Prágai Magyar Hirlap, 1929. június (8. évfolyam, 123-147 / 2048-2072. szám)

1929-06-09 / 130. (2055.) szám

A^AC^APl' HÍRLAP 1929 juniws 9, roBánia^. HARSÁN VI KÁLMÁN Késő szavak egy nagy hatottról Budapest, junius 8. Mikor a gyönyörű rózsadombi villák utján azt találgattuk magunkban, vájjon beszélhe- tünk-e vele, nem gondoltuk, hogy már halott emberhez megyünk. Harsányi Kálmán úgy halt meg, ahogy élt: csöndesen és igazán. Mind a kettő teljes magyar sors, csöndben élni, csöndben meghalni, még a temetésén is várni, várni egy késő, nagyon késő elisme­rést és csak a rögök dübörgését hallani: na­gyon szomorú ... Mikor először láttam és hallottam beszélni (és ez volt utoljára is), az oroszokért lelkese­dett. A jövő egészséges fajtája, mondta, akik mindenütt és mindig, minden alkotásukon magukon hordják a faj bélyegét: keletet és nyugatot teljesen. S a szomorúsága nagy volt akkor is, mert nálunk ez nagyon hiányzik. A mi unokáink — mondotta borzasztó keserű­séggel — lehet, hogy pincérek és szolgák lesz­nek majd csak, széjjelszéledve az egész vilá­gon, elmosott puha népség, akikről hiányzik a bélyeg. Sose fogom ezeket a szavait elfelej­teni, mert mindig a legteljesebb meggyőződés­sel ejtette ki minden szavát. Valaki azt irta róla, hogy olyan volt, mint a nagy vallások ri­deg apostolai, mint a kereszténység szentjei, olyan naiv hittel üldözött minden legkisebb hazugságot. Csak ő mondhatta az előbbi szava­kat is, aki üldözte a magyar élet nagy hi­báit is. * Tulajdonképpen illuzórius most már minden Írás, amely róla szól. A ma emberei úgy sem fogják megadni neki a megérdemelt elisme­rést, mert a ma emberének Harsányi Kálmán nem volt problematikája, vivódásai idegenek. Csokonai azzal vigasztalta magát, hogy a hu­szadik század fogja méltányolni őt, de bizony még most is igaz, hogy bolond az is, aki lite- rátornak adja magát. És Harsányi törekvése kettős volt: ki akarta fejleszteni a saját lelkét és megnemesiteni az emberi lelket. Kinek kell ez ma? A Kristálynézők azonos problémájúnk Szabó Dezső regényével és mig az utóbbi vi­hart támasztott, a Kristálynézőkről kevesen tudtak. És ennek nem kis mértékben oka Harsányi lelkének folytonos nyugtalanságában van. emésztődésében, amely a szertelenség lehiggadását teszi lehetetlenné, Harsányi csak a Grand-Étre ölén tudna megnyugodni, Írja róla egy kritikusa, mivel pedig odahatolni nem tud, állandóan vivődik ób borul. „A kö­zönségnek két rétege a szóvivő: az elmélyedni nem szerető, emyelgés költészet kedvelők: ezeknek Harsányi poézise nehéz; a másik rész pedig a nagyvárosok uj erkölcsi világában élő uj egyeteme* értéket bálványozó olvasó kö­zönség, ezek pedig Harsányinak a földiektől megváló, mindig magasan szárnyaló lelkét, nemes erkölcsiségéit magukkal ellenkezőnek tudják. Nagyon nagy szeretet kell ahhoz, hogy az ember ezeken a nehézségeken átjusoon és megértse Harsányi Kálmánt/' Soha jobb kri­tikát Harsányiról és a vele szemben viselkedő közönségről nem Írtak. Még hozzá jött ehhez a háborúból visszatért költő betegsége, föltét- len igazságszeretete, néha (sőt talán mindig) nyersebb volt azzal, akit szeretett; kell-e en­nél elegendőbb bizonyíték arra, hogy Harsá­nyi Kálmánt, aki a magábaelmélyülés tragi­kusa volt, nem tudták és nem tudják méltá­nyolni ? * Lakása a Rózsadomb egy festői kis villájá­ban. Amikor lassan magunkhoz térünk a bor­zasztó megdöbbenéstől, egy sarokba állok és nézek. Szembe velem a halott, tele virággal s körülöttem félbenmaradt élete. Nem tud erőt venni rajtam a szomorúság, mert úgy ér­zem, hogy a halál meghozta neki azt, amiért életében küzdött. „Csak a Grand-Étre ölén tudna megnyugodni...“ Most megnyugodott. A falon Odry Árpád képére vetődik a sze­mem és eszembe jut az Ellák. Dübörgő lépésű hunok csodálatos nagy tragédiája. Talán az egyetlen igazán befejezett nagy munkája Harsányinak. Mert mindig óriásikat akart. Teljes elmélyüléssel és hatalmas nekikészült- séggel. Régi terve volt egy nagy Mátyás király­korabeli románc-regény megírása. Az ember étámul, ha meghallja csak az előkészületeket is. Napokra beosztotta az időt, amelyben a tör­ténet játszódna; pontosan kikutatta, hogy sze­Kínos ideges fejfájását uagy egyéb hülésböl származó izom és iöegfájőalmait, szagga­tásait rögtön csillapíthatja, ha homlokát, uagy egyéb fájó test­részeit néhányszor beöörzsőli ualóöi D1R H R sósborszesszel Ez a legerősebb házfszer. Az egész országban mindenütt kapható fűért jó, sokan utánozzák! Követelje a valódi készítményt mindig Diana néven. mélyei hol s merre jártak akkor, annyira, hogy csak az előkészületek több hatalmas Ív­füzetet töltöttek be. Volt idő, amikor termé­szettudományi problémákkal foglalkozott és akkor teljesen, egészen átadta magát a búvár­kodásnak, kikapcsolva minden mást. Egy idő­ben pedig hét évig nem irt egy sort sem. Hét év. Mekkora fájdalmának és akaratának kel­lett lenni, hogy kibírja. Nem tudja az ember, hogy mily mértékkel mérje Harsányi Kálmánt. A versei súlyosak és különösek, önmagát keresők. Mikor föllép, örömmel üdvözlik, de a szimbólikájuk gvöke- resen más, mint Adyé, súlyosak és különösek. Kozmikus költő, talán ez a legjobb kifejezés. A titkokat kutató ember vergődése, a gőg és megszógyenülés groteszk játéka nem tud megnyugodni, pedig elég lenne egyetlen titok megfejtése is: .......Legyen bármi, csak az a tűz, mely szítja, legye n egy azzal, mely az én agyamban a gondolatot lángolni tanitja, s mindent megoldok, mi megoldhatatlan. A szindarabjaiba és regényeibe ugyanezt vitte bele. Páter Benedek, aki egész életén át ro­botol és sohasem tehet bizonyságot, hogy gyé­mántokat terem a szive. Egytestvér ez ezzel az érzéssel. Még a fordításaiban is ezt kereste. És hogy mennyire érezte Harsányi az élet lényegét, jobban, mint bárki más közülünk, nem bizonyítja semmi jobban, mint egyik ta­nulmányának a cime is: „Napi témák, örök problémák." Minden örök nála, még a hét­köznapi kis témák is. i Vagy ezen túl, a nagy embert az írásain ki- vül is keressük? Hiszen ha van valaki, akkor Harsányi Kálmán volt a kötelességteljesités vértanúja. Amikor a harctérről orvosok küld­ték volna súlyos betegsége miatt szabadságra, nem ment és ez ásta meg a sírját. Utóbbi éle­te a Hiób szenvedéséhez hasonlítható. Nem látott sokáig, egyik szemére teljesen megva­kult; nem beszélhetett, táblára voltak írva a legprimitívebb szavak, amelyeket pálcával mutatót meg, ha akart valamit. Mozdulatlanul feküdt halálra ítélve, mit ő legjobban érzett és tudott, természetfölötti fájdalmakkal a tes­tében, s ha jött hozzá barát, még akkor is a magyar problémáit, a magyar élet bántották. Talán Harsányi volt az egyetlen, aki Szabó Dezsőt nemzetgyalázási pőre idején nyíltan védelmébe vette, de mintha a sors gúnyolódni akart volna vele: éppen az támadta meg talán egyedül és nagyon erősen az Élet ée Irodalom­ban, akit ő fölháborodó szeretettel védett meg. így ir magáról egy helyen Harsányi Kál­mán: „Diákkoromtól a mai napig száz bizony­ságom van rá, hogy vezetőszerepre születtem, d© nem törtem rá soha, nem is tudtam törni... A rostráig vezető utat nem tudom megtenni a magam lábán ez az én nagy-nagy gyöngesé- gem. Mások verekedték M nekem mindig, mások tuszkoltak föl rá és mikor az első ökői- csapásra került volna a sor: —- mtindig le- szállottam, sohasem csaptam le az engem ki­túrni akarókra ... Tudom, hogy száz ökőlcsa­ISTEN A SZEMEIDBEN Amikor téged teremtett a Jóság, az Isten ajkát a szemedre tette, szemed azóta örökkévalóság, minden világot ott látok megette, a lelked, vágyad, sóhajod a szádon, mind csak keltet két Töle-szép szemednek, téged szeretlek, hogyha őt imádom, és őt imádom, ha téged szeretlek. Győry Dezső. pást megérne, ha ezreknek, tízezreknek, száz­ezreknek mondhatnám el, amit csak igy egye­seknek, néha egyedül önmagámnak mondok el — és mégsem tudom kiverekedni magam­nak ezt a magaslatot... Ami most megakadá­lyoz a rostra kiverekédésében: egyedül csak a gőg, feneketlen, talán soha ki nem irtható gőg a szivemben, amely tudja, hogy gyémántokat is terem, de képtelen mellettük egy szónyi érvelésre...“ Ezeket hallva, önkéntelenül is eszembe jut Juhász Gyula, a szegedi remete. Alig három hete, hogy kinn voltam nála a szanatórium­ban. „Amikor lehetett volna élnem, akkor nem tudok már élni, édes fiam, én használha­tatlan ember vagyok ..Két egymással pár­huzamosan haladó, egymástól nagyon külön­böző, de mégis egy tragikum az övék. £ Kevés Hiarsányi Kálmánról az itt elmon­dottak. Talán még őt olvasva sem lehet teljes megértésére jutni ennek az embernek, akihez hasonló léleknagyságot sugárzó lámpással is hiába keresnénk máma. Az életét kell tudni látni összekapcsolódva minden munkájává!. Kevés, ha azt mondom, Bölcs volt. Nagy ember volt, az utolsó magyar polihisztor; kevés, ha azt állitom, hogy nagy író, mert mindez együtt és a bölcsek kövét, a titko-k titkát kereste, hi­teteken, hazaszereteten, lángoláson, minden csalódáson át. Most megtalálta. Hogy is lehetett egy ennyire igaz ember ökonőmikus, törtető vezér is, mikor neki csak az igazság volt a fontos? Pár hónappal ezelőtt, mikor látogatóba jött hozzá egy fiattal híve, a fiatalembert valami hirtelen érzés kapta el, hogy többé nem látja és megcsókolta a perga- mentszerü aláhulló kezét. És ez többet ért neki mindennél. Ha róla beszélünk, vagy róla Írunk, hiába már, értelme nincsen. Vagy a nagy magasba kellene emelni azért, mert az­zal magunkat tisztelnénk meg, vagy hallgatnL Mert nagyon emberi szokás a koporsón zör­getni az elkésett bérrel és nagyon magyar szokás. Fölemelni azért, hogy ránk hulljon a fény — róla. De amilyen jó ember volt világ- életében Harsányi Kálmán, talán ezekre se haragudna, hanem még holtában is segítene mindenkit. De talán erre sem vállalkozik senkisem éa évszázadok múlva bukkannak rá a lőlek óriá­sára, egy züllött kor talán utolsó nagy igazság- emberére, akit michelangelói torzóéletre kényszeritett a mindent elrendelő Titok. Szenczi-Szalay Mihály. ilyen barátságosan tudott hozzá szólni —, pró­báld meg te, kisfiam. Figyelj ide, Hol a Duna... S Vargőczy ujjai visszamásztak a billen­tyűkre. Óldalt álltam, nem mozdultam. Mi volt ez? Ezt lehet csak igy? Mi történt? Nem men­tem odébb, nem mentem ki a teremből, vár­tam. Valami olyan érzésem volt, hogy mindez nem érvényes, ez csak házi intrika és klikk­rendszer, várjuk meg elébb az előadást, dönt­sön a sajtó és a kritika. Éreztem, hogy vala­mi szörnyű dolog történik velem, az iskola előtt, a harminckilenc kárőrvendő fiú előtt, kedves szüleim ,és Heddy kisasszony előtt, va­lami kis sebesülés ez, amit sokáig fogok hor­dozni, s talán nem múlik el soha. Éreztem, hogy ártatlan vagyok, én nem tolakodtam, en­gem a sors jelölt ki Szent Margit szerepére, én tehétségem legjavát adtam, kiengedtem a hangomat, nem spóroltam, nem mondtam le, nem vagyok én Piccaver, becsületesen énekel­tem. Valami olyat is éreztem, hirtelen fel­gyűlő gúnnyal és megvetéssel szivemben, ho°ry Balázs soha nem lesz tökéletes Szent Margit, ezt én érzem legbelül, hogy a századnak egy tökéletes Szent Margitja lehetett volna, dics­fénnyel és hálőingben, és az én vagyok. Nem mentem odébb, nem mentem a helyemre, ott maradtam az orgona mellett. Énekelj csak, gondoltam. Kornyikálj csak. Majd jöttök ti még hozzám, mit tudsz te még arról, amit én már tudok, hogy a geteőrzöttnél fel kell vinni a hangot. Mi lesz ebből? Kedves szüleimnek mit fogok mondani? Kedves szüleim, Heddy kisasszony és ismerőseink már beleélték ma­gukat abba, hogy én leszek a Szent Margit. Mit akar Vargóczy? Rendben van, nem va­gyok tökéletes, még tanulnom kell. Hát tanít­son. Szívesen tanulok, éjt-napot egybevetve hajlandó vagyok gyakorolni Szent Margit pa­naszát. Szóljon hozzám Vargóczy, mondja meg őszintén, hogy itt, vagy ott még nem vagyok egészen tökéletes. De így, egy szó nélkül, f61- relolni és elővenni ezt a kis Balázst, ezt a szeplős és puha és fehér urfit, — egy mák­szem nincsen benne Szent Margitból. Balázs énekelt. Vargóczy minden taktust előénekelt neki s Balázs vékony és naiv hang­ján szaladt utána, mint egy kis bárány csen­gővel a nyakán a pásztor után. Köztünk szól­va, nem értettem ezt a Vargóczyt, milyen jo­gon mer ítéletet formálni hangokról, mert a saját hangjával igazán nem mehetett sokra, ne vegye rossznévec, de őszintén kimondom, hogy nagytakaritásszerü hangja volt, olyas­féle, mint mikor eltolnak egy szekrényt. Igen, ezek ketten értették egymást, Strache és Ba­lázs. Éreztem, hogy vannak nevezhetetlen tör­vényei az életnek, emberek egymáshoz tarto­zásának, vannak rokonszenvek és titkos szim­pátiák, melyek kormányozzák az emberek vi­lágát s Vargóczy és Strache szeretik Balázst és nem szeretnek engem. — Jól van Balázskám, — mondta Vargóczy. — Fog ez menni. Holnap jere fel hozzám, majd átvesszük. Balázs mosolygott és finom fehér arca elpi­rult s megint meghajolt és visszament csen­des mozdulatokkal a helyére s közben udva­riasan rám is nézett, egy finom és jó pajtás bátortalan bocsánatkérésével, amit akkor még nem értettem, mert nem tudtam, hogy egy lé­leknek ezek a gyöngéd és szűz villanásai a legnagyobb s legritkább ajándékok az életben. Én mindenesetre készen voltam. Vargóczy nyújtózott és azt mondta: — Te majd állj be a kórusba. Mármint én. A kórusba. S lobogtassam az örök pálma ágát. Valami szédült és forgott körülöttem, a világ törvényei, az élet célja és értelme. De Strache most Virgóczyhoz lépett és halkan beszélt vele. Vargóczy a fejét va­karta. — igen, — mondta aztán. — Jő. — S felém hajolt és bizalmasan mondta: — Hát csak állj be a kórusba. De, izé, ne énekelj. Egy kissé éles még a hangod és kihallatszana. Csak úgy tátogass. Érted? Ne adj hangot, csak úgy táto­gass a szájaddal, mintha énekelnél. S nevetett és sötét szakáilával fölém hajolt, s igy mutatta, hogy csak tátogassak. Egy pil­lanatig valóban arcom fölött tátogatott Vargő­czy sötét szőrfürtöktől övezett szája, mint egy óriás szája, aki ijesztget, hogy bekap és le­nyel. A teremben röhögtek. — Csak tátogass, — mondták. Mikor halálsápadtan a helyemre ültem, minden oldalról süvőltötték: — Csak tátogass. Otthon nem mertem szólni. Szégyennel és keserűséggel dideregtem át az alvásba ma­gam. A világ egy uj arcát mutatta néhány óra óta, a sors zugó és ostoba szele csapott el mel­lettem. Tátogatni fogok. Tátogattam a próbá­kon, makacson és sápadtan. Némán lestem Vargőczy pillantását, talán visszavon mindent az utolsó pillanatban. Otthon, egyedül, gyako­roltam Szent Margit áriáját. S az előadás nap­ján se történt semmi, s kedves szüleimnek megmondtam, hogy Balázsnak adták a szere­pet, de én részt, veszek a kórusban. Akkor néhány hétig valami valószínűtlen, lázas ideg­állapotban éltem. Reggel az osztály röhögve fogadott: tátogass. A szégyenem nyílt szégyen volt, a város tudott róla. Csak kedves szüleim­Első szlovák ékszer-, arany- és ezflstgyár Tulajdonosok! FÜHOSTICS TESTVÉREK • Gyár: Bratislava, Ferenciek tere 1. Telefon: 57. Eladási hely: Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02. Elsőrangú készítmények ékszer-, arany- és ezüstárukban — 50°/o megtakarítás — Eladás eredeti gyári árakon Ó-arany és ezüst, valamint érmék fazon átdolgozását a legolcsóbb árak mellett vállaljuk Brilliáns átdolgozások alkalmával a kő befoglalásánál t. vevőink jelen lehetnek Állami alkalmazottak 5% engedményt kapnak Javításokat azonnal eszközlünk nek nem mertem megmondani. S az előadás napján ott álltam az angyalok mögött, kifest­ve, szőke parókában, valami kaftánban, amit a városi színház bocsátott az intézet rendelke­zésére azzal a magyarázattal, hogy az angya­lok általában mind kaftánban járnak, s kedves szüleim lenu ültek az első sorban, s én fönn álltam a kórusban, mint jobbszélső angyal, s mikor a kar rázendített, mert Vargőczy meg­adta a síppal a jelt: ,.M.i az örök pálma ágát lobogtattuk meg felettük" én némán látogattam s sápadt lehettem a festék alatt is és hideglelősen vacogott a fo­gam, de ezt csak édesanyám vette észre lent­ről, mert szünet közben bejött a tornaterem öltözőjébe, ahol az angyalok kaftánjaikban fönn lógtak a gyürühintán és sonkászsemlyét faltak, s hozzám jött és ijedten kérdezte: — Mi bajod van neked? — Semmi, — mondtam, s a fogam összeve­rődött. — Tessék visszamenni. Nincs semmi bajom. Az angyalok elhallgattak és bámultak le reánk a szerekről. Néhány pillanatig álltunk igy. Ez volt az első pillanat életemben, mikor megéreztem, hogy a szenvedés termékeny va­lami, bonyolultabb és produktívabb érzés, mint a siker és az öröm. De anyám is sejtett valamit, mert szó nélkül fogott és kivezetett a\ teremből. így mentünk, szótlanul, végig a hosszú folyosón, ami a kapu felé vezetett. A kapuban ott állt Balázs, teljes hálóingben és dicsfénnyel és a nevelőjével beszélt. Mikor meglátott minket, elhallgatott, vörös led és mélyen meghajolt: — Kezét csókolom, — mondta. És nekem: — Szervusz. Valami volt a nézésében, okosság, zavar, a lélek előkelőségének valami sugara, ami arra kényszeritett, hogy megállják. Először kelleti állást foglalnom egy emberrel szemben. Ha­ragudnom kellett, vagy szeretnem, fel kellett mérnem viszonyomat az emberek rendjéhez. Mind a ketten egyszerre hajoltunk meg és ke­zet fogtunk. — Menjen be, Balázs — mondta anyám —, meg fog hülni. S fogta a kezemet és húzott magával. Otthon se beszéltünk erről, később se. soha. Egy idő múlva kimaradtam ebből az intézetből, s Ba­lázs papája öngyilkos lett és nem hallottam többé felőle 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom