Prágai Magyar Hirlap, 1929. május (8. évfolyam, 100-122 / 2025-2047. szám)

1929-05-05 / 103. (2028.) szám

10

138> im^na 5, ruiésmmip.

A népszövetség, Coudenhove Páneués a

bűntetté bélyegzett háború

Jókai Mór a huszadik század második felének feladatairól

és lehetőségeiről

Három első cikkemben nagy vonásokban fölvázoltam, hogy mi mindent tudott Jókai Mór a mi korunkról a múlt század hetvenes éveiben, amikor a „Jövő század regényó“-t megirta. Szinte matematikai pontossággal tudta, hogy milyen technikai csodákat fog produkálni a mérnök, aki még meg sem született s hogy milyen társadalmi, politikai és gazdasági bajai, problémái lesznek annak a kornak, amelyik az ő oentennáriumát fogja megünnepelni. Tudta, hogy a huszadik század az általános fegyverkezés jegyében fog megindulni s tudta ennek következményeit is:

„A folytonos fegyverkezési verseny iszonyú pénztömegeket köt le: gépekben, mik hasznot nem hajtanak, építkezésekben, mik nem jövedelmeznek és embertömegekben, amik nem dolgoznak.

Az államok adósságai e miatt mesés nagyságra növekednek

s mentői nagyobbak ezek, annál súlyosabbak az adók, terhesebb a munkás, az iparos, a földbirtokos helyzete, — mig a szédelgő vállalkozónak, a pénzhajhásznak annál több al- \-h lom nyílik a könnyen szerzett gazdagsághoz.

Ezért örök a harc a tőke és a munka között." (IX. kötet 106. oldal.)

De nemcsak ezt s az előző cikkekben felsoroltakat látta meg a mi korunkból Jókai Mór. Látta, hogy mint fogja világ-hatalmassággá fejleszteni magát az akkor még gyermekcipőket koptató Amerikai Egyesült Államok; tudta, hogy ez az akkor még éppen csak a maga szabadságát úgy, ahogy biztosítani tudó földrész döntő befolyást kap Európa ügyeibe, — látott -tudott mindent, ami a mi korunkban lett valósággá. S talán éppen ezért kétszeresen érdekes, hogy mit tudott Jókai Mór az utánunk következő korszakról.

Arról a korszakról, amelyik közeledtét már érezzük s amelyikről nem nagyon tudjuk, vájjon pusztulást hoz-e, vagy jólétet

Államszövetség és nemzetközi döntőbíróság

Coudenhove-Kalergi gróf PANEURÓPA- terve a háborút közvetlenül követő évek egyik nagy szenzációja volt. Sokan voltak és vannak a szociális leíkiismerettel birő államférfiak között, akik egyedül ebben a megoldásban látják a mostani kotr sivár vigasztalanságából kivezető utat. Jókai Mór félévszázaddal ezelőtt nagy vonásokban felkörvona- lozta már ennek a paneurópa-tervnek leglé- nyegét. Ezek a pontok ma már nem hatnak szenzációképpen az újságolvasó emberre, — közhellyé lettek. Ha azonban meggondoljuk, hogy a következő mondatokat félszáz évvel ezelőtt vetette papirra valaki, — akkor, azt hiszem, még a mostani, semmin sem csodálkozó kor emberének is természetfölötti csodára, vagy minden mértéken túlnőtt zsenialitásra kell gondolnia:

„Az örök béke föntartása végett mindkét szerződő fél aláveti magát az általános világtörvényszéknek, mely az összes népek és fajok képviselőiből alkotva, minden nemzetközi vitá-s kérdés aeropagjául fog szolgálni s ennek ítéletei föltétlenül foganatositandók lesznek. S amely államfő ez aeropag ellen még valaha fegyverre mer appellálni, az a közönséges gonosztevők kategóriájába fog soroztaim,. s akként bánnak el vele.

Minden állam tartozik minden lakosát iskolába járatni és azoknak a béke pontozatait megmagyaráztatni. Papok, akik a müveit nemzetek közt vallásgyülöletet hirdetnek, vitetnek a Fidzsi szigetekre kanibálokat oktatni." (VIII. kötet^ 110—111. oldal.)

Coudenhove-Kailergi gróf, amikor Paneuró- pa-teóriáját fölállította, nem felejtette ki a számításból, hogy a nemzetileg erősen tagolt Európában aligha lehet megalapitani a teljesen amerikai minta után elgondolt „egyesült államokkal Ezt is tudta Jókai Mór, s tudta azt is, hogy mi az a -legsúlyosabb betegsége a huszadik század Európájának, melyet első föladatként kell meggyógyítani az európai á 11 amszö ve tségn ek:

le kell dönteni a vámhatárokat!

Látta a nagy betegséget, melyet „történelmi időknek" neveznek az emberek és kimondta ebben az ötven év előtt irt könyvben:

„Az a korszak, melynek nem lesz világtörténete, sokkal fényesebb korszaka lesz a világtörténelemnek, mint az, amelyik diadalmas harcokkal van tele." (IX. kötet. 9. oldal.)

... S most, amikor he akarom fejezni ezt a cikksorozatot, mely erről a soha kellőképpen nem ismert s teljesen elfelejtett könyvről akart képet adni, nem nagyon tudom, hol vésők véget az idézeteknek. Tulajdonképpen minden sorát cl kellene olvasni ennek a csodálatos könyvinek, melyet úgy .kellene tani- , tani az iskolákban, mint ahogyan Homérost

tanították valamikor. Ezt a regényt le kellene forditatnumk a világ minden nyelvére, hiszen mindenképpen és minden tekintetben dísze lehetne a leggazdagabb irodalmaknak is.

Én befejezésül, minden kommentár nélkül, ideirom Jókai credó-ját, mellyel befejezte ezt a regényt. A mi korunk embertelenül ostoba lényegének ismertetése után ezeket irta le Jókai Mór:

„Én pedig hiszek annak a találmánynak a létrejövetelében, amiért Carustól elkezdve Coxwellig és Lamountainig annyian keresték az ég rejtélyeinek megoldását, s jártak az égben, nem találva, amit kerestek. Egyszer majd megtalálja valaki.

És az fogja a határát kiszabni az örök harcnak.

Az lefegyverezésre kényszeritendí az egymás kiirtására készen álló milliókat, ágyút és puskát visszaküld a kohóba, azokból dolgozó gépeket öntet; a lőport ele-mi csapások elforditására használja, a katonát lovával együtt hazaküldi szántani.

Az a trónkövetelőkből csinál békés polgárokat.

Az megszünteti az őrült fajgyűlöletet s megismerteti a testvért az ellenségben. Az végét veti a diplomáciai fondorlatoknak.

Az a dicsvágynak uj tért nyit; az a fölvilá- gosodást elterjeszti minden világrészbe, a vak -hitet minden álapostolaival együtt legyőzi.

Az megszünteti az államadót, a vámokat, a monopóliumokat, s mégis gazdaggá, hatalmassá teszi a kormányokat.

H.

Ulrik, beteg ismerősünk rosszfát tett a tűzre és lankadtam, szinevesztetten, mint az őszi falevél üldögélt az ámbituson falusi házában. Valamely kocsmázást tárgyalt gazdaszonyával, Csapó Gizellával, akit éppen azért fogadott fel házához, -mert azt remélte, hogy ez a szentéietü leány, egyébként távoli rokona, majd hozzájárul gyógyulásához.

Mert Ulrikról már elmondottuk egyszer, hogy nem csak keresztségben kapott nevével, de különböző betegségeivel is foglalkoztatta a közvéleményt ott Jómódon, a Felső-Tisza mentén. Nevezetes volt például emberkerülő betegségéről is. mert néha fertályesztendeig ee tudták megcsípni azok, akik beszélni akartak vele.

Tűrik egyszer ápolónéjának, gazdasszonyának, házvezetőnőjének és elismert tekintélyének: Csapó Gizellának így magyarázta ezt a dolgot:

— Mindig csodálkoztam az emberek szemtelenségén, de mióta beteg vagyok, kétszeresen látom, hogy az ember a legtolakodóbb lény az egész világon. Mióta híre terjedt, hogy betegségem miatt otthonomban kell tartózkodni: nem múlik el hét, hogy valaki meg ne próbálkozna behatolni a szobámba. Megállnak itt kocsijukkal a ház előtt, meghúzzák a csengő drótját, be akarnak nyomulni a kapun, mintha valaki jogot adott volna nekik, hogy nálam alkalmatlankodjanak. Csodálkozva csóválják a fejüket, hogy az ördög se siet a fogadtatásukra, mord arcot vág az udvaros legény, a kutyák veszettül ugatnak, a házból kiszól valaki, hogy a tekintetes út nincs otthon. Máriapócsra ment a búcsúra, vagy Pestre a híres doktorhoz. Igen, az emberek csodálkoznak azon, hogy a beteg, akit látogatásukkal gyötörni akartaik, hangjukkal, beszédükkel felbőszíteni szándékoztak, akinek az ágya mellett órákat óhajtottak eltölteni: egyszerűen letagadja magát. — Csodálkoznak, hogy nincs szükségem a látogatásukra, az ostoba megjegyzéseikre a jelenlétükre, de még arra se, hogy utánam kérdezősködjenek. Minden ember jusst tart arra, hogy az egészségi állapotommal törődjék, telefüstölje a szobámat, hosszukat krákogjou, ásítson, nyögjön és a hátamra veregessen. Ha nem látnálak többet, öreg cimborám, én bizony nem leszek, annak az oka. Majd eljövök újra beszélgetni, ha éppen erre visz az utam. De hát mi a fenéért tagadtatod le magad, amikor ablakon át minden gyerek látja, hogy amugyiis a végrendeleted irod? Hát mondja, Csapó Gizella, hívok én ide valakit, akire szükségem volna?

Csapó Gizella házvezetőné derekára csapott kézzel hallgatta gazdáját:

— Hát ami igaz, igaz. Engem se hívott. Nem is felejtem el soha magának. Pedig ..tudhatta, hogy az egyetlen ember, aki meggyógyítja, én vagyok. Szeretném, ha mindenben utasításomhoz tartaná magát. Mire való volt. az, hogy az ország lég részegesebb emberét, Kápolnait megint bo- erosztetto magához, miután az éjszaka az uccai ab lak o t inegk ocogta bt a ?

Maga azt nem érti, angyalom. Éjszaka, más az ember, mint nappal. Kiváncsi fa voltam, hogy

Az helyes arányokat hoz he a kereskedelembe, pénzforgalomba, ész és tehetség szerint osztja föl a jövedelmeket, kijelöli helyét a tudósnak, a költőinek, a művésznek és a napszámosnak s elégültté teszi mindegyiket a sorsával. Az megszünteti a szédelgést és a korrupciót.

Az szilárd alapra helyezi a társadalmi erkölcsöket.

Az megszünteti a halálbüntetést és a börtönt; s a civilizált társadalom ellenségei számára talál olyan büntetést, mely az egész emberiségre nézve áldás legyen, s amazokat megjavítsa.

Az helyreállítja az egyensúlyt az 6 és uj világ között.

Az befolyást gyakorol az időjárásra és behatol a természet titkaiba.

Az enyhíti az uralkodó járványokat és az emberi életmüszereket ősépségükhöz juttatja vissza.

Az kiszárítja a Gangos és La-Plata posványáit, a kolera és a sárgaláz irtőztatő két fészkét.

Az nj anyaggal gazdagítja a technikát, melynek mindenki hasznát veszi, s mely becsesebb lesz az aranynál és olcsóbb a vasnál.

Az egyik földrész bőségét kicseréli a másikéval.

Az civilizációt visz a vad népek közé s világosságot gyújt a másszinüek előtt s minden embert emberré alakit.

Az a nagy pusztákat benépesíti. Folyamokat vezet a Szaharán keresztül, s megtelepiii Afrika, Ausztrália belsejét, s az emberiség hajdani bölcsőjéből, mely mostan sivatag, újra paradicsomot alkot.

Az csak egy pártnak ad létet, melynek jelszava: „munkás hazaszeretet".

Az meghosszabbítja az embernek a napot s megrövidíti benne a munkát."

Ez az a Hiszekegy, mellyel Jókai Mór befejezte legnagyobb és legjelentősebb munkáját, a „Jövő század iregényé“-t. S azt hiszem, hogy erre a Hiszekegyre a mostani ember, negyed évszázaddal Jókai Mór halála után, föntartás nélkül mondhatja rá az áment.

* Kápolnai be tud-e az ablakon mászni, miután magát nem akartuk felkölteni?

— Bemászott mert még nem gyulladt meg benne a pálinka, — felelt Csapó Gizella. — De női becsületszavamra mondom a tekintetes urnák, hogy Kápolnai, ez a vén söpredék, nem mászik be többé hozzánk az ablakon, amikor a Csillag- kocsmából kidobták.

— Nem akarok most kitérni arra a körülményre, hogy a szívverésem olyan pontatlan, mint a szálkái vonat; nem akarom szomoritani kegyedet, Csapó Gizella, azoknak az érzéseimnek az elmondásával, amelyek miatt a legjobb eledeleket is csak ritkán tudom kellően méltányolni, mert szinte személyszerint ismerem a gyomromat, amely olyan szédülés, mint egy terhes asszony; ismerem a beleimet, amelyek 19**-ik esztendő óta ellenségeim lettek, miután egy fél disznósajtot küldtem az emésztésükre, ecetes, olajos, borsos hagymával, aratóknak való feketekenyérrel, egy félüveg mustárral, két evőkanálnyi szódabikarbonátával, pálinkával, sörrel, borral, muzsikával mintegy veszett ember, aki csodát vár a beleitől. Nem beszélek a téli libamájakról, amelyeket egészében fogyasztottam fagyott zsírjaikban, még pedig olyan reggeleken, amikor már mindentől megundorodtam, bortól, sörtől, pálinkától, pezsgőtől, széplánytól és a libamáj fogyisztása voltaképen csak gámirunignak szolgált ama kistermetű, ecetes, savanyított, de mérges paprikák élvezetéhez, amely szörnyűségeket egy harapással szokás a fogakra bizni és kínjában kijózanodik a legrészegebb ember is. Nem beszélek a kiBÜBtönfőtt pálinkákról, a zsidók húsvéti pálinkáiról, a francia konyakokról, a zöld mérgekről, amelyeket magamba szedtem. A tengeri rákról, az osztrigáról, a ká- viárról, az embertelen muszka pálinkáról... De Kápolnait nem hagyom. Szeretni kell azokat az embereket, akik ötvenedik életévükön túl is ki- krákogják a torkukban lévő tisztátalamságokat, mielőtt a ritka pálinkával teli pohárkát a szájukhoz emelnék.

— Igen, meglestem a kulcslyukon, — felelt Csapó Gizella olyan természetesen, mint ahogy egy trikó-ezövetü ruhában feszülő hölgytől várható. (Szerette a feszes ruhanemüeket.) Láttam, amikor a gavallér négykézláb bemászott az ablakon és legelőször a papucsokat vette Bzemügyre az ágy előtt. Aztán a fogason lógó utazóruhák, alá nézett: vájjon, nem rejtőzött ott el valaki, aki később útjában volna. Megnézte az ajtó zárját, még az ágy alá is vetett egy pillantást s caak akkor ült le, hogy kigombolkozzék. Megpödörte a bajuszát, mert nem találta az én papucsomat; kétfelé simította a császárszakállát, mert nem félt, hogy előlépek valahonnan, igen tisztességesen d^rzsölgette össze a tenyerét, amikor az éjjeli szakrónyen észrevette a toje«pohiarat, amelyet éjszakára készitettem a tekintetes urnák. „Nagyon helyes", — mondta hangosan, hogy esetleg a szomszéd szobában is meghallja, ha ott volnék. — „Nagyon helyes", magam is leginkább tejjel táplálkozom. Egy fiaskó tej reggel, egy fiaskó délben, egy fiaskó este. Forszé, változatosság kedvéért némi keserüviz, mert csak bízzuk a gyomorra a dolgot, ő tudja a legjobban, mikor kívánja meg a keeeriivizet. Most mindig Darwin régen olvasott müveit olvasgatom, ha keserüviz-kúrát tartok. Felteszem a pápaszemet, mint egy német, nem törődöm még azizal sem, ha a pénzes levélhordó csengetne ajtómon, az ijedős asszonynépet kiparancsolom a házból, tisztességes embernek érzem magam, mert kötelességemnek eleget teszek."

— Igen, hallottam, mikor a vén bitang ezt mond- i

ta önnbk, mikor az ágya mellé éjszaka letelepe- i

dett, miután az ablakon bemászott és a karos- ' székibe ült, mintha itt akarná bevárni a reggelt.

Még szundikált is alattómban, hogy minden gyanút eltereljen magáról. Egyet-egyet horkantott, utána megcsóválta a fejét és ünnepélyesen kijelentette minden felébredésekor, hogy törjön el a lába, ha még egyszer átlépi a Csillag küszöbét, a zisandárok elzsuppolhatnak minden kávéslányt, ő egyikért se lép közbe, a cigányok verhetik akár nikkel-ezüstön a nótákat, a traktéros arcán minden szemölcs ámpr-gödiöoske lehet, a vinkóbó! csinálhatnak francia pezsgőt, a verekedő embereket ünnepélyesen megverhetik, a kocsinárosné előrendelheti az összes régi szeretőit, hogy megint párbajozzanak érte, mint valamennyi ezüstlakodalmán. A vasúti omnibusszal megérkezhetik az

a pápaszemes idegen, akinek vendégszobáit majd éjszakára szekrényekkel, asztalokkal lehet eltor- laszoLni, a jóismerős ágya alatt ugyancsak éjszaka kisebb tüzet lehet gyújtani, a veresbajuszu portást be lehet suvikszolni tetőtől-talpig, — de azért 5 nem megy többé a Csillagba, ellenben inkább beteg barátja vigasztalására mászik bé éjszaka az ablakon. Előbb-utóbb mindenki gazemberré válik, aki kocsmajáró.

— Igen, ily nemes indulatu férfi Kápolnai.

— De hát álékor miért fogyott el minden diópálinka, amely a szekrény tetejére volt készítve, telelés céljából? — kiáltott fel Csapó Gizella, aki azt vette a fejébe, hogy Tűrik urat meggyógyítja.

— Miért ment a tekintetes ux éjfélután a kamrába, hogy ott egy röf füstölt kolbászt levágjon? Miért találtam üresen a liptói túrós dobozt reggel az ágya előtt, miért volt hagyma szaga még a kalapjának is, amelyet már hónapok óta nem tett fejére, miért mászott ki Kápolnaival együtt hajnalban az ablakon, hogy elmenjenek bundajpálin- kát inni a Csillagba, együtt a fuvarosokkal, az utonjárókkal, mikor tudhatná, hogy a hajnalcsillag látása ártalmasán hat a betegségeire?

— Nem lehet mindig diópálinkát inni, mert az ember előbb-utóbb úgy érzi magát, mint egy vén diófa, amely máT legfeljebb a koporsóhoz jó, —■ felelt Tűrik ur, hogy valamiképpen magyarázatot találjon.

— Hát jól van, beismerem, hogy némi változatosságra szüksége van annak is, akinek olyan pontosan kellene élnie, mint a svájci kronométernek. Beismerem, hogy Kápolnait meg kell tűrni néha a háznál, már csak abból a szempontból is, hogy az ember eleven bizonyítékát láthassa, ho-íWfj gyan züllik él, romlik meg, haszontalankodík el egy jobb sorsra méltó férfiú. De hát arra feleljen nekem a tekintetes ur, hogy miért kellett az ablakon kimászni ahhoz, hogy a Csillag-kocsmába eljuthassanak hajnalban?

— Ez... lelkiismeret dolga, — felelt Ulrík ur.

— A magamfajta beteg embernek érzékenyebb a lelkiismerete, mint másoknak. Tudom, hogy a vesémnek éjszakának idejére egyenletesen kell feküdni, hogy napközben mulasztott dolgát elvégezhesse. Tudom, hogy van egy halálosan hideg borzongás a világon, amely akkor jelentkezik a szivemben, ha nem adtam elég pihenőidőt a májamnak, a gyomromnak, a beleimnek. Tudom, hogy pálinkaivás után szörnyű fájdalmak’ keletkeznek az agyvelőmben, a homlokomban, a halántékomban, hogy az egérlyukba szeretnék elbújni a szenvedések elől. Tudom, hogy embergyülöJő leszek minden olyan látogatás után, amelyet hajnalban a Csillagban teszek, hogy az utonjáróktól meghallhassam, hogy mi újság a környéken, kit ütöttek agyon, kit csaltak meg, kit loptak meg, kinek a szarvát törték le... Ezért kellett kimászni az ablakon, mintha itthon hagytam volna szépen, pontosan, kényelmesen elnyujtózkodva az ágyban azt a beteg embert, amilyen egyébként én vagyok. Egy másik Ulrik mászik ki az ablakon, egy másik fekszik az ágyban ...

— Talán még nőies kalandokra is elcsábította Kápolnai? — kérdezte Csapó Gizella, oly figyelmesen szemlélve egy-egy fehér női zubbonykát, mintha ez adná a tanácsot.

— A Csillagban mindig vannak olyan női teremtések, akik szi vesen szóba állanak az utón járókkal. Ez a forgalomhoz tartozik. Elképzelhetetlen egy utas ember, aki ne akarna megismerkedni eddig soha se látott nőkkel. Mert hiszen, mi célja volna enélkiil hosszadalmas, fáradságos utazásának? Tehát Kápolnai is először egy Márta nevű kisasszonyt, akihez igy szólott: „Daloljon a barátomnak egy nótát, mert már esztendők óta nem dalolt neki senki nótát!" Csak ennyit mondott Kápolnai, se többet, se kevesebbet...

— Éppen eleget ahhoz, hogy leöntsem az ablakról, ha még egyszer erre jár, — felelt Csapó Gizella.

...Ám estefelé, araikor a kedvek, hangok, érzelmek, gondolatok rendszerint némi változáson esnek át, estefelé, amikor az ördög tudvalévőig kimerészkedik a pokolból, hogy szemügyre vegye azokat, akiket éjszakára el akar vinni, — amikor Ulrik ur már régen megimádkozott, kezét összekulcsolta szive felett, hogy kellő pozícióban találja a halál, ha netán erre járna: Csapó Gizella, a szentélotü ápolónő a varrógép mellett, a szünetek közben egy nótát kezdett dudolgatni. Még pedig a Csiosóné nótáját.

— Ejnye, hol tanulta ezt. a nótát Csapó Gizella?

A kocsma-hölgy is őzt. énekelte! — ült fel fektéből Uil.rik. — Hát igy akar engem gyógyítani?

Kutyaharapást, szőrivel, — felelt Csapó Gizella.

Járná József.

Kutyaharapást szőrivel . .

(Az egészség és a betegség regényeiből)

Ma: KRÚDY GYULA

|

I

J

}