Prágai Magyar Hirlap, 1929. október (8. évfolyam, 222-248 / 2147-2173. szám)
1929-10-27 / 245. (2170.) szám
■ * I ŐSZI TAVASZ írta: HEGEDŰS LÓRÁNT •— Nem igy, nem Így! Nézz mélyein a szemembe. hogy lássam a Te szemeidnek tengermélyét, — rejtelmes felszíne alatt, hol itt, hol ott törnek föl lefojtott osadaforrások, nagy, rejlett háborgást sejtek beímülk, majd megint gyöngytakaróval borítasz rája selymes nyugalmat — igen igen, erről kell beszélnem Véled. Nélküled festett koporsó minden tudomány s eloltott lámpa a testi jólét Mikor (látszatra) magamról beszélek, akkoi Terélad akarok szólni, meri Te vagy én. ügy, úgy — igy nézz szempárodon át belém. — Megteltem, amim szavam kötött, az őszi próbát a tavasszal. Ujjongva kiáliom. lelkem, Neked: győzőt* a föiséges ősz! Győzött az ősz! Győzött diadalmasan! Taposd el a kételkedés kaktusztfiskézetét. (Sohasem szerettem egyiket sem, sem a kaktusznövényt, sem a kételkedés szövevényét.) Hallottad: győzött az ősz s győzni fog mindig, ha kidobunk az emberiség megzavart tejéből két divatos babonát. Egyik igj áruit: sirassuk naponként saját elmúlásunkat — holott senki sem tudja magáról, hogy meghalt s e gyáva, mérgező babonát sí>m a hősi .Japán, sem a klasszikus Róma, sem Mohamed népei nem ismerték, mert a neuraszténikus Európa divatja. Másik mérgünk. hogy az ifjúság erjedő, zavaros mustját ezomjuzzuk botorul vissza s ezért mulasztják el az öregedés klóiról* asszírjának szürcsölé- sét — 'Meg, — megtettem a próbát. Bekalandoztam most azokat a távol helyeket, hol ifjúságomban jártam s tíz, húsz, harminc év óta nem láttam tájaikat. Kinyitottam őszinteségem címkézéseinek tegkegyetieuebb fényképezőgépét. Nem hallgattam el semmit. Felidéztem mindent: embereket, \ragokat, pókhálókat, gondolatokat. gyötrelmeket, ötömet és szégyent. Oly rettentő világosan láttam a múltat, hogy nem inért hazudni nékem Letéptem egészen álarcát s vigyorgó szemébe néztem. És mindezeken a helyeken, fez, húsz, harminc év múltán, ma. mikor r.em rohanok, nem törtetek, nem reménykedem és nehezen járom le kevés megmaradt napom: m.noenütt ma boldogabb voltam egyedül, mint ifjú Ságomban, — Nem válogattam. Nem engedtem meg, hogy elmaradjon bármi múltamból: megtettem az egész körutat: s most élvezem az ősz ásszuborát. Megmentem megint diákéveim korát, Berlint e megint azt a Berlint, hol megtörve a sínre feküdtem; megint Láttam iffü- eágom első nagy felfedezését: New-york fel- hőlkarcoióit; lekerültem a Riviéra pálmáihoz, — mint egykor régen; s ugyanazon alpesi helyeken néztem kétezer méterről a jéghegyek körképét. De mind ugyanazt mondta: az ifjúság álnok pókháló s célja nem önmaga, hanem az öregség. A tavasz nem azért küldetett, hogy visszavágyjuk, hanem azért, hogy meghozza a természetnek és szívnek az őszt! — És most meg1 a láttam a kulcsát is az öregség fölséges himnuszának. Cicero (ki akikor hatvanhárom éves volt, mkior kis könyvét ,,Cato de seredute" irta) igy magyarázza ezt Atticusnak: „A természet, mely többi részét az emberi életnek oly jól berendezte, nem ronthatja el az utolsó felvonást, mint kontár költők szokták." Ám én nem igy magyarázom. Az én magyarázatom az, hogy mindnyájunkban atyai, anyai ágról két 'különféle vér keveredik s mikor a két vér összhangzásba jutott, akkor születik meg bennünk a kiegyenlített Én s ezt kancsal poéták öregedésnek siratták el. Mennél messzebb vérek keverednek, annál nagyobb viharokat kell kiállnod, mig Magadra találsz. (Látod szemem mélyén, hogy mit vergődött vérem, míg az ország két határáról, az igénytelen, számító székelyek sarja a várur-J óka lak fantasztikus vérével megbékélt) Mennél tovább balad az emberiség, annál bonyolultabb lesz az élet, annál később forr ki az egyén s annál később váltja fel benne a kósza, kelletlen kamaszságöt az Élet, melyet Te hibásan, rossz megszokásból „öregséginek hívsz — és sajnálni akarsz. — Gyér4 hát velem az ősziben, ujjongó öregségben, — kívánatos halálban! Nézz körüli, mily tiszta a láthatár az őszi levegőn — soha tavasszal nem lát senki iíly messze. — Még nem ég oly forrón fölséges szemed, mint szokott. Tüdőm, mit keres tekinteted. A kikelet virágát s a madárdalt, ami még hiányzik. De hiszen megvan — tökéletesebben, mint valaha. Még nem találtad meg? Hunyd le bársonyos pillád! Most mi nagy hajón megyünk: Te é« én. Tgy mentem én is nagy bajén az óceánon, éjjel és nappal csak viz, csak víz s inért nern ért a külvilágból semmi benyomás, magamba merült tekintetem; nagy park vagyunk. rrr emberek., belül: Te és én. Csodálatos pjjfik: fedeztem fel benne ősfák ligetét, találtam tsinne sivatagot, is, volt patak s van nefedejcsmexő s mindegyikünkben sok-sok örök lőtt „Én" lakik, ez mind más nótát tud s mái hangon trillázik Ez a Te kerted, ez a Te bimmiszod c$ itt. ebben szól Hozzád a két-egytestvér: Élet és Halál. — Nyisd ki még egyezer bársonyos szemed. Látsz engem s a parkot? Hallod a zenét? A sok madár csicsergő énekét? Tudod ki vagy? Te vagy fen. S én vagyok? # — Te ezt kérded. Nincs se hírem, se gazdagságom, Nem volt szórendéin g alkotásom. Mégis vagyok és nem cserétek. Nem bánt sem ez, sem amaz. Vagyok: az őszi tavasz. \3 S > wmjutmmirt. 9 KOSICE, F8~«tca 19. MWjj wUamfcile. fnlfmyi * A—*“ Író, könyv, közönség §^f; ' k * Irta: Győry Dezső I. A magyar irodalom mélyponttá Évek múltak el és hozzám, mint magyar íróhoz, nem fordult senki. A magyar Könyvhét rendezőségének mostani felhívása azért ritka szó, mert az Írót invokálta. Magam sem csodálkozom, hogy ilyen körülmények között — pár verset leszámítva — évek óta nem szóltam a nagyközönséghez mint író. De nem 9zótll, vagy alig szólt többi kiváló irórtár- sam sem, akiket a végzet abba a magyar közösségdarabba ágyazott be, amit csehszlovákiai magyar kisebbségnek neveznek. Ha mélyen belegondolok ebbe a gondolatba, olyan leverő, olyan elszomorító fájdalom markol a torkomra, mintha temetőben járnék. Rettenetes kép ez: a magyar író, a magyar könyv, a magyar közönség képe — Szlovenszkón. Az anyaország, Erdély, a vajdasági, sőt a párisi kis magyar kolónia irodalmi életével egybevetve: annál kétségbe© jtöbb. A toll, a szív és az agy nem pihent ez alatt az évek alatt sem, nálam semJróLársainmál sem. Ki igy, ki úgy dolgozott és küzdött. Mint a szlovénunkéi magyar városok riportere, mint a vidéki magyar kultúra egyszerű munkása, mint az ifjú magyarság ügyének egyik fanatikusa, mint politikai életünk egyik szerény közkatonája, vagy mint szürke ujságtu- désitó épp ugv igyekeztem megtenni ezeken a területeken a kötelességem, mint azok a társaim, akik párttltkári vagy egyéb irodák asztalánál, pult mögött, kis gazdaságban vagy vállalatok alkalmazottaiként végeredményben jó munkát végeztek. Csak épp nem a maguk elüli válásának tulajdonképpeni jó munkáját: nem alkotó irodalmi munkát. Amikor most mint írónak kell megszólalnom, legyen szabad’ezt az Írót megillető függetlenséggel, szabadsággal és kötelező őszinteséggel megtennem. Ha nekem sakkal távolabb fekvő és idegenebb munkaterületeken végzett munkámat elfogadta, sőt itt-ott elismeréssel is honorálta a magyarság, engedtessék meg szerénytelenség nélkül azt kérnem, hogy akkor nekem, aki elsősorban magyar írónak vallom magam, — most, amikor az íré szólal meg, — adja meg a szabad és kötetlen véleménynyilváni- tás jógáit, írótáirs és közönség egyaránt. * A szlovenszkói magyar .iró jélzöf.lenül lehetetlen, inferióris és igzaságtalan helyzetben van. Mondhatni, sokkalta igazságtalanah- bul rosszabb és silányabb helyzetben, minta szlovénszkói magyarság irodalma a többi országok magyarságának irodalmai között. Azt érzem, sokkal igazságtalanabb helyzetben, mint amennyit eddigi alkotó munkája után megérdemelne. A szlovén szkói magyar iró, mini a* itteni magyar élet faktora — nulla. Se kellő megnyilatkozási lehetősége nincs, se a szavának súlya és jelentősége, dacára annak, hogy egyesektől közülünk neon vonják kétségbe sem a tehetségért, sem a más országokban — nem itthon! — elért sikereinket s elismerésünket. Nem ikszet vagy ipszilont, nem az Lróművészek személyét nem ismeri itt el a magyar élét és a magyar társadalom, hanem — és ez sokkal súlyosabb és veszélyesebb jelenség — az Lrót. Őőt: az írókat. Még jobban mondva: az élő írókat. Miért? A felelet egyszerű és lesújtó: a sxlovenaskói magyarság a maga egészében % (és itt nem lehet kivételt tenni az egyes kivételes lelkekikel) lenézi, alábecsüli és abszolúte nein értékeli kellőleg a magyar alkotó művészet nemzeti szociális és a jövőnek szóló jelentőségét. Más szavukkal!: a szlovenszkói magyarság egészében az első magyar kulimra szerepének jelentőségét — a sokszori hangoztatása dacá ra is — nem tette lelkében él ő gyakorlattá. Vau országos politikánknak vezérkara, nem is egy, de kettő, a gazdaságpolitika terén vannak kimagasló egyének, akik a materiális! boldogulás útjait nem engedik befújni a közöny havával s a gazdasági érdekvédelem megszervezését fennen hangoztatják, de legalább ezekkel egyerejü kulturális vezérkarról ma még nem beszélhetünk s tán ez az oka, hogy ha ez a kérdés szőnyegre kerül, legtöbbször összecserélődik az a nemzeti kötelesség, ami a kultúra egyik ágának szól, azzal, aminek egyidejűleg kell szólni a kultúra másik ágához: összecserélik a kultúra-terjesztés szekundér folyamatát a kultura-teremtés primer folyamatával. Így aztán a szociális vonatkozásában jelentős kultura-terjesztés teljesen elhomályosítja a kötelességérzetet a kultura-teremtés irányában, holott régi alkotóművészeinket mindig mint európai súlyt jelentő nemzeti értékeket állítják be, elfeledve azt, hogy azoknak is levegő és talaj kellett, hogy felhőkig érő fává Dőljenek • a magyarság lelki és szellemi nagyságának bizonyságaiként hivatkozhassunk tisztán művészi: Írói munkájukra. Félreértés ne legyen: nem mesterségesen injekciózott és túlhajtott tehetség vagy művész tenyésztést rekrwninálok: Isten őrizzen ilyen badarságtól: csak azt állapítom meg, hogy ma még nálunk nincs meg az a levegő és a* a talaj sem, amely a magyar müvészegyénisé- gek alkotó munkájához elengedhetetlenül szükséges, nincs meg, még a normális mértékben és arányban se. Nem normálison felőli luxust, csak az aránylag lehető és jogos normális lehetőséget keresem és kérem. S ez az, ami nincs meg. Végignézve az irók sorsán, az az érzés támad, hogy arra számos példa volt, hogy az írókat mint irodai munkaerőt, mint napszámos tollforgaitét, mint baráti hívet, mint kultúra-terjesztő szellemi munkást, mint alkalmazottait ilyen munkájáért megfelelően értékelték, de arra, hogy mint magyar művészt — irót, költőt, kritikust — mint kultúrateremtő nemzeti erőt, mint az itteni magyar lélek és lelki ismeret kifejezőjét és megszólalta- tóját, pusztán ezért legalább ngyanngy értékelték volna, arra már nincs példa, vagy alig. Ami van, azit a magyarság legkiválóbb ja i statuálták, akik a bönyöradoimányakat és a konvencionális könyv jegyzés saibl ónjain túl is érdeklődtek és művészi fejlődését segíteni akarva, tárni ogartólag nyúltak néhány iró felé. De ez a néhány nemes eset talán csak annál kirívóbbá teszi az itteni magyarság egészének különös, a rendes méreteket jóval túlhaladó s épp ezért egyszerűen el sem intézhető közönyét. Bizonyos, hogy ennél a pontnál a magyarság szétiziláltsága, gazdasági vergődése, számibeli kvantitása az uzusban mlrut ellenérvek szerepelnek. Sőt ott a könnyű elintézés stereotip felelete i«: hja, Erdély a® más, ott az irodalmat erősebb téliét ségek képviselik. Ebben a keretben lehetetlen ezeket az érveket felbonoolni, az utóbbival azonban egy mondattal leszámolhatunk: a hozzáértők előtt nem kétséges, hogy ha a szlovenszkói és az erdélyi Írókat a sons kicserélte volna, ma a helyzet fordított lenne, sőt, jobban fordított. Különben is a még mindig tekintély Budapest legnagyobbjai vallották meg, begy többre tartják a szlovenszkói irodalmot, mint &■ erdélyit, sőt egyeseket közifftink a legelőkelőbb pesti kritika — bizonyos tekintetekben — odaátt viszonylatban is első helyre helyesett. De minden bizony Ugatás felesleges akikor, ha megnézzük a Vajdaság irodalmi életét: ott nehezebb viszonyok közt, sokkalta kevesebb magyar és alig egy-két. komoly tehetségnek megterem lette az irodalmi lapot, ami náiunk mindmáig hiányzik, dacára, hogy a vajdasági irók hangulata, beálliitottsága és formái sokkal távolabb állnak a kisebbségi magyarság tömegeinek gondolat és érzésviláSebesi Ernő: SZONETT AZ ŐSZHÖZ Szélmalom ködöt kora reggel Őröl, ügy látom, titkos itt valami forr: Tán főpróbát tart a halotti tor, A nyáj is furcsán jön a legelőről. Az életet a gazda csőrbe hordta, És bús mementót sir a méla síp, De telkedbe a dér fulánkja csip, Hogy keserű a lég édesebb torta. A vincellér a pince mélyén hortyog, De kiszáradtak számban a jó kortyok, Magamba vagyok, mint a büszke kő. Ám gondold meg: az ősz krőzusi raktár És benne bármi csodát is elraktál, Mögötte csak a halál uszke nőt gához, miat a miénk a meinkbez. Talán a kisebbségek életét oly nagyszerűen ismerő Janoeó Benedek egyik nemrégi megállapítása jár legközelebb ahhoz az okhoz, ami mindennél jobban ilyeÉ kevés érdeklődésre determinálja a szlovenszkói magyarságot. A Magyar Szemle júliusi számában azt állapítja meg, hogy a politikai jővóforduiat iránti érdeklődés és mozgalom a magyar kisebbségek sorsa iránti érdeklődést egészen a háttérbe szorította és ez veszélyes és károa, mert a nagypolitikai helyzet akármilyen alakban is csak közelebbi vagy távolabbi cél, de a kisebbségek sorsa élő valóság és mindennapos aktualitás. Elsősorban ránk is áll, hogy e<z a politikai beállítottságú érdeklődés háttérbe szorítja éa elhomályosítja a magyar kisebbségnek, mint egy külön kk közösségnek sok tekintetheti önálló külön egészet képező élete éa lelki fejlődés© iránti érdeklődést: es a beállítottság abszorbeál mindest a ez — természetéből kifolyólag — nem ia oldhatja meg, mert nem feladata a magyar irodalom itteni válságát, ami szerintem egy az itteni magyar lélek válságával. Vagy a vezetőknek kell figyelmüket erre a területre is kiterjesztve a magyarság érdeklődését ide Is elvezetni, vagy olyanoknak kell jönniök, akik ezrt a feladatot, ami C9ak párhuzamos feladat, magukra vállalják és nagykorusitják az irodalmat a nagyközönség előtt. Ez a nagykorusitás hiányzik, de csak a közvélemény előtt hiányzik: az illetékes irodalmi fórumokon már régesrég megtörtént Hogy ilyen viszonyok közt helyzetünket súlyosnak és igazságtalannak érezzük, az szent fájdalom és valóság. S ezt a fájdalmat csak növeli az, hogy az idehaza, az otthon: saját közönségünk részéről ér, holott szeretetünk egyik legbiztosabb jele eziránt a magyar közönség iránt éppen az, hogy érdeklődését és megbecsülését keressük és hogy ennek hiányát — valljuk meg — nélkülözzük. De a magunk fájdalmát és személyét kikapcsolva Ls igaz Ibsennek az egész világon elismert igazsága, hogy: Az iró a nép élő lelkiismerete. Amíg a szlovenszkói magyarság egésze az irodalmat lebecsüli s az írókat semmibe sem veszi, addig félő, hogy Szdoven- szkó magyarságának nem kell az élő lelki ismeret. Mert a lelkiismeretet is lehet elhall- gattaitni és a lelki ismeretet Is lehet — szavát megbecsülve, a hangját keresve — megszólaltatni. És ennek a közönynek és nemtörődömségnek eluralkodása még egy isaonyitó félelemmel Ijeszt: ha a politika, a gazdasági élet és miniden, ami ezekkel jár, teljesen abszorbeálja ax itteni magyarság érdeklődését és erejét, annyira, hogy a teremtő művészetek számára, elsősorban ax irodalom számára már semmi sem marad, ha esek a materiális realitások végleg elifödik a magyarság szeme elől ex* ax irreális realitást, akkor ez az itteni magyar félek cl matérializálódása és az itteni magyarság oscUomá proletáriátusha sülycdéae volna. Ha a magyarság jövőjében hiszünk, ha meg gyökerepedését hangoztatjuk, akkor hinnünk és hirdetnünk, sőt beigazolnunk kell aat ia, hogy itt megvan a létföltétele az atjazahit művészi élet és munka kilKHitakozáisának, illetve mivel ez megindult, további kifejlődésének is. A magyar irodalom a magyar irók értoko- léeélien idehaza eljutott a mélypontra. 4
