Prágai Magyar Hirlap, 1929. március (8. évfolyam, 51-75 / 1974-1998. szám)
1929-03-12 / 60. (1983.) szám
4 TPlWGAlMAC^ARHlRIiAg 1929 március 12, kedd. Ha az angol asztronómiai intézet igazgatója egy erős üzleti napon hátratolná az óramutatót... London, március eleje. Londonnak egyik legnagyobb üzleti vál’alko- zása a Harrod-Aruliáz, amelynek óriási hirdetései a legnagyobb angol lapok első oldalán jelennek meg megszámlálhatatlan fontokért. .,azza] a kérdéssel fordul három nagy Íróhoz. 'Bfinard Shawhoz, H. G. Wellshez és Arnold Bennetthez, hogy világszerte ismert tehetségüket, ragyosró irókészségüket állítsák a cég hirdetési kan pá- nyának szolgálatába. Az ötlet mindenesetre igen érdekes és jellemző a mai gazdasági életre, amely a reklámnak kimeríthetetlen ötleteivel igyekszik arra. hogy egyre nagyobb vevőközönséget csábítson éf- az üzleti forgalmat óriási arányokban növelje meg. A Harrod-cég is abból a gondolatból indult ki, hogy a modern hirdetés nem áll egyenes arányban a kereskedelmi élet rendkívül fejlettségével, holott a nagy íróknak elsősorban volna meg az a képességük, hogy egy ilyen hatalmas arányú vállalkozásban nemcsak az élet realitását lássák meg, hanem bizonyos regényes, hátteret is, amely a nagyközönséget töltetlen érdekelné. Angliában csak minap mondott egy hosszabb beszédet a kereskedelem fokozott fejlesztéséről a walesi herceg, aki tudatában van annak, hogy magas helyről elhangzó szava bizonyára visszhangot is kelt szerte mindenütt, ahol Anglia uralkodik. A nagy írók rendkívüli tekintélye egyenesen arra van hivatva, hogy uj lendületet adjanak a gazdasági életnek, frissebbé tegyék az árucserét s igy közvetve, ezer és ezer ember életszínvonalát emelné. akkor majd csodálkozik a világ azon, hogy akadtak emberek, akik szembeszállottak ‘•v.zel az áramlattal. De ezt a precedenst ón nem teremthetem meg és ennél fogva őszinte sajnálattal vissza keli utasítanom felszólításukat. A canterburyi érsek és a csillagászati intézet igazgatója Utolsónak Bernhard Shaw felel. Szokása szerint hosszan és sebzőn. Nem éri be azzal, hogy az ajánlatot visszautasítja, hanem jó nagyokat üt a sajtó olyan képviselőin, akik az újságom! való összeköttetéseiket saját érdekeik kielégítésére használják föl. Azzal kezdi, hogy a kereskedelem és az irodalom között már régebben is volt valami titkos szövetség és már a régi újságírók közt is akadtak szemérmetlen fráterek, akik a színházba szabadjegyet követeltek, akik szállodában, vendéglőben nemcsak hogy kevesebbet fizettek, hanem egyenesen azt követelték, hogy ingyen traktálják őket. Egy további lépés volt az, amikor az újfajta újságírás megindította az interjúk áradatát, amelyek mögött szintén reklámcélok rejtőztek. Ha már most — mondja csipősen Shaw. — perre kerülne a sor narrodék és Selfridge-ék közt, (London másik legnagyobb áruháza) akkor szabadon válogathatnák és fizethetnék meg London legjobb ügyvédeit. De jaj volna nekik, ba a birót befolyásolni akarnák, hogy valamelyikük javára döntsön. Minden iró, — fejezi be levelét Shaw, — akinek megvan a megfelelő súlya, hogy a közvéleményt formálja, vissza kell hogy utasít-a az ilyen üzleti ajánlatot, mert ha az iró befolyását ily célra használná föl. akkor ez valósáéi bűn volna a Szentlélek ellen. Tessék elképzelni, hogy ilyen ajánlatot intéznek H. G. Wellshez. Úgy festene ez, mintha a canterbury-i érseknek egv jókora csekket ajánlanának föl azért, hogy legközelebbi prédikációjában valami szappant, vagy cipőt ajánljon, vagy ha az angol asztronómiai intézet igazgatóját arra szólítanák fö’. hogy egy nagy forgalmi üzletnapon, vagy a vá lasztás napján hátratolná az óramutatót. Ez az irodalmi romlottságnak a teteje volna. Hóembernek, akit a hirneve is a közélet szolgálatába állított s aki nemcsak iró, hanem próféta Is, bért elfogadnia nem szabad. A három érdekes válasz most látott napvilágot s habár a bárom iró egyenként visszautasította Harrodék fölhívását, az áruháznak még sincs oka panaszra, mert céljukat elérték- a három híres iró egy-egy óriási lepedőszerü oldalon hússzor is megemlíti Harrodék nevét... Jólészi Cházár András — egy névjegydobozban A nagy humanista elfelejtett élete, kínos halódása, szétszórt teteme A három angol iró megkapta a cég udvarias felszólítását, amelyben Harrodék kijelentették, hogy amennyiben Wells, Shaw és Bennett nem tennének eleget a kérésnek, ezt a visszautasítást sem veszik rossz néven, hanem szívesen helyet adnak nekik a nagy lapok hasábjain. Az eredmény az, hogy mind a három kiváló iró, udvariasan bár, de határozottan visszautasította Harrod ajánlatát: egyik sem hajlandó összekötőkapocsként szerepelni az irodalom és a hirdetés között, jóllehet, elismerik az ötlet érdekességét és fontosságát Az iró: pap, tanító, próféta H. G. Welle levelében egyebek közt ezt írja: Sajnálom, hogy kérésüknek nem tehetek eleget, mert egészen más dolgok kötnek le, de ba szabad volnék is, akkor is azt hiszem, hogy ajánlatukat el kellene utasítanom. Ha azt kérdik, hogy a* iró, aki ügyes, hivatásos művész, miért nem követi másoknak a példáját és miért nem bocsátja tehetségét az önök rendelkezésére, akkor a válasz, — nem vitatom, hogy helyes, vagy helytelen, — csak az lehet, hogy az iró sokkal komolyabban veszi 6aját magát. Úgy érzi belülről, bogy az 6 helye a nagy tanítómesterek, a papok és a próféták között van. Lehet, hogy ez talán már ósdi, diGolyvánál csak a 4 Csizi-Jódkura, Csizfürdö vatját múlt szempont, de mi azon a véleményen vagyunk, hogy csak az olvasó az, aki megfizethet bennünket. Újságok, könyvkiadók tekintélyes összegeket fizethetnek müveinkért, de ez voltaképpen csak az olvasó adójának egy spekulatív megelőzése. Elismerem egyébként, hogy elgondolásukban van bizonyos vonzó érdekesség. Igazán aligha találnék szórakoztatóbb és izgalmasabb témát, minthogy közelebbről ismerkedjem meg az önök csodálatos szervezetével és próbáljam megmagyarázni a működését. Talán egyszer sorát ejtem egy ilyen témának s akkor majd részletes felvilágosításért önökhöz fordulok. Ezért azonban nem kell fizetniök. Csak azért teszem, mert a dolog érdekel és valószínűen olvasóimat is érdekelni fogja. Kérem, adják jó szívvel a szükséges adatokat, — de ne pénzt! Különben az önök üzleti vállalkozásának egy típusát próbáltam megrajzolni a William Clisoldban és ilyenfélét a Tono-Bungayban is. “JVem teremthetek precedenstu Arnold Bennett, a világhírű regényíró válaszában elismeréssel szól arról, hogy a cég szabadkezeit adott neki a téma megválasztásában és feldolgozásában s hogy az áruház hajlandó éppen úgy kinyomatni az iró ellenkező véleményét is, mint kedvező kritikáját. Bennett szívesen megállapítja, hogy meghajlik az ilyen óriási vállalkozások súlyos hivatása előtt, aminthogy Amerikában, Franciaországban, Németországban közelebbről tanulmányozta működé-tikét, cikkeket, sőt néhány évvel ezelőtt regényt is irt, amelyre az ösztönzést Harrodék óriási áruházának építkezése adta meg. Úgy találja azonban. hogy Anglia közvéleménye még nem eléggé érett arra, hogy az erős fantáziával megáldott írókat az üzleti vállalkozás keretei közé beállítva lássa. Az én nézetem — írja Bennett, _elüt ebben a kérdésben a közvéleménytől, de a közvélemény megvan, nem fitymálhatom és nem teremthetek olyan precedenst, amelynek a révén rám nézve hátrányos hírhedtségbe jutok. Tudom, hogy majd eljő ennek az ideje is és Rozsnyó, március. (A P. M. H. munkatársától.) A mostoha- sorsú, egyetlen szűk kis kamrába szorított Rozsnyó Városi Muzeum átrendezése közben, megszámlálhatatlan kulturkincsei között igénytelen, ócska névjegydoboz akadt a kezembe. Benne selyempapirba csomagolva valami alaktalan, kemény tapintású holmi. Kibontom: megbámult, megíényesedett állcsont-darab, úgy egy szűk félarcra való. A jobb járomcsont, elülső fele, a jobb szemgödör alsó pereme, az orrfalnak is a jobb fele és alatta a fél felső fogmeder, négy hibátlan, szép fehér foggal, a legöregebb zápfogtól lefelé, a többinek csak az üres gödre. A törött járomcsont ügyesen meg van ragasztva e a ragasztás fölött keresztben keskeny papírszalag tapad, rajta apróbetüs régi írás: „Kinnbacke des Advocaten Császár aus seóner Oruít in Grullyavár 1857.“ Mély tisztelettel, meghatottam, puhán fektettem a tenyeremre a sötét kis csontdarabot, Jólészi Cházár András halandó porhüvelyének utolsó, egyetlen darabját... Bár akkor még nem tudtam, nem hittem, hogy ez minden, ami a nagy humanista hamvaiból megmaradt és fölcsigázott érdeklődéssel kezdtem nyomozni a hiányzó adatok után. Sem könnyű, sem nagyon eredményes nem volt a nyomozás. Istenem, itt Jólész közvetlen közelében, háromnegyedóra járásnyira Cházár András szülőfalujától, magam is csak any- nyit tudtam róla, amennyi diákköri fölüle- tes adatainkból megmaradt: Jólész, Váci süketnéma intézet, hires-becses könyvtár, pont. Hol élt, hogy élt, mikor és hol halt meg, azt a rozsnyói öregdiáknak most kellett megtanulnia, mert a kis diákot nem tanították reá. Még csak az akkori tantervet sem szidhatjuk nagyon, hogy fölületes volt s nem foglalkozott jeleseink között azzal, aki annyira a miénk volt. Mert ime most, minden kultúrtörténeti keresgélés első kézügyi forrásához, a jó öreg Pallashoz nyúlva, bizony nem leltem aban árva betűt, sem Jólész, sem Császár, sem Cházár címszó alatt. Ez ugyan szomorú fejfa egy jeltelen sirra. Föllebbeztem a modern Révaihoz, de ugyanúgy jártam. Alaposabban eltemették ezek Cházár András utunkat, mint maga a síri hant. Végre a Magyarország vármegyéi és városainak Gömör kötetében találtam rövid életrajzot. Ne sajnálja senki a fáradságot, hogy e közel két századév előtt lepergett életpályán röviden átfusson. A cikk szerint 1745 junius 5-én született Jólészen, régi, nagykiterjedésü nemes családból. Rozsnyón, Dobsinán, meg Eperjesen, Késmárkon és Pozsonyban tanult és jogász- kodott, 1767-ben kapott ügyvédi diplomát, 1773-ban lett önálló ügyvéd, nem sokkal utóbb Gömör- és Abaujvármegyék táblabirá- ja. Mikor II. József császár rendelete arra kötelezte az ügyvédeket, hogy törvényszéki beadványaikat németül szerkesszék, lemondott hivataláról, nem a nyelv nem bírása miatt, hanem kemény magyar érzésből De mihamar Gömörvármegye főjegyzőjévé választották. Nagyrabecsülték, szerették, jogi tudását, hatalmas műveltségét, emelkedett szellemét sokra értékelték, a megyénél a legnehezebb, legkényesebb ügyeket csak reá bízták. 1790- ben a rimaszombati vármegyei közgyűlésen mint főjegyző a császári önkény túlkapásait hatalmas beszédben ostorozta. Ezután még nagyobb lett a becsülete. Egymásután három turnusban választották' főjegyzővé, ő szerkesztette a vármegyei követi utasításokat is. Minden nemes emberi célért, humánus eszméért forrón lelkesülő férfi. Ahol lehet, enyhíteni igyekszik az emberi nyomorúságon. A süketnémák akkori teljesen ápolatlan, vak sorsnak kiszolgáltatott helyzete erősen foglalkoztatja, agyában megszületik az eszme, egy süketnéma intézet gondolata, fáradhatlanul agitál, országos gyűjtést indit, mely ötezer forintot hoz — akkor hatalmas összeg —, a magáéból ezeret ad hozzá s ezzel megveti a váci süketnéma intézet alapját. Nemes elgondolásának formát öltése előtt, 1816 január 18-án halt meg Rozsnyón. Tehát Rozsnyón. Ez lett volna a további nyom. Itt azonban híre sincs Jólészi Cházár András sírhelyének, „Grullyavár“-nak. Tovább segített a kis ereklyedarab leltári bejegyzése, néhai jó tanárom és múzeumi elődöm: Hazslinszky Rezső dr. kezeirásával. Ezt mondja: „Lelt. sz. 930. Cházár András jólészi ügyvéd alsó fogsora. Adományozó: Andrássy Dénes gróf. Megjegyzés: Baumgarten és Ecsedy nevű grófi tisztek 1857-ben találták Jólészen Cházár András koporsójában s reá gróf Andrássy Dénes irta föl ugyanakkor a találás körülményeit." így találkozott a két nagy emberbarát. A régen porló előbbinek utolsó csőntdarabjára a későbbi nagyszivü jóltevő, a mi feledhetetlen Dénes grófunk jegyezte rá a hitelesítő adatokat. (Ami Hazslinszky dr. jegyzetét: „alsó fogsor" illeti, az az anatómiában járatlan ember jóhiszemű tévedése. A csontot föntebb tüzetesen leírtam.) Most hát ki Jólészre! Noha közel száz év előtti dolgokról tudakozódni elég reménytelen, legjobb esetben egy-két nagyon öreg ember lehet még, aki emlékszik azokra, akik még emlékeztek a nyomozott eseményekre. Próba szerencse. Az első állomás nem lehetett más, mint minden templomtalan, parókiátlan falu közepe: az iskola, egyben tani tő-lak. Éppen jó- helyütt: a Jólészi Cházár András szülőházában, szép, tornácos, díszített oromfalu kis magyar kúriában. „Nemes udvarnak" hívják még ma is, a régi nemes família után. A kiskertre néző falán hatalmas vörös márvány- tábla, mélymetszésü arany be tűkkel: „E házban született 1745. Július 2-án JÓLÉSZI CHÁZÁR ANDRÁS ki a siketnémák váczi országos intézetét kezdeményezte s alapját megvetette. Emlékezetét a hazai siketnéma oktatás kezdetének 100-ik évfordulóján a váczi intézet és a tanult siketnémák hálás kegyelete kívánta e márványlappal is megörökíteni 1902 október hő 21-én. „Nagyobb s jobb barátja volt az embereknek, mint az emberek ő neki." Már akkor teljes szivemmel átéreztem ennek az utolsó szemrehányó mondatnak az igazát. Később még jobban, ahogyan szó lesz róla. A föntebb idézett életrajz és a márványlap születési adatai nem egyeznek. Nem csoda. Mire a nemzet ráeszmélt, hogy kit veszített Jólészi Cházár Andrásban, mire a márvány- lapot megvésették, már haló porát is szerte- liordta a szél, nemhogy születésének, fiatal éveinek két század mögé visszanyúló adatait. És ma -- nagyon furcsán ütne ki egy körkérdés még itt a közvetlen közeli Rozsnyón is, ha megkérdeznénk: kik látták és olvasták legalább ezt a márványlapot. Hogy várhatjuk akkor, hogy távolabbra is világítsanak a márványlap aranybetüi? j \ Alapiitatott 1796 évben I Rom Lajos utóda iiplÉp Banská-Bystrica | Készítés szállít: síremlékeket, minden köriemben. Bátor- ; márvány lapokat. Márvány kapcsoló táblákat. Márvány csillárokat. Iparművészet! munkákat, stb. Bent az épületben semmi, semmi többé, ami a múltra emlékeztet. A fiatal tanitó szerint a ház egyetlen megoldatlan titka egy fal- rész, mely erősen dong, mögötte valami rejtek lehet, egyszer talán kibontják s megnézik. nincs-e benne valami. Mélyebbre, a múltba, a legöregebb memóriába kell itt visszanyúlni, hogy még valamit leljünk. így igazított a falu népe a falu legöregebb emberéhez, idős Székely Sándor bá‘hoz, aki nyolcvanötödik esztendeiét rója evilágon, de még ma is ókula nélkül olvassa a „Magyar újságot". No ő aztán tudott mindent, amit még tudni lehet. Persze ahogyan tudta, az keverve volt a falu hátborzongató mendemondáival, kézrol-kézre adott emlékezésekkel, de valahogy ki lehetett belőle hámozni a valószínű igazságot. Hát az a bizonyos „Grullyavár", az volt a Cházár András külön kúriája, melyet a Cser- mosnyán túl, a Szilicei nagy hegy alatt építtetett magának, annak a kertjében állott az előre megépített kripta is, hogy majd oda temessék. Egyszer a megyegyülésre indult éppen 6 ahogy a hintója fölhágóiára lépett, megcsúszott s oly szerencsétlenül esett el, hogy lábát törte. A törés aztán semmi módon nem gyógyult. Hiszen, csoda? Hogy kezelhettek akkor, egy lábtörést, Jólészen? Nagyon sokat szenvedett a törött lábával, évekig feküdt vele s hogy orvos közelében legyen, behozatta magát Rozsnyóra, ahol a Roszty-ház- ban vett lakást. Székely Sándor bá‘ nagyapja még meg is látogatta őt, mikor már itt feküdt s a beteg nagy fönszóval jajongott neki: „Jaj, urambátyám, végem van már nekem, jaj, csak az Isten meggyógyítana." Mire azt a választ kapta volna: „Hát, uramöcsém, van-e már Isten?" Mert — hozzáteszi Székely Sándor bá‘ — istentagadó volt az, kérem, nem hitt csak a természetbe*. Fantasztikus, vad, ördöngös mesék élnek a falu száján Cházár Andrásról, ezeket külön mondom el, máskor, mint annak jellemzőit, hogy a korát megelőzően tudós és képzett ember különcségeit hogyan növelte az egyszerű nép képzelete az ördöngösség határáig. Székely Sándor bátyót megkérdeztem aztán a holttest sorsáról. Odatemették Cházár Andrást a Grullyavár kriptájába. Nemcsak annak, de magának az egész Grullyavárnak sincs már nyoma, csak krumpliföldek a helyén, talán néhány halmocska, gyeppel födve, azok alatt az utolsó fal-romok. A kripta állt legtovább, falazatjából még Székely nenő látott egy darabot. Hej, az is igen régen volt, Körötte gyümölcsfák. A szép gyepes kert kedvenc kirándulóhelye volt a multszázad- beli rozsnyói diákságnak, mind oda jártak első zöld almára, szalonnapiritásra. Aztán a düledezö falakat maguk is tovább bontották, egy lyuk is volt már az oldalába. Koldus, vándor szegénynép talán meg is hált a kriptában néhanap. Veszedelmes híre volt a sírhelynek is, de egy fiatal juhász fogadott egyszer, virtusból, hogy négy juhért ő meghál a kriptában. Meg is tette s mert hideg volt, fázott nagyon, hát szorultságában az omladozó koporsót, meg — a falu hagyománya szerint — a tetemet is föltüzelte odabenn, hogy megnyerje a négy juhot. Meg is nyerte s a kripta üres lett, mielőtt összedőlt volna. Ha nem is igy, valahogy igy lehetett. Ha csak a koporsót tüzelte is el a virtuskodó juhász, a levegőre jutott tetemen elvégezte a. további rombolást az idő, a fagy, a kóbor ebek, a kiváncsi oktalanság. Az utolsó, múzeumunkban őrzött csontdarabka találására is emlékszik Székely bátyó, hogy sarju-taka- ráskor történt, a kripta helyén. így kellett hát elpusztulnia egy porhüvelynek, mely olyan nemes, nagy lelket ölelt A leltári csontdarabka, ha Isten éltet s költségvetésünket jóváhagyják, szándékom szerint csiszolt üvegből való kis ereklyetartóba kerül majd s legalább ezen az utolsó porcikán tesszük jóvá, amit az egész tetem ellen vétett — nem is tudom, ki? A közöny, a feledés, vagy a végzetes magyar sors? * Most pár napja majdnem fölborult az egész ereklye hitelességébe vetett bizalmam. Tüzetesebb szemlére a legöregebb zápfog mögött, az állcsontban kicsi odút fedeztem fö! s benne parányi, fejletlen zápfogat: egy ki nem nőtt bölcseségfogat. Hátha akkor ez a csont, csak fiatalabb emberé lehet, mint amilyen Cházár András volt elhuny fakor? A jószerencse szinte végszóra hozott össze egy orvosismerőssel, aki megnyugtatott: akárhány böl- cseségfog visszamarad igy, soha ki nem nő, emiatt a csontdarab bátran lehet hetvenéves öreg emberé. Tichy Kálmán. — Svájcban öt érig terjedhető fogsággal büntetik a párbajt. Bernből jelentik: A nemzeti tanács tegnap jóváhagyta a büntetői örvénykönyvnek & párbajra vonatkozó szakaszait. E szerint a párbajra való kihívást, pénzbüntetéssel magát a párbajt öt évig terjedhető fogsággal fogják büntetni. Külön rendelkezés szél a diákpárbajokról amelyeket elzárással vagy pénzbüntetéssel büntetnek. A szocialista kisebbség ellenezte őrt a kedvezményt és a szakasz törléséi kérte. A nemzeti tanács az indítványt magáévá tette.
