Prágai Magyar Hirlap, 1929. július (8. évfolyam, 148-171 / 2073-2096. szám)
1929-07-21 / 163. (2088.) szám
1939 foltos 21, vasárnap. Csöndes myárééíniám beszélgetés Komáromi Jánossal > /•& fc****r«a* *S “O*—<*"*«" • '■ ,-' 7./. ' '' ' i J KOSICE, FH-«tca Budapest, július közepe. Kifogyhatatlan Komáromi János mesetarsolya. Vagy inkább a „terülj, terülj asztalkánkhoz hasonlítsam, hiszen nincsen ma magyar iró, akiből olyan bő bugyogással törne elő a mese, elfáradt emberek utolsó kapaszkodása. Ebben a tekintetben Komáromi János ma egyedülálló, álomvilág minden regénye, mégha nem is arról ir, csodálatos a meséje, mégha nincs is nagy történet benne, valami ősnaivság folyik szét a szavában s a tulkomplikált, tultudákolt embereknek kell ez a mese, mint az ital. Ha vannak ma irók Magyarországon s túl, akiket „rongyossá olvasnak'", akkor Komáromi János az élen áll. S hogy mennyire kell a mesehangulat másütt is, nem szükséges egyebet mondani, mint azt, hogy a német nyelvre is lefordított „Zug a fenyves" Berlinben elérte alig egy hónap alatt a hap- mincctezres példányszátnot és hét újabb regényét vette meg a német kiadócég. Önkéntelenül is ez a meseharumlat száll meg bennem, mikor vele beszélek. Es most minden hozzásegít. A kis nyári vendéglő délutánja, ahol ülünk s egy lélek se jön be, csak kinn, a kerítésen túl mászkálnak párok a liget felé. Hirtelen a „Zug a fenyves" kisvárosára gondolok, este lesz körülöttem, a vendéglő belsejében mulatozó társaság s mi hátul a kertben ülünk s halkan beszélünk. * —• Műhelytitok? Nem tudom, más hogyan dolgozik s nekem sincsen valami különös módom. Azelőtt talán rendszertelenül ment, de egy óriási betegségen mentem át és akkor jöttem rá. Most hajnalban dolgozom két órát s ezt hetenként háromszor. De most be is tartom szigorúan. Azelőtt, mikor leültem, megcsináltam a mesét, most, mikor hozzákezdek, ismerem a regény első fejezetét, öt-hat főbb alakot, tudom, mi a regény közepe és vége, de minden más ködben gomolyog előttem. Az az impresz- szióm, hegy ködben megyek s minél előbbre haladok, annál jobban világosodik bennem. Aztán úgy folyik a szava, mint a dús folyó: — Nyugtalan a mai ember, a magyar élete. Ma minden bolondul lázasan másképp van, mint azelőtt. Megírom egyezer a mai nyugtalan magyarnak a regényét, aki tizennégyben szép- reményű jogász, belekerül a világháborúba, aztán Kamcsatkába. Fogság, aztán menekül nyolc és fél hónapig. Olasz fogság, Tirol, benne van a nyugati harcokban, légiókban. Van alul és fölül, de a váltig nyughatatlan magyar lelke nem találja meg magát sehol. A cime talán ilyen lenne: Gólya Pál felelőtlen elem viharos naplója. Lehet, hogy más lesz, de a nyugtalanságot akarom megéreztetni, amit az idő kiváltott. — Aztán egy másik, szintén a nyugtalanságok korából, az 1670—90-es évekből. Benn.e lenne: a bujdosók kora, Thököly szerencséje, Buda vivása, az eperjesi vértörvényszók, Munkács ... A cime: Ordasok ... Gondolkozik kissé, aztán újabbat mond: Görgey is sorra kerül. Az „Áruló", ezt a címet fogom a regénynek adni; ez természetesen gúnyos óim, mert, Zrínyit kivéve, nem volt hadvezér olyan nagy. Pedig, őszintén szólva, még mindig húzódozom a történeti regénytől. Ugyan ma alapjában véve történelmet élünk át. Ma egy esztendő húsz békebeli évet jelent. —• Legújabb regényem, ha már a békében vagyunk, az „ős diák", ezen dolgozom most négy hónapja már. Az 1910—14-es pesti egyetemi évek élete. Ez nagy regény lesz. El kell mosolyodnom magamban: melyik nem nagy regény? De ez még nem minden. A nagy rapszódikus beszélgetésben sorra kerülnek elő a témák, emberek, nézetek, vélemények, bontakozik az egész mai magyar élet, de mikor véleményről kérdezem s ezt a szót mondom, nem felel. —• Az iró nem arra való. Csak akkor szólal meg, amikor a fiatal írókról van szó. De nekem nagyon furcsának látszik i ez a szó Komáromi Jánossal szemben, hiszen keresve is nehéz találni olyan fiatalosat s az uj fiatalságnak olyan megértőjét. —■ Mi 30—40 évesek állunk középen, a két egymástól nagyon szemben álló tábor, az ennél Idősebbek és a fiatalok most vívják nagy harcukat. Talán soha nem volt ilyen nagy gyűlölet a két világ között így kerül szóba talán valahogy az irodalom, a magyar irodalom válsága is, ahogy mondani szokták (maradjunk ennél a szónál). — Pedig hiába vannak ellentétek és hiába wmak táborok, a magyar irodalom szét nem szakítható és örök. De míg valaki eljut odáig, hogy részt vegyen ebből! Sehol annyi tehetség el nem pusztul, mint nálunk. A tehetségek 90 százaléka. Azok is, akik a háború alatt voltak fiatalok s a mostaniak is. Nem tudjuk, mi lesz velük. Rengeteget jelent ma nevet szerezni. Először is nincsen ideje a fiatal Írónak, hogy nokifeküdjön alaposan egy témának, ha aztán van is ideje és megirt valamit, nem tudja elhelyezni má3Ütt, mint lapnál, de még ott is nehezen, mert mindenütt klikkek őrködnek és vigyáznak, hogy be ne törjön valaki. Ha aztán akadt kiadó is, mennyit kell kilincselnie ós járkálnia és megalázkodnia, hogy egyáltalában írjanak róla... A fiatal irók szenvedése n nélkülözések, fájdalmak hosszú láncolata. * Amint így a fiatalokról beszél, megint csak önkéntelenül belémrajzolódik egy kis emlék és l a „Jánoska"-noveIlák. És ezek során még jobban raeggyökeresedik bennem a tudat, hogy a mesének nincs ma olyan mestere, mint Komáromi. Az ókorban talán az eposzok teljesítették azt a szolgálatot, amit ezek a mesék. Vagy csak nekem van az az érzésem róluk, mert mindig úgy érzem: népmeséket hallgatok s nem veszem észre a modern időt. A» egyik, az emlék: kis szerkesztőségi szoba, az ablaknál fii Komáromi János. Kinn januári este. Körül: folyik az élet mindenütt, a szerkesztőség leglázasabb ideje. Ez még mind igen hétköznapi dolog. Azonban: az íróasztal előtt ülő s dolgozó iró mindkét oldalán két gyerek figyeli a kéz ,szaladását nagy, áhitatos szemekkel. Nem kellett sokáig találgatnom, rájöttem: látogatni jöttek a „papát". Komáromi Jánost. Soha el nem felejtem ezt a jelenetet. A komoly, sőt komor szerkesztőséget s a valóságba belecsöppent két kis mesét, a gyerekeket. Komáromi János egész költészete is ilyen, őszinte és igaz, mint a két gyermeknek a szeme, akik a valóság szörnyű furcsaságába belecsöppentek a maguk meselátó, groteszket teremtő hitükkel. Mert a mesében nemcsak csodalátás van és egyszerűség, de az, amit Komáromiban eleinte csak egyedül vettek észre: a groteszk elemek, a furcsa alakok tömege. HelyFdiner ur tehát visszamehet nimmyzni az abbáziai törzsasztalhoz. Alibit, igazolt — nyári élménynek bizony isten nem a legutolsó, ha a nyaraló két parti ropogós rummy között néhány napra nemzetközi szenzáció lesz. Emelt fővel állhat a világ elé, a szörnyű gyanú lepereg ártatlanul megvádolt személyéről, Fellner András Henrik nem ölte meg a feleségét, hála a notesznek, ahová esztendeje feljegyezte minden nap krónikáját. Fellnert megmentette naplóiró szenvedélye s Wahl doktor előmenetele a közeljövőben kétes. Mi történik, ezt legalább is illik megkérdezni s ennyivel tartozik a felcsigázott érdeklődés Fellnernek, ha a kitűnő almanachszerkesztő nem vezet élete eseményeiről Ilyen pontos noteszt? Felkérem az olvasót, helyezze tenyerét a szivére * kísérelje meg, kifogástalan alibit igazxxlini arra vonatkozóan, hogy 1928 július 17-én nem ő, nem az olvasó volt az, aki meggyilkolta a Récs melletti Lainz erdejében Sríhö'fftner Katalint. Az olvasó első pillanatban váll vonva mosolyog és azt mondja: ugyan kérem! De ha utánanéz, meglepetten szögezheti le, száz közül nyolcvan esetben, hogy semmi nem nehezebb, mint vizsgálóbirő előtt helytálló módon bebizonyítani valamit, ami egy esztendő előtt történt. Ha engem most gyorsan elcipelnek a lakásomról s a r .': Iában arról vallatnak, hogy jtiif csináltam ma egy esztendeje, csak hosszas gondolkozás után tudnám megáll api tani, hogy a kérdéses napon egyáltalán Pesten vol!nm-e, s ha igen, hány órakor, kivel és mit beszéltem? Bevallom szégyenkezés nélküli, hogy csak annyit sejtek: a kritikus napon Pesten voltam, de ha Wall! doktor pégyfelá vágat, nem tudnám elárulni, hogy 1928 július 17-én kivel beszélteim, merre jártam, ki látott és ki emlékezik arra ami még vnlósziníítleoóbb hogy beszélt velem? télén és túl nem látó megállapítás, csak ezt venni észre, mert ha e* nem lenne bennük, nem lennének mesék. Olyan furcsa ma a délután. Valószinütlenül színes. Egy szürke asztal mellől indultunk el s jártunk Buda vívásánál, az ősjogásszal koccintottunk, Gólya Pállal nyugtalankodtunk a világban, aztán megálltunk egy kicsit a Bodrogközben is (ez Komáromi János szülőhazája), ahol egy Régi ház áll az országutnál... Komáromi János mesélt... Szened Szalay Mihály. Rossz az egész: utánanéztem s most látom,, hogy azon a napon, mikor Scháfftner Katalint Bécs mellett meggyilkolták, nem is voltam Pesten: megdöbbenve szögezem le, hogy igenis éppen Becsben voltam, átutazóban Salz- -kammergut felé, Bécsben mit is csináltam? Biztosan azt, amit pesti ember csinálni szo1 Írott, ha Bécsibe érkezik: elmentem az öreg hotelbe, ahol kitűnőién lehet aludni, tehát kitünően aludtam, a kritikus napon elmentem a Central ba reggelizni és átnőjem a lapokat, sétáltam a Ringen, elmentem a planetáriumba, autón kimentem Hitzingbe, ott ebédeltem. H. lízinghez már ninra messze I^ainz, a vonatom este hétkor indult s hogy déli kettő és esti hét óra között mivel éa hol töltöttem el az időt, szóval akikor, mikor meggyilkolták Scháfftner Katalint, erre nem emlékszem. Talán mászkáltam Scböubnmnban, az lehet, de nem emlékszem. Art tudom, hogy egyedüli voltam, nem találkoztam ismerőssel, ez volt a célja az utazásnak, hogy egyedül legyek. Sajnos, autószerencsétlenségem sem volt a kérdéses napon. Csak pincérrel, portással és sof- főrrel beszéltem s nem valószínű, hogy ők emlékeznének reám, ahogy én nem emlékezem reájuk. Nem teljesen lehetetlen, hogy én öltem meg Scliaifftner Katalint. Ha a Dauer-féle tip nem válna be, felajánlom ezt a tipet Wahl doktornak s mindazoknak a buzgó kriminalistáknak, akik „elméleti és logikai alapon" lefognak és meghurcolnak időmként embereket. Becsületszavamra állítom, hogy fogalmam nincsen, mit csináltam ma egy esztendeje délután keltő és hét között, — velem tehát könnyű dolguk lesz, mert én nem vezettem noteszt, mint Fellner, nem volt összeütközésem autóval, mint. Fell- nemok, nem kötöttem a kérdésoa órában barátságot a treviison kör orvossal, mint Fellner, egyáltalán semmin) név eadékeoMA, aáflaámaÁ igaaolni nem tudom, szorul a hurok nyakam körül. Töröm a fejemet, mit is cehuáttam kettő és hét között, egy esztendővel ezelőtt? A különös az, hogy arra aem emlékszem, mit csináltam hat hónappal eaelőfct délután három és négy között? Fogalmam sincs. Ha mostbáró előtt áJünék, s táró jogosan orxtithaána agy diadalmas „ahá‘‘-t, mert megcsípett. Baonyi- tásom hiányos. A kérdéses időben Laka közeiében jártam — mégpedig, es kétségtelen, minden különösebb cél nélkül, tehát valószi- nüLeg valami titkos céllal, — írtam nem volt „üzleti ut", nem tudnám magyarázni, miért utaztam — csak úgy eszembe] ütött, hogy jó lenne elmenni egypár napra. Szó se róla, gyanús. Ha ehhez még hozzáfűzöm, hogy anyagi viszonyaim abban az időben nem voltak valami különösek, sót, ba már jegyzőkönyvibe- veszik, tartozom az igazságnak a kijeienlés- sel, hogy anyagi viszonyaim rosszak voltak a átkozottul reáudórt volna, hogy meggyasaoi*- jak és kárából jak egy gazdag el vált asszonyt, — ha mindezt figyelembe vessük, továbbá előéletemet kutatják s megáll apátják, hogy soha semmi komoly dolgot nem csinálta Bt életemben, hanem úgy kerestem a pénzt, hogy kitalált történeteikkel mulattattam a hiszékeny embereket s ezért kaptam néha agy- pár pengőt, — hogy az iskolában rossz tanuló voltam, korán elmentem a szülői házból, fizikából és matematikából megbuktam, egyetemi tanulmányaimat idejében abbahagytam — ha mindezt összeadják, szédülni és émelyegni kezdek az ijedtségtől, mert egyre válószfeaOjbb lesz, hogy alibim tökédetiea. Egyáltalán nem Lehetetlen, hogy éa öltem meg Katahnt Nem ni dolog, ha valakit azzal vádollak meg, hogy ellopta a Notre Daine hiányzó tornyait, az egyetlen okos, amit tehet, ha srtfr késnek adja a fejét, csomagol és menekül. B*» zonyitami csak art lehet, ami van, amit csb náit az ember — a semmit bizonyítani lethe* tetten, ha az ember nem modern kriminális* ta. Fellner urban, az energikus almanach* szerkesztőben, magunkat sajnáljuk, s miikor veleéraünk, esetét behelyettesítjük minden ártatlanul gyanúsított és meghurcolt ember szerencsétlenségével. Szerencsés ember, mert volt alibije. Nyári esemény ez, tragikus és sötét hátterével is szerencsés és könnyed kimenetelű epizód, nem lesz, szerencsére, Fali Jakubovszki belőle. Az almanachszarkesztő emelt fővel térhet vissza a társadalomba általában s abbaziai fürdővel]dégek közé különösképpen, a gyanú sötét árnyéka elvonult nevéről. De utóize e nyári szenzációnak kellemetlen ós elgondolkoztató. Nemzetközi apparátusokat mozgat meg egy túlbuzgó tisztviselő, három ország rendőrsége s a világsajtó érdeklődése dobja piacra egy ember nevét s mindezt igazi alap nélkül, kombinálás és el- képzeigel.és j óvói iáiból. Ma Fellnert Holnap, miért ne? — téged, vagy engem. A gyakorlat WaMaceai nem takarékoskodnak a publicitással. Fellnernek igaza van, ha most kialxálni kezd s elégtételt követel Wahl doktortól, az osztrák rendőrségtől, amely nagyon btaonyta- lan gyanuokok alapján reá uszította és felbőszítette ellene a közvéleményt. Joggal mondhatja, hogy az ilyen tévedést nőm lehet elég energikusan tisztázni, az emberek felületesek s három év m-ulva, ha ezt haSj&k: „Fellner" — csak ennyi jut eszükbe: ja, az, aki meggyilkolta a feleségét. — Dehogy, — mondja majd erre valaki — eljoutoeáóöie$ éppen az derült ki, hogy ártatlan ... — Szóval volt valami ... — vágja el a másak. Talán játszok ezt a jövőben úgy, hogy először a rendőrség bizonyítson alibit, — kétség- bene ni vonható, percre pontos alibit • ások aztán kezdjen nyilatkozni a vádlóit Neon f*- vagyok nagy detektív, de rettenetes aarnarb* tudnám hozni Wahl doktort, ha sete s még két dót aktívvel összezárnának egy szobába * jogom lenne pontos alibit követelni tőle arról, hogy ma egy szontedeje délután négy é« hat óra közöli mit csinált, de percre, stop- perrel l , MÉCS LÁSZLÓ! EGY HANG A NÉPBŐL A történelem vad folyam, de akkor épp megállóit: eigátolták (szokás szerint) rósz tanítók, tanárok, farizeus Írástudók, papok, rák-lelkű vének, krajcáros bölcsek, kik csak a gyönyör-tanbau hívének, a régi Rend, a légiók és élükön a Császár. Vasgát mögött a vad folyam nem volt már több mocsárrá!. A vasgát előtt megjelent a jószamaras Ember, szegényen, árván, szelíden, csil lagon-tuli szemmel. Ekét húzott a szamara és mély barázdát vágott és szólt: ez az uj íolyamágy, legyőzöm a világot És tanított és gyógyított, halott felölt szavára. Magáról mondta: én vagyok a királyok királya. S kacagtak az írástudók, papok, rák-lelkű vének, krajcáros bölcsek, kik csak a gyönyör-tanban hívének. De rajongtak a rongyosak, kézművesek, halászok, akiknek nem volt semmijük, de a szivük kilátszott s mig a nagyokat nevetés és gyűlölet kirázta, — az ő szivükön húzott át a krisztusi barázda! S a mig a vének és papok ácsolták a keresztet, egy hang a népből felkiált, hogy minden belereszket: „Áldott a méh, mely hordozott 8 miket szoptál, az emlők!" S rá felzuduítak a vizek, a gáton átszüremlők és elindult a hang után a történelem árja s folyik, mig egyszer elnyeli szent Isten-óceánja. AZ ALIBI írta: Márai Sándor
