Prágai Magyar Hirlap, 1929. szeptember (8. évfolyam, 198-221 / 2123-2146. szám)

1929-09-08 / 204. (2129.) szám

T^GM-MAGfeqR-OTKL5I> 1929 szeptember 8, vasárnap. Látogatás az u\ református püspök otthonában N , • — Beszélgetés Péter Mihály református püspökkel — rületembon élnek. Azon leszek teljes erőm­mel, hogy vallásukat, kultúrájúkat ők is ki­élhessék. Ez nemcsak a quod uni justum, ai- teri aegum elvéből folyók, hanem a szentirás tanításából is. E tekintetben különben, mióta csak pap vagyok, ez volt mindig álláspontom. — Hogy gondolkozik méltóságod az egy­ház életéről? — Ezt a kérdést igen részletesen kifejtem majd püspöki programbeszédemben.. Most csak annyit mondok, hogy rel. egyházunkban igen-igen nagy tevékenységre van szükség. Az én felfogásom az, hogy bármennyi anyagi erő állana is rendelkezésünkre, ha a lélek — az, ami megelevenít, meg volna halva, nem érne az egyházunk semmit sem. Sajnálattal kell tapasztalnom, hogy ref. egyházunkat sem hagyta egészen érintetlenül az ujaíbib kor­szellem. Református egyházunkat csak az ősök hitével, puritanizmusával lehet felemel­ni a kívánt magaslatra- Ha anakronizmusnak látszik is, az én ideálom az a mailt századbeli református lélek, amely így szól az apostol: lal: mindenek lehetségesek nekem a Krisztus által. Ha Isten éltet, erőt, egészséget ád, ezt a lelket akarom felébreszteni. Szeretettel tel­jes érzést viszek magammal főpásztori mükő­kutjainkkal, csak szalutáltnak nekik, mint a szép asszonyoknak. — De hát még mindig nem mondtad meg, Irinyi barátom, hogyan kell utazni, hogy ee kolerával, se verekedőkkel, lovagyis ügyekkel, roeszvizü ku­takkal, meszes gödrökkel, valamint csintalan nő­szemén yekk el ne legyen baja a magamfajta jám­bor utas-embernek? — Az utazást nem lehet könyvből megtanulni, még a nagy Stanleynek is személyesen kellett be­járni Afrikát, hogy ott mindent apróra megnéz­hessen, — felelt az egykori állomásfőnök. — Hát most már, — szólt Ulrik ur — miután az utazási szakértő ur, igen tisztelt Irinyi bará­tunk volt 6zives véleményt mofidani tervbevett utazásunkról: mondjátok meg nekem ti is a véle­ményeteket, — fordult cselédeihez, gazdasszonyá­hoz: Csapó Gizellához és „Flegmán" iához a két- ségesekdő Ulrik ur. — Én a magam részéről tíz és egynéhány esztendeje nem ültem vonaton, mert egyszer kuglizná hivtak egy vasúti állomáson, éppen egy hétig kugliztunk egyhuzamban és be­tegségeim akkor kezdődtek. — Kuglizni semmiesetre sem szabad, még Gödöllőn se, ahol a Legjobb kugüpálya volt vala­mikor az országban, mert állítólag még Ferenc désembe, de szigorú leszek mindenkivel szemben, aki nem fog áliani hivatása magas­latán. Nem bürokrata leszek, de mindent a magam szemével akarok látni és ha a jó Is­ten, aki engem idáig megsegített és akinek nem tudok elég hálát adni, hogy engem fő- pásztorrá tett, ezután is velem lesz, hogy rendről-rend re meglátogathassam mind a 130 anyaegyházaimat s azok fóliáit s mindenü­vé magamhoz hívom azt az angyalt, aki a Betihesda tanát szárnyaival meg tudja csap- dosná. — Szabad legyen még egy kérdést: Hol lesz a püspöki székhely? — Ezt igazán szeretném tudni. A gálszé- csipk mindent elkövetnek, hogy itt maradjak. Ezt meg is értem. Gálszécs és vidéke annyi próbán ment át, hogy nagy súlyt helyeznek arra, hogy itt maradjak. Rimaszombat megint erősen ragaszkodik hozzám. Igazán meghat e ragaszkodás. És szinte ajkamra tolod: melyi­ket szeretem? Engem azonban nem érzelmi momentumok fognak vezetni, hanem tisztán egyházam érdeke, az, hogy hol van nagyobb szükség az én közelségemre. Itt-e, ahol ref- magyarságunk szét van szórva, vagy, ahol tömörebben él együtt, mint Gömörben. Hogyan kell utazni? (Az egészség és a betegség regénykéibőt) Irta: KRÚDY GYVLA — Szlovén szikéi szerkesztőnktől — Gálszécs, szeptember 7. Publicistának és szónoknak egyaránt ki emelkedő egyházfőt kapott a tiszáninneni re formátus egyházkerület uj püspökében: Pé tér Mihályban, Gálszécs református papjában A református magyar gondolatnak az áj famfordulat kezdetétől napjainkig Péter Mi hály volt a leghatalmasabb szószólója. A tudós gazdag fegyvertárával vértezettei állott a bástyafokon mint védő és támadó akii neon tudott gerincességében megtörni i soviniszta elfogultságnak személye eüer megindított sajtópergőtüze. Gálszécs papját a reform átusság már rég^r egyházi vezérének tekintette és csak terme szetes, hogy Czin'ke utódjának őt választotta meg, mert erre a méltóságra 6 voM a leghivatof- tabb. * Felkerestük gálszécsi otthonában a tiszán­inneni református egyházkerület uj püspökét, aki lekötelező szívességgel fogadott bennün­ket. Első kérdésünk as volt, hogy mint fogadta megválasztását s megkérdeztük: olvasta-e a cseh lapok kedvezőtlen híradásait meg­választása alkalmából? — Megválasztásomat mindenesetre öröm­mel fogadtam, — mondta a fópásztor — hisz ea emberileg érthető. Igen vallásos ember vagyok, azért Istennek adtaim hálát érte. De hát — folytatta tovább s itt arca elkomoro- dott — nincsen rózsa tövis nélkül: mi már jól ismerjük ezeket a töviseket! Kövesével meg is szokjuk, mig egészen el­vesztik szúró mivoltukat, mert immunisak le­szünk velők szemben. — Mi a programja. Méltóságodnak? — kér­deztük tovább. — Programomat a beiktatásom ajkaiméval elmondandó beszédemben fogom megadni. Itt csak annyit mondhatok, hogy törekvésem egyik részét fogja képezni az, hogy tíz év óta fennálló sérelmeink orvosoltassanak. A mi legnagyobb sérelmeink, amint az tudva­levő, a következők: Papjaink és tanítóink egy jé részének, bár az egyházi törvények szerint életfogytig­lan választattak meg, nincs állampolgársága. Hogy ez milyen nagy keserűség forrása, ki nem lehet mondani. Teológiai szemináriu­munk helyzete függőiben van, egy fillér álla­mi hozzájárulást nem élvez. Nehéz körülmé­nyeink dacára mi tartjuk fenn, holott az ál­lamnak támogatnia kellene. Nincs református tanítóképzőnk s emiatt sok tanítói állásunk üres vagy más felekezetű tanítóval van be­töltve. Hogy ez milyen hátrányos ránk néz­ve, el lehet képzelni. Közigazgatási, adócsök­kentési segélyezések, az özvegy lelkésznék ellátására szolgáló állami hozzájárulások már évek óta nem utaltatnak ki úgy, amint azt a felekezeti jogegyenlőség, az igazság diktálná, az ezek miatti sérelmeink is orvoslás után kiáltanak. — Nagy sérelem ért minket azáltal is, hogy 1919—20. évi államsegélyét a papságnak, mely több millióra rúg, minden törvényes alap nélkül elvonták. Auto­nómiánk, melyért apáink annyi hősi küzdel­met folytattak, számos ponton meg van sért­ve. Méltatlan lennék őseink emlékéhez, re­formátus papi és püspöki mivoltomhoz, ha teljes erővel mindent el nem követnék, hogy ezek a sérelmek mihamarább orrosoitassa- nak, mert eminens állami érdek is, hogy 250 ezer lélekből álló református magyarságunk a csehszlovák köztársaságban elégedett le­gyen s munkálhassa a konszolidációt. — Mi a véleménye Méltóságodnak, miért nem orvosolták eddig ezeket a sérelmeket? — Nem tudom, de a ref. egyház papjai, ta­nítói, hívei erre soha okot nem szolgáltattak. A csehszlovák állam békés polgárai, köteles­ségeiket száz százalékig teljesítik. Ha azon­ban jogainkat hangoztatjuk, sérelmeinket fe­szegetjük, ez azt hiszem, nem illojaiitás, hi­szen törvény, békeszerződés van kezeinkben. Ugyanis kivétel nélkül minden ember egyen­lő, hátrányt nemzetisége miatt senki sem szenvedhet, nyelvét, kultúráját szabadon használhatja. Én ezt a felfogásomat eddig is hangoztattam s ezután sem fogom el hallgat­ni, és meg vagyok győződve, hogy ez azegé9Z ref. egyháznak a közvéleménye. Én hiszem ie, hogy e tekintetben megértéssel fogunk ta­lálkozni, mert a rét semmit sem vészit szí­néből, ha rajta sokszínű virág van. Sőt. A csehszlovák köztársaság csak erősödik, ha azt a magyar reform átusság a maga mély vallá­sosságával és kultúrájával támogathatja­— De ahogy gondolkozom a magyarnyel­vű reformátusokról, éppen ez a felfogásom a szlovák kálvinistákról, akik éppen a* én ke j Mi előtt Ulrik ur, féllábbal még a másvilágon: elmondotta volna további program beszéd ét, — a praktikus „Flegmán" intézkedett, hogy a ..szom­szédiból" hívják át nyomban Irinyit, aki valami­kor álloanásfőnök volt Szolnokon ée igy legjobban értett messzi vidéken a vasúti utazásokhoz. „Szak­embert kell megkérdesas, ha aac ember a helyes utat akarja választani", — mondja Flegmán és a nyugalmazott álomásföbök naphosszat üldögélt Ulrik ur betegágya mellett, hogy a vasúti utazást minden részletében megbeszélje. Tömött, rőt­bajsza volt, — a sok dértől, fagytól, hideg éjsza­káktól, amelyeket a vonatkóséeek idején: a sza­badiban töltött. A menetrendben azonban nyom­ban kiismerte magét, mialatt Flegmán az asztal­nál ülve „írásba vette" mindazokat a tanácsokat, atDelyekot az egykori vasutas mondott. — Látom, — mond a főnök, — mindenáron éjszaka, ozeméHyvonattal akartok utazni, habár akkor elmulasztjátok ast a remek „tablóitól", amelyet az én időmben adtak fel & pincérek ebéd­idején Szolnokon, hogy máT a „tablettő" kedvé­ért is érdemes volt utazni. Egy ezüstforintért olyan ebédet szervíroztak a vonatban, hogy Püs­pökladányig se éhezett meg az ember. Valamely különös csiklandós ize volt azoknak a csészében szolgált leveseknek és pecsenyéknek, amelyek persze mindig frissiben készültek, amikor Hatvan­ból vagy Ceglédről, vagy tudom is én honnan, (mert én nem sokat szerettem utazni,) megjött a Konduktor sürgönye, hogy ennyi meg ennyi „tablettő" várja a személyvonatot. Mutogattak a 1272-sön egy varrógépgyári igazgatót, aki mindig duplaporciót rendelt mindenből. De néha még egy natur6niclit is eüttetett, „egész citrommal mellé", ha 1272-s menetrend szerint érkezett az állomásra a igy teljes tizenöt percünk volt. Frissen csapolt sörrel töltött poharával integetett felém ilyenkor a varrógép-igazgató s azt kívánta, hogy bár még sok ilyen állomásfőnök volna Magyar- országon. Persze én a sátoraljaújhelyi főnökre hivatkoztam, aki még az országhatár felé menő, tehát a nemzetközi vonatokat se engedte eJ addig, amíg személyesen meg nem' győződött arról, hogy minden utasa megvacsorázott. Ki tudná úri lesz a pasasérokkal, ha átlépték a határt? S minden dicséretet hozzá utasítottam. De a varrógép- igazgató azt félelte a vonat ablakából, hogy nagyon sajnálja, most. nem mehet Újhelyié, mert Miskol­con van dolga. No, barátom, akkor még ma felejt­se el Vidacs Jancsit, az ottani álloanásfőnököt, aki nagyon szívesen elintézi utasai minden lovagias- ügyéf, amelyre a vonaton szert tettek. A legjobb párbajeediég egész Magyarországon. ... «- Ilyen jóízűen beszélt a „szomszédból" meg­hívott nyugalmazott vasúti főnök a haldokló Ulrik urnák, „Flegmán" nagy sertéckupec-bet tikkel irta fel a tudnivalókat egy irkába, amelyet valahon­nan erre a célra előkeritett, áosplajbásszal turkált a bajusza között és többször kinálgatta a hasznos főnököt karcsú, kistermetű, zöldszinü, de mégis bárcwndecis üvegetekével, amelynek a száján még érződött a epanyolviaezk. — Ez máir helyes előkészület az utazáshoz, — mond a főnök, miután az üveg tartalmát meg­kóstolta. — Minél kevesebb cókmókot vigyünk magunkkal. Az ilyen kistermetű üvegek pedig akár tocatszámra elférnek a bundazsebekben. Isten mentse meg azt az utasembert, aki olyan utiládákai visz magával, amelyeket a teher-pénz­tárnál kell feladni. Minden átszállásnál gondol­kozhat a poggyásza felől. Olyan hordárok dobál­ják a kofferjét, amely hordárnak még a kereszt­nevét se tudja. Itt még az állomásfönök se segít­het. Ezek a fickók csak arra valók, hogy vasárnap délután kuglit állítsanak az állomási tekepályán. Hidd el, Ulrik, — mond jóságosán a főnök — soha se biznám kofferemet a teher-pénztárra. A teher- pénztárosok a leghazárdabbak a ferblinél is, sok pénz megy keresztül a kezükön. Mond az egykori állomásfőnök és még * egyszer szemügyre vette az üvegeoskét, amelyet vélemé­nye szerint „az, Úristen is" utaeember számára teremtett. Csak arra keli vigyázni, hogy meg ne töltsék valahol vízzel az állomási kutakból ezt a pompás kis üveget, — mert már az ő idejében (Irinyi idejében) is karboloztak, meszeltek, gáli- coltak, szellőztettek ugyan a vasúti pályaudvaro­kon, a várótermekben, különösen olyankor, mi­kor koleráé hírek jártak... Az állomásfőhöiknek mindent meg kellett tudni, hiszen a jövő-menő kondoktorok hozták a postákat, még ha az njságok hallgattak is a járványokról, a hadgyakorlatokról és a többi „állami titokról". Mert a régi állomás­főnök nem csak azért volt a világon, hogy vasalt nadrágban, kipödrött bajusszal szalutáljon azok­nak a kandi menyecskéknek, akik a vonatablakon kikukucskáltak és néha esztendőszámra ee felej­tették ed az állomásfőnököt. „Karbolozni kellett a kolera ellen", — mond Irinyi. És ugyanezért nem emlékezett rá, hogy akár a püspökladányi, akár a szolnoki, de még a Kossuth Ferenc ceglédi állo- másfőnöke iie megkóstolta volna valaha az állo­mási kutak vizét, amelyeket országszerte dicsér­tek, Zsdgmondy, a világhírű mérnök se kóstolta meg az ártéri-vizeket, pedig ő fúrta a legjobb ku­takat Magyarországon. — így voltunk valahogy mi is a vizeinkkel, a- dalom hivatalnokai is idejártak tekézni, — mond l most az egykori állomásfőnök. [ Flegmán, Ulrik ur legfontosabb tanácsadója: egy darabig merengeni látszott a kuglizón, de aztán ő is lemondólag bólintott: ■ — Igaza van a tekintetes urnák, manapság már nem is érdemes kuglizni, már nem játsszák pénz­ben a jKrigszpartikat", legfeljebb hordó sörök- j ben, a fenének van kedve a kocám áros kedvéért izzadni. Az egykori állomásfőnök elgondolkozva lapoz- , gatott a menetrendben. — Az én időmben Miskolcon körülbelül négy-öt óra hosszáig vesztegelt az éjszakai személyvonat, akár Kassára, akár Pestre volt az menendő. Vol­í tak olyan utasok, akik éppen azért választották az éji vonatot, mert az unalmas utazást a kelle- metes mulatozással lehetett megszakítani. A restauráció ilyenkor mindig ki volt világítva, mi­kor éjfél után a személyvonat megérkezett, Télen disznótor kellős közepébe érkeztek a vendégek, ' de nyáron is mindjárt kongatni kezdték a sörös­hordókat: éjfélkor csapoltak, ilyen csak Miskolcon volt Magyarországon. A városi kocsmákból is ide gyülekeztek a vidám társaságok és bizonyosan le­hetett ismerőst találni. Nevezetessége volt a nua- koAci utazásnak, hogy kétszer is át kellett utazni Zeolcán, — tette hozzá Irinyi. — Nem érdemes kétszer átutazni Zsoltján, — mood Csapó Gizella, mert ári gyanította, hogy „Flegmánknak a 6ze>me szikrát vetett, amikor a miskolci állomásról hallott. (Flegmán néha hiába rejtegette érzelmeit.) — De ugyancsak kétszer lehet látni a vasúti kupéból a máriabesnyőd kolostor kettős tornyát, amikor a vonat arra kerülgeti vidéket, — szólt a* ál lom Asfönök, hogy ne maradjon rossz hírben a miskolci állomás miatt. — Nem mondom, hogy okvetlen szállj átok ki Máriabeeuyőn, én a magam részéről csak búcsúkor jártam oda, mert arany­ért sem lehet kvártélyt kapni és a kolostor körül a fűben lehet aludni, miközben a szabadban az ember megolvashatja a feje felett az augusztusi, szeptemberi égbolt csillagait, hallgatja az asszo­nyok, lányok lélekzet vételét és a maga szerelmé­re gondol, amely ellen gyógyulást keres a ko­lostori búcsún. Nagyon szerelmes az ember, ha a fűben alszik, — mond Irinyi- — Persze szeptem­berben. — No, az még messzire van, — felelt Csapó Gizella —- nem kell siettetni az időt, mindennek megjön a maga ideje. Különben is (Jlrik tekinte­tes urnák nem tanácsos a harmatos fűben aludni, ha ez egészségére válna: itthon, a kertben is meg­tehetné. Az egykori állomásfőnök kissé sértődötten né­zett maga elé, hogy legjámborabb indítványát is kifogásolják némely részről, gombolgatni kezdte a mellényét, a menetrendbe olyan mélánkőlikn- san nézegetett, mint valami emlékkönyvbe: — Mi, vasutasok mindig másképpen, praktiku­sabban utaztunk, mint a civilek. Tudtuk, hány kilométeres gyorsasággal halad a vonat és körül­belül azt is tudtuk, hogy melyik állomáson kit fogunk Látni a szolgálati jelvénnyel a karján- Köszöntöttük a régi állomásfőnököt, üzenetet hagy­tunk részére a forgalmistánál, ha a főnök nem volt éppen az állomáson, a városban volt dolga, vagy még nem készült el a borotválkozással, ami nagy ritkaság volt. És bizony, ha jó híreket hallot­tunk a vasúti kupé ablakában, például keresztelő, yagy lakodalom vagy névnap hírét: bizony nem sokat gondolkoztunk és leszálltunk, mert kis poggyásszal utaztunk. Sohase’6e kellett a mi le­szállásunk miatt leinteni az induló vonatot, idejé­ben leugrottunk. Akár Mármarosban, akár Fü­zesabonyban. Te! —■ kiáltott fel hirtelen lelkese- désoeJ az egykori állomásfőnök, megragadván Ul­rik ur kezét — nem jobb volna az egészséged­nek, ha a pesti órás helyett Mármarosba, egy vasúti rivéraökhöz vinnéd az órádat, aki minden órát meg tud igazítani? Igaz, hogy csak „tresszé- orán" lehet a mérnököt meglátogatni, mert fent lakik a hegyek között, de lefelé annál gyorsabban jön a „hajtány". De aztán akár medvét is láthat­ni a málnáéban, a vasúti mérnökök pedig mindig összejöttek messzi vidékekről, ha egy órát hoz­tak javítóba. Tel — kiáltotta lelkesedetten Irinyi ur. — Biztosítalak, hogy nem jössz haza feleség nélkül, ha vasutmérnökre bkod az órádat. Ulrik ur megfhányta-vetette magában az egy­kori állomásfőnök tanácsait és alattomosan így ■felelt: — Hisz éppen azért nem merek elindulni hazulról, mert attól félek, hogy valahol megháza- •ftanafc. I | i§ Elsi szlovák ékszer-, arany- & ezüstár 9| TulaMonosoki FROST1G TESTVÉREK Bratislava, Ferenciek tere 1. Telefon: 57. Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02. ^ Elsőrangú készítmények ékszer-, arany- él ezüstárukban r}’M — 50% megtakarítás — Eladás eredeti gyári árakon ;|$j| U-arany és ezüst, valamint érmék fazon $ átdolgozását a legolcsóbb árak mellett ' . vállaljuk Brilliáns átdolgozások alkalmával U a kő befoglalásánál t. vevőink jelen lehetnek . 4J3? í v Állami alkalmazottak 5% engedményt kapnak • ^ É. loSil Javításokat azonnal eszközlünk R

Next

/
Oldalképek
Tartalom