Prágai Magyar Hirlap, 1929. augusztus (8. évfolyam, 172-197 / 2097-2122. szám)

1929-08-21 / 188. (2113.) szám

Falu és város ölelkezése Benedek Elek utolsó írása, mely egy erdélyi lap augusztus t8-iki számában jelent meg Szokatlan ünnepre készülődik az én kicsi falum; vendégül várja Brassót. Ez a szép gon­dolat: a falu és város ölelkezése, rég érlelődik s ha Isten is úgy akarja, mint magunk, ennek a hónapnak 25-ödik napján valósággá válik. Falusi' embernek a város olyanforma, mint a pillangónak a lámpafény: csalogatja magához, így csalogatja az én kicsi falum népét Brassó ősidők óta, s ma már úgy elszaporodtak ott a kisbaconiak, hogy csak egy csomóba kellene verődniük, s kész volna Uj-Kisbacon. Kit a fény csalogatott, kit a szegénység, kit a bol­dogulás vágya vitt oda, s csuda-e, ha. egyszerre csak meglepte őket a honvágy: felkerekedni mind és hazajönni egy napra bár. S nemcsak ők jönnek: velük tartanak, — úgy hallom — sokan, Brassó Ős lakói, 6 mire tán még sohasem volt példa: falu és város ösz- szeölelkezik. Nemrégiben, a székelyudvarhelyi vóndiák- találkozón, be,lefújtam a székely kürtbe: Ki a faluiba! Mentsük a menthetőt! Szégyenkezve vallom meg, hogy kürtölésemnek jóformán sem­mi visszhangja nem lett! Félek, hogy nem is az én szégyenem ez, s nem is fájtámmak a bűne a néma hallgatás, hanem azé a bizonyos erdélyi sorsé, amelyet erdélyi vándorlásaimban felol­vasásaimból itt-ott kicenzuxáztak. Ez az erdélyi sors tette fajtánkat közömbössé, fásnlttá, min­den mindeggyé. Az erdélyi sorsnak tulajdonit­mmhim ható, hogy megállunk egy helyben s magunk elé meredve nézzük a földet ó® állunk és ál­lunk, cselekedni egymásért képtelenek va­gyunk, felekezetek szerint szétdarabolódtunk, má, éppen ma, amikor egy testté s lélekké kel­lene olvadnia minden magyarnak. Nem, nem, még nem vert eléggé földhöz az erdélyi sors... Ebben a vaksötét vigasztalanságban csuda-e, ha kivirágzik a kedvem, láttára annak az ölel­kezésnek, mely Brassó és Kisbacon között ké­szülődik. Igen, Brassó és Kisbacon között. Mert szeretem hinni, hogy nemcsak Kisbacon szülöt­tei és származékai jönnek testvéri látogatóba, de jönnek mások is, bennszülöttek, törzsökös brassóiak. Szeretem hinni, hogy nekem is akad néhány vendég, jó barátaim seregéből. íme, a meghívó: Elek apó nagykapuja nyitva áll, Ki erre jön, a házra is rátalál. MAGYAROK A VILÁGBAN Irtai MÁRA! SÁNDOR Falu és város... Voltaképpen minden vá­rosnak falu a csirája; a falu növeli mind na­gyobbá és nagyobbá a várost, s lám, mégis mintha tenger választaná el egymástól az anyát és gyermekét, idegenül, sőt, ellenséges szem­mel nézik egymást. Mondja a falu: — Véres verejtékkel áztatjuk az édes anya- földet. Örökös harc és félelem az életünk. Harc a mindennnapi kenyérért, félelem, hogy egy­szerre csak vaksötétségbe borul az ég, aztán meghasad s egész esztendő munkáját veri sem­mivé a jég. Ha jó az esztendő, olcsón veszi bú­zánkat, zöldségünket, gyümölcsünket, sajtun­kat, mindenünket a város, s drágán adja ne­künk a ruházatot. Egyetlen lelki táplálékunk: Isten házában az imádság, meg a prédikáció, Színháziba, moziba ritkán tévedünk be. Nekünk nincsenek sétautjaink, s ha volna is, mit kez­denénk vele? Erdőn, mezon, mindig sietve já­runk, nincs időnk gyönyörködni a Természet szépségeiben: ez a gyönyörűség is városnak marad! Mondja a város: A falu ősidők óta irigykedik ránk: sejtelme sincs arról, hogy mily nehéz az életünk. 6 csak sétálni lát minket, boltból, műhelyből kiszaba­dult rabokat, s nem látja azt a nagy, feneket­len nyomorúságot, amihez fogható nyomorúság falun — lehetetlenség. A falu irigyli tőlünk a színházat, a mozit, a mulatságok lehetőségét, mi meg irigyeljük tőle, hogy Isten szabad ege alatt dolgozhatlk, arcát tiszta levegő festi pi­rosra. A falu kevesélli, amit tőlünk búzáért, tejért, zöldségért, sajtért s minden egyéb jóért kap, má meg sokalljuk. Tisztviselő, munkás éh­bérért dolgozik, iparosok sorra zárják be a mű­helyeiket, kereskedők a boltjaikat. Színház? Mozi? Hangverseny? Rendszerint a vacsoránk­ról mondunk lé, hogy cserében egy kis lelki táplálékot kapjunk. De a végtelenségig fűzhetném tovább város­nak és falunak a pereskedését, s végül is kide­rülne, hogy sem a falunak, sem a városnak nincs mit irigyelnie egymástól. Voltaképpen városban iis, falun is van néhány gazdag ember, akik vagy örökölték, (s meg is tartották) a nagy vagyont, vagy nem egyenes utón szerez­ték, (amire most sűrűn példát láthatsz), s ha egyáltalán van haszna és értelme az irigyke­désnek, ezek a szegény gazdagok iirigyelhetők. Nem jut eszembe szószerint az a nyavalygós dal, (azt hiszem, németből fordították magyar­ra), mely azt mondja, hogy „jaj a szerelembo- hónak“,ellenben ,yboldog az arató, aki egy nagy fának árnyékába nyugodni, pihenni dűl, és sor­sáért nem ég belül11. Vagy háromszor ismétli, mindig magasabb 'hangon a dallam: nem ég be­lül, nem ég belül! Dehogy nem ég. Először is búzaföldén a nagy fa ritka, mint a fehér holló, másodszor, az arató is ég belül a sorsáért, ép­pen, mint az iparos, a kereskedő, a tisztviselő, ég nemcsak belül, de kívül is. Kétségtelen, hogy falu is, város is adósa egymásnak. Többel a város a falunak, mint a falu a városnak. Évszázad óta a falu adja a testi és szellemi munkaerő nagy részét a város­nak, s ebből a város voltaképpen vajmi keve­set ad vissza. Városban élnek az irók, a művé­szek, az orvosok, a jogászok, sőt itt él télen át a müveit mezőgazdáknak is nagy része: ma­rad a falunak a pap, a tanító, a jegyző, s itt- ott müveit földbirtokos — többnyire föld nél­kül. Nos, a művelődésnek a városon élő zászló­vivőit csak nagy ritkán, elvétve látja a falu. Néha idevetődik három-négy vándorszínész, idevetődnek osinnadrattás komédiások, de még néha sem vetődnek ide irók, művészek, verssel, nótával, népnek való történetekkel: orvosok, jogászok, gazdák jó tanáccsal. Hirdetik a mű­trágyát, a többtermelés előmozdítóját, de sen­ki lélek nem jön közénk, hogy megmutassa, mint kell bánni e trágyával, s mert találomra hintik el, a nagyobb termés helyett az eddigi­nél is kisebbel fizet a föld, s ezt a keveset i« olcsón veszik meg! Csuda-e, ha már nemcsak a szerelem kohója, de a gazda is ég, mégpedig kívül, belül? Csuda-e, ha az istentől, emberek­től elhagyott falu a városra haragszik, pedig aligha gondol arra, hogy ott voltaképpen az ő fiai laknak, akik magukba szedtek mindenféle, tudományt, de nerri jönnek ki a faluba, hogy e tudományokból juttassanak valamit nekünk, k ivükbőliöl égő faktóMÉnafc i«, Külföldi magyarok, aMk ezekben a napok­ban csapatos húzással látogatnak haza Buda­pestre, a viszontlátás meghatott hangulata, az el érzékenyül! érdeklődés m ellett kritikát is hoznak magukkal, az összehasonlitásnak, hogy itt így van s máshol másképpen van, elkerül­hetetlen kedvét s ilyenkor nem árt idehaza jól felkötni a mellényt, ha állni akarjuk ezt a kritikát, mely, ha legtöbbször primitiv s szub­jektív is, a mi szem,pontunkból nagyon fon­tos. A hazalátogató persze legtöbbször igény­teljesen s hibásan látja az itthoni állapotokat, mert centiméter helyett rőfifel mér, mert oda- kiinn minden magasabb és minden szélesebb, ez természetes. A látogatók zöme u. n. „ame­rikai magyar“, akik első nap elrontják a gyomrukat paprikás csirkével, másodnap sír­va vigadnak egy budai kocsmában a cigánnyal s harmadnap szódabikarbónát vesznek be és családtagjailmak bizalmasan megsúgják, hogy bizony-bizony, ők már nem igen szoknak meg idehaza, itt senki sem dolgozik igazán, dol­gozni csak Amerikában lehet. Ebben csak annyi igazuk van, hogy dolgozni Amerikáiban érdemesebb. A hazalátogatás mindig veszedel­mes élmény, látogató és vendéglátók egyfor­mán drukkolnak a bukástól. Amíg kitárt ka­rokkal fogadjuk honfitársainkat s legkövé­rebb bgrjuinkat vágatjuk le tiszteletükre, es­sünk át az elfogódottságon, mellyel idegensza- básu ruháikat, mammutkoffereiket, allrigthte- ző idegenes aktcentusukat figyeljük s ipar­kodjunk megérteni, mi és kiféle ember lesz a magyarból odakikm a világban? Odakünn a világban: először persze Ame­rikára gondolunk, ahol számban is, jelentő­ségben is legfontosabb a magyar kontinens. Szembetűnő, milyen gyorsan, milyen tüzesen asszimilál ódnak, de ez talán nem is magyar tulajdonság, hanem amerikai kényszer. Tu­dom, hogy éppen ilyen gyorsan, tiz-husz esz­tendő alatt asszimilálódik yanke-földön az odaszakadt lengyel, szlávok általánosságban, balkáni népek; kevésbé gyorsan a német, leg­nehezebben a francia és olasz. Amerika ma­gas hőfokú olvasztó-tégely s a világ beléj edo­bált emberanyagát, annak faji különösségeit, ellenállásának keménységét elképesztően rö­vid idő alatt olvasztja meg s önti ki újra ame­rikai formába. Megdöbbentő az, micsoda malmok őrölnek, micsoda hőfokú tégelyekben őrlik és olvasztják odaát „amerikaivá" az ide­gent! A mihaszua legény, lengyel, magyar, né­met, áki húsz esztendő előtt fedélközön de- portáltatott Amerikába s ma hazatér néhány hétre az óhazába, bizonyítgatni a maga iga­zát s csörgetni a sikerét, nemcsak ízlésben, jellemben, szokásokban amerikaiasodott el, hanem istenbizony fizikailag is — valami más van rajta, járásában, mozdulataiban, pápasze­mes szembogarában s az illúzió oly tökéletes, hogy néha azt hisszük, fejformájában is ame­rikai. Nem magyar többé. Emlékek, érzések id©húzzák, de lénye, testi exisztenciája csodá­latos kicserélődési folyamaton esett át, nem­csak a fáront szabták át, de kicserélték a szö­vetet is. Klíma, életmód, táplálék, munka módszere és tempója, szórakozás és kulturigé- nyek másfélesége, az uniformizált standard, amelyen belül élni, sőt bizonyos érteiemiben költekezőén élni a trösztök parancsából min­den polgár kényszerül, egyszóval mindaz, ami az amerikai ember életét parancséiban meg­különböztet; mindenfajta más emberi közös­ség életétől, clyan elhatározóan s gyorsan gyúrják át az odasodort magyart, hogy nagyon Ítevé3 esetben számíthatnak idehaza viaszaié­tól epitésé re. El lehet képzelni, hogy akárme­lyikünk Kinába szakadjon s húsz esztendő múltán se lesz kínai belőle, hanem megma­rad magyarnak, de hogy valaki, aki húsz esz­tendőt Bostonban élt, elanierikaiasodás nélkül essen át rajta, elképzelhetetlen. Nehezebben lesz a magyarból európai. Fél­reértés ne e»ék, mellékgondolat nélkül s na­gyon világosan iparkodom megmagyarázni, mint értem ez'. Hogy a magyar nép egyen­rangú partner az európai népek ensemblejá- ban, akárhonnan jött is — egyszer mindenki jött valahonnan, bár, igaz, egyes kutatások szerint van „európai ember" is, idevaló, innen tenyészett aki nem ,,jött‘“ sehonnan — egyen­rangú, ha a szerencséseknél szerencsésebb partner is, ezt említeni se, vitatni se kell; örökre idegeimben marad az a gőg, melyet itthon soha, külföldön mindig kiváltott ben­nem német vagy francia leereszkedés — (csak az angol nem ereszkedik le soha s a maga megrendíthetetlen angolságán belül minden idegennel tiszteletteljes marad odahaza, sa­játmagánál) —, ahogy morogtam valamit, ha magyar voltom veregették, hegy én is két lá­bon járok. Hogy a magyarság nem akárkivel egyenrangú európai fajta, nem is tárgyalha­tó, hanem érdemes a vizsgálatra az a folya­mat, hogy lesz-e s mennyire s mikor lesz a magyarból — elsősorban külföldön, néha idehaza — európai ember, úgy, ahogy lesz a franciák, az olaszok, a németek, a szlávok bizonyos rétege európai ember? Tehát első­sorban euró pad s csak aztán francia, német, lengyel vagy magyar? Azt hiszem, éppen „nálunk Európában" ez a folyamat, az eleu- rópaiasodás folyamata (nehézkes szó, nehéz­kes folyamat) feltételezi, hogy eredete aján­dékait, faji sajátságait is megtartsa ez a len­gyel, vagy magyar, vagy osztrák — csak nem elsőbbranguau lengyel vagy magyar többé, hanem fajiságával párhuzamosan, de éppen olyan eltökélten európai lesz. Ahogy az olasz, magyar, osztrák kivándorló Amerikában el- sőbbranguan lesz amerikai s csak ezen be­lül marad meg olasznak, magyarnak. Azt kérdezhetjük tehát: most, mikor a po­litikai szükségesség utópisták éldelgéseinél komolyabb formában is reklámozni kezdi az U. S. E. elkerülhetetlenségét, van-e már, ki­termelődött-e már Európa nációiból az euró­pai ember? Abban az értelemben, mint az „amerikai. ember", aki van s aki kitermelő­dött elsősorban Európa nációiból, mint ők odaát hinni szeretik? Nagyon nehéz a kér­désre felelni: ha őszintén faggatom magam, hogy találkoztam-e már ezzel az emberfajtá­val, azt kell felelnem, hogy mint fajtával per­sze semmiesetre, mint egyénnel, nagyon rit­kán, néha. De, úgy hiszem, már találkoztam. Nem lehet elég óvatosan megállapítani az ilyesmit, másrészt igaz, hogy utána is lehet menni, nem valami természetfölötti lényekre gondolok, nem az európai übermenschre, ha­nem egyszerűen emberekre, akik — megen­gedem, talán nem is születtek mindig a pre­cíz, geográfiai értelemben vett Európa terü­letén — elébb átestek a szülőföld, másszóval a „haza" élményén s aztán átestek az európai élményen s a két megrázkódtatás formálta meg bennük az az arcot, ami nem Janus-fej, hanem pregnánsan az európai ember belső arca. (Testi „európaiasságról" persze egyálta­lán nem beszélhetünk még — a keresztező­dések csak bastardot adnak, nem európait.) Azt hiszem, néha már találkoztam vele — vi­lágvárosok nyilvános randevúin, szalonban, kávéházban, mitingen s mikor megszólalt a nagy európai nyelvek valamelyikén s ahogy megszólalt s ahogy állást foglalt, nem tudtam rögtön, elhatározóan, hogy az a lengyel len­gyel-e, az a francia francia-e — az európai beszólt, aki a maga fajiságán túl, persze min­dig annak alapjain épült valakivé, európaivá. Kevesen vaunak, de vannak. Akiknek Európa úgy ügyük, mint az amerikainak a negyven­kilenc államból összeátlott Egyesült-Államok amerikai ügye. Nem mondom, hogy nyüzsögnek, hogy hangjuk van Európában. De beszéltem már velük. Lényük legfeltűnőbb sajátsága bizo­nyos különös sovinizmus, egy európai sovi­nizmus^ amely minden re esküszik, ami épül „Rimaszombat továbbra is megmarad református püspöki székhelynek" E címmel megjelent kassai híradásunkra Zehery István dr.-tól, a rimaszombati ref. egyház főgondnokától az alábbi levelet kap­tuk: Tekintetes Szerkesztő ur! A P. M. H. 163. számában, augusztus hő 14-én megjelent „Rimaszombat továbbra is megmarad református püspöki székhelynek" cimü rövid közlemény; — mivel a való té­nyeknek nem felel meg tökéletesen — helyre­igazításra szorul. Való igaz, hogy az augusztus hó 4-én meg­tartott egyháztanácsi gyűlés az ő kettős sza­vazatát Nt. Péter Mihály gálszécsi ref. lelkész urra, mint arra minden tekintetben méltó férfiúra, adta le. Arra nézve pedig, hogy Rimaszombat to­vábbra is püspöki székhely maradjon, tény­leg úgy intézkedett az elnökség, — de nem egyháztancácsi határozat ez! — miszerint az egyik üresen maradt lelkészi állást nem tölti be hamarosan, hanem megvárja a püspök­választás eredményét, hogy igy a gyülekezet­nek módjában álljon meghívni uj püspökét ezen lelkészpásztori állásra. Tehát való az, hogy az egyik lelkészi állás fenn van tartva az uj püspök ur személyének, de nem az „első" lelkészi állás, mert a folyó évi julius hó 1-én megtartott presbyteri ülé­sen a P. Czinke István volt püspökünk távo­zásával megüresedett „ügyvezető-lelkészi" állásra egyhangúlag ajánlotta a gyülekezet­nek a 21 év óta itt működő s közszeretetnek örvendő Simon Mihály eddigi vallástanitő lelkész urat s ennek alapján a julius hó 14-én megtartott egyházi közgyűlés a nevezett lel­kész urat ügyvezető lelkésszé léptette elő. Azonban ugyanezen közgyűlés, a főgondnok indítványára, ugyancsak egyhangúlag hatá­rozatot hozott, hogy ezentúl a két lelkészi ál­lás úgy javadalmazásban, mint egyéb tekin­tetben teljesen egyenlő, és az ügyek vezetését a helybeli szolgálatban idősebb lelkész lát­ja el. így tehát most már első és második lelkészi állás nincsen. Kérem tehát a t. Szerkesztő urat, ezen helyreigazító nyilatkozatot b. lapjukban szin­tén közzétenni, nehogy esetleg kellemetlen magyarázatok támadhassanak. Igyekezetünk az, hogy itteni egyházunk vál­ságát a béke és szeretet, valamint az érdemek tisztelete jegyében oldjuk meg, ami Isten se­gítségével sikerülni is fog. Kívánjuk, vajha a püspökválasztás is ugyanígy menjen végbe. Rimaszombat, augusztus 17. Zehery István dr„ az Egyház főgondnoka. 1929 augusztus 21, szerda. és sarjad ebben a régi kertben, s féltékenyen gyűlöl mindent, ami ellentéte az európai ér­dekszférának. Néha elfogulatlan soviniszták tudnak lenni ezek az európaiak, akiket a szü- kebb hazabeli kupaktanács-lokálpatriotizmus kozmopolitáknak nevez. A kozmopolitának nincs otthona. Az európainak van: Európa. Én szeretem a hazámat s neon tudok más­hol élni, de Európán belül szeretem, mint Európa részét, az európai élmény és cselek­mény egyik mozzanatát szeretem. Minden háborút olthatalanul gyűlölök, de el tudok képzelni egy háborút, amikor, talán gyáván, hősiesség nélkül, de önként elballagnék egy háborúságba, ami Európát akarja védeni valami idegen szándék ellen. Az élményen átestem s mit védjek, ha nem ezt: a világos­ság, az értelem, a termékeny nyugtalanság, az öntudatos szkepszis, az emlékezés és élnitudás Európáját ? Van már európai ember s ez az európai ember meg fogja csinálni egy napon a világ uj fellegvárát ezer esztendőre: az U. S. E-t Ebben az értelemben kérdezem: mennyire, mikor lesz a külföldre szakadt magyarból eu­rópai ember? Nos, lassan és nehezen lesz az. Amerikában is ghettóban él az odaszakadt magyar, mint Páriában vagy Berlinben, s mégis könnyebben s hamarább lesz szőrös- tül-bőröstül amerikai, mint francia vagy né­met. Valahogy itt Európán belül nehezebben törődik össze más fajtával, mint Amerikában. Nem igaz az sem, hogy kisebb nemzetek fiai alkalmasabbak asszimilációra, ami pedig ér­dekük lehetne, mint a nagy fajták kivándor­lói; éppen azt láttam, hogy maroknyi, törpe- fajták olvadnak fel idegenben legnehezeb­ben, aminek, ha a zsidó példát csattogtatni is kezdik, meglesz a maga fajtörténeti oka. Az európai népek eleurópaiasodási folyamatában a magyair lépést tart, de nem az első sorban. Az európai öntudat, mely nem a magyarság öntudatának olcsóbbodását jelenti, nálunk ve­szedelmes parola. Hogy milyen hibás tartóz­kodás ez, talán el tudják mondani azok a ha­zajáró magyarok, akik az uerópai élményen átesve nem érzik azt, mintha magyarságuk élménye vesztett volna varázsából. 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom