Prágai Magyar Hirlap, 1930. január (9. évfolyam, 1-25 / 2222-2246. szám)
1930-01-12 / 9. (2230.) szám
t>ra:gai ar- h t rlai> 1)80 jgjjfe 11, Tiftánuf. Napló és feljegyzés írja: Mórás Sándor Danidét visszatéri Parisba s kezdi azt a művésziesen felépített, ravasz és féktelen hajrát elölről, személyek és intézetek, világnézetek és érdekek ellen, amelyben rajta és csatlósain kívül senki nem hisz ugyan, amelytől senki sem fél, amelynek átütőereje nem éri el a francia napipolitika frontját sem többé, s mindjobban valami elvont szektariánus acsarkodásra hasonlít, de amelytől nem tagadja meg az intellektuális ellenfélnek kijáró tiszteletadást Franciaországban senki. Önkéntes brüsszeli száműzetéséből, a pápa határozott átkaival a fején, gyengült táborral hátamegett, a Köztársaság kegyelmével tért most vissza Párisba a francia royalisták vezére, teátrális gesztussal kirohant a temetőbe tragikusan elhunyt fia sírjához, ahol bosszút esküdött fia állítólagos gyilkosai ellen, akik, mint ezt több alkalommal meggyőződéssel leszögezte, közvetve vagy közvetlenül nem mások, mint Poincaré, Herriot, PaLnlevé, Briand és az összes francia rendőrök, akik összefogtak, hogy a tizenhatéves, exaltált, apját mélységesen gyűlölő, szerencsétlen kis Philippe Daudet-t eltegyék láb alól. így rohant, néhány nappal fia szerencsétlensége után, a politikai arénába, hogy’ fia halálából vádat kovácsoljon a Köztársaság ellen. Nem is rossz irő. Igaz, nem is jő. Olvasmányos iró, egy árnyalattal több, mint a dilettáns, müveit koponya, élénk kritikai és de- batteri szellem. Fantasztikus szerelmekről irt rossz, és könyvekről irt jó könyveket. Végeredményben mégis dilettáns, mert élménye nem az élet, hanem a művészet Minden idegével politikus. Ki van mögötte? ő azt állítja, a francia nép százezrei, ellenfelei azt hogy tiz-huszezer felpiszkált ember. Olyan fegyvertárs, akinek kardját fanyalogva fogadják el azok is, akikért síkra szállna: a Dúc de Guise, a francia tronpretendáns, kénytelen számolni ezzel a fegyvertárssal, de nyilvánosan sem számlálja barátai közé. — Szemben a Gare St Lazare-al, egy elég mocskos bérház két emeletén, az Action Francaise szerkesztőségi szobáiból irányítják Maurras és Daudet ezt a kissé időszerűtlen, de személyük számára nem hálátlan mozgalmat, a francia royalista propagandát Hisznek benne? Nem, ahhoz túlságosan politikusok. Franciaországban a királyság gondolata kiélte magát Látniok kell, hogy híveik sohasem tulnépes száma minden esztendővel apad, sznobok és különcök kerekítik ki a gyérszámn meggyőződ ésea király pártiak táborát Jócsaládból való, napidijas gigolot-k azok, akik időnként karabéllyal és gummi- bottal felfegyverkezve, i la Fort Chabrol, erődöt építenek Daudet számára az Action Francaise szerkesztőségi helyiségéből. Daudet harca már régen nem a királyságért, hanem inkább a Köztársaság ellen tart, ami végre is kétféle irány, a camelota du Roy nem a királyért hanem Briand és Poincaré ellen ordítanak, ami egy politikai programnak végre is csak egyik oldala, mégpedig a negatívabb. Mint az anekdotabeli kérlelhetetlen rabbi, akit ki akarnak békiteni a kereszténység gondolatával, Daudet is ezt hör- gi: Először pusztuljon a Republika, a többit aztán majd meglátjuk. Közben mindinkább figura lett belőle, s a Santébeli szökése és huszonkilenc hónapi belgiumi száműzetése után a Köztársaság egy elnéző mozdulattal megadta neki a kegyelmet, ami mindig a legügyesebb sakkhuzás, ha egy veszélyetelen ellenfél veszélytelenséget akarja egy rezsim kihangsúlyozni. Miért ne térjen vissza, ha már nem több, mint egy lármás couleur Párisba? Daudet, aki acsarkodva védekezik a kegyelem lenézésével szemben, melyet kénytelen volt elfogadni, s első röpirataiban változatlanul mocskolja a kormányzat intézményeit és személyeit, a kegyelem elfogadása után minden erőlködése dacára visszasüllyed annak, aki: kuilisszazsurnaliszta, belletrista allűrökkel, egy ember, aki „tud valamit" a többiekről, s egy nagy irodalmi név örökségéből újságírói sou-sikert csinált. Mulatságos ellenfél, akinek vádjain nevetnek, akkor is ha igazat mond: a legfájdalmasabb sors érte el, ami politikust, 8 a legmegalázóbb, ami irót érhet. A magyar párbajok történetét adta ki Clair Vilmos két vaskos kötetben, „Attila hun király idejétől 1923-ig". Érdekes és alapos könyv, s amig forgalom az anekdotaszerű apró és nagy afférok, villongások, kakaskodások és utálkozások, úri bratyizások ée politikai hetvenkedéseknek ezt az ezerötszáz történelmi esztendőt felölelő kiskrónikáját, megcsap a visszatérhetet/lenül elmúltnak a levegője, mely a Kr. u. 1923-as afférokból talán még inkább kiárad, mint a Kr. u. 434.-ik esztendő perpatvaraiból. Nem, ez a világ elmúlt. Ez a könnyen sértődő, karddal hadonászó, szép, felelőtlen, úri világ elmúlt, elmúlt akkor is, ha, ami valószínű, a budapesti vívótermekben naponta aosoznak a gavallérok, elmúlt, ha a katonai és a polgári becsület két féleségéről 1929-ben még egyáltalán szó eshet a parlamentben, elmúlt, ha minden egyéb megmaradt is hozzá, a kard, a gavallér. s u párbajkedve is. Finnyás világ volt, érzékeny világ volt, 8 valószínűleg nem volt se becstelenebb, se becsületérzékenyebb világ, mint a mienk, s mégis elmúlt. Szó se róla, imponáló, hogy szép Magyarországon mennyit s mily készséggel sértődtek meg az elmúlt 1500 esztendőben az emberek, különösen, ha Szent István előtti s a Trianon utáni Magyarország embereinek nyilvánvalóan különös érzékenységét is hozzászámítjuk. Csattogott a kard, az ős- s az újbúzában, azt mondhatnék: egészen napjainkig. Nem tudom, miért zárta le a szerző éppen 1923-as dátummal a magyar párbajkrónikát, — talán egészen friss érzékenységek és afférok fátyolét nem akarta meglebbenteni, de talán helyes megérzéséből annak, hogy 1923 körül, a háború, forradalmak és ellenforadalmak után elcsitulni s valamennyire konszolidálódni kezdő magyar közélet nyugalmi dátumától a magyar párbajok krónikáját is le lehet zárni. Ö maga mondja szorgalmas két könyve bevezetőjében: „nem célom, hogy reklámot csináljak a párbajnak, sőt ellenkezőleg: leghőbb óhajtásom lenne, hogy azok, akik: olvassák ezt a kétkötetes könyvet és megismerik belőle azokat a legtöbbször kicsinyes okokat, amelyek annyi jobb sorsra érdemes és kiváló férfiú életét követelték a párbaj áldozatául, mindannyian szószólói lennének annak a nairv társadalmi világreformnak, mely a magánbecsület, de különösen a családi becsület megfelelő törvényes megvé- delmezéséved arra volna hivatva, hogy, ha teljesen megszüntetni nem is tudja, legalább a legvégső esetekre mérsékelje a párbaj középkori intézményét." Helyben vagyunk. Az a „nagy társadalmi világreform", amelyet szerzőnk csak körülír, valóban készül és útban van: alapélete mindenekelőtt az emberi becsületnek nem osztályonkénti, hanem egyetemes, osztályfölötti értelmezése, alapja a politikai, gazdasági és szexuális erkölcs emberi és méltányos revíziója, alapja az a gondolat, hogy legalább a startnál minden ember párbajképes, s emberi jogai gyakorlásában és emberi méltósága megvéd elmezésében senki számára sem lehet handicap születése és oszíálykörülményei. Ez a nagy társadalmi világreform a dolog természete szerint lassan készül, de útban van. Addig is,.. Attila és Aetius római vezér párbajától Szívós József dr. és Tőkés Eelemér urak párbajáig, melynek egyike úgy kezdődik, hogy kisebb hadsereg üldögélt a katalumi síkon, a másika, hogy „kisebb társaság üldögélt a kávéházban", s egyike 451-ben s másika 1922-ben zajlott le, tétova kézzel lapozzuk végig a hazai sértődéseknek ezt a lelkiismeretes adattárát. Maharadzsák, fejedelmi személyek valóban nem lehetnek nevük, személyük, családjuk kiválasztottságára féltékenyebbek és érzékenyebbek, mint az urak és hősök! Hányszor és miért sértődtek meg véresen ebben a hazában, ki tudná felsorolni! Az elpolgáriasult Európában elpolgáriasuló magyar világ horizontjától bámulva a magvar életnek ezt a mithikus becsületkomplexumát, megnyugodva érezzük, hogy a magyar párbajok története v—óban csak adalék már a feudális múlthoz, ahogy a párbaj intézménye rozsdás rekvizituma ennek a múltnak. A polgári világ, amely a becsületet nem tartja kaszinókódexekkel, megítélhető és re- parálható valaminek többé, a párbaj eltörlésével, negligálásával, elfelejtésével revízió alá veszi annak a becsületnek világnézetét, mely az elégtételadást az „úriember" fogalmához kötötte. Ez a színtelen világ a becsületen esett sérelem elégtételadását mindenekelőtt az „ember" fogalmához köti. Ebben a világban valóban mindenki párbajképtelen, mert az emberi becsület és méltóság fogalma örök és áltadános érvényű törvények, nem pedig párbajkódexek után igazodik. A jövő század gyermekének a „magyar párbajok története" olyan kissé valószinütlen, de színes és exotikus olvasmánya lesz; mint számunkra volt Hunor és Magor mondája. Szép volt és szép dolog lehetett olyan könnyen hazát foglalni, hogy az ember egy szarvas után futott, s szép volt és szép lenne olyan könnyen megreparálni a sértett emberi becsületet, hogy egy vívóteremben karddal foglalkozunk. Sajnos, ilyen könnyen s egyszerűen nem megy már a dolog: dereng a sejtelem, hogy az emberi becsület nem magánügy, hanem kollektív valami, s a sérelem, amely téged ért, egy kissé az enyém is, különben nem ér az egész kódex. De ezt a párbajt már bandázs és tanuk nélkül, mindenki egyedül vívja meg. Valóságos népvándorlás célja volt a prágai Dóm, amikor Í856~ban Liszt Ferenc hites Esztergomi Miséjét vezényelte A kegyelet még csaknem érintetlenül őrzi a történelmi Prága ősi házait az úgynevezett Kiélné Seite-n, de ideát a Vencel-<tér és a Graben körül már beton és üveg dominál, a világvárosivá fokozódott életiram eltünteti Lassan a kőbél épült emlékeket Már csak el- aárguLt mátokból, hirlapokból, levelekből lehet teljesen rekonstruálni a régi Prágát házaival, embereivel, eseményeivel, amelyeknek egyes mozzanatai még ma is megmozgatják a fantáziát A Pulverturmmal, ezzel a kőből vert csiip- ketoronnyal szemközt, a Zivnostenská Banka tőszomszédságában áll egy jelentéktelen, egyszerű ház, nem tűnhetik fed senkinek sem ép:- tészeti, sem nváe szempontból. Ki hinné, hogy ez a ház a történelmi Prága egyik legősibb, kissé átalakított ée átfestett darabja, ahol a régi Prága gazdag ée* ének nem egy jeientős eseménye játszódott le ée ahol mindazok a koronás fők és Istentől áldott művészek megfordultak, akik valaha eljutottak a száziounyu városba. Ezt a házat még egy évtizeddel ezelőtt Hotel zum Schwarzen Rosis-nak hívták és ebben a Fekete Lóhoz címzett vendégfogadóban, amely valamikor nemesi kúria volt és 1384-ben épült, megszálltak többek között III. Napóleon, Miksa főherceg, a későbbi mexikói császár, Németalföldi III. Vilmos, György porosz herceg, és Rudolf trónörökös feleségével, Stefániával. 1856 szeptember 23-án, egy verőfényes őszi napon a fogat egy őszka ju öreg urat hozott a Fekete Ló elé. Az öreg ur Becsből érkezett, Liszt Ferencnek hívták és azért jött Prágába, 'hogy a Venoel-ünmepségek keretében személyesen dirigálja híres Esztergomi Miséjét a Dómban. Prága, amióta Mozart itt járt, itt fejezte be és adatta elő először a Don Giovan- ni-t, egy szerelmes szivü menyasszony lángolásával jegyezte el magát a zenével. Prága még életében úgy ünnepelte Mozartot, mint egy fejedelmet, aki néhány évvel később a híres zenei centrumban, Béosben, a közöny miatt éhenhalt. Ez a felismerés' Mozart iránt mintha kötelezte volna Prágát, mint valami nemesség. A aemeiörtónelem aranykorszakának egyik ragyogó fejezete itt zajlott le, ebben az építészeti remekkel gazdag városban, melynek házaiban a kisasszonyok szorgalmasain játszották a spinéten Mozartot, Beethovent, Mendelsohnt, ahonnan Anion Apt, a Cácilienvéréin híres karmestere Piriéig utazott egy-egy még kéziratban levő Wagner-parti túráéit és ahol Wagner operái valóságos forradalmat szítottak, híres hírlapi vitákat provokáltak és lázban tartották az embereket. Mozart után sorra jöttek el ide a zenei élet kiválóságai. Lisztet, az akkor máir világhirü magyar zeneszerzőt és zongoravirtu- őzt 1840-ben látta először vendégül Prága, akkor úgy fogadta és úgy ünnepelte, ahogy csak koronás urakat , volt szokás. Tizenhat évvel később, azon a 'szeptemberi napon, 1856- ban már őregurként érkezett Prágába Liszt Ferenc, öt nappal az Esztergomi Mise előadása előtt, melynek próbáin is részt akiért venni. A lapok, a német Bohemla és a céh Kvety, akkori számai Liszttel vannak tele. Liszttel foglalkoznak megérkezésétől el ina záráig. Liszt megjelenik a színházban, ahol a közönség az egész előadás alatt az ő pálholyá látcsövezi és Brenner kisasszony, mint Lucia Donizetti Bramt von T>ammenmoor-jábain csak neki énekek Schwartzeniberg heroe, Prága érseke meghívja ebédre és szeptember 28-án déli egy órakor valóságom népvándorlás indul meg a hnadzsini Dómba. Prága zenekedvelő és művészvilága kivonul, hogy megthallga-9sa az ősz mester templomi müvét, amelyet a® esztergomi katedrái is felszentelése alkalmából irt. Az ünnepi másét maga Sah wartzenberg érsek celebrálja. A közönség zsúfolásig megtölti a hatalmas méretű Dómot, mintha a hivő zarándokok egész serege indult volna meg a Dóm félé, nincsen egy talpalatnyi hely s oda- künn még hatalmas tömegek hulláínzanak, akik már nem jutnak be ax ajtókon. Az Istennek szánt zenekompozició, a zenés ima megindítja a tömeget, elragadja és mintha a tömeg fohászait is szárnyalva vinné aa ég felé. A stzólószámokat Cficilie Botsdhau Soukop, a híres szoprán énekesnő, Molnár kisasszony, Reichel ur és Strakaty ur énekelik. A lelkesedésnek és az ünneplésnek nincsen határa, a templom még nem látott ilyen áhltatos, bensőséges’ zenés misét, mint mikor Liszt Ferenc az Esztergomi Mise áhltatos, angyali finomságú és szépségű dallamait vezényelte itt az Isten elé. A tömegben ott van Gerstenkocnn, a későbbi híres', rettegett zenek ritikus mint fiatal jogász és Liszt zenés miséje a Dóm misztikus félhomályában olyan mély hatással van rá, hogy otthagyja a jogot és teljesen zenei stúdiumokra adja magát. Estére Liszt meghívja barátait, a prágiai zenei élet oefebritásail a Fekete Lóba dinerre. Erről a dinerről a Bo- hemla igy emlékszik meg: „Nem pompa és nem külsőségek, de szív- béli melegség 'és szimpátia, amelyet csak egy olyan szeretetreméltó egyéniség áraszthat maga körül, mint Liszt, karakterizál’ták ezt az ünnepi estet és felejthetetlenné tették mindazok számára, akik jelen lehettek. A vendégeik közt feltűnt Sahulhoff zeneművész, aki Drezdából és Lauricini gróf, aki Bécsből jött el csak azért, hogy Lisztet a moldvaparti városban üdvözölhesse. Egymásután hangzottak el a szellemes toaisztok és a kitűnő hangulat a lelkesedésig fokozódott, mikor Drey- schock a prágai művészvilág nevében egy oraamemsekkel gazdagon díszített ezüst karmesteri pálcát adott át Lisztnek". . Mikor a vendégsereg eloszlott, a késő esti órákban, ezután a zsúfolt és sikerekben és ünneplésben forró nap után, Liszt meggyuj- totta íróasztalán a karos gyertyatartót és a gyertyák sápadt fényénél még egy levelet irt egy később európai hírűvé lett színművésznőnek, egy gyönyörű szép asszonynak Pestre. Ez a szép asszony Bulyovszky Lilla volt, az ünnepelt művésznő, regényirónő, La- borfalvy Róza mellett a lég ragyogóbb csillag a magyar színművészet egén. Liszt pesti hangversenyén ismerkedett meg Bulyovszky Lillával, aki ezen a koncerten a l'ronietheanzt szavalta óriási sikerrel. Bulyovszky Lilla, a huszonhároméves körülrajongott művésznő szive lángralobbant Liszt iránt. Liszt Prágába való megérkezése után levélben meghívja Weimarba ezekkel a szavakkal: „Ne felejtse el azt n kis várost, amelyet Madame Stíléi falu által környezett kastélynak nevezeti, fellé! len ül útba kell ejtenie, ha- Párisba megy. Végtelenül boldog leszek, ha viszontláthatom és én mutathatom meg önnek Schiller és Goethe emlékeit. Ha továbbra is kedves akar lenni hozzám, úgy írjon néhány tort Perágába (Fekete Ló), vasárnapig ott leszek". Bulyovszky Lilla erre a levélre fonó szavakkal válaszolt, egy szerelemre gyűlt asz- szony gyöngédségéved és lángolásával. De Liszt már akkor fáradt, az öregség felé menő ember volt. Szivében elmúlt szerelmek parazsa égett, már csak a muzsika forrósága, a még le nem irt csengő dallamok érdekelték és Bulyovszky Lilla szerelmes, rajongó soraira egy grand seigneur tapintatos udvariasságával válaszolt ezen a késő éji órán, Prágában a Fekete Ló-ban, minden szavával el- oltogatva a Bulyovszky Lilla szivében felcsapott lángokat: „Prága, 1866 szeptember 28. Azonnal válaszolok második levelére. A* álma — egy gyermek álma! Én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy fiatal leányba legyek szerelmes, de még fiatalkoromban sem emlékszem arra, hogy ilyen szerelem rabja lettem volna. Hogyan magyarázzam meg, mit értek & szerelem szón? Ha mint regényíró érdeklődik ilyen lelki folyamatok iránt, olvassa el az Jmitation de Jesus Chriat harmadik fejezetét. (Az Égi Szerelem Hatásáról.) Ebben megtalálja gondolataim állandó táplálékát, aiz égi mannát, amellyel lelkem földi vándorlásom ho&iszu évedben táplálkozott — és ha majd Wei marba jön, élőszóval folytatom ezt a fejezetet, ha a regényíró kíváncsisága addig nem elégülne ki. Mindenesetre megígérem, hogy mint honfitársat minden merevség és dőreség nélkül fogadom. Szellemi keket tér iával vádol, de engedje megjegyeznem, hogy csalódik. Ha az irántam érzett jóakaratának bármilyen kis részét, — amelyre pedig számítani merek — őrzi ifi' csak meg számomra, be fogja látni, hogy tévedett és jobban megért majd engem. Egy nagyon szellemes asszony igy szólt egyszer hozzám: „Úgy él, mintha halhatatlan lenne!" ,.Miért ne?" — feleltem én. Az én feladatom ezen a világon a munka és a lemondás. Kopár csúcs vagyok, ahol nem nőnek rózsák, de lelki szemeim előtt széles látóhatár nyílik meg, amelyet néhány baráti csillag fénye vidít feL De mire való ez a fecsegés, ami úgyse segít? Köszönöm sorait és ugy-e — viszontlátásra. Holnap utazom el Prágából és úgy nyolc nap múlva Zürichben leszek. Ott Wagnerrel találkozom, aki most fejezi be legcsodálatosabb müvét, amelyet még hajlandók vagyunk drámai műnek tekinteni. A címe: „Dér Ring dér Niebelungen, ein Bűimen-Fetdspiel in 4 Aben- den" és amelynek szövegét és zenéjét is ő írja. A tetralógia két része (Dos Rheingold und die Walküre) már készen van, a másik két részt (Dér junge Siegfried ée Siegfrieds Tód) egy, legfeljebb két év alatt fejezi be. Ha alkotójuk már halott lesz. gyűjteni fognak, hogy szobrot állítsanak neki, de addig száműzetésben, gondotk és bajok közepette él. Még egyszer a viszontlátásra. Asszonyom, ezer tiszteletteljes és hódoló íkMtólettefl L. F “ * Másnap reggel Liszt elhagyta Prágát, aho«l sokáig nem felejtették el őt és a lapok még napokig hasábokon a „Graner Festmof-se*4 szépsége* méltatták. <teeu«« JfinsL 6 pgvaas—ai
