Prágai Magyar Hirlap, 1929. augusztus (8. évfolyam, 172-197 / 2097-2122. szám)

1929-08-25 / 192. (2117.) szám

MM ma&wnttm» », yaámup.

KÉT HÁZAS

Mq: EGRI VIKTOR

i.

A férfit nőmet professzornak véltem a bemutatkozás előtt. Később kiderült, hogy nem az. És porosz sem volt, hanem szász, doktori titulussal, biztos nagyjövedelmü állásban, — egy szász nagyváros műszaki tanácsosa volt,

— nagytudásu szakember, azzal az élesen kör- vonalozott, kissé száraznak ható tudós arccal, de egyúttal katonás szigorral és tipikus katonás testtartással, mely elárulja a volt tartalékos tisztet és porosz professzort sejttet az emberben.

Lehetett vagy öt ven esztendős és a felesége vagy öt esztendővel fiatalabb. El3Ő tekintetre az is látszott, hogy fiatal fejjel álltak össze, összeillő házaspár. Az asszony azt gondolta és azt csinálta, amit a férfi akart, bizonyára esztendők óta nap-nap után, de nem kényszerből vagy türelmes beletörődéssel, mert másképpen elviselhetetlen lett volna az élete, hanem oly magától értetődően, hogy se a férfi intelektuális fölényének, oktató modorának, se pedig az asszony meghajlásának, feltétlen alávetésének nem volt bántó éle.

„Die dienende Demut dér Frau in dér Lie- be festigt und bindet die Éhe" mondta a doktor és ahogy az asztalnál ültek, egymással beszéltek, ahogy sétáltak és cselekedtek, magamban igazat adtam neki; érezni kellett, hogy az asszony szerelmes alázata volt az, mely átsegítette ezt a két embert a huszonötéves együttlét valamennyi nehéz viharán.

Vagy talán viharok se voltak, okosságukkal megelőzték kitörésüket. Ahogy a másik végletbe se eshettek és nem ismerték az élet nagy sorvasztó szomorúságait, a szenvedély izzását, nem fúltak el a vérük tomboló terhétől, nem bomlasztotta agyukat se magány, se féltékeny düh és emelkedett, forró érzések után nem égett bennük minden hamuvá, — mert okosak voltak, józanok, mérlegelők, látók és hidegek: németek

— A feleségemet tizenhétéves koromban láttam először és nyomban tisztában voltam vele, hogy csali ő lehet az élettársam, — szólt hozzám egy sétánkon a doktor. — Mikor másodszor találkoztunk, megmondtam ezt neki és ez a vallomás oly természetes volt, hogy többet nem is beszéltünk róla. Három év múlva a feleségem lett és azóta úgy élünk egymással, mint első nap.

Az asszony szája körül érett, megértő és elégedett mosolygás sugárzott.

Szerette-e ezt az embert, aki ezt mondotta róla? Talán azzal a rohanó és sód jó szenvedéllyel sohase, amely két embert égig sodor fel, felgyújtja minden tüzűket, mely mögött csak romok maradhatnak és felperzselt életek, de azt észrevehette, hogy erre az emberre rábízhatja magát és ajkára felderült a szerelem szolgáló alázatának mosolya.

Most túl vannak az élet nagy' dolgain, a leányuk idén férjhez ment, a vő nagyon derék ember, vezető állása van, jövőre itt lesz az első unoka, a fiuk pedig egy vegyészeti gyár mérnőjte és ha szorgalmas lesz, jó pozíciót verekedhet ki magának. Most már ők is ráérnek ellátogatni fürdőhelyekre, táncolni tanulnak éppen, igen, a férfi még a tél alatt tervbe vette, hogy idén. megtanulnak táncolni, hogy jobban mozoghassanak a társaságban, az élet kicirkalmazott medrében folyik, szép békében, sima partok között, bála Istennek még egészségesek és nem is olyan öregek, hogy az élet szépségeit ne élvezhessék.

Magamban hozzátettem: pontosan kimért adagokban.

Mert rend kell és beosztás és józanság és okosság és hűvös indulatok és adagolt szerelem és kimért ölelés, hogy az élet gépezetének kereke fel ne akadjon és ki ne boruljanak önmagukból. i

Kicsit sajnáltam, kicsit csodáltam és kicsit megvetettem őket, hogy olyan fenemód okosak és úgy tudnak élni, mintha már régen meghaltak volna.

1

II.

A másik pár úgy hasonlított egymáshoz, * mint régi családi képeken a nagyapák és 1 nagyanyák. Életük körülményei hasonlatosak a szász házaspáréhoz, csak szükebb keretek- ; kel: kisváros, tomácos ház, az ut mentén álló ” gömbakácok, nyáron por és gyümölcsbefőzés, i télen marasztaló sár és disznótorok, bőséges családi ebédek, egy-két bál és emlékek, melyeken évekig lehet tűnődni. {

Az asszony elmerengő nagy szemei sejtelmes fényekkel teltek, mikor házasságáról J beszélt:

— Nagyon szerettük egymást, de három ] évig várnunk kellett a házassággal. Jaj, mi- 1 kor aztán asszony lettem, milyen bolondul ] fájt nekem, hogy előbb nem állhattunk össze 1 és nem voltam az övé fiatalságunk három I gyönyörű esztendejében! Sajnáltam minden í napot, amit nem töltöttünk egy fedél alatt 1 és fájtak az el nem csókolt csókok... így í volt az első esztendőkben, aztán nőttek a 1 gyerekek, szaporodtak a gondok, kemény esztendők voltak ezek, sokszor bizony összeha- <_ rapott foggal kellett verekedni és egyre ke- j vesebb Jelt az öröm. Sokszor mondtam ma- .. gamban, miért hurcolom tovább a házasság keresztjét, miért kellett otthagyni a könnyű js és gondtalan leányéletet, sok volt a teher, a a

törődés, volt nap, melyen ki tudtam volna rohanni az életből, nem szerettem senkit, gyűlöltem magamat és szerencsétlen és boldogtalan voltam. Tudtam azt is, hogy a férjem másfelé jár, őt nem őrli fel a gond, —■ persze akkor nem lehetett jó élete mellettem, talán gyötörtem is, féltékeny voltam, — boldogtalan évek voltak azok ...

— Aztán megnőttek a gyerekek és kevesebb lett a gond, egymásra találtunk megint

t Copyright 1929

, by Paníiieon,

i

A napba tartja arcát, így jár vaiksim, találomra gyalogol vissza a folyó mellett. A nap dagasztja arcát, dagasztja a kerteket, a jege- . nyék meghajolnak a könnyű tavszi széliben.

. A világ tiszta és színes. Mi van mögötte? Ari a különös unalmat, bonyolult várakozást, amellyel megteltek ezek az évek, egyetlen mozdulat ezer darabra ütötte szét, most cserepeken jár, a valóságban jár s ez a valóság tíkkadt és fojtogató. A rendház kertjének kőfalára dűl, arcát feltartja a napba, mint egy vak koldus. Fényes és meleg áramok ömlőnek át csukott szemhéjain. A világ talán fényesség és egyszerűség. A szinész arca jön feléje a sötétből, a lány keze. Valahol Ábel hangját hallja, komoly, gyanakvó és alázatos nézését érzi. És most, talán csak tegnap óta, mind összetartozik. Vérvörös lesz, mert eszébe jut a színész nőies hangja, az ének és si- vitás, Ábel hófehér arca szemérmetlen mosollyal úszik a zűrzavarban. Micsoda összefüggés van mindemben, miért van az, hogy évékig mintha nem történne semmi, s egyetlen napon, egyetlen pillanatban minden uj értelmet kap és összetartozik elmúlt dolgokkal s az árnyékból és játékból test lesz, hang éa valóság?

Most Ábel áll előtte.

Felnyitja a szemét. Ábel mozdulatlanul áll, | komolyan, mint mindig, pislog a napsütésben. Fehér arcával felnéz Tiborra, mert csak a nyakáig ér. Ábel is ünnepi ruhában van, egy különös s a divat követelményeinek nem minden tekintetben megfelelő fekete ruhában, öröklött ruháinak egyikében, amelyek vékony gyerektestét bőségesen és lepelsze- riien takarják, kezei nem nyúlnák elő a ka- bátujjak sötét tárnáiból, nyakkendője a gallértól függetlenül csavarodik a nyalkán. Kalapját kezében tartja, ami megjelenését határozottan ünnepélyessé teszi. Szüntelenül pislog az erős napfényben, keretnélküli pápaszeme kerek üvegjei mögött nyugtalanul úsznak szemei, mint a felkavart halak az akváriumban.

„Jössz?" — kérdi Ábel.

Néhány órája, hogy elváltak. Tibor félrehajtja zavarosan kábult, kialvatlan fejét s oldalvást nézi gyanakodva Ábelt. Hihetetlen, mi történt vele: ez lenne az éjszaka Ábele, aki kánkánt táncolt a színésszel, égő vörös hajával, hófehér arcán a szemérmetlenül diadalmas mosollyal? Ábel, a banda Ábef-e, az 5 külön és házi használatra rendelt és teremtett Ábel-e? Hosszan nézik egymást.

„Mi volt még?“ — kérdezi.

Áibel pislog.

„Az ember nem beszél" — mondja nyugodtan.

Az ember nem beszól, gondolja Tibor. Nézz ide, az Ábel! Véleménye van, melyet kerek formába önt. Az ember nem beszél! Az ember cselekszik, de nem beszél róla. Ábel megszólalt 8 kinyilatkoztatásokra adta a fejét. Az ember befejez valamit, vagy elkezd valamit, de nem beszél róla. Ábelre most a végén mindenki tisztelettel tekint fel. Hogy csinálta ezt? Itt áll s minden idegen rajta s van a nézésében valami fölényes, amit senki se ismert rajta azelőtt. „Nem — mondja Tibor —- igazad van."

Átmennek a pallón és lefeküsanek a fűbe. „Mit gondolsz" — kérdi Tibor, mikor rágyújtottak, — „mi lesz ennek a vége?"

„Minek a vége?" — kérdi tárgyilagosan Ábel.

Feltűnő, hogy Ábel beszédmód órában bizonyos változás állott be. Nem kapkod levegő után, mintha igen nagy izgalomban, válságos pillanatok alatt illene megtalánia az egyetlen, egyediül helyes és pontos kifejezést. Mondatai készek és biztosak, mintha egv nagyon egyszerű, felismerés biztos hátvédéből beszélne. Ábel, aki nyolc észtem dős közösség alatt hallgatott és dadogott, tegnapról-mára , hangot kapott.

„Minek a vége?" — isméti Tibor. — Úgy gondolom, mindennek a vége. Nemcsak tanulmányi előmeneteleinknek a vége, hanem Bé*) Mutáló Mára! Sándor uj regényéből, a „Ma- j Ijúlis“-b61, mely október elején jelenik meg könyv- S fiiakban, a „Pantheqn"-kiadóvállalat kiadásában. 2

A leányom tanítónő és jegyben jár, a fiam orvos. A férjem nyugdíjba ment, van egy kis házunk szőlővel, jut nyaralásra fai, a gyerekeknek segély, ha kellene.

És felsóhaftott az asszony, de könnyen és boldogan:

— Bizony, szép volt az élet és szép igy csöndesen megöregedni!

A férj ezt nem hallotta, előttünk járt a keskeny sétányon és láttam, hogy az asszony szeme melegen körülöleli alakját Éa láttam, hogy szereti úgy, mint az első esztendőben szerette és ami szenvedés közből esett, annak csak emlékeztető édességét érd.

Egy asszony élete volt, csak egy hajszálnyival más, mint millió másé.

Csak hajszálnyival, amiért irigyelni kellett

Iának, neked, nekem, Kákinday umafe, Prock- auemek, Garáiiak és Ruzsáknak, anyámnak, érmék az ussodánaik, az egész váróénak, esetleg a felyónafc is. Nincs az az érzésed ?

Ábel gondolkozik.

„Nincs!" — mondja határozottan.

Ezt úgy mondja, mint aki megfen,tolta a dolgot, döntött és felelőssége tudatában haladékot adott a világmindenségnek. „Tegnap éjjel például eszembe jutott, hogy mi kelten..." — felytatja Tibor, de Ábel gyönge mozdulattal fölemeli a kezét és elhallgat. Tibor meglepetve érzi, hogy kettejük között Ábel az, aki átvette az irányi,fást, még pedig egészen kis mozdulatokkal. Nem néznek egymásra.

A folyó húz a lábaik alatt. Tizennyolcévesek: Tibor három hónappal múlt, Ábel egy- gyei. Felhők úsznak a szemük fölött, kékes- szürkén, mint a háborús vatta, szennyes pepii gubanc, amilyennel Feri apja kötöz a kórházban. A meleg mintha lefogna minden hangot. A fü átmelegedik testük alatt Az uszodából korhadt deszka, áporodott fehérnemű, nedves moszat és gomba szaga üt át. Ez a nők órája, most fürödnek. A nők hangosak és rikolt óznak. De ez a rikoltozás úgy tetszik, mint mikor beteg az ember s a szomszédszobából, ágyban fekve hallgatja a felnőttek ebédelését, a motozást evőeszközökkel, idegen szavaikat. Visítsatok osak, gondolja Tibor.

| Kétlábuak. Hajasok. Elmyujtóznak és hallgatják a hangokat és belefeküsznek a párás csöndbe. Ábel egyenletesen lélegzik, lehet, hogy elaludt. Tibor óvatosan átnéz reá. Ábel ki teste összegubancolva húzódik meg a feneketlen öltönyben. Ábel teste hófehér, a fogai rosszak és gyermekesek. Nyolc éve élnek egymás mellett. Nyolc éve baktat és szalad Ábel Tibor mellett, néz föl reá, viszi a könyveit, elintéz mindent, amit rábíznak, hallgat vagy dadogva felél, pislogva néz rá barna szemeivel. Egyszer sirni kezdett. Ruzsáknál ültek tavaly és császárkortelilkőrt ittak. Ábel az ágyon ült, ünnepélyesen és pápaszemesen, mint mindig s a délután egyik előrehaladott órájában sirni kezdett. Hosszan és vergődve sirt, vékony testét facsarta a sírás, nem tudták megnyugtatni. Le kellett fektetni és hosz- szn csuMásoídkal álomba sírta magát. Később, ha erről faggatták, szó nélkül felállott és elment. Tibor mosolyog. Erősen nyújtózik és álmosan mosolyog. Ábel tegnap éjjel táncolt a színésszel, mint az eszelős. Éjiéi után odament Tiborhoz, csillogó szemekkel megállt előtte és boldogan mosolygott. „Meg fogom mondani neked" — rikácsolta, hogy mind odafigyeltek. „Mit?" — kérdezi ordítva Tibor. Ábel kiabál: „Meg fogom mondani neked" — süvölti a nagy zsivajban. — „Most már tudom, hogy meg fogom mondani neked". Tibor zavartan nevet, bortól nehéz, dadogó nyelvvel kérdi: „De mit, te kakadu?" Ábel végignézi, aztán ünnepélyesen körüljár a szobában. Az' alvórészeg Ruzsálton megvetéssel lép keresztiül. Mozdulatai könnyűek és felszabadultak, majdnem elegánsak. Az ablak elé áll, már dereng. A szinész közben kör- benjár egy ill atszenfecskendővel, mindenkit lefeoskendez és hajbókol s hosszú beszédeket tart, melybe olasz szavakat kever. Ábel csak percek múlva tér vissza Tiborihoz, elmegy mellette s mellékesen mondja: „Hogy akkor miért sírtam" — s már odébb is megy s a dorbézolók közé vegyül. Tibor ne in érti, utána kell gondolnia. Aztán rosszkedvű lesz. Éjszaka nem beszélnek többé egymással. Most eszébe jut s ahogy a szunnyadó Ábelt nézi, kinek hófehér arcbőre könnyen átizzadt a napsütésben, ahogy a pergamenIpapir izzadhat át, szorongó érzés fogja el, feszengés és szégyenkezés, óvatosan fordul, óvakodik Ábelt felkelteni. De Ábel az első mozdulatra felül.

„Most megmondom" — mondja s mereven,

szigorúan néz maga elé.

Nem is aludt. Tibor megdöbben, most. s^e- '

Metyjnyslí az

ÍRSS PENZIÓ

Pozsony, LÖrillCZkapi! llCCa 17. Central Passage Mailem komfort, Elsőrangú háznconylin.

Dr. Institoiisné tulajdonosnő személyes vezetése mellett.

i>..'»..^7zu«xn.'>jcnr.vt^ran*'*r<V3t/f!nwjDr>nn. im-viwíhhmm.’-—mmmmamm——Hwrr^wwwi

i retae felugrani és elrohanni. Elpirul Sasa- s retaé befogni a fülét. He Ábel beszélni keed,- as a katasztrófa keadete. Azért hallgatott fly sokáig. Ha egy ilyen ember, aki nagyon *oi ______________

r JócSltiiráí

. I igénylők kérjék a Csizi lód Bíróm r I Fürdő Prospektusát

• kéig hallgatott, egyszer beszélni kezd, akkor- rendek és megegyezések bomlanak fel. Tibor elszőrnyűködve érzi, milyen rettenetes erő

~ az emberi beszéd, ő is felül.

„Né, ne" — mondja. \

Hallgatnak. Ábel euxteen lélegzik. Mindbet- , te®, mereven néznek maguk elé, az uszoda télé. A fák csendesen hajLaaak a szélben, makacs és szolid nnatemmftL Tibor arra gondol, hogy itt már nem lehet elszökni, s talán leghelyesebb terme egyeten jóioéteott és erős ütéssel széjouvágm Ábelt, hogy az orravére eleredjem e árián nyugodtan felkelni, odébbmenni és xtthagyni az áldozatot a főben egyedül Ebben a páBanatb®® gyűlöli Ábelt, afci- 1 vei össze van kötözve. Nincs menekvés előle. Egy ember elől, akivel össze vagyunk kötözve, nincs menekvés. Mikor történik az Hyen kötés? Egy sző az, ami snegbrafcoija, egy nézés, egy mozdulat? Ábelhez köze van . és Prodkauerhez köze van és Romákhoz van . köze és a színészhez. Miért nincs köze Da- _ rához vagy Bélához? Miért nincs azabadnlés?

* Az ember azt hiszi, hogy játszik a egy p*Ra- . nátha® meglátja, hogy mindé® igaziba megy, . halálos komolyan, megmásithata^ausd. Hem

beszélni- Hátim felszakad valami! Talán nem i tudnak többé egymás szemébe nézni?

„Kérlek", — mondja hirtelen és sebesen. . — „Tudod mit, ne beszélj. Te is mondtad, . nem szabad. Mondok neked valamit. Feri- . vei..."

„Nem?" — ordítja fájdalmasan AbeL Ültéből egyszerre felegyenesedett. A fájttá_ lom hirtelen görcse feldobta a levegőbe, ahogy . az állatok ugranak fel mereven, ha vadászaton golyó éri a testüket Mereven ifi, szeme 1 kerek és mozdulatlan az üveg mögött Tibor 5 tudja, hogy most megérintett valamit, amit 7 egészen beteg és érett s Ábel felőrölt, ba bo*- . zányuln&k. Nem mer Ábelre nézaxL Arra gcan- . dód, hogy az ember valami ködben él, ritkán ! lát többet, mint ári az egy centimétert az orra előtt. Árián egy pillanatra világos tesz... . Ábel talán olyan nagy, mint a világ, szaka- 5 dékokkai és távolságokkal s ő nem látott be- ^ lőle soha többet, csak fehér és csontos arcát, I szúrós és rövidlátó szemeit s vékony madár - . hangját hallotta csak eddig, amint dadogva t és levegő után kapkodva félig mond arak ki valamit. Most betölti Ábel a horizontot Meg- l rettenve hallgatnaik. Bogarak zugnak édes ré- t szegséggel körülöttük. A világ fordul egyet s ■ elszédülnek e fordulásban. Tibor köhög.

„Te ári nem tudtad?" — kérdd Ábel.

: „Mit?"

; A pillanat, amikor be kellene fognia a száját tenyérrel, hogy ne beszélhessen, ez az.

’ De Tibor már tudja, hogy nem tehet semmit.

| „Hogy miért sírtam?"

„Nem" — mondja Tibor.

Hazug a hangja. Ábel érzi éri és diadalmasabban felel. Hangja most csengést kap, rfő- ' szőr cseng ilyen biztosan, mióta Tibor ismeri., Tibor megborzong, mert Ábel diadalmas gyerekhangja félelmetes.

„Dehogynem" — folytatja megrendithetet- len, csengő diadallal, nyugodtan Ábel. — „Tudtad. Csak nem szóltál. Egész este néztelek. Tudtad, hogy miért sírtam."

Fölénnyel mondja ezt, a szemrehányásnak azon a fokán, amely már nem vádol, csak megállapít. Milyen erős tud lenni Ábel! Csak az tud ilyen erős lenni, aki sokat szenvedett, szalad át Tiboron. Ábel sokat szenvedett, Tibor tudja ezt jól, de ilyesmiről nem beszól az ember. A szenvedésből egy napon erő lesz, amivel vissza lehet ütni.

„Mert szép voltál" — mondja most egyszerűen Ábel.

Tibor úgy érzi, szájában felömlő utálattal, íhogy le keÜ hajtania a fejét, mint egy lányinak, ha bókot mondanak, 8 elvörösödik, mert ez nevetséges. Ábel szava megáll a levegőben, mintha késsel megütnek egy poharat. Az éles kis hang továbbrezeg még egyideig. Ábel nem vádol, ugylátszik, csak megállapít.

„Ezért sírtál?"

„Ezért. Nekem mindig sirni kell, ha valami szép. Te ezt nem tudtad? Addig ón se tudtam. Éveken át néztelek, mert előttem ültél. Nem tudtam, mi szép rajtad? Talán az orrod? Vagy a hajad?"

„Rettenetes" — mondja kínlódva Tibor, — „Miket beszélsz. Miért beszélsz ilyesmit."

. „Nem rettenetes", — mondja elfogulatlanul szinte társalogva. —• „Most meg kell mondani, ite is tudod, hogy nem lehet tovább hallgatni. Rettenetes volt, amíg nem tudtam, hogy mi ,ez? Az borzasztó, ha az ember nem tudja valaminek a nevét. Azt hittem, hogy aaórt fáj m ekem a szépséged, mert én ronda vagyok. Hogyne, én ronda, vagyok. Aztán rájöttem, hogy nem ez az. A szépség maga aa, amitől iszomoru leszek, függetlenül attól, hogy ronda vagvok. Elhiszed?"

„igen" — mondja Tibor.

„Ügylátszik ki kell mondani" — mondja Ábel és felnéz. A pillantása tiszta és nyugodt. Így néznek egymásra. — „Te nem tudtad, hogy én szoretlek téged?"

Felezel a „Majális"-bót*)

írta; Mórái Sándor

8