Prágai Magyar Hirlap, 1929. március (8. évfolyam, 51-75 / 1974-1998. szám)

1929-03-30 / 75. (2000.) szám

r Í&2& márcfrw 80, <c8omhai. Sl Egy egyenlet két ismeretlennel — Vigjátéktéma riportban — Irta: Neubatter Pál A történetet igy mesélte el az a berlini ba­rátom és lapszerkesztőtársam, aki az ameri­kaid zált német fővárosban egy nagy boute- vardlap számára kopómódjára szimatol olyan étettkomponensék után, amelyek „korunkat" Visszatükrözik. Meg kell hagyni, hogy ez nem tartozik a könnyű föladatok közé. Minden mai történés valami előző megismétlése. Az ütem megszilajult, a legújabb és meglepőbb is csak. néhány órára uj. Az utána jövő és a végeláthatatlan változat közelről unalmas, öt- ,tetteién, avult. Ez az egy történet mégis uj. Több annál: egyéni. Berlin északi negyedében van egy zsák- ncca. A régi Berlinből való legsötétebb nyo­mor. Az uccát alkotó házak háttal állnak az uccához, ablak, kapubejárat sehol. Az étet a két másik oldalon játszódik te, a házakba a párhuzamos és magasabban fekvő uccákiból lehet csak bejutni. Az uccát magát házhátak alkotják. A kezdetnél megállva, mélyut be­nyomását kelti ez a furcsa és szokatlan ház- tőmkeleg, amelyet egy átmenetnélküli dom­bocska zár le, mint egy a két végső ház fölé lecsapott hatalmas agyagököl. Berlin késelő romantikája, a modern vi­lágváros atavisztikus matróznegyede ebben az uccában találkozik össze kollegiális kézfo­gásra. Itt van a föld alatt az a csapszék, amely hü mása a londoni Bankside tizenha­té dikszázadbeli csapszékeinek, ahol a matró­zok Shakespearevel paroláztak és ahol Ben 'Johnson mesélgette váltig madeirabor mel­lett üandriaá háborús élményeit. Gerhardt Hauptmann ugyan nem jár ide, de ha járna és olyan szorgalommal jegyezgetne föl min­dent, amit itt hallani tehet, mint Shakespeare tette a Bankside korcsmáiban, olyan témákat találna drámái számára, amelyek megifiatali- tanák a bere&edt Olympust. Az ő dolga, mért nem jár ide. Itt élhette volna meg ezt is, amit most elmondok: „Hekatombák" címet viseli a főkorcsma. Vagy húsz lépcső vezet le a föld alá. A bolt­íves söntés fantasztikus berendezése első pil­lanatra kinzókamra, vagy muzeum benyomá­sát kelti, annyi a falon függő furcsa szer­szám: fejabroncs, spanyolcsizma, testkibuzó- készüiék. Halálfejek és egyéb ócskaságok, egy léhütő mhilistaszékta áporodott izü rek- vizitumái a sarkokban. Obiigát félhomály, pribékképü csapiáros, nyers élcelődés és egy társaság,, amely nem ismeri el a földön, azaz a pince fölött érvényes törvények jogos vol­tát. Mindegyiküknek hiányzik valamije, egy pár fog, egy szem, a fél ajak, szóval minden tűzkeresztséget kiállott figurák. Egyébként azonban az előkelő idegen bátran jöhet ide közéjük, csak előbb hozzájuk hasonlatossá kell magát tenni külsőleg. A barátkozás gyors és minden hátsó gondolat nélküli: a jövevény kiteszi a pénzét közivászati haszná­latra és ettől a perctől fogva szívesen látott vendég mindaddig, amíg valaki elővigyázat­lanságból el nem árulja, hogy a rendes tár­sadalom tagja. Talán csak Hamburg St, Pauli negyedében késeinek olyan könnyen és be­hatóan, mint itt. Mindazonáltal nem kell félni itt semmitől. A koponyák nem tartoztak itt leölt emberek testéhez. Hét részből állnak: szétvehetők és a fényesre csiszolt felsőrészből úgy isznak a korcsma ősi látogatói, mint másutt a krig- Iából. A berlini rendőrség főképpen «tt« a korcs­mára vadászik és főképpen eredménytel énül. Hová tűnnek el pillanatok alatt a betörők, a legügyesebb detektiveknek nem sikerült megáílapitani. Két hét előtt az expedíció sikerrel járt és a rendőrség nyakoncsdpett öt embert: három férfit és két leányt. Már az őrszobában meg­állapították, hogy a hármat érdemes volt le­fülelni. A legnehezebb fiuk csokrát képez­ték: három berlini egyéniség, amely igy együtt valóságosan szimbóluma volt a Bűn­nek és a Rossznak. Az őrmester és a detektívek megilletődve nézték az ötös csoportot. A három fejre annyi dij volt kitűzve, hogy, osztozkodva, egy évig munka nélkül élhettek volna. Az őrmester boldog volt. Olyan nagyon, hogy a két leányt cigarettával kínálta meg és bókokat mondott nekik. Az egyik leány berlini típus volt a ja­vából; a sportos Berlin fiúsán nyurga, baz- toskezü és -tekintetű uj típusa, amely min­den téren fölveszi a versenyt a férfival. Az őrmesternek nagyon tetszett a leány. Néhány pillanatig habozott, de azután a ketagórikus imperativus győzött: a kötelesség. A legutol­só német őrmester is Kant embere. Wede- kindről a nyilvánosság előtt nem tud semmit. Az egyik fiatal betörő, minden jel szerint a szép leány cinkostársa, indulás előtt arra szólította föl az őrmestert, vezesse a társasá­got a prefektus elé. Az őrmester nevetve a vállára csapott és megkérdezte, nem eléged­ne-e meg legalább egyelőre a kerületi kapi­tánnyal. A fru nem engedett és nagy szak­ává tottsággal súgta meg az őrmesternek, hogy amennyiben kérésének eleget tesz, olyan jutalomban lesz része, amilyenről nem is álmodik. Hajlandó volt egy pár gyilkos­ságról tanúvallomást tenni, amelyek szenzá­ciószámiba mentek. — Ha becsap... — habozott az őrmester. — Nem vagyok detektív! — vágott vissza, a fíu. Rövid telefonbeszélgetés után az autó a rendőrfőnök elé vitte az öt megláncoltat. Berlin teljhatalmú rendőrprefektusának szentélyében történt azután a csoda. A pre­fektus az őrmester feszes jelentése után be­tartotta a szokásos kriminalisztikai hatásper- ceket, lapozgatott az előtte heverő iratokban, azután monokliját tisztogatva lépett lassan elő az óriási, félkör alakú Íróasztal mögül és úgy közeledett az ötös csoport felé. — Na, igazán kiváncsi vagyok raccsolta és szemébe illesztette a monoklit —mért akar ez az or pont velem személyesen ... Elhallgatott. Megsemmisült. Mosolygott. Azután mélyen meghajolt a fiatal betörő előtt, megragadta az összeláncolt kezeket és csak ezt mondta: — Szervusz! — Szervusz! — válaszolt kurta megelége­dettséggel. a másik. Egy intés és a láncok léhulltak a kezekről. A betörő első dolga volt, hogy meliényzsebé- be nyüllt és szintál monoklit illesztett a sze­mébe. Két egyenrangú gentleman állt szem­ben egymással. — Ha parancsolod, talán ide befáradnál... A prefektus egy párnázott ajtóra mutatott. Odabent szivarfüst és konyak mellett na­gyon egyszerű szavakkal adta elő mondani­A MAKROSZKOP Irta: Szántó György Lavedan professzor, a Sorbonne bakterio­lógiai intézetének igazgatója, belépett a pre­parátumok termébe. A mindig frissén borot­vált és választékos elégánciáju emberkét mindennek inkább gondolhatta volna az em­ber, mint a kórbonctan tanárának. Fehér an- •tilopbetétes lakkcipője volt. — Jó reggelt, monsieur Barna, jó reggelt! Ez a szorgalom! Mindig a helyén van, mindig az első sorban küzd, mint a tudomány kato­nája. ön talán nem is tudja, hogy tavasz van? Az első tanársegéd fölemelte fejét a pre­parátumok halmaza fölött. Nagy, fehér szaru- keretes pápaszemének üvpgéin megcsillant az ablak miniatűr tükörképe és ebben egy bokor fehér virágainak ragyogó sokasága. A cserje a kis udvaron virágzott, éppen az ab­lak előtt. A glicerin és az andlinfestékek sza­ga itt a nyitott ablakban találkozott a sárga- porzóju fehér virágok illatával. Az első tanársegéd fölállt és meghajtotta magát a professzor előtt. Köhécselt és az ar­cának teányosan finom bőrén kerek rózsaszín foltok jelentkeztek. — Professzor ur, abban a kellemes hely­zetben vagyok, hogy most már beszámolha­tok a téli hónapok munkájának eredményé­ről. Hálás vagyok az ön türelméért, amellyel lehetővé tette munkálataimat. Ugyanis a si­kertelenség tői való félelmemben addig nem akartam informálni, ameddig akadályok me­rültek föl. Most elkészültem a kinomikrosz- kóppal. ~ Lavedan professzor komolyan és fjgyelme- een vizsgálta a tanáiVegéd arcát. Ném tet­szettek neki a rózsaszín foltok. — Barátom, nem tetszik nekem a köhögése. Vizsgáltassa meg magát. — Preparátumot készítettem a váladékom­ból. A tbc-bacillusok jelen vaunak. Asaka, a japán asszisztens fölfigyelt. Mik­roszkópja mellől a két beszélgetőre sandí­tott. Nagy csönd volt. Az ablakon egy darázs tévedt be és a lila anilinf esték csiszolt üve­gére telepedett. — Hogy visszatérjek a kinomikroszkőpra — folytatta rúegzavarodva az első tanársegéd —, ennek óriási horderejét nevetséges volna .részemről a professzor ur előtt hangsúlyozni. Csak azt akarom közölni, hogy a munka je­lenleg abban a stádiumban van, amelyben a professzor ur közreműködését vagyok bátor kérni. Ugyanis ma már elkészíthetjük az első fi Imfö Ivetek; két a mikroszkóp lencserendsze­rén át. Asaka elmosolyodott a mikroszkópja mö­gött. Most kezd a professzor közreműködni; gondolta, amikor már teljesen ki van dolgoz­va a zseniális eszme elsőrangú technikai ki­vitele is. De aztán elsötétültek a ferdén ha­sított kis szemek. Gyűlölte a tanárt, aki min­dig a más vetését aratja te és a tanársegédet, aki nagyszérü munka telj esi lésének jutalma­képp nemsokára megkapja a magántanári cí­met Most mindent gyűlölt. Az ablakon be­kandikáló aranyölü virágokat, a reggeli fény­ben tüzelő, mélyragyogásu auilinfestékek szikrázó metszett üvegeit és a darazsat, amely az andintől részegen, lomhán mászott a pre­parátumok kis üveglemezeire. El akarta hés- segetni. De a darázs nem szállott föl. Egy­szerre kis ívben váratlanul föllibbent a japán csontos, erősinas kézfejére és beleszurta a fullágkját. Asaka fölszisszent. Másik kezével rácsapott a darázsra, de nem talált. A fekete háromszögekkel tarkázott sárgapotrohu az valóját a betörő: — Kértek, nem akarlak sokáig tartóztatni A dolog egyszerű. Nézd, egész Berlin ismer. Én vagyok Henri Russel, napjaink legezédü- letesebb pénakarriér jének a szimbóluma, én vagyok a leggazdagabb magánbankár, a leg­nagyobb berlini magánbank tulajdonosa. Mindössze harminc esztendős. Mondják, hogy jóképű is vagyok, sőt azt is, hogy mulattatni is tudok. Ebbéli jóhÍremet nem rontom el azzal, hogy téged untatlak, Rövidebb leszek Roda Rodánál. Kérlek, meguntam, hogy min­denütt, ahol megjelentem, én voltam a tőke. A golítéren, a klubban, a földalattin, a szín­házakban, a repülőgépeken, a hajó fedélze­tén: Henri Russel, a leggazdagabb berlini, a szenzációs karriér szimbóluma. Kezdtem ki nem bdrni a helyzetet. Ki akartam ugrani a bőrömből, a gazdagság nerszusingéből. Va­lahányszor megtetszett egy nő, azonnal az enyém volt Ném éreztem sehol az élet el- lenfáilását. A nők az enyéim voltak, de mi voltam én nekik? Én voltam az, aki a nagy lakást béreli a számukra, aki az autót fizeti, a párisi toaletteket... Mit mondjak neked, megértesz igy is: ön önmagamért egy nő sem szeretett. Mit tehettem? Olcsó romantikához folyamodtam. Tudtam, rajtam már más nem segíthet, mint a romantika. Voltam olyan ci­nikus, hogy ezt maradéktalanul belássam. — A többit sejtem! — mondotta a rendőr­prefektus. — Nem sejtesz semmit! A vüág számára hosszabb külföldi útra indultam, valójában pedig, mint Harun al Rasld, a legförtelme­sebb lebujókat jártam. — És a „Hekatombák“-han találkoztál ez­zel a kis bestivával! — Eltaláltad! Nézd meg, micsoda nő! öre­gem, ha tudnád ... — Ha tudnád!... — visszhangozta a pre­fektus. — Lehet, hogy sok vaj van a fején! A rész­leteket majd megbeszéljük. De annyit mond­hatok neked, úgy, mint ahogyan ez a leány szeretett, nem szeretett asszony! Ha volt pén­ze, nekem adta! Kitartott fin voltam, öre­gem, úgy nézz rám! Végre engem tartott ki egy nő, nem én őt! Neki nem kellett autó, nagy lakás, párisi ruha... Én kellettem neki csak! Magamért szeretett, magamért! Ne mo- noklizd fedőm a szemrehányást: olcsó dolog, avult romantika! Ilyen szép napjaim soha­sem tesznek többé! A prefektus szótlanul fújta a füstöt. — Na és — szólalt meg aztán — ha ez a leány most megtudja, hogy milyen rendkívül díszes tagja vagy a felső tízezer társadalmá­nak? Fizetheted újra a lakást, az autót... Vége a romantikának! — Barátom vagy. Meg fogod nekem tenni, hogy ne tudjon meg semmit. — És ahogy szervusz! mondtunk odabent az előbb és kezet fogtunk? — Bután csináltam, igaz! Kissé megijedtem a vallatástól! De te meg tudod fordítani a dolgot úgy, hogy őrmestered brutálisan egy cellába kisér. Megjátszod a komédiát, hogy majdnem fölültél nekem ... Russel bankár feszült várakozással nézett a prefektusra. ~ Tehát megmaradsz a romantikánál! Ma­radsz az. egyenlet egyik ismeretlenje! És a másik ismeretlen? A nő? — Nem tudom, kicsoda. Nem ismerem. Szeret! Ennyi elég! — Jó! — mondta kurtán a prefektus. — Erigy a mellékszobába és az ajtó maradjon félig nyitva. Behívta a leányt. A prefektus bement a dolgozószobába és igy szólt az őrmesterhez: ablakfára lendítette magát egy utolsó erőfe­szítéssel és ott a hátára billent. A lábai még rezegtek egy ideig, aztán megmerevedett minden porcikája. — Nagyszerű, pompás, — mondta moso­lyogva a tanár, miután meghallgatta az opti­kai konstrukció lényegét. — így hát sikerült végre a bakteriológia eddigi egyoldalúságát eliminálnuhk. Ezután nemcsak a térben, ha­nem az időben is vizsgálhatjuk a mikroorgá- numok sokaságát. Eddigi megfigyeléseink korlátozottságát csak most tudjuk majd kel­lőképpen revideálni. Hiszen a tér és idő koordináltságában jött létre mindenről való fogalmunk. Ha ez a koordináltság nincs je­len, még inkább nem födik képzeteink a dol­gok lényegét, mint rendesen. — Valóban, tanár ur, a bacillusok életét csak ezután lesz alkalmunk megfigyelni A 'mikroszkóp természete lehetetlenné teszi az élő bacillusok és baktériumoknak látószer­vünk utján való megfigyelését, mert a fény­törések preparátumok készítését tették szük­ségessé. A kinematograf lencserendszerének eme kombinációja megváltoztatja ezt a hölyze tét, ami nagyrészt a fölvevőgóp nagy fényér­zékenységű lencséjének köszönhető. Valamint az átvilágításnál alkalmazott n agyién yü izzó- testnek, amelynek fényét az emberi szem 'köz­vetlenül nem tudná elviselni. — Tehát ma este bét órakor, mon cher. Az asszisztens ur. segítségét is kérem. A japán fölugrott — Itt teszek pontosan, tanáT ur. A professzor könnyedén és barátságosan biccentett kiken t-kif ént fejével, aztán távo­zott. Uj lakkoipői kissé csikorogtak. — Kolléga ur, szívből gratulálok a talál­mányhoz. Nevük egy csapásra ismert tesz a tudományos világban, elsősorban a szakkö­rökben. Nem veszi rossznéven, ha egy észre­— Jöjjön velem. Pompás fogást csináltak, a legveszedelmesebb betörők egyikét fogták el. Egy-két gyilkosság is terheli. Majdnem fölültem neki! Jöjjön! A többiek várnak. A csukott ajtó mögött fői világositóttá az őrmestert, aki szintén eltűnt a mellékszobá­ban Russel bankár mellé. A prefektus bevezette a leányt, hellyel ős cigarettával kínálta meg és a szokásos módon valla tóra fogta. A leány azonban unottan sza­kította félbe: — Kérem, kegyelmes uram, hagyjuk a ko­médiát! Én tudom legjobban, hogy az az ur, akit az őrmester most egy celláiba vezetett, Russel Henri bankár. Ezt éppen olyan jói tudom, mint ön. Engedje meg, hogy bemutat­kozzak. Rachel von Motor a nevem és az apá­mat ismerheti névről. Híres hadvezér volt Verdumnál. Az infláció irgalmatlanul tönkre- silányitott Egy vasunk sem maradt Mi mást tehettem volna, beléptem irógépmindenesnek a Henri Russel-bankba. Mindjárt az első na­pon találkoztam a mradenhatő bankárral a lépcsőn és bevallom, hogy fülig beleszeret­tem. Persze, a bankár ur nem vette észre n szegény gépirónőt. A régi hülyeség: a férfiak hülyesége! Engem nem vett észre a maga® ur, ellenben holmi nőknek fizette a nagy la­kást, vett nekik autót és párisi ruhákat! Olyan nőiknek, akiknek ő nem jelentett; sem­mit Engem pedig, aki szerettem, engem nem vett észre. Aztán eljött az én órám is. Mikor ő a nagy ikülföldi utazást színlelte, én is eltűntem a bankból. Levetettük ruháinkat, velük a társadalmi atmoszférát, amelyben él­tünk. Nem fogom untatná, kegyelmes uram. A „Hekatombák" eimü lebujbám találkoz­tunk. Ott végre észrevett. Sőt belémszeretett Sőt, azt hiszem, szeret, mert tudja, hogy sze­retem! — Mit tehetek az ön érdekében? — kér­dezte mosolyogva a prefektus. — Meg fogja nekem tenni, hogy egyelőre ne tudjon meg semmit?! — Na és ha azután megtudja, hogy ön.., — Szeretem! Győzni fogok! Ezt ő is tudja. Tudja, hogy szeretem és meg fog bocsátani azért a kis ... — ... romantikáért! — fejezte be cin iku­san a prefektus. Rachel von Mohr ma Bérűn 1 égirigyeltebb asszonya: Henri Russelné, — fejezte be elbe­szélését laptársam. — így tehát a romanti­kának végképp befellegzett! — tette hozzá, — Hogyan? Hiszen ennél romantikusabb romantika... — Ismerned kell a berlini nőt! Á prefek­tus nevetve mesélte nekem, hogy Rachel azonnal észrevette a félig nyitott ajtót Női szimat, kérlek! Tudta, hogy a bankár a má­sik szobában haillgatózik... Szóval... — Szóval, kérlek, ma minden férfi—női viszony egy egyenlet két ismeretlennel, ame­lyek abban a pillanatban válnak végleg is­meretlenekké, amikor ledobják az álarcot és megismertetik magukat egymással. A játék ott kezdődik újból, ahol régente befejeződött. Talán ez az egyetlen uj a mi dicső korunk­ban. Uj és egyéni. Cime: romantika a ciniz­mus szolgálatában. Mondd el Gerhardt Hauptuiannak. Talán kedve szottyan az öregurnak és elmegy a „Hekatombák" korcs­máiba témát keresni. Shakespeare is igy tet­te. Egyébként, ha kedved tartja, dolgozd föl te ezt a „témát". Én már unom. Ismered ab­beli meggyőződésemet, hogy az irodalom a múlté. Én már nem írok; én már csak egy ilyen pompás, modem Rachelt keresek. Saj­nos, a végén minden Rachel témává változik, írd meg te, ha akarod. Szervusz! vételemet közlöm? — kérdezte Afcasa és méginkább összehúzta keskeuyvágósu sze­mét. —■ Csak tessék, bátran ki vele. — Kedves kolléga ur, én már esztendők­kel ezelőtt láttam a kinóban egy rövidke fil­met, amelyet mikroszkópon át készítettek. 'Emlékszem a címére is. Küzdelem egy csepp vízben. A vászon közepén százlábúhoz hason­ló óriási őslény vonaglott, hat csápjának kosz- szusága meghaladta testének hosszát. Ezt n szörnyeteget számos, bolhához hasonló, hoz- zámérten kis állat támadta meg. Érdekes volt a miazmák támadásának tervszerűségét meg­figyelni. Akárcsak elődeink, a biped majmok támadtak volna egy őshüllőt, föltéve, hogy az ő korszakukban tettek volna még ichtiosau- rusok. — Valóban érdekes, hogy az ázalagok még ma is megismétlik az ősállatok formáit. A legősibb geológiai réteg nagy ősrákjai és ős- skorpiói ma is élnek egy csepp vízben. Ami >a találmányomat illeti, ez annyiban uj tehát, hogy nemcsak a vízben élő ázalagokat képes filmre rögzíteni, hanem a baktériumokat és bacillusokat is. Nem kell ön előtt a differen­ciát hangsúlyoznom, hiszen tudja, hogy az ázalagokat már százötvenszeres nagyítás mel­lett és minden festési eljárás nélkül látható­vá tesszük, míg egyes bacillusok csak hat- ezerszeres nagyítás és különböző preparálás után válnak láthatóvá. —■ Távolról sem akartam az ön találmányá­nak eredetiségét kikezdeni. Csupán elő akar­tam készíteni hasonló támadásokra. Ámbátor Lavedan professzor nevét senki sem meri támadni. Akasa gúnyosan vigyorgott. Aznap elkészítették "az első fölvételeket. A film kifogástalan vélt. Tbc-bacillusok •'étel- megnyilvánulásait mutatta be. A bemutatón

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom