Prágai Magyar Hirlap, 1929. június (8. évfolyam, 123-147 / 2048-2072. szám)
1929-06-16 / 136. (2061.) szám
6 t>ra:gaiA,\ag¥ar‘H raii® A RÁKLEVES (Az egészség és a betegség Irtai KRÚDY MESEK Irta : BETHLEN MARGIT Az egyik és a másik Az asszony betegen feküdt. Hosszú, lázas éjszakákon át, kínos napokon végig ápolta őt az egyik. És amikor aa asszony néhanapján mosolyogva nyújtotta oda kezét, hálásan csókolta meg: — Milyen jó vagy — suttogta. A másik ... ritkán jött és hamar távozott. Egy-egy odadobott szó, egy futó kézszoritás volt mindeD. mit adott, de az asszony drága gyöngyként hordozta minden szavát szivében. És néha, mielőtt távozott, megcsókolta az asszony kezét. Az elpirult a boldogságtól: — Milyen jő vagy — suttogta hálásan. A drágakő A lány az erdőn járt és a tavaszi napsütésben szembe jött vele az Élet tündére. Mosolyogva nézett le rája és hirtelen, váratlanul kinyújtotta kezét a lány felé. — Neked adom, — szólt — A lány tenyerében fényes, csillogó drágakő villant meg. —- Mivel érdemeltem, — kérdezte, örömében elpirulva. — Semmivel, — szakította őt félbe a tündér. — Én ajándékaimat nem érdem ezerint osztogatom. Neked adom, mivel elsőnek találkoztam veled ma reggel, mikor ajándékozó kedvemben vagyok, őrizzed meg, vagy dobjad el az ut árkába, ahogy neked jól esik. A királyfi szemében drága kinccsé válik, a többjében értéktelen kavics. Tegyél, ahogy jónak látod, én leveszem gondomat róla. — És a tündér eltűnt, a fák zöldje között előtörő napsugárban. A lány ment tovább kincsével kezében. Lassan lépett, tétovázva, szinte mintha álmában járna, félig nyitott ajakkal, félig lehunyt szemmel, minden lépésnél, minden ág zörre- nésnél várva, várva a királyfit. És egyszerre, egy fordulónál, ott állott előtte. A lány legalább azt bittó, hogy 5 a*. Ifjú volt, mosolygott és minden ígéret, minden remény, ott égett sötét szemében. Félig tréfásan nyújtotta feléje kezét — Mi az, mit kezedben rejtegetsz, erdők királyleánya? Add ide nekem! És a leány gondolkozás nélkül, boldogan, mosolyogva adta át neki a tündér ajándékát. És ment mellette habozás nélkül, ssilárd léptekkel és úgy érezte, mintha arannyal átszőtt fényes álomban járna, álomban, melyből nem fog felébredni soha. Az ifjú egy idő múlva megáll ott: — Útjaink itt elválnak, — szólt., — köszönöm neked, hogy eddig elkísértél. Nekem hagyod emlékül e tarka cserepet? De nem. Feldobom inkább a napsütésbe, hadd lássuk még egyszer ezerszinü ragyogását. És a drága követ magasra hajította. Vakító villámként hasította végig az eget és a leány úgy érezte, hogy utána sötét lett körülötte minden. Mire feleszmélt, egyedül volt, csak a drága kő feküdt lábánál. A leány felvette és megindult Lassan járt, mintha mázsás súlya volna a kőnek és szeméből szüntelenül, mint a fehér gyöngyök, hullottak, peregtek a könnyek. És ha férfi látott, elfordította fejét De egy nap az egyik megállította és szemében részvét volt, amint szólt: — Terhed oly nehéznek látszik, engedd meg, hogy segítsek neked hordani. A leány ránézett, szó nélkül leütött egy szilánkot a drágakőből és odaadta. A férfi egy ideig megőrizte, azután nála is elkallódott s a leány újból egyedül maradt. De jöttek mások, ifjak és vének és mindegyik magával vitt egy-egy szilánkot a drágakőből. Egy ideig őrizték és örültek neki, de aztán mindegyik eldobta, vagy elvesztette, hiszen nem volt más szemükben, csak tarka cserép. És a leány terhe mind könnyebb lett és már réges-régen nem gondolt többé a királyfira, akinek szemében drágakővé változott volna az értéktelen üvegcserép. És egy na.p, amikor újra ott járt az erdőn, szembe jött vele a királyfi. Nem volt korona fején, de a leány mégis ráismert. És tudta egész biztosan, hogy ez a drágakövet megfogja becsülni és el fogja tenni örökre és hogy a kővel mérhetetlen boldogságot ajándékoz neki. És, hogy mellette járva, arannyal átszőtt álom lesz az élet, amelyből felébredni nem kell majd neki soha. De tudta azt is, hogy ha most elhalad mellette, elveszti őt örökre. — És kereste kezében a drágakövet, vagy annak hijján egy szilánkot belőle, egy kicsi kis darabkát, amelyből boldogságát felépíthetné. De nem volt már benne semmi. Az utolsó szilánkot néhány perccel előbb egy Dirikről azt szokták mondani, hogy ők elme nagy „leves-barát". Annak, aki némi fantáziával kezeli embertársait: ilyen hir hallatára nyomban egy középkorú, tekintélyes külsejű és nem könnyen mosolygó arculatú férfiú jutna az eszébe, aki ngyan a nyakszirtjén mindennap gondosan megköti az asztalkendő csücskét, da valamely balsors vakeset, elkerülhetetlen végzet folytán a kabátja eleje mégis eltesz emlékbe egyetmást azokból a levesekből, amelyeket elfogyasztás céljából babos tálban, kék karikával is megjelölt tányérban, valódi ezüstkanállal, vagy hófehérre súrolt fakanállal elébe mértek. (Persze, közelébb adván ilyenkor a sőt, a paprikát, a borsot; a fekete üvegben barnáié olasz krvesizelitőt amelyet már némely vidéki háznál is használnak, — de azért gyanús az a vendég, akinek első kézmozdulata a leveaizelitő üvegnek van szentelve.) Ulrik nem keveredhetett semmiféle gyanúba, amig társaságba járt és bozontos szakállu, csurgős bajszu, a leveshez sós kenyérdarabkákat is fogyasztó vidéki papok, jegyzők és más honoráciorok között gyakorolta az evés szertartásait . Mondom, Dirik társaeágos életében nem keveredhetett semmi gyanúba, mert a nyakában lévő szalvéta vidám földrengést jelzett, amikor a le- vesizelitő cseppekkel kinálgatták. „Inkább még egy pohárkával abból a házi szilvóri ómból, amig a levesein teljesen megérik," — mondta és az asztalkendő alatt valamely zsebébe nyúlt, ahonnan az ismeretes, mogyorónagyságu nyers-piros vagy száraz-piros paprikácskákat szedte elő, amelyeket készen tartott penecilusával a levesbe metélt, eleinte gondos, kimért karikákban, későbben csak úgy találomra, de mindig magostól és szárastól együtt, mert igy keletkezett a levesnek olyan egyéni ize darabideig tartó kavargatás után, amely levesnek egyébként is hosszú, vékonyra sodrott tésztával kellett felszerelve lenni. Ulrik igazában egy levest szeretett, mint ahogy azokról a férfiakról mondják, akik voltaképpen egyetlen asszonyt szerettek, amely férfiak véges- végig szerelmeskedték az életüket, minden szoknyaránc után meglódultak, mindegyikért elmentek volna a „kárhozatba is", mint a maguk nyelvén mondogatták... Ez a leves: a rákieves volt. ■er Mikor különböző betegsége* as egy helyben való maradáshoz kényeserrtették, mint akár egy kápoeztalejet, amelyet otthon a pincében vagy a kamrában érlelnek meg arra nézve, hogy valamikor élvezhetővé váljon; vagy akár a tengericsövet, amelyet piröfcodni a padláslyukba akasztanak ki: mikor erre a eorsra jutott Ulrik, akkor persze megbánta mindazokat a kedveskedéseket, amelyeket valaha józansága, bölcsessége, biztos öntudata ellenére a különböző vendéglátó asszonyságoktól elfogadott, megbánta a „reparálásokat", a leves utáni „negyven cseppeket", a mindenféle közmondásokat, amelyekkel az evést volt szokás ki- sémi, „inkább a fiaskó szakadjon, mint hurka maradjon" és a hasonló mondásokat, de még azokat a virtuskodó írásokat is, amelyeket bolond férfiak néhanapján elkövetnek egy hangulat vagy egy hölgy kedvéért. De a ráklevest állítólag mindvégig szerette Ulrik és könyvvel a kezében állott az ámbituson, amikor az erbetüs hónapokban és hétköznapokon ráklevest főzetett. így beszélt gazdasszonyához, Csapó Gizellához: — Most már mindegy, kedves, hogy mi történt a mutt időben ... Csapó Gizellának az er-utáni hónapokban többnyire a piros téglával kirakott, frissen meszelt fiúnak adta, aki kavicsokat dobált a tóba, hogy lássák esillámlani a víznek ezüst tükre fölött És a leány állott némán, mozdulatlanul üree kézzel és könytelen szemmel, mialatt a királyfi elhaladt mellette. A (esi és a tétek Mikor először ©1 akarta hagyni a lélek a testet, az beiékapaszkodott: — Ne hagyj el, amíg nem kaptam meg a csókot, melyre egész élteden át hiába vártál! Ék a lélek maradt és várt Másodszor is könyörgött a test: ámbituson volt dolga, mert rendes asszony módjára tudott beszélgetni a tulipánjaival, a pünkösdi rózsáival, a virágzó cseresznyefáival, mint akár a macskáival, galambjaival, sündisznóival. — Most már mindegy, kedves, hogy mi történt a múlt időben, — kezdte Ulrik. — Mindegy, hogy mennyit vétkeztem az egészségem ellen, a mellénygombjaimat mindig kinyitottam, ba csak egy mód is volt arra nézve, hogy tüdőgyulladást kaphassak, folyton szerelmes voltam bizonyos nótákba, amelyek éjszaka nem hagytak aludni ... mo6t már mindegy: „Vesd rám szelíden szép szemed, Most látsz utólszor engemet, A sors elint karod közül, De szivem csak érted hévül." Csapó Gizella, az országos hirü gazdasszony és szegény rokon, bár ismerte Ulrik urnák elérzé- kenykedéseit, mégis csak abbahagyta a varrógép hajtását és felfigyelt a régi versre, a régi dalra. Vájjon mit akar Ulrik ur, hogy régen gyászfátyolba burkolt szivét környékezi meg; az ő szegényt szivét, amely megszenvedte a magáét? Vájjon mit akar Ulrik ur e szívvel, amely sokkal több mártiromságot állott ki, semhogy könnyelmű játékot űzhessenek vele ismét a férfiak? — Vannak olyan női szivek, amelyekhez már becsületből sem szabad többé hozzányúlni; ilyen szivek a szegény rokonok szivei, ó, nem nagy kunszt egy jómódú főldesurnak egy szegény leány szivét el- bolonditani. Ulrik pedig igy folytatta: — Már többször nézegettem az ön szakácskönyvét, amelybe sajátkezüleg jegyzett be bizonyos recepteket, amelyeket az országban jártában-kelté- ben hallott, tanult. Nagyon helyes szokásuk ez azoknak a derék nőknek, akik — nem egy vacso- rányi időre van berendezve az élet, hanem — másnapokon is ebédelnek. Csapó Gizella féltékenykedve nézte az Ulrik kezében lévő háztartási könyvet, mintha titkait féltené a jó ur előtt. Nem is lehet hirtelenében tudni, honnan vette Ulrik ur azt a vakmerőséget, hogy a háztartási könyvet elővegye. Utóvégre a nőknek titkaik vannak ... — Kérem, Ulrik ur, adja ide a könyvemet, — mond reszkető, méltatlanul szenvedő hangon Csapó Gizella. — Nem adig, amig a 87-ik lapon levő rikleves készítési módját ki nem igazítja, utóvégre éppen az ön szavajárása, hogy az élet nem egy napig tartó. Gondolni kell mindig a jövőre is, hogy az ember megmenekülhessen a borzalmas meglepetésektől. Gondoljon arra, hogy én egyszer beadom a kulcsot oá maga, Gizella, itt marad árván, a ráklevest mindig úgy fogja főzni, ahogyan könyvecskéjébe bejegyezte: azaz zalai módon. Lehet, hogy ez a recept jó lehet Zalában, ahol azok a kalapnagyságu, hizlalt rákok teremnek, amelyektől megijednek a fiatal szolgálóleányok, amikor a bajuszukat kezdik mozgatni. Többet most nem akarok a zalai rákról mondani, mert nem akarom senkinek se elvenni a gusztusát a hízott rákoktól- De mi itt a Felső-Tisza mentén vagyunk, hál’ Istennek, ha már úgy se sikerült egyéb az életemben. Itt maradhattam az szűz folyőnál, amely olyan ragyogó is, mint a napsugár. Főzzük tehát a rákleve6t tiszai módon. — Szólt Ulrik ur és átadta a könyvet Csapó Gizellának, hogy abban a kellő javításokat megtegye. Másnap reggel ismét beszélni kezdett Ulrik ur, mert általában reggel még bírta a beszédet, mert hiszen akármennyit beszélt álmában: reggelre — Ne hagyj el, hiszen még nem hullott arcomra a könny, amelynek hullásáért érdemes volt megszületnedÉs a lélek újra várt. De mikor harmadszor borult térdre előtte a test, a lélek némán rázta meg fejét és kibontva fehér szárnyát, tova szállt. A test pedig ott maradt, hidegen és mozdulatlanul. És ekkor, mikor a lélek már elszállt és sem ő, sem hűséges társa, kivel egy élet reményét és szenvedését megosztotta, nem érezhette többé, nem őrülhetett neki és nem szakadhatott meg szive boldogságában, megkapta a test azt, amire mind a ketten e.gy életen át vártak: a csókot és a könnyet ie. Első szlovák ékszer-, arany- és eznslgyár VulajcRwnoseEcB FROSTRG TESTVÉREK Gyár: Bratislava, Ferenciek tere 1. Telefon: 57. Eladási hely: Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02. Elsőrangú készítmények ékszer-, arany- és ezüstárukban — 50% megtakarítás — Eladás eredeti gyári árakon Ó-arany és ezüst, valamint érmék fazon átdolgozását a legolcsóbb árak mellett vállaljuk Brilliáns átdolgozások alkalmával a kő befoglalásánál t. vevőink jelen lehetnek Állami alkalmazottak 5% engedményt kapnak Javitásokat azonnal eszközlünk 192$ janin s 16, vasárnap. IlQllEUR RaUOíY jíÖeMeRSKATOVARNA^ fjA-RUMAUKeRY^UC-SPo;: SÓMÖRlRUM-eSUKORGYAR.nt ■ROZNAVA' Egy kérdésre három felelet! Miért a legjobbak a Rákosy likőrspecialitások:, melyek a leghíresebb, de méreg drága külföldi márkával szemben is fölveszik a versenyt? 1. Mert kizárólag friss, neme? gyümölcsből készülnek! 2. Mert töltés előtt évekig érnél és finomodnak! 3. Mert Csehszlovákiában az egyedüli likőr- gyár, mely likőrkülönlegességeit ultraviolett sugarakkal kezeli! mindig maradt hangja; körülbelül déli harang- szóig mert azután már nem igen állott szóba emberfiával, legfeljebb a szódavizzel házaló zsidóval, akit természetesen nem mulasztott el jól megszidni az üvegek tisztátalansága miatt.... Reggel igy beszélt Ulrik ur: — Májusban néha versek is eszembe jutnak éjszaka; igy eszembe jutott annak a költeménynek a másik fele, amelyet tegnap elfelejtettem: „Nem földön nőtt szép rózsaszálI Gyönyörűségem te valál, örök tavasz nyíljon neked ... Isten veled, Isten veled." Szegény Csapó Gizella ott az ámbitusi varrógép mellett most már akarata ellenére elpirult, mert hiszen valamikor énekelte ő ezt a dalt, amikor annak divatja volt és Gizella még tartotta magát a divatokhoz. Csak az tudná megmondani, aki & szivekbe lát, hogy mily fájdalmas emlékek ébredtek Gizella szivében a dal hallatára. A szempilláján egy gyémántcsepp reszketett, — pedig Gizella nem szokott, nem tudott sírni. Ulrik ur pedig úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. Vannak ilyen furcsa emberek, akik mindig csak a maguk baját látják. — Valami történni fog velem, mert megint gyalázatosat álmodtam, hogy szinte megbénult tőle a baloldalam. Ördög vigye, talán még én is meghalok, gondoltam, amikor fuldokolva kimásztam az álomból. Szinte kötőféket kellett vetni a fejemre, hogy kihúzzam magamat az álom vizéből. Ha még egy percig ebben a helyzetben maradok, bizonyosan meghalok. De kimásztam és megint a ráklevesre gondoltam, amelynek receptjét az én hűséges Gizellámnak akaró n hagyományozni. — Halljuk hát a receptet, — monda most gyöngéden Csapó Gizella, mert ugv érezte, hogy ezzel könnyít a beteg Ulrik ur állapotán. — Köszönöm, leányom, hogy hajlandónak mutatkozik egy semmirevalő vén ember mondanivalójának meghallgatására, — felelt hálásan Ulrik ur. — Tudni kell a történethez, hogy a felső-tiszai rák apró, fürge, jókedvű rák, amely olyan hangot tud adni a farkával, mint a gyerek az ostorával. Azt a csalánt szereti, amely a legmérgesebb és megtámadja a nőket, ha azok ügyetlenül veszik őket kezükbe a takarítás, a kefélés idejében. Nem szereti, ha lesurolják róla az iszapot, mert tudja, hogy ez halálát jelenti. Egyszer egy hlmrák fülem hallatára azt mondta egy máriapócsi leánynak, ne ingerelje a surulókefével, mert megharapja. Meg is csípte a kisujját, amelyet a vigyázatlan leány napokig bekötve hordott. És ez az apró rák, miután megfürdött a hidegben, a forróban, megpirult, a rizskása tölteléket szereti a héja alá. Az igen apró rizskását petrezselyemmel, tojással keverve, de csak annyit, hogy egy kanálnyi legyen. Nem szereti, ha farkát, ollóját meghámozzák, sőt lábát se engedi kitépni, mert éppen lábánál fogva kell őt megfogni, hogy a derekában lévő izekkel az ember megismerkedhessék. És rendkívüli módon kedveli a marhahuslevest, amelyet tyuk- levessel is lehet keverni. Ebben szeret igazán megfőni, vékony levesben sáfrányos, petrezselymes levesben, amikor is akár százat meg lehet enni belőle, persze két kézzel, mert bolond ember volt az, aki a rákhoz először evőeszközt használt. A rák farka, ollója és dereka, de csak a fürge tiszai rákban telve van olyan ételizekke!. amelyek kedvesek a beteg embernek. Az apró, még szinte ártatlan felsőtiszai ráktól az ember nem kap kiütéseket. ígérje meg, Gizella, hogy ezentúl igy ífózi a rák levest! — Holnap, — felelt megadónn a szegény rokon. — Nekem soha, mert az én beteg gyomromnak: nem szabad ilyen eledellel íplálkozni. Nyomban elvinne az ördög. De majd ir főzze a ráklevest másoknak, akiket ezivból szeretni fog.
