Prágai Magyar Hirlap, 1929. március (8. évfolyam, 51-75 / 1974-1998. szám)
1929-03-24 / 71. (1994.) szám
12 ’PPZtGS'A^AfitaSR'HtttMR TAVASZI Most nyugodtan idebiggyeszthetnék egyikét ■méla költőd idézetet az Írásom elejére, ha kicsit élelmes lennék és volna érzékem a precizitáshoz. Elvégre a tavaszról lesz szó, erről a finom és kul-áns árucikkről, amit a költők Így márciustól kezdve en gross mérnek ki a közönségnek, jámbusokbcm és hexameterekben, egyremésm, nagyszerű kivitelben. Mm mér különben is tradíció, hogy a lapok az első napsütéses hét végén legalább egy kökör- csimzagu elsöhirrél jönnek ki, ha már poétára nem futja, mert az eseményeket regisztrálni kell, tudatni, közhírré tenni, hiszen lelkiismereti ens ég lenne ekkora eseményt elhallgatni, akár feledékenységből, akár tapintatból, mint egy sikkasztást, vagy egy uccrn botrányt. Az újságírásnak sémái is varrnak és mától kezdve visszatapozm ötven évre, minden újságban egyforma elánnal vannak megírva a hírek, melyekben Indául adatik a szin- ■i ár sutot jövetele, vagy távozása, az ibolyafa- Imszió tömsz, a hideg, a kánikula, vagy az árvíz, amelyhez hasonlóra rendszerint a legöregebb emberek sem emlékeznek vissza . . , Persze, aztán sokszor az is megtörténik, hogy a lap lekésik, „lemarad’‘ a hírrel, nem is tudni hogy, csak mire megírni készül, Plisz- szé Lajosivé mér régen kinn futkároz a napos korzón és szirupmosoUyal köszönti a barátnőit: Szervusz drágám, hogy vagy, jaj oly fámáit vagyok, apropó, Markovicsnál voUam as nj tavaszi- kosztümöm miatt. A gyerek jól van? igen erről jut eszembe nagyon fess fa- zónokal Iáikon, egészen sima . . . Ma délelőtt vettem a kabátomat és elindultam sétálni. Nem a belvárosban, az csak télire való, amikor szükebb a gondolat és -az emberek úgy összebújnak valósággal, egymás melegére utálton, mint a juhok aj akot- hm. Nem pesszimizmusból mondom, nem akarnék senkit megrontam, de a tavasz ha egyebet nem is hoz, de legalább a gondolatok és a reménykedések határvonalait tágítja. En ugyan azt tartom, hogy a bánat és a nyomorúság tavasszal olyasfélekép‘ néz ki, olyan szerencsétlenül, mint egy ócskapiac a ■napsütésben, még nyomorultabban és kUá- tástalmábbul, mint télen a ködben. Ez a felfogás különben szerencsére nem általános, egyénenként változó, tisztára fizikai és lelki diszpozíció dolga. — Én tehát a külvárosban sétálgattam, ahol senkit sem ismerek és mégis otthon vagyok benne, mert valahány városnak a külvárosában jártam, az mind egyforma volt, létekre, formám, hangra, pocsolyáira és s-zurtos gyermekeire. Ott balra, — meg- eslcüszöm — egy idősebb házaspár lakik, a fér fi. díjú ok volt az iktatóban, hét malmot, nevelnek, a háromlépésnyi kiskertből kifutja a ■ kösd és öl éve gyűjtik az iratokat az álkim■ polgárság, meg a nyugdíj miatt. Ezen a másik kis házon látszik, hogy nagylány van otthon a nyitott ablakon keresztül egy sötét kis vendégfogadó szoba leheli ki nehézszagu lélek- zetét, esz asztalon boráé plüsmbrosz, csipkéiért tővel, egy kisasztalon két sárgámfalcuM. mrertyatartó és biztosan minden szombaton niegfürdsztök a gyerekeketL Egy másik ablakon szőke lény néz ki, takarítás- utáni elégedett, mosollyal, valószmű- ieg részt vesz valamelyik újság szépségversenyében és ünnepek élőit a kis füszerboUban segít, ka sok a dadog. Gramofonjuk is van-, mii nett család. Az wcca végén favágók és mosónők laknak, kis kamrákban, a kis porhmyós házak előtt rendszerint három deszkából tákott palánk, az obiigát felír ásókkal, az uccabeU gyerekek irodalmi megnytkstlcozá-mival: Jiátha eladó”, rogy ,JK.otyuga Laji 5, 5, 5”, ami a Laji tanulási képességeire és iskolai előmenetelére vonatkozik. A mrkm korcsma, csapzott. függönyökkel, a: egyik ablakban friss márciusi körözött, friss tavaszi legyekkel körítve, két óriáskifU glóriáin alatt. A korcsma előtt nagy tér, pocsolyád, szénaszagU; vásárkor lovak és tehenek szállodája. Most is három ló zabái csendesen a sárga melegben, az uccagyerekek versenyfii fást rendeznek köröttük, amorman a szap- pmigyár pöfékel meleg párát az egész tájra, valami kedves, zümmögő zsongás vibrál a levegő ben és két hazabaktató falusi menyecske barkaágait ringat a kezében,. Mindez, mondom az újságok híradásai előtt volt, így, járni a felfedezés előtt, csendben, jött magétól, mint, az öregség és mint minden., ami a nagy kend szerűn,t igazodik. HaMom, Parisban még nem. alakult ki a tavaszi, divat, még kísérleteztük, karcsú, va,gy kövér, angolos rmgij franciás irányzat maradjon, Patou-lcék helyeit n Paquin-sárga dpfekkel, vagy kmonövdl, a tudósítók még nem, mernek nyilatkozni, mint, a napilapok, akiit csak a kész, a befutott ta- ■r'csz megérkezését, regisztrálják, kicsit késve, amikor i,delem, messzi, az akácfa-uccuban Emlékezés Bárkán Irta; Saltane PeíroH SuHane Petrofl, Ráeső Petrotf tá homoknak, Bulgária több Ízben volt miniszterelnökének neje, ma egyike országa legnépszerűbb írónőinek. A nemrég elhunyt kassai származása nagy drámai művésznőről való csevegése közönségünket bizonyára érdekelni fogja. Bárkány Mária!... Ez--a név a visszaemlékezések egész özönét kelti bennem életre---- Lehu nyom szememet és gondolatban újból végigélem első találkozásomat e magyar születésű nagy drámai művésznővel, aki annakidején az egész világ szivét, rokonszenvét és csodálatát meg tudta nyerni. Mihailoffnak, a Berlinben élő híres bolgár festőnek fogadóestéjén jöttem vele össze. Igénytelen külsejű, szerényen, de előkelőén öltözött, kistermetű uriasszony; egyetlen ékszere gyönyörű gyöngysor, — egy koronás fő ajándéka. Sárkány Mária korát nem lehetett meghatározni: talán negyven, talán hatvan év. Elsősorban tüzes, értelemmel és lelkesedéssel teli szeme kötőttte le a megfigyelőt, ügy magatartásában, mint társalgásában igazi nagyvilági hölgy. Az égjük vendég hozzám lépett és közölte, hogy szeretne velem megismerkedni. Asszonyom, nagyon meghatott figyelme, mely- lyel kitüntetett. — szólítottam meg. — Meglepődve hallottam, mily tökéletesen beszél franciául — váia zott Bárkány Mária — és midőn megtudtam, hogy bolgár, megvallom, hogy szivem őrömmel telt el. Mi magyarok Bulgária és a bolgár nép iránt a legmelegebb érzelmekkel viseltetünk. Úgy gondolunk az önök nemzetére, mintha az a mi nemzetünknek édes ' húga volna. — És nincsen távol az igazságtól, asszonyom,— válaszoltam — hun és tatár vér csörgedezik mind két nemzet ereiben; ezenkívül mai közös sorsunk is összeköt: egyformán igazságtalan és tragikus. Hosszabb szünet következett, mindketten akaratlanul is mélyet sóhajtottunk. Bárkány Mária legyintett egyet a kezével: — Beszéljünk másról, igyekezzünk vígaknak lenni. Szeretném önt viszonlátni; minden vasárnap otthon vagyok. Nem áldozná-e föl egyik délutánját egy öregasszonynak, áld ezért nagyon hálás lenne? — Áldozatról szó sincsen! Ne felejtse el, hogy idegen vagyok Berlinben és hogy minden barátságos szó valósággal a szivemet melegíti föl, — válaszoltam neki és búcsút vettünk. Türelmetlenül váriam a vasárnapot; alig volt négy óra, elmentem Bárkány Máriának a Kur- fürstendammon levő lakására. A nagy ebédlőben,'virággal és csemegével megrakott, asztal körül mintegy Hz vendég ült. A társalgás vígan folyt és miután megteáztunk, átmentünk a fogadószobába. A termek sorozata, tele a nagyszerű művésznő felejthetetlen emléktárgyaival, valóban meglepett Az első szoba falai szinte fedve voltak arany- és ezüstlevelü babérkoszorúkkal, széles szalagokon az adományozó híres emberek és fejedelmi személyek nevei. Az orosz cári kétfejű sassal diszitett gyönyörű köszörű azonnal megkapta figyelmemet a egy orosz nemzetiszinü szalagon a kővetkezőket olvastam: A nagy és nemes művésznőnek, Bárkány Máriának — csodálata és hálája jeléül, Mária n agyhercegnő. — Szerénytelenség volna-e, ha arra kérném, hogy elmondja nekem, milyen alkalomból kapta ezt a koszorút, — kérdeztem a művésznőt, — ugyanis a nagyhercegnőnek szófiai tartózkodása alkalmával bemutattak. Bárkány Mária mosolygott : — ő, az egy egész hosszú történet! Félek, hogy untatni fogja önöket, ha elejétől végéig elmondom. Egyhangúlag az ellenkezőjéről 'biztosítván őt, köréje telepedtünk, mire a művésznő szokott köz- vetetlen modorával és elbájoló hangján a következőket mondta: — Sajnos, sohase tudtam jól megtanulni franciául; egyrészt ez az oka annak is, hogy a nagyvilág előtt sokkal kevésbé vagyok ismert, mint kollégáira Sarah Bernhardt és Eleonóra Duse. Életpályám javát Angliában és Amerikában töltöttem, mert az angol nyelvet tökéletesen bírom. Az orosz-japán háború alkalmával egy három- hónapos londoni szerződésem fáradalmait kipihenni Nizzába mentem, hogy ott a Cőte d’Azur ragyogó napfényében sütkérezhessen!. Alig érkeztem meg szállómba, beront hozzám az egyik alkalmazott: „Asszonyom, Mária Pavlovna nagyherceg- nő őfensége beszélni akar önnel, lent várja a fogadóteremben.“ Egy szempillantás alatt, felöltöztem és a ifogadószobába siettem, ahol a nagyhercegnő idegesen, fel és alá járkálva várt reám. — Mennyire örülök, hogy megérkezett! —• szólt már minden kisgyerek tudomást veti róla, hogy az wj márciusi fazon jelentéktelen változtatásokkal a régi: zöld alapszín, lila kökörcsineteket és uj reménykedésekkel tarkázot- trn, tavaszi ruhagond, fakereskedők szénfekete elbusulása, liptai túró, hu-svéti nagytakarítás, stb. stb. A. tavaszi reménykedés olyasféle, mint a bárányhimlő: mindenki, átesik rajta. De néha tényleg be is váltja, amit ígér. Olvasom,, hogy az uj pesti- hóhér a napokban, - talán az első tavaszi napon — vizsgázott le a tudóin anyából. Nagy sikere volt. Lám, neki jól kezdődik és ezt jó tudni. Elvégre, még mi/n.d- nyájmkat érhet öröm. Sz. Nagy Mid. hozzám a nagyhercegnő barátságosan fogván meg mindkét kezemet. — Ma este egy nagy jótékonysági ünnepet adunk a Távol-Keletén szenvedő sebesültjeink javára; szükségünk van egy nagy névre és tehetségre, hogy ünnepünknek több fényt kölcsönözzünk. Segítsen rajtunk és dallamos hangján szavalja el nekünk Hevesvérű András történetét! Egy lépést hátráltam ée meglepődve szóltam: „Császári Fenséged .elfelejti, hogy nem tudok franciául szavalni és hogy rosszul fogadnának, ha németül beszélnék. “ — Dehogy, dehogy, — kiáltott fel a nagyheeeeg- nő — itt a nemzetközi világ kellős közepén vagyunk és Masséna András annyira megható története bizonyára a nizzaiak szivéhez fog szólni. Beleegyeztem a nagyhercegnő kívánságába és amint eltávozott, azonnal hozzáláttam a költemény lelkiismeretes ismétléséhez. Néhány órai pihenés sszaadta erőimet ée a szükséges szellemi rugékonyságomat. öt óra tájban a nagyhercegnő komornyikja egy gyönyörű rózsaszínű crépe-ruhát hozott, valamint egy nagy bokréta szép orhideát és jelentette, hogy & nagy- hercegnő személyesen fog értem jönni hintóján, hogy az operába vigyen. A színház zsúfoltságig telt meg, egymás hátán az arisztokrata társaság és a közönségéé halandók. Az előadás elsőrendű volt: a világ legnagyobb művészei örömmel működtek közre e jótékony ünnepem Végre én is sorra kerültem; nyugodtam léptem a közönség elé, meghajtottam magamat ée elkezdtem németül: Andreas dér Wilde ... Még a címet is alig mondtam ki, midőn fülsiketítő füttyök nyelték el hangomat; rothadt gyümölcs és romlott tojások repültek felém- A J közönség ideges lett és kezdte a nézőteret elhagyni. Hiába iparkodott az igazgató, hogy az elégedetlenkedőket lecsendesitse: hangját elfojtotta az orditozás és fütyülés. Szinte kővémeredten álltam meg, majd rászántam magamat öltözőmbe visszavonulni, hagy a színházat mielőbb elhagyhassam. Ajtóm előtt találtam Mária Pavlovna nagyhercegnőt, aki meg- kaíottan ölelt meg: „Istenem, milyen hibát követtem el! Elfelejtettem a műsoron megjelöltetni, hogy ön nem franciául fog szavalni, hanem német nyelven mondja el a napóleon' nagy idők egyik legszebbik epizódját. Ne haragudjék, minden el van már intézve, szárnysegédem ée as igazgató a közönségnek már megmagyarázták a tévedést. Menjen nyugodtan vissza a színpadra.** Kérésnek sohase tudtam eBentáHni: könnyeimet letörültem, egy kis rizspor és újból a lámpák elé léptem. Mély csend fogadott. Nyugodt, de erélyes hangon elkezdtem: „Audreas dér Wilde ...** A csend tovább tartott. Egy pillanatnyi szünetet tartottam, azután végig elmondtam Hevesvérű András szép történetét. — Bárkány elhallgatott Kérleltük, nem mondaná-e el nekünk is ezt az érdekes költeményt A művésznő nem sokáig kérette magát, hanem fölkelt és az ajtófélfához támaszkodván, ifjú tűz szökött szerűébe, arca egészem uj kifejezést nyert, és bensőnkig ható érces hangon szavalni kezdett: Nizza környékén, egy kis faluban valamikor régen egy gazdag paraszt lakott, egyetlen fiának neve Péter volt. \ falu vendéglősének leányát Máriának hívták. Péter és Mária gyermekkoruk óta szerették egymást, el voltak jegyezve és eskü vőjük már a küszöbön állt. A vendéglő háziszolgája, András, kit hirtelen természete miatt Hevesvérű Andrásnak neveztek, őrülten szerette Máriát és Péter elleni haragja és féltékenysége nem ismert határt. — Sohase kapja meg Máriát, — mondogatta — inkább megölöm! Egy szép este Péter napnyugta után a főidőkről hazatérvén, betért a vendéglőbe pihenni és menyasszonyát meglátogatni; szerelmükben elmerülve nem vették észre Andrást, aki a terem végében álldogált. Péter beszélt: — Már csak néhány nap választ el a boldogságtól, amidőn Isten előtt egybekötvén, örökre egymásé leszünk. —: Ezt sohase fogom megengedni, inkább meghalsz! — kiáltotta András, késsel rontván Péterre. Mária egy nagy sikoltással vőlegénye elő vetette magát, amitől András kezében megremegett a }>enge és Péteren csak könnyű sebet ejtett. — Nyomorult rtrilkos! — kiáltották a jelenlévő parasztok, Andrásra vetették magkat, lefegyverezvén, megkötözték és a csűr végébe lökték. — Holnap elviszünk Nizzába, ott majd ellátják a bajodat! — mondogatták neki, azután rázárták az ajtót. Napóleon, hadserege már régóta elfoglalta volt a Cőte d’Azur eme. részét, de az ostromállapot még fennállott, a hadbíróság még ítélkezett és igy András sorsa meg volt pecsételve. András összekötözve fekydt a szalmán: lelkiismereti furdalás és az a tudat, hogy nemsokára a bitáfára kerül, nem hagyták nyugodni. Feljött a hold és sápadt sugarai bevilágítottak András szomorú lömlöcébe. Bo. íadya látta a hajnal első sugarait, melyek neki a végzetes óra közeledtél; jelenlették. Kétségbeesés töltötte el szivét. Egyszerre csak nyílik az ajtó s a hold sugarai megvilágítják Mária szép arcát és fekete haját. Csöndesen közeledik, ráhajlik Andrásra, elvágja kötelékeit és fülébe súgja: „Eridj, András, menekülj, tudom, hogy nem vagy rossz, szökjél meg és legyen belőled derék ember!** András a leány lábához borult: „Mária, angyal vagy! Köszönöm, esküszöm, hogy más ember lesz belőlem; de Ígérjed meg, hogy első gyermeked keresztelőjével megvársz engem. Visszajövök, hogy meglátogat Gyárigazgató é* tárafolajdonoe barátom (40 évas) rémén megfelelő feleséget keresek. Fényképéé ajánlatokat „Merkúr" jeligére * kiadóhivatalba kérek, Diszkréció bratositm. salak és a gyermek keresztapja legyek.** így mólt ée eltűnt a sötétségben. Eltelt egy év, egy szerelemmel és boldogsággal teK esztendő. Péternek és Máriának fia született. — Ideje volna a kicsikét megkeresztelni — szólt Péter. — Nem, — válaszolt Mária — váriak meg Andrást, ő lesz a keresztapja. Egy szép vasárnap kopogtatnak az ajtón. A* ajtó megnyílik és ott áll tündöklő egyenruhájában Napóleon hadseregének egy délceg szafeaoEveeető- je. ... — András! — kiáltottak föl egyszerre Péter ée Mária. — Igen, én vagyok, — szólt András — visszajöttem, hogy boldogságtokban osztozzam és keresztfiamat megcsókoljam. Péter és Mária meghat ottan nyújtották feléje az ujszülöttet. További tizenöt év amit el és Péter elhagyta volt ezt az árnyékvilágot. Mária teljesen a kis Andrásnak szentelte magát A napóleoni harcok hősi regéivel altatta el gyermekét, aki ezek mellett nőtt fel, belőlük éh. A kis András tizenöt éves lelt — Anyám, — mondá egy szép napon — ideje volna keresztapámhoz mennem, hiszen tudod, hogy vár engem! Az anya vérző szívvel egyezett bele. A következő reggel a fiatal András, hátán batyuval és ajkán mosolygással, kilépett a kapun. Bátran ment Napóleon hadseregének táborába Alig lépte át az elsőöreök első vonalát: — Állj! Ki vagy? — Keresztapámat keresem, András szakasz- vezetőt! — Mi a neve keresztapádnak ? — Mi a neve? ... Andrásnak, Hevesvérű Andrásnak hivják... — Fogjátok el ezt. a fint, hiszen ez csak egy kém! Hívjátok össze n haditörvényszéket és holnap hajnalban hadd érje el őt a kémek sorsa! A szomorú bir hamar Mária füléhez jutott őrjöngve fut a francia táborba: — Az Istenért, nem kém az, csak az én fiam. aki keresztapját keresi! — De hát ki a keresztapja? Nincsen neki neve? — Hevesvérű Andrásnak nevezik, más nevél nem ismerem! — feleli Mária. — A kém anyja megbolondult, — jelentették ki a katonák. leszállt az éj. Fájdalom és félelem mardosták a szegény anjra lelkét. Imádkozott: — Uram Isten, tégy csodát, hiszen te tudod, hogy fiam nem kém! Hajnalodik, a haditörvényszék összeül; előlép a kivégzéshez vezényelt szakasz, hozzák a kis Andrást, odakötőzik egy cölöphöz ....... Egyszerre po rfelleg tűnik föl és a délvidéki nap sugarai vágtában közeledő katonatisztek fényes egyenruháján és sisakjain verődnek ragyogva vissza. Néma csend. — Masséna tábornagy és vezérkara! — sugdossák egymásnak a katonáik. A csapat élén egy fényes katonatiszt, lobogó tollforgőval. — Mi történik itten? — kiáltja hatalmas hangján. Az egyik tiszt bátortalanul válaszol: — Egy kémet fogtunk, most fogjuk kivégezni. .. Mária a porban vonszolja magát a tábornagy lováig: — Irgalom, Nagyur, irgalom! Ez nem kém, ez csak az én fiam, aki keresztapját. Hevesvérű Andrást keresi!... Masséna tábornagy leugrik lováról: — Mária, Mária! Hiszen én vagyok Hevesvérű András! — kiált föl, megölelvén keresztfiát. — j Gj7ertek karjaimba, hiszen, oly régóta kereslek!.... ' & Bárkány Mária már régóta elhallgatott, de a szobában még mindig mély csend volt. Lelkünk elkalandozott a régi szép időkbe, amidőn m ég a vitézség, a nagylelkűség, a lovagiasság uralko- ■ dott... Midőn a művésznő mosolyogva folytat la elbeszélését az őrjöngő lelkesedésről, melyet ez a történet a nizzai közönségből kiváltott, az a/, érzésem volt, hogy egy szép álomból ébredek es bevallom, hogy őszinte, mély sajnálkozással teltem vissza a szomorú és sötét jelenkorba. Tartozás — 14 feleségemnek tartozom mindemül, amim van. \ — Én is. Mindazt, amivel tartozom, a feleségem vásárolta. Halásztörténet — Miből tudod, hogy a férjed tényleg halászni megy, ha soha egyetlen halat sem hoz hasa. — Éppen abból. Múzeumban — Szóval, ez Minerva f — Igen. .... És a mellette levő ember, ac a férje? — Dehogy. Minerva nem voll férjes, — /w- tízen a Ixhcscsség isten-asszonya veti . . * If8t mMm M, inrtnmy.
