Prágai Magyar Hirlap, 1929. április (8. évfolyam, 76-99 / 2001-2024. szám)
1929-04-16 / 87. (2012.) szám
2 1929 április 16, EaM. TBR^íTW-MaíAa'R-HTRIi.íP Levelében jelzi, hogy a mai pilóták legnagyobb része szívesebben tekinti magát a népek közötti közvetítőnek, mint a népek hóhérainak. A levél felolvasása Cushendim lordot, Anglia delegátusát annyira felbőszítette, hogy minden hagyományos diplomáciai tapintatot elfelejtve, irónikusan és haragosan tiltakozott az ilyesfajta írások fölolvasása ellen. London elnök hevesen tiltakozott Cushendun kifakadása ellen és megindokolta a levél felolvasását. Az előkészítő lefegyverzési konferencia legközelebbi ülését holnap délelőtt tartja megIloyd George szerint a szövetségesek megszegték a lefegyverzésre adott szavukat Amsterdam, április 15. Lloyd George áz északamerikai Newspapers AUiance számára rendkívül érdekes cikket irt. A cikk legfontosabb részei a következők: — A népszövetségi terv egyik legfontosabb része a lefegyverzési politika volt. Németország lefegyverzését a szövetséges hatalmak lefegyverzésének kellett volna! követnie, a szövetségesek azonban meg- j szegték szavukat. Semmit sem tettek, hogy eleget tegyenek kötelezettségeiknek és Németország után a saját lefegyverzésükre gondoljanak. Katonáik száma ma nagyobb, mint a háború előtt. Franciaország szövetséges kis államainak csak olyan föltételek alatt folyósittatott pénzt, ha ezek kötelezték magukat, hogy a kölcsönt hadseregük felfegyverzésére fordítják. A nemzeti demoknüpárt siiireisiiiáu Iramai élesen kifakadt Benes belpolitikai módszerei ellen — A párt HradxsÉífbaráf-Mesőjc! csúfos vereséget szenvedett — Prága, április 15. A nemzeti demokrata párt országos kongresszusának második napján Hajn képviselő a külpolitikai helyzetről tett jelentésében Szovjetoroszország de jure elismerése ellen foglalt állást. A jóvátétel! kérdésben szerinte nem engedhető meg, hogy Csehszlovákiával a szövetségesek rosz- szabbul bánjanak, mint az ellenséges állammal, Németországgal. Nem vagyunk nagyhatalom, — jelentette ki Hajn — de a legkisebb állam sem, mely meghunyászkodni | kénytelen. Novák kereskedelemügyi minisz- j tér "a kereskedelempolitika, a kereskedelmi kamarák, az idegenforgalom és a kereskedelmi szervezetek szubvencionálásának kérdéseit fejtegette. Ivánka Milán dr. kijelentette, hogy a kongresszusra azért jöttek Szlovénszkóról, hogy tanúságot tegyenek az 1918. évi turócszent-1 mártoni proklamációnak beteljesedéséről abban az irányban, hogy a szlovákok a csehekkel egységes államban mint egységes nemzet akarnak, élni. A külföldnek meg .■akarjuk mutatni — úgymond —, hogy a csehek és szlovákok közti nézeteltéréseket békésen tudjuk elintézni. Ha elérkezik az a pillanat, amikor védeni kell a köztársaságot és a nemzet szabadságát, mi szlovákok, mint egy férfi állunk az állam mellé és az utolsó csepp vérünkig harcolni fogunk a köztársaság integritásáért. Ebből a területből egy talpalatnyit sem adunk az ellenségnek, legföljebb a liolíte- temeinkeu keresztül. Ezt mi üzenjük Budapestnek és Becsnek. A szlovákok mindig a pánszlávizmus hívei voltak. Vannak ugyan nálunk is szeparatis- ták. Ezek attól félnek, hogy ha Szlovenszkó beolvad a csehszlovák nemzeti egységbe, elveszti egyéniségét. Ez azonban indokolatlan félelem. Nincsenek-e most is hanákok, vala- chok? Elvégre jobb az egyéniség regionaliz- musából valamit elvesztenünk, mint magát a szláv egyéniségünket elveszíteni. Végül hangoztatta, hogy Szlovenszkót ugyanarra a gazdasági kultu- j rális fokra kell emelni, mint amelyen í Cseh- és Morvaország van, mert ennek az elvnek a megvalósulásától íiigg a nemzet egysége. Ruszínszkóból Drágul a igazgató szólalt fel. Dragula szerint a szláv eszmét egyedül a nemzeti demokraták képviselik. A szláv eszme nem a múlté, hanem egy jobb jövőnek az Ígérete. A kongresszus üdvözlő táviratot küldött Masaryk elnöknek, de ugyanakkor hasonló táviratot küldött az elnök leghatározottabb politikai ellenlábasának, Marék egyetemi tanárnak is. A kongresszusnak a semmitmondó szürke felszólalások mellett egyetlen politikai érdekessége volt a Demokraticky Stred nevű lap körül csoportosuló realista csoport veresége. A Demokraticky Stred csoportja a régi há- boruelőtti realistapárt volt tagjaiból rekrutá- lódik. A realista párt ugyanis az államfordulat után megszűnt s annak tagjai az agrár, a nemzeti demokrata, a nemzeti szocialista és a cseh szociáldemokrata pártban helyezkedtek el éppen úgy, mint a szlovák hlasisták: Dérer, Srobár. Ivánka stb. A realisták a mai napig föntartják politikai összeköttetésüket a Hradzsinnal és úgy ismeretesek, mint a Benes-féle politika eszközei. A nemzeti demokrata párt kongresszusának többsége ezen csoport kizáratását sürgette, azonban Kramár, akit különben oi a csQport mindig a leghevesebben kritizál, előzőleg állást foglalt a kizáratás rendszere ellen. Elitélte ugyan a csoport Benes-barát magatartását, de időt kíván hagyni a frakciónak arra, hogy magatartását változtassa meg. A frakció egyik szónoka kívánságára, hogy a párt viszonya Masaryk elnökhöz és Benes külügyminiszterhez javuljon meg, Kramár azt válaszolta, hogy a pártnak az elnökhöz való viszonya nem a párt hibájából romlott el, ami pedig Be- nest illeti, a maga részéről élesen elitéli a külügyminiszter belpolitikai ténykedését és általa erkölcstelennek tartott metódusait. Ezután egyhangúlag megválasztották a párt központi végrehajtóbizottságát, amelyből az ellenzéki frakció teljesen kibukott. Érdektelen mnnka vér nyárig a képviselőházra Prága, április 15. A képviselőház összehívására még nem történhetett intézkedés, mivel a nyolcas bizottság a ház részére nem tudott nagyobb munkaprogrammot összeállítani. A lakóvédelmi probléma bizottsági tárgyalása még hosszabb időt vesz igénybe. A képviselőház ennek következtében áprilisban már nem igen fog ülésezni, habár az elnökség sietteti a munkaprogram összeállítását, hogy a nyáreleji ülésszakasz junius végénél későbbre ne húzódjék, mivel a Rudolfinum épületében a már két Ízben is elhalasztott átalakításokat a nyáron be akarják fejezni. A képviselőház tehát kisebb, jelentéktelen törvényjavaslatokon kivül nyári szünideje előtt legfeljebb a lakóvédelnfi kérdést intézheti el ,habár erre az utóbbira is kevés a kilátás. A SZOBOR Irta: Lőrinczy György Jobbkeze ujjaival a beteg bágyadtan elhanyatló aszott karján az ütőérhez tapadt. Arcával Jolánká- kához fordult, de csak nézte, nem látta a költő szomorú ifjú hitvesét, aki máris úgy állott a betegágy előtt, mint gyászoló Niobe, aki veszendő boldogságát siratja. Az orvos minden gondolata az ujjaiba futott: hányat üt? A feleletet számolgatta; az ér megmondja, van-e életerő? Mennyi? Ahányat iit, annyi a reménység, amilyen gyöngén, olyan pislogó a mécs: az élet .mécse. Az asszony összetört, kétségbeesett szivével majdnem fuldokolva leste az orvost, a remény kolduslialovány kis biztatását. Talán! Hátha! Nagy, bámész szemével, mely homloka alól kilobogott, néha sóvá- ran, erőszakosan, lázongón követelte: biztass! A te kezedben van! Te az élet és a halál ura vagy! Megmentheted. Előcsalogathatod sápatag arcára az élet forró színét és elűzheted a rém árnyékát, ami már odaborult. De az orvos arca könyörtelenül hideg maradt, semmit sem árult el abból, amit az ujja — hallott. Tudománya dölyfös objektivitásával csak az érverést ügyelte odaadóan és pontosan. Semmi egvebet nem hallott és nem látott. Csak azt hallotta, hányat üt az ér, ahhoz, hogy hányat dobban a szerelmes asszony szive, semmi köze. Még a könyörgő könnyet se látta annak ragyogó ibolya kék szemében. Vagy talán hivatása bús változataiban mindezt már úgy megszokta, mint az utolsó fölvonás sablonos zárójelenetét, melyet a haldokló ágyánál mindun^^u megismételnek, s amely mindig, mindenült éppen olyan, mint itt, a szellem kiváltságos kegyeltjénél, a költőnél. Mindenki az élettel alkudozik, mindenki azt dédelgeti. Csak 5, egyedül ő, az orvos az, aki az utolsó lehelleiig birkózik a halállal. Csak ő tudja, hogy a kiváltságokat, a cukorsüteményeket az élet adja és azzal csalogatja magához a hiszékeny gyermeket: az embert. Az orvos tudja, hogy a fekete jakobinus, a halál, mindig a közelben ólálkodik, hogy alkalomadtán lesöpörje az asztalról a tetszetős csemegéket. az előjogokat: ne kornédiázzunk. Az érverés bizony már nagyon rendetlen volt, olykor ki is maradozott. A csontember halkan muzsikált és a beteg hülő vére fáradtan ugrált és járta a haláltáncot. A várakozás komor csöndjét gvönge zaj törte meg: kinyílt az ajtó. Jolánba ösz- tönszerlion hátrafordult. A bejáró asszony, a takarítónő. névjegyet nyújtott feléje: • (iróf Márvány Tibamérné. Jolánka meglepődve bámult a fehér kis kártyalapra. Aüg birla fölindulását palástolni. Kezében a névjeggyel, az ajtó felé sietett, miközben a harag szikrái cikáztak át izgatott fejecskéjén. — Mit keres itt ez az asszony? Miért jött? Miért! Bizonyosan a halált akarja megelőzni. Az élettől már elrabolta és diadala gőgjében azt hiszi, hogy a haláltól is elrabolhatja áldozatát. Azt hiszi, hogy a halálnál is erősebb. De én útját állom! Én állom az útját! Arcába vágóin, a halál nevében: nem adom! Inkább a halálnak, semmin! neked! Gondolatától maga is megrettent. Inkább a balálé? Jolánka megadóan, alázatosan csiiggesztette le zokogó fejét. Szőke baját hátrasimitotta. — Nem. Mégse. Azt mondom neki: mentsd meg hát. ha tudod! Neked adom, csak mentsd .meg! Töprenkedése, vívódása közben a másik szobába nyitott. Szembe állott a büszke, a szép, a gazdag asszonnyal. Ő, az alázatos, a kisirt szemű, a szegény. Vetélytársával, Márvány grófnővel. Torkát a tehetetlen düh szorongalta, amitől hangja meg-megcsuklott. De nagynehezen mégis erőt vett gyöngeségén is, indulatain is. A gyűlölet adott neki erőt. Kölcsön. — Parancsol, grófnő?... Márvány grófnő hozzásietett. Kezet nyújtott. Barátságosan, kedvesen, elegánsan és bizalmasan, mintha régi jó ismerősök volnának. — Nem, nem; kérem. Csak a szobor végett... Mosolygott. És Jolánka egy nillanatra gyáván meghátrált. Szemét lesütötte. — A szobor?... tétovázott. — Igen, a szobor. Olvastam a hirdetést, hogy eladó. A költő szobra. És én megvenném. Egyszerűen, póz és affektálás nélkül beszélt, de Jolánka úgy érezte, hogy minden szavában a fölényesség és a gúny sértő fullánkm van. Lázadó elkeseredéssel nézett a gyönyörű bestiára, aki már egyszer elrabolta tőle a férjét s most eljön a szob ráért is. Az is az enyém! Minden az enyém! A költő mellszobra ott állott, művészi piedesz- tálon, művésziesen redőzött drapéria között a szegényesen és szűkösen bútorozott szoba egyik sarkában, mintegy hallgatag hirdetve a szellem gazdagságát itt, ahol minden egyéb hiányzik. Csiszolt arcával közömbösen nézte a tusát, amit érette vívnak. Nemcsak a Válliy László szobra, de igazán a költő szobra. Az ajka körül keserű vonás, homlokán néhány titokzatos barázda. És a szeme! A szem! Arról, bezzeg, hallgat a kő is! A szemben, a költő szemében az örökszép oltártüzei ragyognak és a márvány megfagy, a véső mognémul, mikor a szemről kellene dalolnia. Néhány évvel ezelőtt faragta Zordon Titusz, a világhírű szobrász, Vátliy Lászlónak, a költőnek, művészi megbecsülésképpen, remek verseiért. És most el kell adni, hogy a szobor helyett orvosságot vegyenek. Meg levegőt Nápolyban, Szicíliában, Davosban, ahol úgy mérik a tiszta levegőt, mint a bugaci csárdában a homoki vinkót, itceszámra. — Igen, — akadozott a szóban az asszony. — El kell adnunk. Férjem nagybeteg. Nem is dolgozhat. Választanunk kell: ő vagy a szobra! Márvány grófnő gyöngéden félbeszakította, mintha meg akarná kímélni az asszonyt a megalázkodó vallomás szégyenétől. — Nos, — szólt kissé erőszakolt könnyedséggel, — hát osztozzunk meg. Egyiké a költő, a másiké a szobor. Nekem mindegy, hogy mi az ára a szobornak. Tízezer vagy százezer. Én hódolni akarok a költőnek. S ilyenkor a legnagyobb aranyzsák is kicsiny. Szépeit, lelkesen, szinte a tisztelet hangján beszélt és a retiküljében babrált. Magát Jolánkát is majdnem megtévesztette. Szavait ő is hódolatnak érezte és már hallotta az arany csengését. De a grófnő fölvetette fejét és ránézett. Szemében a diadal villáma lobbant föl s a Jolánka szivét fölgyuj- totta. Jolánka gyanakodott: az arany nemcsak a nyomor ára. Az emlékeké is. A szerelemé is. Fejét dacosan hátraszegte. — Nem! Nem! Nem adom! Nekem semmi se kell, csak ő! A grófnő kissé meghökkent. Aztán csodálkozott. — Nem adja? Miért? Miért nem adja? Türelmetlenül, idegesen és követelőzve nézett az asszonyra. Bosszúsan a vetélytársra és majdnem megvetően a hitvesre. Szeméből fenyegetően áradt a gonosz indulatok tüze Jolánka felé, de a tűz visszafordult és a maga finom arcának üde hamvát perzselte föl. A grófnő arca nemcsak égett, beszélt is. — Nem adod? Ha nem adod a szobrát, viszem őt magát. Mi jogon? A szerelem jogán, ami idehozott, s arai őt nekem adta. Azt mondod, hogy a tiéd. Nem igaz. Csak forma szerint, csak kötelességből, csak hivatalosan a tiéd: a jog jogán. De a szerelem jogán az enyém a szobor is, a költészete is, ő maga is! A fölhevülés már kinyitotta formás szájacská- ját, hogy mindezt hangosan is odavágja a Jolánka arcába. De a betegszoba ajtaja kinyílt- Az orvos lépett ki rajta és megállolt a küszöbön. Nem az asszonyokra nézett, a szoborra. — Az ember elmúlt, — szólt halkan, megllle- lődve. — Már csak a kö'tő él: a szobor. Jolánka összecsapta és kétségbeesetten tördelte kezecskéit. Fuldokolt. — Meghalt! Az orvosra nézett. Hátha azt mondja: nem. De az orvos lehajtotta fejét. A megváltó szól nem ejtette ki. Hallgatása ugyanazt mondta, amit .toló utca. — Meghall! Jolánka eltakarta könnybeborult szemét. A grófnő arcán a szenvedelem izgatott vonásai hidegen simultak el. Szemében kialudt a láng. Tűnődve, szórakozottan elmélázva nézett a szoborra, majd egykedvűen, fanyarul és részvétlenül az összeros- kadt özvegyre. — Ma még én sóvárogtam érte, — gondolta magában, — és te féltékenyen védted, hogy magadnak megtarthasd. Megosztozhattunk volna; tiéd az élő, enyém a szobor. Vagy megfordítva. Most már se a tiéd, se az enyém. Már élő nincsen is. És a halhatatlan holnap már mindenkié lesz. S aki mindenkié, az tulajdonképpen senkié se. Ezer meg ezer másolatban vándorol kézről-kézre, báz- ről-házra, szobáról-szobára. Az előszobákban fog ácsorogni, mint cicoma, hogy a várakozókat szórakoztassa. Nipp lesz az ebédlő sarkában. Vagy a bolti kirakatok csalogató újdonsága, amit nevetve bámulnak, mígnem érdekességét az idő lekoptatja, s egy szép napon a bámészkodó senki csufon- dárosan rákacag: — Ki ez a ...? Márvány grófnő fölvetette fejét és Jolánkára nézett. Az asszony visszanézett rá csillogó, esdeklő könnyeivel. A grófnőt nem hatotta meg. inkább ingerelte. Hogy azt se veheti el tőle: a könnyeit! — Sajnálom, hogy szóba hoztam, — szólt hidegen. — Igazán sajnálom. De hiszen űgyis vége mindennek. Nem kívánom, hogy megváljon tőle. Farkasszemet néztek. A gazdag grófnő, aki elveszítette a szeszély gyönyörét és káprázatát itt. hogy másutt megkeresse és követelje s a törékeny kis hitves, aki szövetkezett a halállal, hogy görcsösen megtarthassa a kilobbant és kihűlt csókok és illúziók emlékét: az enyém! Nem adom! Márvány grófnő könnyedén megbiccentette szép fejét, mely olyan tökéletesen megfelelt nevének. Graciőzusan indult az ajtó felé A szoborra egyetlen pillantást se vetett. A szoborra, ami eddig csak a másé volt, de most mindenkié lelt. A szobor nem érdekelte többé. Jolánka kimerültén omlott a szobor talapzatához. Átölelte azt, összeforrott, eggyé lett vele. Csak a szere’em rajongó kétségbeesése omlik igv el és kulcsolja át a maga bálványát. Az a szív. amelynek már az élő is: szobor és a halott is — halhatatlan. Ha látta volna igy a művész. Zordon Titusz, megmondhatta volna, hogy szobra csak igy egész, csak igy teljes. A költő, azzal együtt, akit álmodott: a szerelemmel. Az a másik csak a szeszély elsuhanó gyönyöre. Elmúlt Nincs többé! Viheti magával az. ifjúság gőgös életerejét és szépségét. De a szobor itt marad Azé marad, akinek az a szobor tegnapelőtt is szobor volt és holnapután is szobor marad. Csak neki szobor. Egyedül neki igazán halhatatlan: a hitvesnek.
