Prágai Magyar Hirlap, 1929. július (8. évfolyam, 148-171 / 2073-2096. szám)
1929-07-05 / 151. (2076.) szám
10 Í929 Péntek, juttas t. A XlX-ik század vizdkártgái Irta: SKrúdy Qyulci A legnagyobb hazai verekedés II. De Üol van már akkorára Bajor? Tííncs olyan szűk, magas ablak a világon, amin át nem lehetne kiugrani ... legalább is egy másik udvarra. Kállai Péter lépett most a szobába; szegrőS-vég- ről atyaüságban volt Patayval Péter hintázó Járási! ember volt, úgy tett, mintha „nem is jóimé, hanem menne*, — mondja a hagyomány. —* Hallottam, — szólt füttyenive — hogy ébez- tetoek itt a cselédeid, mióta elhagyott a drága feleséged, Erzsiké. Hoztam egy Ide elemózsiát, amit legjobban esereteéL A kertészeim termesztettek tököt, paradicsomot, hagymát, epret, káposztát, sóskát, amit legjobban kívánsz. Minden az üvegházban termett Még galamb-begyet is hoztam. Meg akarlak vesztegetni, hogy a pártomon légy. (Kállai Péter nagyon müveit ember volt tudta, hogy mivel kell a Patayhoz hasonló betegeket gyógyítani, élesztgetni, rendben tartnL Félig- meddig orvos volt... A cselédeit gyógyította. Csak éppen az urasági természete volt egy kicsit különös.) — Ezt a boszorkányt pedig elvisszük és EáBó- ban megégetjük, — mondta Bajoméra mutatva. A nagybeteg Báji-Patay most felült az ágyában: — De nem addig, amig paradicsomoskáposztát sem főzött, mert ezt legjobban tudja, —- torzsájával, levelével, levélereivel. Egyedül ő tudja Magyarországon, hol kell apróra, hol kell vastagra metélni a káposztát, hogy annak minden izét érezni lehessen. Érezni lehessen benne a tavaszi esőt, a nyírségi homokot, a bárányfelhős boldog égboltozatot, az ifjúságot, mikor bor nélkül is résseg minden férfiember... A* eső bulldogéi a káposztásföldek felett és a szomszéd tagon a tengericsöveket próbálgatja a gazda, hogy megnézegesse a levélbe burkolódzott, szűzies fehér szemeket: vájjon alkalmatosak már arra, hogy szabad tűzön, tavalyi szőlővenyige, régi szőlőtőke tfizén feketére pörköljük őket ée a tűz lángja piros, mint a szerelmes élet, amikor a valamirevaló férfiember az asszonyrohás madárijesztőnek is csókot integet a mezőkön. — Te szerencsétlen ember, — fordult meg maga körül Kállai Péter, mint egy malomkő. — Hát nem tudod, hogy ez a boszorkány a mákvirág- jéval éppen abban mesterkedett, hogy ma éjszaka meggyilkoljon? Itt van a kötél, amelyet Bajor a nyakadra akart tenni, ha mi idejében meg nem érkezünk a legényeimmel. Báji-Patay elgondolkozott: — Lehetséges, — feleli darabídő múltán. — Nem vokta csoda, ha megunták a betegségemet De három hónap óta álmodom paradicsomos káposztával, megrágom, lenyelem, megszűnnek mindazok a lelki fájdalmaim, amelyek máskor üldömek. Még a halált is barátságosnak látom, ha egyszer paradicsomoskápoeztáv^l jóllakhatnék. Négy lóval, kocsin is elmennék érte valahová, pedig mozdulni se tudok, csak úgy, lm kétoldalt karonfognak, emelnek, szorítanak, hogy majd a lelkem jön ki, a karom csaknem eltörik, a föld pedig úgy húz magához, mint egy sofcszázeeztendőe öregembert, aki sírhelyét keresi minden felesleges lépésével. Elmennék gyalog is, ha tudnék egy olyan barátságos házat, ahol leülte tűének, megsimogatnának, nem kérdeznék tőlem, hogy mennyi pénzem van... — Loeskaíeceke beszéd ez, öcsém. Mindenütt megkérdik, hogy mennyi pénz van a bugy©Bárkában, — felelt a tudományos Kállai Péter. — Különösen olyan időben, mint a mai, amikor ritkaság a pénz. Kossuth és Széchenyi tanakodnak Pozsonyban, mert valamely veszedelem fenyegeti a magyar nemességet Te meg itt paradkeomos- káposztáról álmodozol. Talpra, László, Nagy- kállóban megyei tisztujttás közeledik, minden magyarnak Kálióban a helye. Te meg fitt egy bakonyi boszorkánnyal dőrzsőlteted a lábodat Boti Borbély Mihály nemes úriember, aki bér szeretett politzálni, a haza dolgai felett akár Ö- remenni s igy nem maradt el soha olyan helyről, ahol hazai politikáról is eshetett szó s igy Kállai Péter ^expedíciójából* sem: nem vetette meg a nőies természetű ügyeket sem. Végigmérte a már pandúrok között álló dunántúli menyecskét, aztán csintalanul igy szólott: — Hiszen sorsát nem kerülheti el, ha kiderülnek felőle a dolgok, — mondta békitőleg Borbély Mihály. — ügy is régen égettek boszorkányt Kálidban. De ha már Patay barátunk igy magasztalja erényeit, engedjük meg neki, hogy utoljára káposztát főzzön. Hozzatok be abból a káposztából, — intett Tisza Sámuelnek, aki afféle legény volt a Paiay-háznáL A legény csakhamar visszatért az udvarról és egy kosár káposztát hozott a vállán. Bajomé, mintha nem is pandúrok között állana: szemügyre vette a Kállai Péter híres ftveghásábaa termett káposztát — Bizony ex hitvány Jószág, nincs ennek a kápoeztafejnek még se ize, se bűze, nem érte est csepp tavaszi eső. (Kállai Péter elvörösödött.)' Hát mikor a melegházi paradicsomot, paprikát, salátát, krumplit ezemflgyre vette a híres gazdaasszony: akkor hah átázott igazában. — Szeretném, ha itt volna az uram. mert 5 ért az ilyen nyomorékságokhoz, szamár ő is, mint minden férfi. Mi asszonyok nem veszünk a kezünkbe ilyen hitványságot — Bajornak bizony jó oka van arra nézve, hogy most itt ne legyen, — csendesítette Rofi Borbély a menyecskét — Hát nem akarsz főzni? — kiáltott fel Kállai Péter. — Most pedig megmondom néked, Bajor Viola, hogy az életedről van sző. Azzal vádolnak, hogy esztendő óta, mióta a házhoz kerültél ide Kiekállótoa: minden ebédnél, minden vacsoránál I mérget keversz Patay László ur ételébe, ezért sorvad, fogy, gyengül, sárgul Patay ur napról napra, ezért nem lehet őt kimozdítani a karoeszé- kébői, ezért vonult vissza a közélettől, ezért lett olyan közömbös hazája minden ügye iránt, amely közöny már egyenlő a hazaárulással. — És a tekintetes urak mégis abból az ételből akarnak wmi, amit én főzök? — nevetett most Bajomé és a csípőjére csapott. — Ajánlom, hogy ne feleselj, Viola, — mond most Rofi Borbély Mihály, aki már csak bajuszánál és nyugalmánál kezdve is legjobban látszott érteni az asszonyi dolgokhoz. — Én jóakarattal voltam eddig irántad, mert himpellér férjed elszökött mellőled, holott igazság szerint itt volna a helye, melletted... — Talán bizony, hogy agyonverjék szegényt? —• felelt Bajomé. — De ha nyomban nem fütesz be a konyhádba, hozzá nem kezdesz a főzéshez, meg nem főzöd azt a paradicsomoskáposztái, amelyet Báji-Patay László ur kíván tőled: bizony nem állok jót a további sorsodról. — Kotródj. Négy pandúr menjen vele és vigyázzon rá, — mordult közbe Kállai Péter ur, aki hátat fordított az asszonynak. Mikor a gazdasezonyt kivitték a szobából, a nagybeteg hátrahanyat lőtt az ágyban. (Lehet, hogy csak a felpócolt párnák csúsztak U alóla.) S igy szólt Kállai Péterhez: — Szeretem a kellemetlenséget magam körül, mert igazándiban már csak az tart életben. Minden órámban szükségem van a kellemetlen emberekre, hogy káromkodás, bosszúálló*, átítozódás, szenvedés céljából tovább élhessek. Mindenkin bosszút akarok állni, aki valaha megbántott Mit csinálnék, ha csupa finom úriember, gyengéd asszonyság élne körülöttem? Itt volna például szegény Erzsikéin, a legderekabb asszony, akit addig kínoztam, amíg megszökött tőlem? Aki soha egy rossz szót nem tudott volna mondaná nekem ? Akinek olyan jóságos volt az arca, hogy sfrva- fakadtam, ha nem láttam és megölni szerettem volna, ha láttam? Árva leány volt és bizonyosan megtette volna a kedvemért, hogy egy holdvilágos éjszakán megöljük magunkat ő a csűr egyik sarkára, én a másik sarkára állottam volna az udvarban s egyszerre akasszuk fel magunkat, mert mégis csak az a legbiztosabb halálnem. Már régen halott volnék, ha ezek a gonosz, utolsó, rongy, gyilkos, kötélre való emberek nem költözködnek a házamba, hogy a nap minden órájában, az éj minden öregitö álmatlanságában elmulattassanak az alá- valóságukkal Fájna kirekedm az életből, ha mellettem nem volnának, hogy mindig óva intsenek: odakünn, a kapun tol még gyászosabb emberek is vannak. Kállai Péter (korának egyik legolvasottabb férfin) a körmével, hosszúra, finomra nevelt körmével, igen fehér kezével simogatta a beteg barátja homlokát: — Te nagyon beteg vagy, László. Sokkal ^betegebb, mint én, aki Kossuthtal, Széchenyivel, Wesselényivel álmodom minden éjszakámon. Valami nagy földrengés közeledik, Martinovics hamvai szétszóródtak a szélben és bolond emberek kergetik a hamvakat... & ————■—wmm — Egyébként is, — mondta úri fölénnyel KáBad Péter, hogy végleg elvágja Báji-Patay László gondolatait, amelyek minduntalan a sötét udvari ablak felé terelődtek — amely udvaron nyolcvan felfegyverzett nemes ember gyülekezgetett, amely sereg reggel Kálióba volt innen menendő, hogy az uj megyei választásoknál Kállai Péter pártján segédkezzen, — egyébként: nincs most időnk műn denféle testi nyavalyákkal törődni, mert holnap Kállóban kell lennünk, hogy előkészítsük a választást. Ágyukat is viszünk magunkkal. Majd meg- ágyuzzuk kicsit Kállai Gergely házát. — A testvéredét? — Azét hát, — felelt Péter ur. — Azért szedtem össze a hadaimat, a pandúrjaimat, a fokosaimat, a vasvilláimat, a szolgáimat. Itt van az udvaron * leghíresebb verekedő Ketyei Finta Márton, Nagy- káüói Kállai Gáspár és Boldizsár, Búzás, Dankó, Lipcsei, Dobi, Kriston Mihály, Dombrádi Kis András. A beteg ember kerekre nyitotta a szemét: — Hát ezért kell Bajor Violának most odakint az udvaron sütni-főzni, ahelyett, hogy engem ápolna? — Nem az udvaron, hanem a konyhában, —• szólt csendesitőleg Kállai Péter. — Asszonyt elfelejtettünk magunkkal hozni, ezért van szükségünk Violára. — Ez természetes. j©• Ekkor, — vagy később Rofi Borbély Mihály belépett s mozdulatlanságra ítélt beteg hálószobájába. — Hát persze, — mondta tiszántúli nevetéssel — amikor igazában hajnalodni kezdett volna: egy idegen kakashang szólalt meg az udvaron. Ismerek jóformán minden kakashangot Kiskállóban, mert eleget jártam erre éjszaka. De ezt a kakast soha se hallottam. A négy pandúr, aki a tűzhelyénél forgolódó Bajomét őrizte, el bámészkodott, eközben a menyecske kirepült a kéményen- Üthették már bottal a nyomát Hát éhen maradunk. — Nyilván az a Sobri-legény, az a gazember unt szöktette meg, — szólt Kállai Péter (aki mtnt müveit úriember közönyös volt az ennivalók ét gazdasszonyok iránt). — De hát arra valók a pandúrok, hogy előkeritsék a méregkeverő házaspárt. Küldj a nyomukba, Mihály. Rofi Borbély még tán sokaRa a hajszát, amikor az üveglábu, szenvedésre kárhoztatott, nagybeteg Báji-Patay László kiugrott a párnájából és megragadván az ágya mellett üldögélő Kállai Pétert, még pedig a gallérjánál fogva és a malomkőnehéz úriembert a falhoz nyomta oly könnyedséggel. mint egy pecsétgyűrűt. — Emlékül — Violáért, — szólt Patay és rwtam- feküdt az ágyba.* * A történelmi igazság kedvéért fel kell emMteni (Szikszay József vm. főügyész vádiratából), hogy a vizsgálat mintegy BOO „01áh*-ra is kitexjeezke- dett, akiket nyilván a szomszédos Szatmárból hős- tak a választás napjára, Nagykálló 1836-iki lerombolására. Ezeknek volt a vezére bizonyos Bajos,; de még nagyobb lelkesítőjük Bajomé Ezeket * veszedelmes „idegeneket" pénzen vásárolták. Talán éppen „bosszúálló pénzen". Most már az egész várost befújja ez a vén sárkány!... Pedig jobb lett volna, ha csak az elutazásom után tudják meg.., Magda rámeredt !il : 1 , / — Elutazik?! •—> Na igen, — Türelmetlenül rágta a száját — Én nem értem, Magda, mi eddig olyan jól megértettük egymást. Es maga most olyan különös... Hát nem érti, hogy a boldogságomról van sző? — A boldogságáról:? — Na igen... Azaz... Hát nem érti, —* ha Lilly megtudja, hogy én ma, az eljegyzésünk után beszéltem magával, mindenre rájön s áthúzza az egész tervünket öntelten mosolygott: — őrül ebesen féltékeny a kis nő. Magda dermedten hallgatta. Még nem tudta bizonyosan, mi az, amit érez s meg akarta tudni, mint rendesen. Erőltetett nyugalommal mondta hát: — Mondjon el mindent. Hogy történt a dolog? Ne féljen, tudok uralkodni magamon! A férfi beszélni kezdett. És mig beszélt, Magda nem nézett rá. Rászegezte tekintetét a téli napban szikrázó zuzmarás városra és a férfi szavai nyomán, változni kezdett a kép — amely lelkében erről a csodás, hófehér álomvárosról képződött. — Mindig is egymásnak szántak bennünket. A birtokunk határos — ő egyetlen lány, én egyetlen fiú vagyok... Tudja-e, hogy igy a nagyapánk óriási vagyona újra egyesül az én kezemben ? ... És micsoda pompás vadászterületem lesz! Pötty... Egy háztetőről lezuhant egy rakás hő. A napfény egyre hevesebbé váló csókjainak füzében olvadni kezdett a zúzmara és Magda mereven nézte a fehéren csillogó, csipkés bundákból előbukkanó merev, fekete száraz gallyakat. — Igen, a szüleim hallani sem akartak arról, hogy mást vegyek el, szegény lányt... é-s ... nos hát Lehet, sőt valószínű, hogy kitagadnának, ha ellenkeznék velük. — Fenyegették? — Izé... Tulajdonképpen nem ... De az apám megmondta, hogy a házához Lfilyn kívül más asszonyt nem vihetek... Lakni pedig csak kell valahol... — Igaza van. Lakni kell valahol... Magda azt nézte, hogyan bukkan ki egy dermedt fatörzs a kölcsönkapott fehér farsangi fényből. t» nézze, Magda... Lillyék éppen tér lünk voltak, ügy gondoltam, legjobb lesz, ha megnyugtatom Liályt és a szülőmet — nem gyanakodnak majd később... A szüleim szerencsére a levelemről semmit sem szóltak Lillynek. Én hát bejelentettem a családomnak, hogy fölmondom az itteni lakásomat, mert meguntam a legényéletei Rut mosolygás tette csinos barna arcát ellen szem7 essé. A kislány most azt hiszi: egyesegyedül azért mentem haza, hogy az elj%yzésünket megtarthassuk! — Szóval becsapta? — Én?... Már hogyan csaptam volna be? Hiszen csakugyan eljegyeztem!... Nézne, Magda, értse meg a helyzetemet Én nem maradhatok agglegény, tönkre sem tehetem magam csak azért, mert a szüleim ellenzik, hogy elvegyem magát — jobban mondva, mert ragaszkodnak ahhoz, hogy LiUyt vegyem el. Magda most már megtalálta, mi az, ami a Zoltán viselkedésében, szavaiban túlsúlyra kerüL Mindig csak „én“, „én", „én". És sohasem más... És ettől az embertől várta ő az örömet, a boldogságot hozó életet! Megvonaglott a szája és most már úgy látta, hogy hófehér ravatalom fekszik a szegény, bolondos, szerelemrevágyó, boldogságban hivő leányszive. Kifosztottan és megdermedve, mint a minden diszüket elvesztett fák a fehér hótakarón. Hogy egyetlen óriási halottas szóiba az egész világ: az életkedv, az őröm, a boldogságba vetett hit halottasháza. De azért nem menekült sem önmaga, sem a másik elől. Ha már ennyit látott, többet is akart látni. S amit nem tett volna, ha megtörve, szomorúan beszél a ‘férfi, a cinikus, önző szavak hatása alatt megtette. Megkérdezte: — Nem maradhat agglegény? S gondolt-e arra, mi lesz énvelemr... Maradjak vénlány, ugye?! — Ne olyan keserűen, Magda! Maga még gyermek, nem tudhatja, milyen lesz a nőtlen férfi élete. Rideg lakás, vendéglői ételek, átmulatott éjszakák után beálló undor, váro- son-falun unalom, korhely cimborák keresése... A vége az, hogy az ember egy paraszt- lány, vagy a gazdasszony karmai közé kerül... Még mindig csak az „én". Csak a magános férfi életének árnyoldalai. Magda már kissé ingerülten kérdezte újra: í m r«ám nem gondolt,,, ugye, az égés* idő alatt nem gondolt arra, mi lesz én velem? — Istenem, lányoknál az egészen más... Látja, Magda, én nagyon megérteném, ha maga nem menne férjhez, hiszen engem szeret, ugye? S a nénje is, a bátyja is szívesen látják — családban élhet De én nem vagyok önző... Nem a lemondást, más, szebb életet szántam én az én drága, szép kis Magdámnak! Kigyulladt a szeme. Előrehajolva nézett a lány kipirult arcába. Elfulladó lélegzettel lihegte tovább: — Maga okos lány. Tulajdonképpen független is — végül is a testvéred nem állhatják útját a boldogságának. — A boldogságomnak? — Igen ... Drága, édes, kicsi Magdám, hallgasd meg türelemmel, amit mondok De nem itt... Gyere be hozzám... csak öt percre... nézd, itt vagyunk a lakásom előtt. Gyere be, édes, hadd mondjam el, hogyan képzelem én a mi életünket — A mi életünket? A lány végigsimitott a homlokán. Nem is sejtette, mi jöhet még. ügy meg volt már törve, meg volt már alázva, hogy csak egyetlen vágya maradt: rohanni, elbújni valahova és jól kisírni magát — könnyekkel mosni le a szégyent, amelyet maga előtt érzett, amiért ilyen yak volt, ilyen bolond volt és drágakőnek tartotta ezt a hitvány kavicsot. És mégis késztette valami, hogy megnézze: Mi van a fenekén a fehér külsővel bevont, egyre kopárabbá váló tájnak. Hogy végére járjon: Mi van hát a legmélyéin ennek az emberi léleknek? Határozottan szólt: — Én be nem megyek. Mondja el idefcint, mit akar. Itt az allééban mér alig jár ember, mindenki a jégpályán tolong. Es én sokkal jobban tudok kant beszélni is, hallgatni is, gondolkozni is, mint a köviek között — ott úgy érzem, fojtogat valami. Hiszen tudja: Hroppan különös falusi lány vagyok! A férfinak nem tetszett ez a fordulat, ez a majdnem tréfás hang. Kizökkentette őket abból a hangulatból, amely hite szerint különösen alkalmas volt ahhoz, hogy a jövőjéért aggódó lányt elkápráztassa az ajánlata. Fanyalogva gyújtott rá egy cigarettára és rosszkedvűen mormogott: — Nem értem. Magda, miért ne jöhetne be hozzám. Azt hittem, maga nem oüyan tfba — pardon —, nem olyan előWAletes, mint e^ek a városi lányok. De ahogy ftkarjn,,, Hát én gondolkoztam a maga sorsán és azt határoztam, hogy elviszem magammal. — Magával?!... Hová? Magda csak álmélkodott — Na, nem haza, kis bolondom... Hanem majd Pesten rendezünk be egy szép kis fészket, egy drága, puha otthont, oda menekülők] —h hozzád, drágám —, hiszen én sokáig ki nem bírom a Lilly nyaiogását.., azaz..« igen, drága Magdám... Már tüzbe beszélte magát. Égett az *tc*. Megvillant & szeme. Remegett a hangja. Eldobta a cigarettát Magda egy fához támaszkodott és különös, a leikéig látó mosollyal nézett rá A férfi megragadta a kezét, úgy szavalt tovább: — Ne hidd, hogy másnak hagyom az eljegyzésünkre tartogatott első csókodat! Hogy másnak adnám a szépséges, karcsú testedet! Hiszen ölni tudnék, ha látom, hogy más férfi néz rád sóvárgó szemmel Az enyém az első szerelmed — te mondtad, Magda, hogy az enyém! Az enyém leszel egészen, édes! Magdám ... édes ... mit akarsz? Hová mégy? A lány erőszakkal rántotta ki a kezét a szorításából. Mielőtt a férfi fölocsudhatott volna meglepetéséből, már nekiindult. Rohant a közeledő villamos felé, amely üresen jött visszafelé a végállomásról Fölugrott rá, beszaladt a belsejébe. Magára csapta az ajtót. Nagy, hosszú lépésekkel jött utána a férfi. De a kalauz, aki látta a lány menekülő rohanását, jóleső érzéssel, kárörvendő, gúnyos mosollyal adta meg a jelt az indulásra. Bizalmas mosollyal jött be. — Egy ur lemaratt. Mér nem sietett jobban? Szakasz teccik, kisasszonykám? Magda sietve kotorta elő a pénztárcáját, nagyobb pénzt vett ki és intett, hogy nem kell visszaadni. Aztán odaállt az ablakhoz és nézte, nézte, hogyan lesz az olvadó hópomnából lassan- kimt szürke pocsolya s hogy a fehér külszín alól hogyan bukkannak elő a papírdarabok ... narancshéj... piszok... szemét... Undor fojtogatta a torkát. Megtalálta hát a csillogó, hófehér palástba burkolt élet utolsó titkát is! Keserű izt érzett a szájában. Gúnyosan vonaglott meg az ajka. S mint egy órával ezelőtt, mikor kiindult, félig hangosan mondta ki most is azt, amit gondoltesi Szemétül IW1.JP __ í __
