Prágai Magyar Hirlap, 1929. december (8. évfolyam, 274-296 / 2199-2221. szám)

1929-12-13 / 284. (2209.) szám

KOMMENTÁROK ♦ Könyvhét közben Szlovenszkó, december 12. Nem éppen ünnepnapok a szlovenszkói magyar könyvhét napjai — nehéz a munka, kevés a pénz — de tény, hogy évek éta nem volt hasonló Icultiurföllohbanás errefelé, mint ezekben a napokban. Amerre járunk, az érdeklődés nagy, csaknem valamennyi magyar város előadásokat rendez s az em­berek legalább megtudják, hogy tulajdon­képpen kik azok a szlovenszkói írók, mit Ír­tak és hogy néznek ki a könyveik. Megható volt Füleken, ahol egyszerű gazdaemberek hallgatták végig az előadásokat. Felemelő volt Losoncon, ahol a vasárnapi matinén sok százan jelentelv meg és ünnepelték az előadókat. Szép volt a rimaszombati öröm és lelkesedés, amellyel a válogatott közön­ség Simándy Pál humoros és okos előadását követte. Nagyarányú volt Pozsonyban, ahol a nyugati rang és nívó vonult a Primáspalota termébe. Megnyugtató az egész üzem, a könyvügynökiök jelentései, az eladott köny­vek statisztikája, a rendelések, kérdezőskö- d'ések. Nincs baj, ahol ekkora a vitaiizmus és az élet. Mert tisztában kell lenni azzal, hogy a szlovenszkói magyar kultúra kérdése a vita­iizmus kérdése. Kövezzenek meg az elefántcsontfcoronyban élő kritikusok: a magyar nemzet szempont­jából talán nem is az a legfontosabb, hogy ilyen és olyan nívós világrengető műveket termelt ki magából a szlovenszkói magyar irodalom, hanem az, hogy száz és száz ma­gyar ember van, aki írni akar, aki fúr, fa­rag, fáradozik a magyar kultúráért és meg­veti alapjait az „irodalmi életnek", ennek a konstans kulturállapotnak, melyben élni jó, mert tanujele a töretlen energiának és élni akarásnak. Bgv példával kel kezdeni. Emlékezzenek Bessenyei korára, a magyar kultúra újjáéle­désének ideiére amikor kétszázéves tespe- dés után hirtelen csodálatosan kivirágzott a kultúra fája. A közvetlenül előző kor a sivá- rabbnál is siváraibb volt, 1760 körül jártunk. A törököt kiűztük Magyarhonból, levitézTett forradalmak busongtak az emlékek hori­zontján, harag, elkeseredés, bánat és le­mondás élt a szivekben a szörnyű vérveszte­ségek alkonyán. Az akkori középosztály hal­lani sem akart a kultúráról. Visszavonult mindentől, ami Európa, mert Európa meg­bántotta s ha az akkor élő Rousseau törté­netesen Magyarhonba téved, megdöbbenve látta volna, hogy itt groteszk módon megva­lósul a „vissza a természethez" jelszava: mindenki primitív, parlagi életét él és ab ovo visszautasít ja a kultúrát. Ebben a helyzetben jóformán máról hol­napra az egész ország dalolni és írni kez­dett. A gárdatisztek Bécsben, a mester legé­nyek Szegeden, az ősi, borfontá kúriák la­kói a Dunántúl, az ügyvédek Kassán, a pro­fesszorok Kolozsvárott s számtalan irodalmi iskola keletkezett: a franciás, a németes, a latinos, a magyaros. Mindenki irt. Nos, mit ért a sok irka-firka? Fabatkát sem, s ha nyugati kritikus tévedt volna a dicső poéták közé és véletlenül megérti nyelvüket, hát elszédül a kacagás­tól. A poéta urak egyszerűen loptak, fordí­tottak és másoltaik s még ez volt a jő, mert Uram bocsá‘, ha saját maguk ötleteit és ta­lálmányait vetették papirosra. A nívó tekin­tetében egyszerűen értéktelen volt ez az egész „nagy" irodalom. S mégis, ez a vitai izmus, a felvilágosodás korának fontoskodó Irka-firkája, a nagyké- pü és nevetséges viták, a beképzelt tehetség­telen Írók, az óriási levegőbe épült Irodalmi kártyavár, ez a kulturbkszfémia készítette elő a valódi nagy kort, a Csokonaitól Ara­nyig terjedő magyar irodalmi diadalívet, amelyre minden magyar ember méltán büszke, Bessenyei jámbor és naiv vitalizmuea kez­detnek fontosabb volt, mint egy eltévedt nagy alkotás a különben halott korban lett volna, mert a nagy alkotás végeredményben inkább dekadens jelenség, mint életerő, a vég és nem a kezdet, érett és dús bujaságá­ban csaknem rothadásnak induló édes gyü­mölcs, melynek megtermékenyitési ideje ki tudja mily messzire esik a kultúra zsenge ifjúkorába! Valahogy Lgy vagyunk a szlovenszkói ma­gyar irodalommal is. Ne azon vitázzunk, hogy Goethe János Farkas jobb lírát, irt Weimarban, mint Magyar Miska Husztón, hanem örüljünk, hogy kultúráiét, van ná­lunk, vérkeringés, vitai izmus. Egyelőre a kvantitás a fő, nem a kvalitás mert a kv&n­W29 december 13, péntek. ^^<2uMa.gVarhirlai> Azauburni fegyintézet fellázadt rabjai tegnap óta elkeseredett élet-halát harcot vívnak őreikkel Megismétlődött a júliusi rabzendiilés — Halottak és sebesültek borítják a fegyház udvarát — Csellel, könnyfakasztó gázzal, bombával, gépfegyverrel támad a katonaság — A lázadók vezérei a barrikádohon estek el Newyork, december 12. Newyork állam lég-’ nagyobb börtönében, az auburgi fegyintézet­ben pár héttel ezelőtt véres rabzendülés ját­szódott le, amely az egész világ figyelmét az amerikai fegyházi viszonyokra irányította. A lázadásban a {egyház lakóinak legna­gyobb része, mintegy 1200 rab vett részt, akik két napon át halált megvető bátor­sággal harcoltak. Kitörési kísérletük nem sikerült, a fegyőrség, a katonaság leverte a lázadást, amelynek négy vezére öngyilkos­ságot követett el. Azóta csend volt az auburni fegyintézetben, a megfélemlített rabok engedelmesen bele­törődtek sorsukba, vagy legalább is semmit sem mutattak elégedetlenségükből. Tegnap reggel meglepetésszerűen újból rablázadás tört ki. A rabok a reggeliző­teremben tartózkodtak, ahol közösen fo­gyasztották a reggelit. Adott jelre felugrál­tak asztalaiktól, az örökre vetették magu­kat s rövid tusa után lefegyverezték őket. Az örök fegyvereivel és azokkal a revolve­rekkel, amelyeket csempészuton kaptak, támadást intéztek a fegyház igazgatósága és a kaput védő őrség ellen. Az igazgatót az iroda személyzetével és hat őrrel együtt foglyul ejtették és magukkal hurcolták a fegyintézet egyik szárnyépületébe. Közben riadó verte fel az őrséget, amely töl­tött fegyverekkel és gépfegyverekkel vonult fel, hogy újból vérbe fojtsa a rablázadást. A lázadók és őreik között tárgyalások indultak meg a túszként fogvatartott fegyházi igazgató és társainak szabadonbocsátása körül. A rabok a túszok kiadása ellenében szabad elvonulást követeltek, ezt azonban a fogház katonai parancsnoka nem volt hajlandó tel- jesiíeni. A két csapat órákon át farkasszemet nézett egymással. Az őrség parancsnoka eközben telefonon kért segítséget Auburnből, ahon­nan délben 150 főnyi katonailag felszerelt nemzeti gárda érkezett meg. Körülzárták a fegvházépüleíet és könnyez- tető bombákkal támadást intéztek az étke­zőterembe menekült rabok ellen. A köny- nyeztető gáz hatása csakhamar érezhető volt. A lázadók ellenállása mindjobban gyöngült. A katonák feltörték az étkezők ajtaját, de mert a termet teljesen betöltöte a könnyez- tető gáz, nem tudtak behatolni. A nagy zűrzavarban a fegyház igazgatója és négy tisztviselő kiszökött a rabok kezei közül, de szökést kísérelt meg a lázadás három vezére is, akiket azonban a védőőr­ség agyonlőtt. A lázadók ekkor egy szomszédos terembe vo­nultak vissza és / újabb ultimátumot intéztek a katonaság parancsnokához. Ismét, szabad elvonulást kértek és ellenkező esetben azzal fenyegetőztek, hogy agyonlö­vik a kezeik között lévő négy fegyházőrt. Húsz íegyenc szövetkezett a lázadásra Newyork, december 12. Az auburni fegyin­tézetben dúló véres harcról állandóan újabb és újabb részleteket jelentenek, amelyekből a rabláizadás elrettentő képe bontakozik ki. Ez a fölkelés arányaiban megközelíti a leg­utóbbi auburni zendülést, amelytől csak any- nyiban különbözik, hogy ezúttal csupán húsz rabnak a szövetkezése indította el a düh és elkeseredés lavináját. A pár héttel ezelőtt tör­tént fogölyzendülés óta semmi sem változott az auburni fegyintézetben. Bár a közvéle­mény akikor a fegyházi állapotok gyors és ra­dikális rendezését követelte, a kormány által delegált vizsgálóbizottság adós maradt a már régen esedékessé vált intéz­kedésekkel. A fegyházi viszonyok most is szégyenletesen embertelenek. A vérbe fojtott lázadás óta kétszáz rabot a fegyház egy izolált részé­ben külön cellákban őriznek, külön viszik ezeket az étkező terembe és hermetikusan elzárják Őket a többi raboktól, így akarták megakadályozni, hogy a fegyinté­zet falai között élő rabok elkeseredettsége újabb zendülésben robbanjon ki. Az óvintéz­kedés azonban nem bizonyult hatékonynak. Rajtaütés az éthezőteremben Tegnap délelőtt étkezéshez vezették a két­száz rabot, akik látszólag nyugodtan foglal­ták el helyüket az ebédlőterem hosszú fa­padjain. Alighogy letelepedtek, egyikük fel­ugrott, zubbonyából revolvert rántott elő és példáját követte Öt társa. Csak húsz rab volt beavatva a lázadási kí­sérletbe, de midőn a többi látta, hogy a húsz rab revolverrel a kezében őreire veti magát, őket is elragadta a tömegláz és se­gítettek társaiknak. Az 5 fegyört pillanatok alatt lefegyverezték, azután egy gépezet pontosságával hajtották végire a vezérek tervét. A fegyház igazgatója inspekció® körúton volt és egyenesen a lázadóik kezei köz© fu­tott. Vele együtt fogtak el több tisztviselőt is, aki­ket a lázadók izolált börtöncelláiba hurcoltak és bezártak. Az események villámsebesség­gel peregtek. Nemsokára még két fegyőr ke­rült a rabok rabságába, akik foglyaik megbi- lincselése után több börtönoellát kinyitottak és 12 rabot kieresztettek. Ami ezután történt, | az a lázadók részletesen kidolgozott terve sze­rint került végrehajtásra. Rév®íveres hadicsel A fegyház igazgatóját mellének szegezett revolverekkel ké-nyszeritették, hogy paran­csot írjon alá, amelynek értelmében a fegy­őrség három autót állítson a fegyház kapu­ja elé és a bandavezéreknek szabad elvo­nulást biztosítson. Mialatt a lázadók a fegyház igazgatójának ter­rorizálásával voltak elfoglalva, az egyik fog­lyul ejtett fegyházfelügyelő szökést kísérelt meg. Észrevették és három revolvergolyóval a másvilágra küld­ték. Egy másik fegyőr is szökni próbált, de ő megmenekült társa sorsától, mert idejében elérte a kaput és átvetette magát rajta, még mielőtt a rabok fegyvereinek sortüze eldör­dült volna. A riadó Ez a szerencsésen megmenekült fegyőr alarm irozta a f egy'ház őrségét. Egyetlen tele­fonvonalat talált csak érintetlenül, azon át lé­pett érintkezésbe a fegyház melletti őrbara- kok parancsnokával, aki negyedóra leforgása alatt készenlétbe he­lyezte és felvonultatta legénységét a fegy­ház kapui elé. Még mielőtt a rabok a fegyház igazgatójából ki terrorizált Írásbeli parancs alapján elmene­külhettek volna, őrség vette körül a fegyház falait és ezzel minden számítást keresztülhúzott. Ilyenformán megakadályozták azt, hogy a ra­bok bármilyen módon is kijussanak a fegy­intézet falai közül. Békehöveé megy ... Hátra volt azonban a nehezebb feladat: a lázadást elfojtani, a rabokat lefegyverezni és a túszokat lehetőleg sértetlenül kiszabadíta­ni. A védőőrség parancsnoka régi, jól bevált fogással kísérletezett. Egy katolikus papot küldött a lázadók kö­zé azzal a megbízatással, hogy csillapítsa le a forrongó kedélyeket és igyekezzen meggyőzni a zendülőket arról, hogy minden kitörési kísérlet csak hiábavaló vérontást eredményez. A lázadók vezérei jól tudták, hogy a fegyház­felügyelő meggyilkolása után nem számít­hatnak kegyelemre és vagy a villamosszék­ben végzik életüket, vagy az őrség golyóitól esnek el. Éppen ezért nem is hátráltak meg és visszaüzenték a pappal, hogy amennyiben nem bocsátják őket szabadon, irgalmatla­nul legyilkolják a túszokat. Az őrség parancsnoka nem mert a saját sza­kállára cselekedni, telefonon kért utasítást a newyorki kormányzótól. Rövidesen megjött a válasz: a lázadókkal nem kell tárgyalásba bocsát­kozni, minden kímélet és irgalom nélkül el kell fojtani a lázadást. A A parancs tudomásulvétele után a parancs­nok rohamot vezényelt a fegyház kapuja el­len. Az őrség az időközben segítségül érke­zett nemzeti gárdával együtt rajvonalba fej­lődve indult rohamra, a kapuk előtt azonban megtorpantak. A nehéz vaskapuk biztos vé­delmet nyújtottak a zendülők számára, akik a. kapualjban barrikádokat emeltek és felké-^ szültek á végső harcra. A védőrség ismótf cselhez folyamodott. "i A parancsnok újból a papot küldte a láza­dók közé, azzal az üzenettel, hogy elfogad­ja feltételeiket és hajlandó nekik szabad elvonulást engedélyezni. A kapuszárnyak kitárultak, de ebben a pillanatban a rchain- csapatok a kapuk előtt termettek és gáz­bombákat hajítottak be. A bombákból könnyfakasztó gáz terjedt szét, a lázadók me­nekültek és bevették magukat az egyik épiiletszárnyba. A gáztámadás okozta zűrzavarban a fegyházr igazgatót s négy fegyházi tisztviselőt, akik eszméletlenül hevertek a kapualjban, a véd­őrség kiragadott a rabok karmai közül. Az uj szituációban csakhamar parázs tűzharc indult meg. A rabok és az őrség fegyverei golyókkal árasztották el a fegyház udvarát. Közben még negyven rabot kiszabadítottak, úgyhogy a zendülők száma egyre növekedett. Midőn a rabok látták, hogy a kapun át nem tudnak szabadulni, kétségben0''’! kísérlete­zésbe kezdtek. Az utolsó csepp vérig Eleven piramist alkotva igyekeztek fel­jutni a fegyház hat méter magas falára, de ez a kísérletezésük is eredménytelenül vég­ződött. A túloldalon ugyanis katonák vár­tak rájuk, akik puskájuk agyával ütötték fejbe a fal mögött felbukkanó rabokat. Most már nem maradt számukra egyéb, mint­hogy a fegyház déli épületszárnyában ei- barrikadirozzák magukat és az utolsó csepp vérükig folytassák a kilátástalan küzdel­met. Matrácokból, székekből és ágyakból emelték a barrikádot, amely ellen a katonaság ismé­telt rohamokat intézett. Örák múltak el. A harc vadul és ádázul tombolt tovább. Délután négy órakor a támadó csapatok a barrikád közvetlen közelébe jutottak és bombákkal robbantották szét az akadályt. titás, ha vitális, előöb-utóbb úgyis kifejleszti magáiból a kvalitást, mint ahogy a káosz ős- köde — ha forgásiba jön — előbb-utóbb ki- kristályositja a tüzes életmagot, mely mele­gít és világit s melyre ki tudja mely szférá­ból jövet ráplántálja gyökerét az élet, hogy uij mikrokozmoszt fejlesszen a nagy Űrben. A vitai izmus már megvan a szlovenszkói magyar kultúrában s ez kezdetnek elég. Isten őrizz a tulszigoru kritikától: maró sa­va megölné a cftjfét « beim túBtiUuaá meg. mint az erős fát szokta. A nemzet önfentar- tása szempontjából is fontos, hogy sokan ír­nak, dalolnak nálunk, mert., akármiféiekép- pen, de őrzik a nyelvet, ápolják, terjesztik, s jaj nekünk, ha a kritika gyilkos szava né­mává tenné városainkat. Az Írók, akármi- félék, a magyar nyelv ava.nlgarcle-jai nálunk, tisztelet, becsület nekik, s ha sokat dolgoz­nak, furnak-faragnak, amúgy is kitermelik a várva-várt Vezért, aki a kvantitás nyomán a kvalitással is jpmt* tud örvendeztetni majd. Az egyik rab meg akarta adni magát, de mi­kor ezt társai észrevették, hátulról agyonlőtték. Holtteste órákon át hevert a Két szembenálló fél között, az állandóan zuhogó golyózáporban senki sem merte a halottakat elvinni a had­színtérről. A sötétség beálltával a katonaság újabb rohamot intézett, szétvetette a barrikádok roncsait s a harcban öt rabot agyonlőtt. Minthogy a lázadók elvagdosták a fegyin­tézet villanydrótjait, sötétség borult az egész épületre és csak későbben cikkáztak át a fényszórók vakító iénynyalábjai a halottakkal és sebe­sültekkel borított csatatéren. Az esti órákban a harc még javában állt és bár kimenetele nem lehet kétséges, a rabok minden olyan felszólítást, ’ amely feltétlen megadást követelt tőlük, erélyesen visszauta­sítottak. Az esti órákban összeállították az első halott- és sebesültlistát. A rabok kilenc halottat veszítettek, a fegy- öröknek egy halottja vau. Kilenc fegyört gázmérgezéssel és lövési sérülésekkel vál­ságos állapotban szállítottak a kórházba. A sebesültek számát még hozzávetőlegesen sem lehet megállapítani. A lázadók négy vezére közül hárem a bar- rikádharcban fesett el, de a negyedik is életveszélyes sebet kapott. A késő esti órákban átmenetileg elesendő-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom