Prágai Magyar Hirlap, 1929. november (8. évfolyam, 249-273 / 2174-2198. szám)
1929-11-24 / 268. (2193.) szám
4 A MI GENERÁCIÓNK Ma: Gyóry Dezső — A szíovenszkói magyar könyvhét elé — >- < , wajii ■■ ■■fc—iiHiiiiii • I KOSICE, FS-Klcft m ! Politikai, .közgazda sági, társadalmi életünkben szinte bottal üthetjük a nyomát. Az ötven-hiatvanéve&ek generációja az összeomlást követő időkben szinte tenaéenetes egyszerűséggel észrevette, hogy a kisebbségi magyar élet átmentésének feladata vállára került és különösebb gondolkodás és összebeszélés nélkül kezébe fogta a politikai élet organizálását s azóta az egész magyar politikát A ma ötven-haívanéveseknek természetes szövetségesük kínálkozott a ma negyvenévesek generációjában s a segéderők javát innen szervezték maguk köré. A két garnitúra azóta kissé jobban összekeveredett. Aztán jön egy pauza. Utána már csak a húszéveseket találjuk a porondon, mint generációs egységet, azt az ifjúságot, amelyik mozgolódásaival, akcióvágyával, mozgékonyságával és belső vívódásaival épp a mostani esztanaóben mint a közeljövő egyik legjelentősebb faktora Ígérkezett föl a poros horizontra. Akiket, mint generációt, mint egyivásu, egygondolkodásu tömeget nem lehetett sehol se látni, az a harmincévesek generációja, a háborús generáció. A háború előttiek és a háború utániak öntudatlan-szervezetten álltaik elő, a háborús generáció itt is úgy eltűnt, mintha Re- marque előszavának illusztrációjához állott volna módéit a szürke ismeretlenség homályaiban. Azaz, hogy mégis. Épp a könyvhéttől kapcsolatban, ez az általánossá vált és semmi újszerűségre igényt nem ’ tartó megállapítás, mintha mégis korrekcióra szorulna. A harmincévesek javára. Azoknak javára, akik a századvégen egy pár évvel innen és egy pár évvel túl látták meg a napvilágot, amire szemmel láthatóan és fülled hallhatóan nem ©léggé büszkék s aminek, mint mondják, nem is örülnek különösebben. Ha itteni ikis életszigetiünk jelenségeit megfigyeljük, mondom, a könyvhéttel és az azzal kapcsolatos irodalmi megnyilvánulásokkal ba- joskodva, akkor azt látjuk, hogy ez a generár dó az, amelynek egyes tagjai szórványosan, elkülönülve, megint össze nem beszélve, de valami láthatatlan rendező akaratára a művészet: az irodalom terén igyekeztek életté menteni magúikat és sorsukat. Szinte 'kizárólagosan itt produkáltak az átlagnál többet vagy jobbat Sőt, a szíovenszkói magyarságban igaz az a megállapítás, hogy a legkomolyabb, legértékesebb, legszámbaföhetőbb árók szinte kivétel nélkül ennek az elsikkadt, eltűnt, elpusztult generációnak mohikánjai. Költőink, Íróink, előadást váró drámaíróink — egy-két nevet kivéve — mind pár évvel kunén, vagy pár évvel túl vannak a harmincon. És ha a harmincévesek könyveit kivonnék a szloven- szkői magyar irodalomnak nevezett tízéves könyvtermésből, akkor kivonnék a javát, az izét, a velejét, mennyiségileg is, minőségileg is a nagyobbik részét. Ez az elsodort generáció gyenge volt már arra, hogy mint egy egységes, belső vitalitással rendelkező faktor odaáll jón az uj élet porondjára s azt mondja, vagy legalábbmondja: Itt vagyok és dolgozni akarok a magam kis egyéni érdekein túl, valami általánosabb, közösebb, nagyobb cél érdekében. Az idősebb generációk így csináltak: ezeknek még volt erre életerejük. A fiatalabbaknak meg már volt. A mi generációnknak szinte tudatosan nem volt. Mégis, ha a szíovenszkói irodalmat jelentő táz-tizenöt irót sorra veszem és megnézem, melyik korosztályhoz számítanak — és itt a korosztály szinte mindent jelent: háború előtti múltat, háború alatti és háború utáni múltat — a harmincévesek javára az jön ki, hogy bár a mi korosztályamik elsodródtak a politikai, a gazdasági, a társadalmi érvényesülés amúgy is szűk útjairól, ami Szlo- venszkón alkotó irodalmi munkának és eredménynek számit, azt szinte kivétel nélkül csupa ilyen, csupa úgynevezett harmincéves irta és teremtette meg. Az érem másik oldala azt mutta ja, hogy a többi generáció, se felfelé, se lefelé, ezen a téren nem vette és nem is [készül fölvenni a versenyt. A szíovenszkói magyar irodalom szinte privilégiuma lehetne ennek a generációként nem létző generációnak. Érdemes volna ezen egy gondolkodó lőnek elgondolkoznia. Miért van az, hogy a harmincévesek sehol sincsenek ott, ahol politikai, gazdasági, társadalmi megmozdulásról van szó, holott az „öregek" és a „fiatalok" ott vannak és a jelek szerint ott is lesznek? Hogy lehet az hogy az első — nevezzük igy: világ- szemléleti fieszem érkezést a mi kikeriiléMinkkcí rendezte sorsunk az előbbiek között? Máért van az, hogy az álmok és a fantázia szíovenszkói és magyar birodalmában szinte vetétytársak nélkül mi, a legmegvisedfeibfc, a legmegbépázottabb, a legkihasználabb generáció egyesei szereztük meg az illetékességet? Száz szónak is egy a vége, a harmincévesek szerencsétlen, elkallódott generációja javára legyen mondva: mikor a magyar könyvhét alatt az idősebb és a fiatalabb magyar generációk észrevételük, vagy szerénytelenebből: elismerésük jelét akarják majd leróni (a mértékéről a figyelemnek s az elismerésnek nem beszélhetünk még és nem is akarunk beszélni), akkor ennek a harmincéves generációnak csodálatos kivételképpen életben és életerőben megmaradt kévéséi előtt fogják megemelni kalapjukat, ami kötelezni fogja ezeket a keveseket. Kevésre, de mindenesetre többre, mint amennyit eddig a szervezettség, az egyöntetű fellépés, a közéleti faktor-szerep érdekében tettek. És mert a magyar könyvhét itt azért jöhetett létre, mert ezek a szerencsétlen, ezek a megnyomorított, ezek a kiábrándított költők, Írók és hívők egydül, magukrahagyottan, ma is magukra maradottan hittek az élet értelmében, hittek a Szépség és az emberi Jóság különös uralmában, hittek az akarat és a jó- szándék javító erejében, hitték abban, hogy Te Magyarság, vagy még szőkébben: Te Kisebbségi Magyarság, neked a szenvedéseid, a sorscsapásaid egy értelmes, nehezen érthető, de jóra felhasználható része az egyetemes világ emberi életének, hogy ha ezt a missziód betöltőd, nem tűnsz d. nyomtalanul a világból, hittek abban, hogy van reményed, van célod, van értelmed, van hivatásod nemzeted és azon keresztül a többi nemzetek életéiben, — ezért a hitért, ezért az álmodássban és prédikál ásban megszenvedett évekért, amit könnyebbé téve készen adtak Neked, Kisebbségi Magyarság és ti. többi boldogabb generációk, ezalatt az egykét alatt legalább egy órára, egy pillanatra emlékezzetek meg rólunk. Mikor a mindennap, a robot, a nyomor, a létért való küzdelem minden más generációt lefoglalt, m&or a szürke mindennapok tiranEázmusa a kínzó jelen gyilkos és léiekgyükos ételmetleneégét vagdosta a szemetekbe, akkor oá, egynéhányan, de marid egyávásuak, * Szépség, a Jóság, a Cétossság, a Hit és a Küldetés világát ámodtuk elétek és rongyos, kk, de nekünk épp oly fontos életünkkel éa írásunkkal azt hirdettük Néfctok, hogy nem a kisiritüekneik, nem a lélekőlóknek, neon a halálma darabnak van igazuk: hanem nekünk és a végfaetetJeu szenvedést estieknek. Most itt lesz as idő és az alkalom a kétfogásos összetalálkozása-a: keressük meg egymás lelkét és egymás javát. Úgy válogassátok a segítséget és a kézfogást, hogy a Hit, a Szépség és a Jóság — a várható parányi jón — ne födje el szemét, sírván, de örüljön éa mosolyogjon, hogy az igazaknak igaza csak elbomáiyoealh&t, de meg nem semmisülhet. Regényíró gyilkos, gyilkos Martin Lampel és Molnár Erzsébet Ma: KARINTHY FRIGYES Van egy pesti gassenhauer, mely egy régi könyvkiadócég feliratára célozva, ezt a refrént variálja: „Lampel Róbert azelőtt Wodiáner volt.44 * Ez a berlini Lampel azelőtt nem volt Wodiáner, de a kön yvkxad ócégek kei tartotta a barátságot. Wodiáner nem volt, inkábbá*, agy látszik, terrorista volt, mielőtt, sőt miközben regényeket éa darabokat irt és — hogy Diteriohstein- nek is igaza legyen — az ő esetében kiderült, hogy „írni" és „irtani" (lásd: drámát Shakespeare, poloskát... stb.) nem is olyan henye •szójáték — Lampel irt és irtott, kiirtotta egyik barátját, ugyanazzal a megfontolással, mint Raskolnyikov, a regényhős, aki szerint az a bizonyos vénasszony annyi volt, mint egy poloska, bátran el lehetett taposni. Lampel ur ítóí hírnevének (lévén ez a dolog egészen másvalami, mint az irói becsület), úgy látom, nem ártott meg a gyilkosság felfedezésének törvényes következménye —- kiadója biztosan jó üzletet csinál, a közönség érdeklődik — éppen most olvasom, hogy az érdeklődésnek megfelelően a „Magyarország" közölni is fogja azt a bizonyos regényt, amelyben a gyilkos, mint iró, megírja, hogy a regényhős, mint gyilkos, miképpen követte el a tettet, amit az iró, mint gyilkos, átélt. Most aztán igazán nem tudom, mit kellene előbb olvasnom ahhoz, hogy véleményt mondjak az egész dologról — Lampel gyilkos ur vallomását a vizsgálóbiró, vagy Lampel nótára vallomását az olvasóközönség előtt? Melyik igazibb, őszintébb, tanulságosabb? Melyik árulja el a nagy problémát: mit jelent embert ölni? Mind a kettő? Egyik? Egyik se? * Inkább elolvasom a harmadikat — a valóságot, a tiszta, szűzi eseményt, ami nem azért történt, hogy megiródjék és nem azért Íródik, hogy megtörténjen. Molnár Erzsébet rettenetes, céltalan, fantasztikus és mégis oly nyomorultan egyszerű panoptikum-rémtettét — Molnár Erzsébetét, aki vállvonogatva, tűnődve ül az őrszoba lócáján és a faggató detektívnek csendes, fakó kis oselédhangján felelget: nem tudom, kérem, hogyan történt, egyszer csak úgy jött, hogy meg kell ölnöm, vettem a kést, szurkálni kezdtem, vonszoltam, lenyomtam a fejét, tovább szur- káltam —■ mikor meghalt, lefeküdtem, rosszul aludtam, most jól érzem magam, hogy elmondtam az egészet és szeretnék aludni. Valahogy hát igy történik, az igazi, ősi, romlott és nemromlott kultúra és irodalom révén elő nem készített gyilkosság: eredeti, primitív modellje és nyersanyaga minden irodalomnak. Tgy dolgozik hát Elet tanár ur, dráma- éR regényírók mestere. Azazhogy... Mindez igy volna, ha ez az egész Molnár Erzsóbet-dolog, a figura és a tett jellegében nem elékeztetc© feltűnően valamire... ha nem volna, az embernek az a bizonyos „déja vu" érzése, hogy ez az egész, szór élőszóra megtörtént már, ugyanazzal a személlyel, ugyanilyen külső és belső körülmények között. Egy másik, régebbi gyilkosság? Nem. Ennyire nem hasonlíthat egymáshoz két valódi esemény. Ennyire csak egy képzelt esemény hasonlíthat egy valódihoz. És már eszembe is jut. Kosztolányi Dezsőnek van egy regénye, „Édes Anna" című. Abban van megirva, átélve és megindokolva ez a Molnár Erzsébet- félo gyilkosság. Dekát akkor ott tartunk, ahol az elején. Megint csak irodalom. Irodalom, ami megelőzi az életet — élet, ami anyagot ad irodalomnak — képzelt gyilkosság, valódi gyilkosság, irodalom, hogy gyilkosság legyen belőle — micsoda zűrzavar! S még hozzá ez a megujra aktuális müalko- tási, ipüvészeti kérdés, ebben a Lampel-féle durva kiélezésben: hogy át kell-e élni az Írónak az életet., ahhoz, hogy hü képét tudja adni? És mit jelent, az, hogy átélni? Kosztolányi nyilván nem úgy élte át, hogy elkövette. Dosztojevszkij se. Utóbbi pedig akár el is követhette volna — Raszkolnyikov megírása előtt tíz évig ült Szibériában, ártatlanul, előre megbünhődve az eredendő bűnért, hogy olyan képzelettel jött a világra, amely a gyilkos lelkiállapotát ép- penugy át tudja élni, mint az áldozatét. Úgy látszik, ezen múlik. Lehet, hogy itt bujkál valahol a lényeges különbség művész és rendes ember, képzelő és cselekvő tehetség vagy hajlandóság között. Aki csak az áldozat szerepét tudja elképzelni, abból lehet áldozat. Aki csak a gyilkosét, abból lehet gyilkos. Áki mind a kettőét: abból csak művész lehet. Ebből az következne, hogy Lampel vagy gyilkos, vagy iró. Vagy a regény rossz, amit a gyilkosságról irt, vagy nőm is igaz, hogy önmagáról irta. Bizony, elég paradox okoskodás. De mit lehet tenni, ha egyszer a tapasztalat művészet és élmény viszonyáról, ilyen paradox tanulsággal jár? Egyszerűbb volna, elismerem, jó német okoskodással mondani: ez mind smarrn, mindenki ahhoz ért, legjobban, amit. látott, vagy csinált; művészetben fő az „Erlebnis", fő az élmény, ez a jövő irodalma, — hogy milyen egy gyilkosság, arról, ha már bizonyos akadályoknál fogva az, akit meggyilkoltak, nem beszélhet, legalább az beszéljen, aki gyilkolt. — hölgyeim és uraim, tessék besétálni, itt kapható Martin Lampel eredeti regénye, az ő eredeti gyilkosságának hü leírásával, érdekesebb és igaz&bb, mint Remarque, aki szintén eredeti élményeit irta meg — itt kapható, csekély áremeléssel, amit az tesz indokolttá, hogy a regény művészi értéke emelkedett azóta, mióta kiderült, hogy „éboaényalapja" van. * Mert német dolog ez, tessék eftfaad Nem a gyilkosság német, nem as német benne, hogy fajvédelem, meg Fesno, meg középkori vérboássu — a gyilkosság, sajnos, sose volt faji, hanem,- sajnos, nagyon is általános emberi sajátosság, hogy szépen íejesse® ki magam. Irodalmi szempontból, sőt irói szempontból tipikusan német dolog, hogy az iró megírja, regényben éa nem törvényszéki vallomásban, a tulajdon gyilkosságát. A német iró, különösen as aj generáció harcosa (ismerek néhányat kösd Kik) valami olyasfélét kezd hirdetni, hogy az iró különleges hivatásánál fogva különleges ember lehet — külön törvény Illeti meg. Énnek a törvénynek as a célja, hogy az iró számára a telje® erkölcsi •szabadságot biztosítsa, legfőbb feladatának, a* * „élmény" megszerzésének érdekében. Mintás az „élmény" a fontos és mindenekelőttvaló, tehát ha Georg Kaiser szőnyeget lop és Lam- pel embert gyilkol, akkor ezt tessék úgy elbírálni, hogy neki élményre volt szüksége ahhoz, hogy remekművet alkothasson. Mint minden tébolyrendszerben, ebben is van valami igazság. Való, hogy az iró számára mindaz, ami történik vele, kettős jelentőséggel bir. S a kettő közül az a lényeges, amelyik nyomot hagy lelkében — való igaz, hogy az iró számára az esemény nem az, ami másnál: emlék és haszon, hanem mindezeknél sokkal több. Az iró élete, hagy igy mondjam, nem öncél — az írónak vizsgáznia kell, mások helyett. Isten előtt, abból, hogy mi az élet —• számára az élmény, tuiajdon élete, vizsgakényszer a az élmény tanulás. De a tananyag éppen azért tananyag, mert a külső világ ismeretlen dolgairól hoz hirt, olyat, amit nem tudtam addig. Magam számára nem irhatok tankönyvet Élmény nem az, amit csinálok — élmény az, ami történik velem. Akit megölnek, azzal történik valami. Aki öl, az csak csinál valamit. A történést megítélhetem százféleképpen, ha művész vagyok. A cselekedetnek azonban egyféle ítélete lehet csak, ez az ítélet erkölcsi és művészi •szempontból egy és ugyanazt a kérdést teszi fel: jó cselekedetről van szó, vagy roesz cselekedetről. * Raszkolnyikov leikét annyira átélte Dosztojevszkij, hogy alig érez az ember különbséget. az rré és a regényhős között — innen a ifelületes mondás, amit sok pszichológustól hallottam és olvastam már, hogy Dosztojevszkij ebben a regényében tulajdonképpen az önmra gáb.an lakozó gyilkost „élte ki". Aki figyelmesen tud olvasni, okvetlenül meg kellett, hogy álljon a remekmű, egy mondatánál: azon az oldalon, ahol magát, a gyilkosságot. Írja meg. Raszkolnyikov leüti a vénasszonyt. Egészen eddig a pontig Raszkolnyíkovot belülről ábrázolja az író — látjuk gondolatait, érzéseit, bent vagyunk szivében, agyában, idegeiben — a művészet, csodálatos hatalma azonosít, irót. regényhőst és olvasót 'énveg- ben nincs különbség a három között: fölösle ges jellemezni a hőst, véleményt mondani fömt wvrvmbmr M, v—iwwp.
