< Láposey Akmmm:

Gondolatok. —- Hodinfoa László: VerMin * papgály. — Martőna: fis mégsem éifcem sth. Ti-chy Kálimén gyönyörű oimtfojet rajao&t ,,A Mi Otthonunk" című uj rovatnak, mely » háztartás, kertészet és mébéHX* jbasanos tudnivalóit nyújtja,. A Nagyasszony mostani szán iában megkezdi a diiivaiképek közlését s ezt a rovatot még jobban ki fogja tejle®- tóni, ugyfhogv igazi fővárosi ndvójn női folyóirat tesz. Előfizetési ám egész évre $4 korona, félévre 12, egyes szám ára 2.50 K. Megrengrflkeitő a T\ M. II. kiadóhivatal árnál (Pináiba II, Paneká 12.)

IW mkném tt, yarfwuf,