Prágai Magyar Hirlap, 1929. június (8. évfolyam, 123-147 / 2048-2072. szám)
1929-06-29 / 147. (2072.) szám
r/: rrv ^xsxmiissmsaKmrtimnmm^xK-'Vs Szombat, jnr.ius 2$. KU9M M&SORON kívül Írja t MÁSAI SÁNDOR — KIHALT TEMETŐ — (Utáaaytíaia Ulo#* Budapest, junius. Temetők éppen úgy kihalnak, mint családok, melyek beléjük temetkeznek, mint városok, melyeknek temetői voltak, mint népek, országok és időnként egész bolygók. Ilyenkor látja az ember, hogy minden meghal, mihelyt ías emberek elfelejtkeznek róla. A temető dőgróvásra kerül, ha az emberek nem feküsz- nek bele meghalni, piszkos lesz, elöregszik, airdombjai fakulnak, egy nap kihal. Ez az öreg temető fenn Budán, valahol a Csend- ncxánál, a maga idejében finom és előkelő Inxus-Express-Hajójáratök Adria — Egyptom Majna l-tojrauguszíua 31-ig mérsékelt árak Adria - Görögország - Konstantinápoly Kombinált jegyek szállodai tartózkodással Athénben és Konstantinápolyban. Olaszország — Bombay „Marittimo Italiana“-val összeköttetésben Rendkívüli utazás a „Presidenie Wilson“-nal Triesztből Bombayba, otctöberbea körutak az egész Keletre mérsékelt áron. Uojfd Triestlne, Prag II Utazó ocztíly; Váciavskó <7. Araosztály i Spálcaá 3. polgári temető lehetett, a legjobb publikum Járt ide eltemetkezni, proletár halottak legfeljebb a rácson át bámulhattak be ide, ha vitték őket a finom temető mellett a maguk gödre felé. Vasárnap délelőtt járok itt, az idő esőre lóg, nagyon meleg van s a levegőben a nagyon öreg temetők nehéz föld- és vegetációszaga, az a kissé buja és kissé dohos előíze az örökkévalóságnak, amiben van valami virágházra emlékeztető s nem is kétséges, hogy az örökkévalóság egy párás melegre fütött üvegház, ahol a lelkek legkönnyebb ruhájukban sem fáznak. Nincs itt halottam, csak potyázok. Óriási a csend. Sehol egy Ié- üek, ez már a halál. Leszögezem, hogy ezeknek a halottaknak nincsen semmi jövőjük, aki itt fekszik, az el van temetve. Más, ha valaki besodródik egy jólmenő, friss, nagy- iüzemü temetőbe, ahol minden pillanatban észrevehetik idegenek, bámulhatják nevét, birálgathatják elhelyezkedését, esetleg idegen kezek kegyelettel virágot szórnak a síréra, ami tudvalevőleg a halottak legnagyobb öröme. Itt persze, a Csend-ueca mellett, várhat az Utolsó ítélet napjáig. Várhat, amig fekete lesz, amig por és hamu lesz, itt várhat a harsonára, ha közben meg nem siketül. Ezek a halottak még németül beszéltek és németül haltak meg, németül gyászolták őket. .Nem azt vésték emlékük felébe, hogy az örök világosság fényesk.edjék, hanem legtöbbször csak ennyit: „Ruhet sanft.“ Látszik, hogy megfogadták a tanácsot, szelíden pihennek. A nevük is német volt. A legtöbb sir 1870-1880- iból van. Boldog halottak 1 Ezek mind gazdag (halottak voltak. Boldog pillanat volt, mikor ezek meghaltak, Európa egyik legboldogabb pillanata. A polgári szerencse, a gazdagodás, a béke, a jóindulat, a szelid pepecselés, a •nagy koncepciók pillanata volt. Az az érzésem, hogy a béke temetőjében járok. Ezek a halottak, ezek még ismerték a békét. A sajátjuk volt, gazdagon és bőségesen turkáltak benne, pazarolták, vastagon kenték meg vele az életüket. Burgerek voltak, az 1880-as csodálatos, kiegyezés után karnasz-Pest lakói, lenn laktak a Krisztinában és a Vízivárosban. Ezek Ruszwurmhoz még a süteményért jártak, nem a helyért. Mindjüknek volt pénze, vastag forintok, benne száz krajcár. Szép lakásaik voltak, kivétel nélkül, kevéssé higiénikus, de bolthajtásos szobák, berendezve a (kései biedermeier cseresznyefa-bútoraival, horgolt térítőkkel, kanárimadárral és altwieD csészékkel a vitrinben. Ami nekem ma már (kissé unott, faute de mieux „régiség1* *, az nekik még valóságos bútor volt, apa széke, Tan- le Trude kanapéja; amire ráüllek. Még nem ismerték azt a borzalmas diszmüipart, amely ia századforduló pillanatában öntötte el gyanús német eredettel Európát, a tolltartó ezüst szarvasokat, meglepő életbüséggel rókát imi- ttáló kefelartót, az emeletes, üvegajtós gyári ebédlőkredencel pedig éppen kezdték megszokni Ezek még szép és kellemes formájú bútorok között éltek, stílusa nem volt a kornak, de a levegőben volt a második császárság meLankólikus és élveteg cikornyája. A sírjaik 6* egyszerűek, bár nem minden pompa- nélkül valók, egy gazdag és elégedett polgárság öntudatos, tulzáenélküli elhelyezkedése ez a .végtelen halálban, megannyi jó rróilye, melyet a Kamermayer-család bérelt az örökkévalóság egyhangú színházában. Nyugodtabban imég nem láttam családokat összeférni, egészen kis helyen, amennyi éppen dukál. Egy .tömegsírban Budavár bevételénél elesett 48—49-es honvédek fekszenek. Kegyeletes kezek szép síremléket emeltek a sir fölé s egy márványtábla fölsorolja azoknak a nevét, akik a sir költségeihez hozzájárultak. A honvédek nevét nem sorolja fel semmi. Mindig praktikusabb és halhatatlansági szempontból Is célravezetőbb, adakozni azok síremlékére, akik valamilyen nagy eszméért meghaltak, mint meghalni egy nagy eszméért. Hire ruhet -Grete Bittelmeyer, 80 Jahre. Nem sok, de már ötven esztendeje. Vizsgálom magam, nem érzek semmit, ötven évvel halála után .mindenki meghal. Csodálatos, hogy Grete nem ment férjhez: talán csúnya volt, vagy nem volt pénze. Ezek a Gattinok mind tizen- Inyolcéves korukban mentek férjhez, késke- treskedőkhöz, kékfestőkhöz és pékekhez s nem voltak gátlásaik, nem olvasták Freudet, legfeljebb éjszaka álmodtak furcsákat, de tizen- tnyoloéves korukban férjhezmentek és minden rendbejött. Komoly bolond abban az időben -egyetlenegy volt a városban, Vajda János, a költő, az is itt lakott valahol. Mindez nagyon megnyugtató, mint temetők általában, de megérteni mégsem lehet, hogy Grete meghalt 30 esztendős korában és Fun- kenstein kayserlicher Rath meghalt hetven- négyóves korában. Tévedtek ezek. No ne vicceljetek, mondom nekik csöndesen és megállók. Most egészen egyedül vagyok. Ide már a halottak se jönnek. A kísérteteknek biztosan nagy hasuk van és részegek. Távol, a Alapítva í331. Ttltitn 13. KOSICE, Hágj válamték. templom mellett, a temetőőr csinos háza előtt egy cselédleány krumplit pucol, a temetőort valahogy ittfelejtették, mintha itt még üzemben lenne minden, a templom fala mellett ott áll a Szent Mihály lova, mintha jólmenő, kis, de biztos forgalmú temető lenne még az egész, nem valami nagy dolog, de a napi forgalmat megcsinálja. Nem csinál semmit, a valóságban. Egy síron kopasz ur ül ingujjban, valószinüleg a felesége sírján és apró- hirdetéseket olvas. Rosszalóan nézek reá. Úriember nem olvas a felesége sírján apróhirdetéseket. Nesztelen és névtelen halottak .között megyek tovább s miután félbolond vagyok, csinálom a honneuröket, mint egy vendéglőben,‘jobbra és balra köszönök az etab- lissement vendégeinek, hadd örüljenek. Az emberek oly kevés Örömet szereznek a haldiáiknak, ezeknek a finom és tapintatos családtagoknak. Arra gondolok, hogy egyszer meg fogok halni. Aztán arra, hogy félháromra benn kell lennem Pesten. Aztán arra, hogy hol kapok itt taxit. TOSCANA Irta: Győry Dezső Firenze, junius. Aki nem látta Michelangelo képeit a Sixti- nában, nem látta Rómát, — mondta Goethe. Aki nem látta a toscanai tájat, nem látta Itáliát, — kell megállapítanom a „Virágok városában**, Fiorenza-ban, mikor boldogan lélegzőm be a legolaszabb táj késő tavaszát. Róma után Firenze: több, mint Firenze után Róma. Előbb honvágyat kell kapni a Cam- pagnatól, hogy szerelmes legyen az ember Toscanába. Nápolyban minden szín izzik, véres és lán- goL A nap és az ég pazarolnak. Bujaság, tékozlás, tunyaságra ingerlés. Bontatlan szenvedély és egyoldalú életmámor. — Róma és a Campagna hideg, gőgös szépség. A sötétbe fogott kopárság és a komor zöld vidék csak aláhúzzák a nagyhatalmi uralkodó helyzet kimért levegőjét. Délolaszország luxus-kertje mellett Róma a trónterem. Fagyos előkelőség és exótikus büszkeség húzza ki a dolgok derekát, amiken kissé színpadias fényben ri- .kitanak a féktelenül ünnepélyes színek. — Firenze a műterem, a lelki órák dolgozó otthonja. Egy kissé átszellemült, de meghitt és meleg. Nem annyira kirívóan egyéni, mint Velence, vagy Nápoly, nem olyan széturalkodó, mint Róma, nem orgiázó és nem is templomi, valahogy egyszerűbben nemes: mintha a szív lakna benne, és nem az érzékiség, vagy az ész. És ha a váro.sban, még inkább a város körül, a toscanai tájban. * Az az ut, ami Rómából Firenzébe vitt, messzebb vitt, mint az a pár száz kilométer és az a néhány óra. Az olasz gesztustól, az olasz fórumtól elvitt az olasz lélekig és a reneszánszig, sőt messzebb. Az északi ember — és az Appeninektől fölfelé mindenki északi ember — párhónapos tartózkodás után olyan betegséget kap Rómában, aminek szinte nevetséges a nevét megmondani, mert a cinikus világban aligha számíthat hitelre. Sok szimptóma kiséri. Csömör a fénytől és a gazdagságtól. Jóllakottság a büszkeségben és a hatalomban. Kesernyés utóiz a kirakatos előkelőségtől, ami mégis oly természetes a Világ Városában. A pineák és a ciprusok eleinte imádott vonalai most az idegenség és zárkózottság hűvös kotu murában jelennek meg s a katakombákat nemző agyagos kőzet a Campagnán nem az elpusztult múlt megrázó szimbóluma többé, de a mindent fölszivó világhatalom nyers és kopár lábnyoma. — Mit akarsz? — kérdezheti az ember önmagától, vagy a másiktól. A felelet legtöbbször vállvonás és ez a legokosabb. Nem mindent lehet szóval megmondani. Főleg, amit magunknak se szeretünk, vagy merünk bevallani. Mit akarsz? Mást. Mit? lombos fákat, szelid réteket, bükkös hegyoldalakat? csak nem ezekre vágyói? idill kell, nyárspolgárság, egyszerűség? a fenséges és nagyszerű szépség, a tökéletes pompa és a magas világ- trón villanyfényéből a gyertyaszagu alkony puhaságára kívánkozol? a pápai trón mellől jóizü falusi papok járnak el a lelked előtt szénakaszálásra ée a cézári Capitolium bronz- lovasainak erejénél szívesebben éreznéd a méla juhász tilinkóját, vagy a tavaszi hóolvadásban malmot-eregető kisgyerekeket? — igen, igen, nem szokták kimondani, de igaz. Nem csodálni akarok. Szeretni akarok. És minden kilométer, ami a Trasimenus tótól az Etruszk Appeninek felé közelit, meg- oldozza a nyugtalan békókat, egyre puhább és puhább szőnyegeket térit a láb alá és a szemed lassan megint azzal a nézéssel néz a vidékre, mint a gyerek szeme, mikor gyönyörű mostohája után megjelenik álmában a csak éppenhogy csinos édesanyja képe. Szebb és nem is rossz az a másik. De mégis egy az igazi: az édes. És különösen igazság ez akkor, mikor a Túri Danik hazájából északi az ember és Szakmáry Zoltánban annyi mindenképp megérti, hogy Rozikába muszáj szerelmes lenni, de szeretni mégiscsak azt az egy asz- sz-onyt lekét. Ez az élete is: egyszerre s egymásután. * A táj talán még fontosabb az egészben, mint n aga a város. Nélküle semmiesetre se lehetne az, ami. Pedig nem romantikus, nem fényűző, nem gigantikus méretezésű. Csak épp teljes harmónia van beune. Teljes harmónia, amit a szépség, gazdagság és az emberi munka alkot. Se az értelem, se az érzelem nem leng túl benne. Jólmüvelt, gazdag kuUurtáj oz. Termékeny vetések a föld bőrén. Kisnövésü fasorok sűrűn egymás mellett a vetések között, amiken füzérben lógnak a szőlőgallyak. Félig mező, félig erdő, félig kert. És a gazdagvonalu dombok, amig hegyekké magasodnak, egész az égig emelik a megkékesedő vidéket. Áz ember és a természet egész közel kerülnek egymáshoz s az emberkéz munkáját mint jóbarát segíti a felhő és a föld. Ez a harmónia ennek a vidéknek a lelke: s ebből fakadt minden, amit Firenze adott a világnak. Úgy néztem, mint a réglátott kedvest, mint a gye/ekkort, ami lehet az enyém, de lehet az európai művészeté is. És amit soha nem éreztem, é* soha nem hittem volna, éreztem óe hittem, hogy van élet, amelyik nem a Dante keserű zsenialitásában, nem a Michelangelo gigászi vergődésében, nem Bocaccio előkelő szellemességét ben, nem is Macchiavelli fölényes céltudatosságában ée nem is Sav a na róla puritán fanatizmusában talál csúcsot, de tökéletes és maradéktalan akkor ia, ha Szent Ferencek a maFi«uíca 19. Jutányos árak. darak és fák közé viszik. Itt olyan nagyon együtt van minden, olyan boldogan egymás mellett van az élet minden ize és sava, hogy a tökéletes nagy életek is mind, mind meggyökerezhettek. Nem látta az olasz táj lelkét, aki Toscanát nem látta s aki ezt nem látta, •az nem értheti meg a nagy remetékét, akik kiváltképp — és nem véletlenül — olasz földön teremtek. A városélet, a darvini életküzdelem, a férfiharc, a hideg bölcseség, a rajongó miszticizmus, a pogány szópségkultusz, — egyszóval minden igazán nagy életláz itt olyan pompában ée maradéktalansággal bonthatta ki magát, hogy akinek a lelke gyorsan szív és ölel, az megkapott mindent az élettől, amit emberek közt embereknek nyújthat, nem maradt hiányérzés, nem volt kíváncsiság több: elég volt. Elég, de a lélek ezzel még nem telik meg és nem elégedett: a város, a harc, a kincs ^és a tudás, ami ember-kézé és emberészé, kevés. A művészet, amit emberkéz és fantázia alkotott, nem állta a versenyt azzal, amit a természet képzel itt valóvá. A tökéletes harmónia kivitte az embert a madarakhoz és a fákhoz: Firenze vidékében az olasz táj é« a természet legyőzhetetlen konkurenciát csinált az embernek: kellett, hogy legyenek, nagyok és nemesek, akik levonták a konzekvenciát és bátrak voltak visszatérni a földhöz még az életben, a földhöz, amihez a félig-nagyok is csak a vég erőszakával bókülnek le. A nagy remeték és nagy szeretők leikébe csak ilyen vidéken ereszthetett gyökeret a legnagyobb emberi érzés: a harmóniáé, ahol a levegő, a formák és a színek, a dombtetők és & növények vonala egyetlen egészben: el- kábitó összhangban dobogja a századoknál századabb idő isteni ritmusát. Nem elég levett kalappal állni itt. Le kell feküdni erre a földre és oldalra hajtőt fejjel •egy éber álom erejéig legyőzni a végzetet: eggyé lenni a földdel, anélkül, hogy utána megszűnnénk létezni. S az álom után a világ szebbnek és nagyobbnak látszik. Jobbnak. Ez a biztos jele, hogy mi is nagyobbak és jobbak lettünk. S ha valamiért vagyunk, ezért vagyunk. Minden más is ezért van s mig idáig nem ér, csak sötétbenbujkálás és kínzó erőlködés. ii iiirmrr —m---r~irmm~nr- - . "-usamm A BOLDOGTALA MENYASSZONYOKHOZ Eljövő magairtat élem, siratom bennetek sorsosaim boldogtalan, csüggedt menyasszonyok. Mint megrebbent madár vergődik a szemetek, a karotok merev. mint hideg sírboltba, ngy indultok a nászi s a halántéktok körül borzalom. [ágyra De már látom, bogyoai simul mosollyá ajkatokon a fájdalom [teste köré. s hogyan lágyul a karotok gyermeketek friss ______ Szenes Erzsi. *) A fönti vers most jelent meg a magyar költőnők francia nyelvű „Poétesses Hongroi- ses“ cimü antológiájában (Paris, Pierre Massoni, Bd. Monlparnnsse). ,1 iiiwnwMiiiiifi'oiiHiiou, • ,-rioarftb ISTEN Hitetlen szavaim most mind megtagadom, miut eddig tagadtam velük mindent, miben hinni akartam. Sosem tudtam hinni egészen, ha hittem, csak télig hittem s félig hinni nem több hitetlennek maradni. Két szemem ma Istent-liité lett s szavaim lrivőkké erősödtek hennem, pedig nem prédikálok tornyos templomokban s nem szőlők leddőn a szerelemért, inért tudom, hogy ölelés az élet titka. Arca öreg volt és elnyűtt, homlokán halálos izzadtság csurgóit s.a* Isten rsak állt vele szemben. Két szemem mn Istent-látő lett az öreg haldokló embert nézve, amint üvegesedé két szemével beszélt az Istennel, aki csak állt vele szemben s a* üvegesedé két szemben megláttam a* Istent. ^örnyei Elek. ti s > _ , A ftreg, pcrcellán 1^/ aagyknuiudés*. • 4
