Prágai Magyar Hirlap, 1929. március (8. évfolyam, 51-75 / 1974-1998. szám)
1929-03-30 / 75. (2000.) szám
'PR^CAlMAG^ARHIRIiAr? JÁNOS L JjMyfctw tomplomAhál jöttem ...“ GsíHagok országéiban angyalszárnyakon szállóit Égi muzsikára táncolt vidám feie angyal- táncokat. Pirosra heveskedetí a képe a mulatozásban. Szilaj csikók ágaskodtak benne. Nagyot ugrott... szétfoszlott a szépség. És amint rányitotta a szemét, kerek, kíváncsi gyermekszemét a váratlan fekete éjszakára, -rémképek táncoltak előtte. Angyalok helyén füstös romok közt árnyékok suhantak és úgy vették körül, hogy menekülni sem tudott. Kicsire gömbölyödött fehér kis ágyában. A takaró a-latt melegre sírta a szemét. Egyszercsak leheLethaugokra lett figyelmes és ráeszmélt az ő kis életére. Az apja, az édesanyja aludta mellette a fáradt vándor mély, zavartalan álmát. Már elképzelte a májusi reggel ragyogását az ő házuk falán. — A nádfedélből magasba szaladó kéményt. Odatévedt cirógató keze Bodri bundájába és csöndesen és boldogan merült a gyermekálmok világába. II. János élte világát Semmi sem szaladt, el mellette érintés nélkül. Mind-eimok a közepébe akart nézni. Százezer miértek kénysze- ritették rá. Nagyratőrő kutató elmék vulkán jai tomboltak benne. Tanítói, tanárai eszeveszett tudásvágyát élvezetted és fejcsóválva 'kísérték. Diáktársai meg nem értették vad szenvedélyeit, amikkel magába falta az iskolát, a könyveiket. Semmi sem .olt elég szeilemszájának. — Az emberek/ szívesen szóltak hozzá. A nagyok azért, mert szerették önmagukban a mestert. A kicsinyek és nyomorultak azért, mert óraszám elhallgatta vak koldusok bölcselkedését, és ki elévültén mehettek életük tengődő mezejére tovább tétovázni. Boldog volt! Sok, sok embert ismert meg igy kiszabott tanulmányain kívül is és magasra duzzadt mellel emelkedett neki az életnek. Ezer ideállal, ezer emberóriással a fejében. Az egyetem komor palotájában azután megragadta egész mivoltát a tudós professzor világokat ölelgető készültsége. Odaszegődött melléje észrevétlen húszésztendős rajongással és nyugtalansággal... Amikor egyszer fürgén, elevenen és -türelmetlenül a terembe lépett, üresen találta. Valaki után jött: „A tanár ur nem tart több előadást ezen az egyetemen. Kiközösítették, még Isten tudja, hol fogja végezni!" összegörnyedve, ijedten menekült, — bensőjében szorongató érzések nagy szomorúságával., III. A leány kék szemében látta meg szenvedélyeinek kivirágzó fáját. Tiszta, szent áhítattal állott meg előtte. Bi- zonvtalan-akadozva beszélt hozzá. Szavaiból mázsás tűzkövek hullottak. Lávazuhatag ömlött. És vele egyszerre összefonódva... a horizonton ott viJágitott a meghitt kis család asztala. _ A leányt, mint a szédület ragadta magával titkolt örömvárásra érett vére. Szemeiben vad vágyak tüze reszketett, amikor János el- fogódoítan, hajlott testtel, mohos, régi szavak után (kutatott... >■ Ebben az órában János arcára rózsák tüze- sedítek. Lelkének izzó katlanjából -merített bátorsággal és szellemének acélkoponyákat feszegető erejével óriási gránitkockákból emelt szédületes oltárt, a nőnek, a hitvesnek, a gyermekei anyjának. És nap mint nap nőtt az oltár! Mélyebben és biztonságosabban érezte újra meg újra mérhetlen boldogságát. Beleültette a leikébe a nagy él elvárás minden perspektíváját. A leány segített neki. Kivirult és kiemelkedett az embererdő rengetegéből. Mint feketézőid lombsátorba tévedt ősrózsa szilajpiros koronája. Szemeiből vulkánok tekintettek alá... Ajkáról részegítő ital gyöngyözött. Titokzatos erőkkel kényszeritett hódolatra. János szerelme csöndes hallgatásba izmosodott! IV. Ma sokszor vesztek a leány szemei nyugtalan gondolatokba... végre kimondta: „János, szeretném neked megmutatni az uj ruhámat. Már napok óta, de... Várj meg, mindjárt fölhúzom." János agyában ' gyöngéd szives szók tolakodtak előre. Kiegyenesedve, büszkén és égi fényességben állott előtte a mindent lebiró test félelmetes szépsége. Az ősanya és a szerető őrü- Jetes és harmónikus összefonódása. János melle szűkre horpadt a látvány súlya alatt. Végtelen hosszú sorát látta égbe emelkedő; vastag puha szőnyegekkel borított lépcsőnek A gránitkockák legtetejére vezettek. Ott fönt a messzeségben állott a leány, a királynő. A mélységben körülötte százezer őrült férfi -kínálta szivét, csörgette aranyát, vagy hordott holott virágokat a lábai alá. Irta: SAMBUCCUS A leány bízott erejében. Megvárta, mig egészen kiteríti áldozatát. És akkor elindult lassú biztos léptekkel a hangfogó szőnyegen feléje... Hirtelen torkonragadta a Jóság. Szorítására két könnycsepp hullott le a szeméből. A nagy haugtalanságban szinte hallani lehetett, ahogy szétfröccsent. Akadozó léptekkel ros- kadt Jánosra ... Ráhajló anyaság ösztönös gesztusával. Reszkető keze keze cirógatóan túrt a hajában. Templomok áhítata ölelte őket körül... csak pillanatokra. Féktelen vére indulatos vadsággal forrasztotta égő száját a férfi imára induló ajkára. Mint éles izzó vas úgy érintették ajkai a férfi kezét. V. A vérhullám megnövelte a nő -lelkének legmélyén élő apró ördögök izmait. Kivetették az ezerzáras kaput sarkaiból és úgy bugyborékoltak ki a -leány ajkán: „János, én nagyon, én végtelenül szeretlek téged... A tied akarok lenni. Oda akarom neked adni magam véres szerelőidre, én csak Te ... csak neked adom ... János, de én ... ér. nem leszek, nem ... leszek ... a te ... feleséged, János. Mert én nő vagyok. A szépségem előtt királyok hódolnak, én ezt nem adhatom a te házadnak és semmiféle gyerekeknek. Az én termetemet, nézd. az én termetemet, én élni akarok, a ma-gam egyszerű életét akarom, nekem kell a fényes, puhára párnázott autó, a fényes termek, társaság, a fiirt, a gazdag emberek barátsága, én élni akarok, csillogást akarok, magamra rakni a gyémántokat, a tenger legszebb gyöngyeit, mert én királynő vagyok és tündökölni alkarok, — fogók! Te ezt nem adhatod nekem, János. Te ... én ... én már ... oda ... is Ígérkeztem a leggazdagabb világfinak ... de ez nem baj, Te — — a szerelmem, a vérem rohanása a tied és senki másé. Nem hiszed? bebizonyítsam, igen, most mindjárt itt, itt... elhiszed, jó vagy... Ne hagyj el," — és érzéki vonalak kígyóztak a testén, miikor a térdeit ölelte, — „én nem eresztelek, ne hagyj el, ez a pillanat soha vissza nem tér, maradj ... ó!“ VI. És sután és szögletesen és széjjelszaggatva és összeroskadva vitte János a kerékbe tört szivét és vonszolta tovább a maga végzetes életét VIL Odakint augusztusi ég alatt mámoros tömeg rakta a tüzesévákat a magyar kazlak alá. Katonazene ritmusos indulókat játszott és egy kiáltás zúgott: „Vesszen Szerbia!" VIII. A vonat egyhangú zakatolása, a piszkosra zsúfolt kocsik és állomások zűrzavara két nap és két éjjel gyötörték János testéit... Három éve már, hogy a vér patakja megeredt. Jánost, a vegyészmérnököt, nem eresztették ki a frontra. Pótszereket kellett kitalálnia. Először benzin helyett az autók részére, azután élelmiszer helyett a katonák részére. Ott élt a bezárt laboratóriumban. Küzdőit a lehetetlenséggel. Ellenfelei voltak a sá rkányfejü lovagok. Ahányszor lemetszett e^’- fejet, szemrebbenésre más volt helyette. A természettel nem tudta összemérni erejét. Ezer titokzatos zár alatt van a konyhája. Addig kért, könyörgött, kiabált, miig egyszer beleuiiiietett a menetszázad vonatába. Hangzavartól terhes vasúti étterembe lé- Csöndesen, szerényen, a frontra utazó 'katona elszánt, fényes, komoly tekintetével. Az asztalnál sokan ülitek. Szomszédai, jól megtermett emberek, élénken, türelmetlenül és mohón beszélgettek. — Százhuszonkét vagonnal h-oztam be a múlt héten. Volt benne huszonöt finom áru is. Egy pillanatra mintha megakadt volna a beszélgetés. Fensőtobséges biztonsággal és élénken néztek széjjel, mintha kerestek volna valakit. Az egyik megakadt szúrós szemével a csöndes katonáin. — Hova utazik? — A frontra. — Milyen jő képe van ... kár volna érte. Mi maga civilben? — V-egvószmérnök vagyok. — Na, hogy nekem milyen szerencsém van! Mindig mondtam neked, brúder, hogy bátorság, amit én a kezembe veszek, abból arany lesz, még, ha a mennyikő csap is bele... Azaz, hogy magának van szerencséje, fiatal ur — hallja, maga csinált egy jó fogást... Unexhört, hogy én nekem igy lepottyan az égből egy ilyen mérnök, egy ilyen vegyész. Hallgasson ide — és már hadarta a leckét —, hallja, mi a fenét keres maga azon a fronton, mi a fenének megy maga oda, ki a fenének használ maga azzal, hogy kimegy célba lő- dözni a muszkára, mig maga nem eszik ólmot. Hallja, én ki nem engedem, nekem szükségem van az én nagy vegyészeti gyáraim részére tiz, sagc tíz vegyészmérnökre. Ide nézzen, üt van, tegnap kaptam a főparancsnok ur ő kegyelmességétől. Tudja, mi ez, tiz fölmeu'ő okirat, csak be kell Írnom a nevét és be se kell tennie többet a lábát abba a piszkos vonatba, mehet az autómon egyenesen a gyárba. Látja, látja a főparancsnok ur aláírását, milyen szépen kteirkalmaz- za a nevét, — hja persze, van neki ideje, mi? mondott valamit? Hogy mit csinálok a gyárban? elmondom magának. Tudja, a harctéren, ahova maga a bolond fejével ment volna, ha velem nem találkozik, ott igen sok ló és más barom is elpusztul, sokat le is vágnak és a csontja mind ott hever szán a széjjel. Ez nagyon degusztirozza a természet imádókat, képzelje, csontok között sétálni. Nekem jutott eszembe az a fényes* gondolat, hogy ezeket a csontokat összeszedem és azokkal a kocsikkal, amelyek üresen jönnek vissza a menetszázadakért, haza hozatom, mert nagyon fontos a vasutak kommerciell kihasználása a háborúban és hogy jönnek a mozdonyok hozzá, hogy hiába járjanak üres vagonokkal, mi, nem igaz, mi? És tudja, mit csinálok ezekből a csontokból... nevetni fog... Kenyeret csinálok belőlük. Persze, maga azt hiszi, hogy megőrlöm és megsütöm, fenét, — vegyi eljárással oldhatóvá teszem a foszfor- tartalmát és lesz belőle többtermelés, búza, kenyér. Műtrágya. Nem nagyszerű, három- emeletes gondolat mi? mi? Egy pillanatira megállt lélegzetet venni és közelhajolt Jánoshoz és most már halkan mon dta: — Tudja, érdekes dolog az a harctér. Ott mindenféle csontot lehet találni és néha olyan nehéz megkülönböztetni például az embert a baromtól. Egyszer sok vékony csont érkezett az egyik vagonban, kérdezem, hogy mi az, mondják, katona csontok. Azonnal kivettem belőle két darabot és b ©küldtem a laboratóriumomba megvizsgálná, és tudja, azt állapították meg, hoigy tizenkét percenttel több foszfor van benne, mint az állati csontokban. Nagyszerű anyag, mi? Azóta szortírozta - tom szigorúan, mert hogy jövök én ahhoz, hogy tizenkétpercentes áron adjak huszon- négyper centeset. Az egyik gyárba megy a finom áru, a másikba a durva... Most már tudja, mi ez és most már írja alá, jöjjön velem, mert én jól megfizetem az ón embereimet, én nem vagyok srnucig, annyit fizetek, amennyi belefér. Lesz mit aprítani magának is a csontokba, akarom mondani, a tejbe. Persze, maga azt sem tudja, nekem mennyi olcsó munkásom van. A vadak. Azok olyan szép tisztára kibányásszék nekeín a csontokat a húsból. És hogy nekem milyen szerencsém van, a múltkor kiástak a farkasok egy tömegsírt, érti, egy egész tömegsírt, nem nagyszerű, mi? igaz, hogy muszkák voltak benne, azoknak nem olyan jő a csontja, sok krumplit esznek. Hát nem jön? Hát ne jöjjön, hsa nem akarja, hogy Vilmos császár magához menjen koldulni kölcsönért, ha nem akarja, hogy a világ legszebb nője a magáé legyen, mert ez mind azokban a csontokban van. No menjen csak, menjen. Jánossal forgott a világ. Meg se látta csábítóra csapolt sörét. Támolyogva, homályos szemmel ment az ösztönei után a katonavonat n yomor u ságáb a. A háta mögött csak minfha sejtette volna a szókat: „Finom katona. Lesz vagy huszonöt százalék. Ilyen marha!" IX. — Százhuszonöt halottat csináltunk ma a muszkának. — Honnan tudod? — Megszámoltam szürkül étkor, ott ölelgetik a drótot, némelyiknek nyitva a szeme. Úgy világit, mint a macskáé. Most is látszik! — Meddig buszuk még? — Mit, te? — Hát ezt a nyomorult életet. — Barátom ... —-Van cigarettád? adjál egytt — Ki kellene csúszni. — Hova? — Hát a dróthoz ... — Minek? — Megmotoztunk a múltkor egy halottal — — tele volt a zsebe ezüstpénzzel. — Hát aztán? — Hátha most is találnánk. Meg szivart. Ezek most azt szívnak. — Oszt mit csinálnánk a pénzzel? — Szamár vagv, komám. A csörgésére a bika is niegjámborodik ... aztán meg ... aztán meg... Isten tudja, mire lenne jó, de hoev jó volna, az biztos. — Ágyú? — Az. — Megint bolondoznak — — messze vót! — De az angyalát... A sötét éjszakában távoli villanásokat sistergő dübörgés követett. Gyorsan egymásután. Mint szürke patkányok, ugv húzódtak' meg az emberek a földi urasokba. A vizes, hideg lyukakba. Á riásztgatás lassan elfogyott. — Hideg van. ÖT 167ÍJ./1/H/25 I 1 EW-YORI-bais KÁMÜ-ha P Gheríicarjiol és Raire-íröl expressgőrösőky. | AUSONIA épr. 4. BERANGARIA épr. 13. M AQUÍTANÍA ápr. 6. ASCAN1A épr. 19. $ CARONÍA ápr. 12. MAURETANIA ápr. 20. | június első fe’ében van a másod:k tnrralmájiyút » az Észak-Amerikai Egyesült Államokba, f! Tartam: 30 nap. Ár: 1.200 vagy 1.600 RM. á Felvilágosításokkal szívesen díjmentesen axolgii a CllNAED LINE 1 Praha M, Yáclavsiié fiám, 58 Í$ Telelőn: 27501 Távirat: Cttnnrd Prng. — Táncoljunk egyet. * Egyhuru hegedű céirnavékonv lil-nkre pöfögött az agyagos sár a bakók papír bakancsa alatt. Duhaj böffenések szákiak ki a drótot ölelgető halottak felé. A lövészárok mámora, mint valami hernyó, úgy mászott végig a cikk- cakkba futó töl-Miasadékon. Mindönkiit megérintett Egyet sem hagyott ki és keserűen húzódott furcsa nevetésre a szájuk. — Megjött a posta! — Hazulról... A rózsaszín papírra Írott semmiségeik üar- xN.cn vágták a duhaj gondolatokat A lehajtott fejek alázatos csöndjében csak a szemek szikrázó tüze lázadozott! — A főhadnagy urnák nem jött levele? János meglepetten fordult a paraeszt-tenyeres, szelíd, szomorú, legényre. — Kitől jönne ... nincs nekem senkiin! Semmi szomorúság, vagy lemondás nem volt a hangjában. Inkább könnyűnék ér este magát, hogy nem hozott a szivén aggódás-- köveket. Ékmilf évei, mintha nem is tettek volna. Neim voltak vágyai sem — kiégem emberekkel közömbösséggel váltott tekintetet Testi kényelmetlenség meg sohasem' bántotta. — Jő is akkoT a főhadnagy urnák! Nem szomorkodik... nem bánkódik! Hej!... ha engem úgy megsegítene az Isten, hogy a szemébe nézhessek a Marinak, hogy odaborulhassak az édesanyám gyönge vállára, hogy az apám, a szigorú, mogorva apám, aki csak ütött és vert... a kezét megcsékoihatlnám... ha rám ugoraa még egyszer ... egyetlen egyszer a nagy fehér kutyánk ott a kis kapuban, a mi udvarunkon ... hej,; csak egyszer .. csak egyetlen egyszer ... főhadnagy ur ... akár mindjárt meg is halnék utána!... De nem ... innen nem szabadulok meg soha ... ebbe a büdös gödörbe az Isten bele »e tekint ,.. muszáj... muszáj itt veszni. Csak*’ •eTyszér... á ki® ház ablakát megkoceamta- ni... csak egy rendet vágni a búzaföldeken ... csak egyszer ... a kis kapuban . <, rám ugoraa ... hej! Ezen az éjszakán János ágya a leggonoszabb tövisekkel volt bélelve. Vörös foltokban ült homlokára a vágy a legény szomorúsága után. Hosszú idő óta az első visszatekintése volt ez a múltba és borzasztó hideget érezett. Egyszer csak képzelete homoksivatagjára építeni kezdte a falut. A szülőfaluját. Szépen egymás mellé a házakat az ueca, a széles uc- ca két oldalán. Ott, ott viszi az öreg édesanyja nagy fazékban a párolgó krumplit a malacnak ... vele kullog és bohóckodik Bodri ... hallja a fahasábok hasadásának fájdalmas hangját apja nehéz fejszéje alatt... A tanító ur, aki olyan szépen magyarázta az ó- betüt az ökör szeméről, hogy egyszeribe végleg odaragadt a kis agyvelőkbe... csak simogatni tudta őket Ott lovagol a fiatal gróf, csak úgy virít rajta az erő, tettrekószség... A fiatal, nyúlánk pap, milyen furcsára görbül, amikor a szer etet "barackot nyomja a pöttöm Jancsi ijedt homloka fölé... meg a ‘jegyző ur, apró kis harapós emberke ... mindenki szereti mégis ... No és Mézei... meny- hyiszer hallotta emlegetni a jóságát az édesapjától ... Onnan osztogatja a kis dombon öregedő, rozoga korcsmájából a szegény ember jókedvét! Hát az apja, az anyja sírja. Vájjon nem törülte-e még el a gaz nyomtalanul? A kis Rádiódéi es ház magasba szaladó kéménye! Ezerféle poézis-virágók.., hol voltatok eddig? János szépen sorjában összerakta a virágcserepeket egymás mellé és öntözgette naponként az emlékezés, a vágyódás forrásából meritettt tiszta ... langyos vízzel! X. És ismeretlen száguldással ragadta magával az id-3 Jánost! XI. , •— Menjünk haza, főhadnagy ur. Vége a gyöngyéiefcnek! Miikor az utolsó ember is otthagyta a ‘írott szikluodut... a nyomukba lépett. XII. Tavaszba indult a természet, amikor hónának kínlódása után elérte a várost a rongyos katona. Az uceán uj királynak hozsannázóit a tömeg. Rikító vörös vásznakból bődületo- sen nagy torz fej éktelenkedett ki. Közvéle- ménygyártás f-o’yt tankok mögé akasztott Leninnel. Szóba se álltak vele. Sietett biztos, bátor léptekkel. Haza. Emberek, ismerős jó emberek szemébe nézpi. Csak egyszer, mielőtt visszamegy lem ttöszatn mártém 80, szombat. 27
