Prágai Magyar Hirlap, 1929. október (8. évfolyam, 222-248 / 2147-2173. szám)
1929-10-20 / 239. (2164.) szám
8 Monroy Helga grófnő akkor leit tolvajjá, amikor a szerelmi romantika hatalmába kerítette. Testőrtiszt A. D. volt a vőlegénye; volt a veszte. Tristánék ilyenkor mást csináltak. Izoldának volt egy Jde maradék bűvös Mókája, ezt adta oda Tris- ténrnak, mondván: Így ék már no, IcendI Tris- tán ivott. Tengerész volt, hát ivott. Kellemetlen helyzetében csak az ital segíthetett rajta és egyebekben is meg volt róla győződve, hogy a halált issza. Ennyivel tartozott önmagának, Marke aggastyán-királynak, akitől Izoldái elszerelte és végredményben Wagner Richardnak. Az mér azután az ő magánszerencséje, hogy halál helyett szerelmi bűvitai volt abban az edényben, amelyben Brangéne, Isolda udvarhölgye kotyvasztott össze időnként valamit. Monroy Helga-lsblda nem egy hajó fedélzetén, hanem Berlinben tartózkodott, amikor vt ezt a romantikus operát megjátszotta. Még hozzá a mai Berlinben, illetve Potsdamban, 'a legsivárább városban, minden romantika nagyfrigyesi ellenlábasának légkörében. Ancien régimé és a mai Berlin ütközött össze Monroy Helga esetében az exgárdatiszt- td. Grófi rang és gárdatisztség tizezerholdas ritierbirtok nélkül — noblesse obiige. A szerelmes Helgát lopásra kötdezete. Egy ex-tesl- örtiszt nem lehet máról holnapra, rövid tíz 'éven belül polgár; nem verheti ki a fejéből, amit évtizedekig belévertek: a nobíesse-t. Ezt Helga is belátta. A belátás szintén kötelez, még pedig igen súlyos dolgokra. Helgái arra, hogy a semmiből annyi pénzt teremtsen elő, amennyire a fiataloknak feltétlenül szükségük volt, hogy egymáséi lehessenek és a Jutboru-utám rideg világban megvalósítsák a háboruelőtti feudális álmot. Helga szegény volt, az ex-testőrlisz is — !'Andersen meséje. Helga kegyelemkenyéren élt egy néninél, akinek csak családi ékszerekből állt a törzsvagyona. Az ékszerek képezték a néni harapnivalóját. A testőrtiszt kasztjának kijáró álhaialos&ágávál és csökönyös korrektségével arra kötelezte menyasszonyát, hogy okmányokkal bizonyítsa, hogy van saját vagyona. Szerelmes Helga ezt is megtette és a lopott ékszerhez hatmis bizonylatot mutatott be a testőrnek. így már rendben volt. A vőlegény elfogadta az anyagi támogatást, hívén, hogy a nénitől származik, mert hát a becsületből oly kevéssé lehet meaélni, mint a levegőből. A legszentebb emberi tulajdonságok súlyos defektusok árán tudtak csak érvényesülni: szerelem és házasság lopás és hamisítás árán. Helga szeretett és lopott, a testőr szereteti és elfogadta a pénzt, amíg a derék nagynéni harapnivaló ja fogyását észre nem vette. Egy aljas detektív megállapítja a tényállást, mire Helgát letartóztatják és a testőr főbelövi magát. Társadalmi rétege valószínűleg úgy találta, hogy helyesen cselekedett és a végsőkig korrekt magatartási tanúsított. Mégis talán IIelga grófnő volt a hős és 6 tanúsította a korrektebb magatartást. A bíróság Ítélete is e mellett a felfogás mellett tört lándzsát, amikor a szerelmes kis Helgái arra Ítélte el, hogy menjen feledést keresni és merítsen erőt abból az uj belátásból, hogy a régi világ elmúlt és a helyébe került uj világ erlcölcsfogalrrud más keretek közt mozognak. Az erkölcsi felfogás ugyanaz marad és a Ne lopj! parancsra kategóri.kus parancs ma is, de egy revolvergolyó céltalanső,ga ma gyávaság és nem hőstett, korrektség helyett inkorrektség. A testőr cserbenhagyta szerelmes menyasszonyát — súlyosabb defektus, mintha a századát hagyta volna cserben. A század nélküle is küzdő ti volna az életért, vagy mondjuk a győzelemért, de egy asszony? Ez az asszony kitépte magát a múltból és nem sajnálta az uj meggyőződésért folytatandó küzdelmet. Bizonyos, hogy mint uj ember került lei belőle. Helga némán helyet foglalt a börtönben tolvajok és rablók közt, 6, aki csak azért volt tolvaj, mert szereteti és akinek Krisztus szava értelmében a bíróság is megbocsátott, mert nagyon szeretett.“ Helgát senkisem várta, amileor újra kiléphetett a törvényszék kapuján. Pedig volt valaki, akinek ebben a pillanatban ott kellett volna állnia, Helgát várban: a testőrnek. A testőr nem várt rá. Minek is, amikor olyan kényelmes a halál bmnenekütés ? Helgával Amerikába „egy uj élet“ nekilendülésében? Egy testőr nem kezd uj életet. Amerika és munka elkeseredetten azonos fogalmak. Munkához a testőr nem értett. Helga tehát egyedül volt, amikor meg állt a berlini törvényszék kapuja elölt. Ebben az egyedüllétben találta meg azt az önma,gát, amelyet addig egy má- mJcban keresett, a testőrben. Uj ember uj utakat keres. Ezért {zenem Helgának ez utón, hogy ne essen vissza a régi hibáim. Trisztán és Isolda öreg nóta és megesküszöm rd, hogy 0 legvadabb Wagmeriámm MÉCS LÁSZLÓ FALUSI HOLD ALATT Egyszerű, htiía hold alatt egy szorongó ember halad. A faluban végigmegyek, néznek az ablaküvegek. Nézik föttyetlen ajkamat, ajkamon egyszer fütty fakadt Bölcseb!) lettem mint Salamon, a bölcsek zsákja vállamon. Hiúság s minden hiúság: ily » más kincsekkel telt a zsák. Eladnám zsáknyi kincsemet, ki megnevettet engemet. Kóborló rongyszedő zsidó: gyűrűje, füttye csábitó, E házban orgiái a gőg és butasága szinte bőg. Mért néz oly vádlón ez a ház? E házban nagy nyomor tanyáz. Mért kacag minden ablak Itt? E házban mennyrfsszony lakik, merengnék rózsaszálain, de tovább visznek lábaim. Tán ismeritek Mécs Lacit. Az ő házában ki lakik? Az ő lelkében ravatal, rajta egy halott, fiatal, próbálta már temetni őt, de nem jöttek halottvivők, bolyongtam erdőn és dűlőn, de szépen szólt a fütyülöm, gyönyörű gyűrűk: napjaim, reményeim, smaragdjaim, valódi gyöngyök: vágyaim, terüljasztalkám, táljaim! Pazaroltam a dolgokat 9 kaptam bölcsesség-rongyokat. Hé, ki veszi meg zsákomat, nevetlen szorongásomat? ... Csend vet... hallgatás terem. Minden ház titkát ismerem. ... E házban hirtelen haláL E házban egyszer bicska-bál. az Ifjúsága fekszik ott, eltemetetien szent titok, betölti az egész lakást 9 mert nem lehet találni mást, házára tornyot épített, (Istenhez nyúló nagy hitet). Szive (hogy Istené legyen) harang lett a torony-hegyen. • A torony nő, az égbe nő és ott lakik szerényen ő. Sokszor bizony nem alhatik, mert földszinten halott lakik, éjfélkor néha felül ő, nála a régi fütyülő, szépen fütyülni kezd a holt s táncol a torony és a hold ... „Isteni színjáték" a Tátrában Irta: Tichy Kálmán Felső-Hági, október közepén. A kályhában pattog a tűz, ki-nn havazik, köd,1 hideg és szomorú norvég sötétség lett úrrá a hegyek alján. Most már nagyobb szívfájdalom nélkül haza lehet utazni, a falak közé. Be tegnap még igy volt: Nem, hát nem lehet megválni tőle, mig ilyen szép. Aki nem hiszi, próbálja meg s ám lássuk, hogy mikor már az úti koffer fogóján van a keze, s még egyszer felnéz a bucsuzkodó vendég a ha vas csúcsokra, ősz-tarka hegyoldalakra, aztán le a kék völgyre, — nem ereszti-e c a koffer fogóját e nem veri-e földhöz a sapkáját; Nem megyek, a teremburáját, nem tudok elmenni I Hogy milyen volt az idei tátrai ősz, arról bajos fogalmat adni. Sokszor láttam, de az idei ragyogóbb, pompásabb, színesebb volt minden eddiginél. Az is igaz, hogy minden előzőnél jobban megszenvedtünk érte. A nyárvégi kánikula után minden átmenet nélkül jött egy olyan havas korszak, hogy beillett jelmezes főpróbának a télből, teljes diszletezéssel, a tél minden arzenálisával, hóferge- teggel, három fok „melecwrel‘<, bömbölő szélviharokkal. De a zord napoknak biztató reménység- magva volt, mert régi tátrai törvény, hogy a korai havazások után jönnek a legragyogóbb őszi napok. A törvény most is bevált. Majd egy hétig nem láttuk a csúcsokat, mint mikor szobor épül és a drapériák eltakarják a kiváncsi szemek elől a leleplezésig. Odafenn is valami gyönyörű készült, a fekete óriások csillogó jégpáncélba és hópalástba öltöztek a viharörvényekben s ezt az átöltözést halandó szemnek nem szabad látnia, csak a kész pompát. Reggel még hóval vastagon befújva jöttek le Csorbáról az autók s délután már kiragyogott minden, olyan vakító fehérséggel, hogy belekáprá- zott a szem. Egészen le a szálerdőig fehér volt minden és az ég egyetlen azur-lap, bele lehetett szédülni. A hermelines ragyogást valóságos fiók-tavasz követte. A vizesések megduzzadtak, harsogva ontották le az olvadó havat. A zúzmaráé, jégkérges sziliek gőzölögtek, mint óriás katlanok, a a földsolc is unatkoznak, ha félóráig tzürcsöli a két szerelmes a büvUalt. Büvitalos romantikájára ráfizetett a szép Monroy Helga: opera helyett a filmet ajánlom. Minden nagyobb gyár szerencséjének fogja tartam, ha Helgát vásznára vetítheti. A vászonén annyi pénzt ér Helga romantikus története, mint amenp- nyit az életben ráfizetett. A ma testőrje egy teljhatalmú provedvr, akinek vezényszavai jtipli erl ám pás fényárral veszik majd körül Helga szép alakját. A vagyonnéUcüli feudalizmus anakronizmusa helyett Helga, az ttj nő meg fogja teremtem a maga s a hozzá hasonlóak számára azt a feudalizmust, amely nem szorul lopásra. Monroy Helga esete mintha búcsú volna attól a világtól, amely letűnt a háború forgatagában,. Búcsú, amely egy uj kezdet: tristmisoldamentes. Előre és már jelenné kioldódó jövő, Veübaner Pál, j bői a fülledt avar különös illata szállt. Egy nap (alatt nyár lett megint, szebb mint nyár: tátrai ősz. A hermelinpalástból párducbőr kacagány lett: osikos, foltos minden hegyorom. És az előző napok furcsa eseményeinek hírei még akkor jöttek javában: A Téry menü azat a Karpathenvereintől a Csehszlovák Turistaklub egy bizottságának kellett volna átvennie. A vegyes bizottság kiszállt — volna, de csak az óriás vízesésig jutottak, onnan hasig érő hó miatt vissza kellett fordulatok. Az Oszterva délá okialán négy kemény óra alatt vergődött fel két gyakorlott, friss erejű turista. Az északi lejtőjén pedig a lemenet — ismét derékig érő hóban, — ötnegyed órát tartott. Akik arról vergődtek felfelé, teljesen kidőltek. A Tengerszem csúcsot csak jégsarkanytus cipőkkel, jégcsákánnyal lehetett megközelíteni, szinte a gleccsertúrák kockázataival. A Batizfalvi tótól lejővet egy turista a hófedett jelzések miatt eltévedt, bele- bódorodott a törpefenyőkbe s éjjelre kiunrekedt, betegre fázva reggel vánszorgott le Hágiba. És azután? Tessék egy zongorát képzelni, melynek billentyűi nem hangokat szólaltatnak meg, hanem színeket öntenek. S ezeken a billentyűkön játszott túláradó kedvvel az égi szeszély. A legmélyebb billenytük az árnyékos sziklák violája, meg a fenyők sötétje. Legmagasabbak a nyírfák aranya, közbül a berkenye vérbibora, a vörösfenyők rozsdája, a havasi gyep őzbarnája, tu afonya-mezők cinőberje. S a kápráztató szinakkor- dok fölött úszik az az egyetlen őszi békesség, melyet semmi máshoz hasonlítani nem lehet. A természet valami szerelmes, mosolygó, halálrakész alázattal veszi magára az elmúlás pompáját, hogy még egyszer, utoljára tessék az ő örök szerelmesének, éltetőjének, még forrón csókoló napnak. Csend volt, micsoda csend! Most volt jó itt lenni, kevés vendég, kevés autózugás, annál több héjja-vijjogás, meg pirók-füttyentgetés, mókusok vidám kuncogása és a fenyőmadarak bohém kergetőzése a berkenye hogy ók nehéz fürtjei körül Most kellett felmenni Csorbára, búcsúzni a tó va- rázfitűkörétől. A villanyosban alig kongott pár ember. Igaz, Csorba felé még mindég jobb villanyosban ^kongani", mint autóban őrlődni. Az aj aató-ut Hágiig már kész, szemnek és pneunak egyaránt öröme, de Hágitól felfelé most van legjobban feldúlva az úttest, motorosok igazi Golgotája. A tónál szinte halott üresség, nem fogad a „csoport- fényképeznök“ az obiigát háromnyelvű invitálással gépe elé. A kávéház alsó terraszáról éppen szekérre rakják a vassxékeket, melyeket a múlt héten úgy söpört le, a hóvihar, alig bírták össaefogdosni őket. A tavon egyetlen csónak sem úszik, eaak a kis zátonyzászlók tükröznek árván. A bazárban szenzációt keltettem pár képeslapig terjedő vásárlásommal A tó körüli sétányon egy teremtett lélekkel nem találkoztam s a befolyásnál a nagy, lapos, vizbenyuló sziklára heverve ég és vk között, arany napfényben, a legtökéletesebb békességet loptam meg pár feledhetetlen pillanatra. A szúnyog után felvetődő pisztráng visszazuhanó testének toccsanása szinte megijeszt, olyan mély, lélegjsellelen a csend. A tó hibátlan, ragyogó érctilkor, aranyhidat ver rajta a nap és gyönyörűséggel nézelődnek benne a hóeapkás csúcsok, meg a vörösfenyők hervadt tarkaságával ékes komoly lenp w k A Mái Idomhumo bsWboraol • Ön-bérel egy többnyire agyonhasznált zongorát vagy pián inót, kidob havonta 150—200, sőt 250 korona bérleti dijat és a hangszer — akármilyen ócska — nem is az öné. Mig ha fizet ◄— havonla 200—S00 koronáig terjedő havi részletet, agy a zongora vagy pianínó a vételár teljes kifizetése esetén örök időkre az ön elvitathatatlan tulajdonát képezi. Vegye máris igénybe azujrendszerü zongorahitelt KOFMAN •*— zongoraraktárában Uihorodh Munkács csodálatos képbe, gyöngyszin 6ávot húz maga után s kettétöri vele a tükőrceodát. A parton minden tarka, ami nyáron zöld volt: áfonyalevél, páfrány, törpefüz, encián, meg a duzzadó mohok s mint valami forró színekben tartott perzsaszőnyeg teríti körül a mélyen smaragdzöld vizet. Mit is kellene csinálni? Hogyan lehetne minél teljesebben felszívni ezt a sokféle szépet, a színek hasonlithatlan ragyogását, a napfény forróságát, az ormok havát, a viz tiszta üdeségét, a tőrpefenyők illatát, a templomos némaságot? Mit lehetne csinálni? Hány szemmel, hány lélekkel lehetne rögzíteni mindent? Talán meg kellene köszönni valakinek, hogy az ősz igy magához ölelt? Csak egyetlen, tehetetlen sóhajom szállt: Istenem, de szép. Nem lehet ennél többet. Alkonyodik. Kevés már a villanyos, az utolsó hamar indul. Fajó szívvel készülök vissza. A len- niszpályán, két, mondd: két egész ember. Játszanak, komolyan. Az egyik játékos: hölgy, valami kis vászon-semmi van rajta, amolyan ing-nadrág féle, attól eltekintve teljesen mezítelen. De itt, ebben a környezetben semmi visszatetsző nincs benne. Talán mert hibátlan, fiatal szép test s csak teljesebbé teszi a nagy harmóniát. Gyönyörűen mozog, a szőke haja száll utána, úgy ropd ős a rugalmas szép leánytest a pálya fölött, a tó mellett, a havas ormok alatt, mint mag^ az életöröm, az ősz tagadása. Pedig a haja is éppen olyan arany, mint a nyírfák halódó levele s az ajka is piros, mint az érett berkenyebogyó, 0 a teste rózsaszín, — most éppen ilyenek az ormok a napszállatban. A törpefenyők komoly, sűrű, illatos keretet adtak a bájos alakhoz. S a szép szőke lány önmagán túl egy különös szimbólum életét élte: mindaz az életszépség, ami itt a té körül temetkezik most, mintha azért pusztulna, hervadna, hogy neki adja át minden volt tüzét, színét és örömét. Azért ilyen bájos, friss, fürge, nimfa-kedvű ő maga. S azért olyan lankadt, hervadt minden a tó körül. Fel még a kávéház magasterraszára. Itt aztán nem tudja az ember, merre nézzen? Délnek a végtelen láthatár, a völgy, ötszáz méteres mélységben, Sárostól Liptóig halmok, rétek, mezők, erdők bujkáló falvak beláthatlan tengere. Nyugaton a leszálló nap fenséges látványa, a hires csorbái napnyugta! Bíbor korong, tüzes szegélyű felhők között, a felhők fölé soha nem látott zöld küllőket sugározva. Északon pedig a tó gigászi szirtkoszorújával, fent a hegykoronán az alkony- pír utolsó lobbanása. A szél eláll, a tó vize teljesen megdermed, most csakugyan olyan, mintha Isten keze egyetlen óriás tükörlapot tett volna a Tátra alá, hogy hegyeinek képében gyönyörködjék. Egyetlen fodrooeka, egyetlen barázda nem zavarja a tüneményes tükörjátékot: szine-visszája teljesen egyforma, szinte széditő. Az öbölben egy pisztráng veti fel magát, a megzavart viz millió szétfutó gyűrűt vet, hajszál élesen futnak a játékos karikák a partig, aztán elsimulnak e újra töretlen a tűn déri kép. Lent a villanyosnál már mozgolódás van, menni kell, hiába. A tóparton az utolsó lócákat rakják szekérre, viszik téli szállásra. Az egyik lócán még ülnek, majdnem alóluk húzzák ki. Tessék urak, hölgyek, utolsó alkalom aki még ülni akai. De már nincs kit tessékelni. Egy belga hölgy a villanyosból szól ki: — Nous voulous encore voir le ooucher du soleil! Mais nous n’avons paedója du tempó, n’e6t- ee-pas? Valaki vigasztalja: — Si vous déecenderez k Lomnic, vous le verrez enoorel Elhiszi, szegény. És a nap ebben a nyomban nyugodott le, a pereme, mint egy égő. tüzes seb utolsót lángolt, utolsót lángoltak a havas csúcsok is, aztán ijedt, fakó szürkéséé omlott el mindenen. Mintha ebben a pillanatban halt volna meg a nyár, amely kicsit még mindég benne él az őszi ragyogásban. Most vége, visszahozhatlanul A villanyosból mé* egy pillantás a tóra. Hideg, kedvetlen, halott. A parton sehol senki. Ds mégis: a szép szőkét látom, már átöltözve, fekete köpenyben megy a szálló felé. Azért lett hát ilyen sötét a tájkép? Zizegnek a fékek, gurulunk lefelé a hirtelen leboruló éjszakában. És a belga Hölgy még várja a napnyugtáit, Lom álra mm mJ» rasuien^a... IVZt ontöfrér 70, Ttaánnp,
