Prágai Magyar Hirlap, 1929. február (8. évfolyam, 27-50 / 1950-1973. szám)

1929-02-03 / 29. (1952.) szám

1999 foVnrilr 8,

MOZAIK

írja: Zólyomi Dezső

INNEN ÉS TÚL A „SZAKADÉKON"

Budapest, f&bwuár 2.

Magyarország kormányzója — mint ismeretes — Máriáit Miksát, a Budapesti Újságírók Egyesületének (ét nejnsokára az Otthon írók és Hírlapírók Körének is) elnökéi hírlapírói működésének negyven esztendős fordulója alkalmából a Magyar Érdemkereszt

11. osztályával tüntette ki. A magyar ujság- iróUtrsadatiom ezt' az alkalmat arra hsznMta fel, hogy Márkust, akinek jubileuma egybeesik halvmuuiik születési évfordulójával, ro~ gaszkodmának, szeretedének minden ünneplés megnyilatkozásával ölelje magához. De kivette a részét ebből az ünneplésből a magyar közéletnek minden számottevő tényezője: a kormány, a parlament, a székesfőváros és a gazdasági élei mi nden ága, úgy, hogy ez a laJcotna, amelyei Márkus tiszteletére múlt vasárnapon rendeztek, úgyszólván az egész ország megnyilatkozása volt Márkus Miksa és rajta keresztül az egész magyar sajtó mellett.

A háború és az azt követő szomorú tiz

esztendő sok mindent elsöpöri, ami ezelőtt nagynak, megdönthetetlennek látszott. Elsöpörte a magyar sajtó egykoron óriási tekintélyét is. Évek keserves munkájára, minden agysejt erőkifejtésére, mindem önérzetre, büszkeségre, kemény akarásra, megalkuvást nem ismerő elszántságra volt szükség, hogy a magyar sajtó visszaszerezze azt a helyei, amely őt az ország közéletében méltán és joggal megilleti. Márkus Miksáiról még ellenfelednek is — meri ellensége nincsen — el kell ismernie, hogy tiszta tollal, tiszta kézzel és tiszta meggyőződéssel harcolt és karcol a magyar újságírók érdekeiért. Mindig az első vonalban állott és a maga súlyos, de szeretetreméltó egyéniségének I ei áldozáséval, sohasem sebezve, mindég csak sebeket kapva, állott szemben azolcicsal az áramlatokkal, amelyek a magyar újságírót működésében, elejtsen támadtál:, nem egyszer pusztulással fenyegették. Hogy a magyar újságíró ma újból megbecsült és elismert munkása a közéletnek, az nem kis részben Márkus Miksa türelmének, szívósságának, határozott fellépésének és talán főként nagyszerű diplomáciai érzékének köszönhető. Meri a jó újságíró jó diplomata is. Csakhogy ómig a hivatásos diplomata a fülével lát, az újságíró a szemével és cáriig a diplomata eleme a levegő, az ujsáiróé a világosság. A diplomata a csendet és a homályt szereti, az újságíró álele a mozgás és a fény, amelynek sugaraival rávilágít mindenre, amit titkos kezek a sötétség fátyolá- val szeretnének elborítani.

Márkus Miksa erős és bátor kézzel tépte 'darabokra azt a fátyolt, amelyet az elmúlt

esztendőkben az elvakultság, a hatalommal való visszaélés igyekezett a sajtóra borítani és ma a magyar sajtó ismét ott áll a maga helyén: a nap fénylő, melegítő, érlelő sugara nak tüzében. Az ő kitüntetése megelégedéssel és büszkeséggel tölt el mindnyájunkat, akik magyar szóval és magyar meggyőződéssel szolgáljuk a magyar élet és kultúra ügyét.

A kormányzói elismerés Márkus Miksát méltán érte, de úgy érezzük, hogy ebben a kitüntetésben azt az újságíró társadalmad is megtisztelték, amely Rákosi Jenőt, Légrády Ottót, Csatliay Ferencet, Vészi Józsefet, Ágai Bélát, Kóbor Tamást, Lenkey Gusztávot, Miklós Andort és az utóbbi esztendőkben Mi- lotay Istvánt, Tóth Lászlót, Kőd,ár Lehelt, Zsilinszky Endrét, Salusinszky Imrét, Pethő Sándort és Kun Andort adta a nemzetnek.

És ennek egy ember örül a legjobban és erre egy ember a legbüszkébb: Márkus

'Miksa. . „

— Ahol az alvó oroszlán is pánikot kelt Ka>posvárról Írják: A somogyinegyei Jákó községben a múlt héten vándorcirkusz ütött tanyát Nagy szenzációja volt a cirkusznak egy szegény, sovány, de azért egy valóságos oroszlán. Előadás után, amikor a falu népe özönlött hazafelé, egy 14 éves fiú elkezdte kiabálni:

— Elszabadult az oroszlán, jön az oroszlán, vigyázzanak, mert mindenkit megesz!

Egyszeriben üres lett az uoca és csakhamar előkerültek a jákói puskások. A házpadlások szellőző nyílásaiba, a havas fák tetejére mindenüvé jutott egy vadász. Szenvedélyük tűsében várták a puskások az elszabadult oroszlánt, de az bizony csak nem jött. Végre az egyik vadásznak eszébe jutott, hogy szólni kellene a cirkuszigaz- g.-:tónak az eset felől. Amikor álmából felverték a cirkuszost és utánanéztek az oroszlánnak, kiderült. hogy az ketrecében szomorúan ezunnyado- zott és örült, hogy nem háborgatják. Az bizonyos, hogy a jákóiaknt a szomszédok most sokáig fogják bo -//.•:ntani az oroszlánvadászatta.L

Csehszlovákia egyetlen szépirodalmi képes hetilapja a

K^nes M<ét

megjelenik minden hát csütörtökjén

Irta: MÁRAI SÁNDOR

í. 1

Mint aiká atott teroakadt a hid: (tatom Szer Lajos király hídja) aruk) biztosan já>rt-kwM á a kiót part között, — az „étet és irodalom köt partja között, a búd, az összekötő ösvétr szakiadt ed az iró adott s minit a zuhanás kezd, {MÍLtemaftobam, a végzetes aktus iucidura lator vaíhimában, úgy ocsúdik föl az irodalmát kábult sétájából hogy szaftod ék tátong léptei előtt, hogy levegőben kallódik, se gyökere, se plafonja s a parton közönnyel sietnek tovább az éleit figurái és nem dob a zuhanó fedé senki kötőiét. Valami okúik lehet nekik erre az élőt figuráinak, üzleti gyűjtőnéven a publikumnak, hogy nem dobnak köteleit a halódó irodalmár fedé. valami okuk lobéit nekik erre, hogy nőm sietnek uj hidat verni a szakadék fölött, ami a publikum s az irodalom között tátong feneketlen és közönyös mélységeivel. Az ember beleszédüli, ha födéje hajol

— óriási mélység ez ée nagy távlat s a csodálatos csak az, hogy mindenki innen és túli botorkál rajiba, de magáról a dologról senkii nem beszél A „szakadékéról közben rengeteg szó esik, — de nem az igazáról, nem a végzetesről, amelybe lassan mind belebukfencezünk

— hanem arról a másik, kasírozó!t, papírmasé szakadékról ami áll’iitókig a „hivatalos*" és a „másik** Irodalom között fölszakadiL Ezzel a papírmasé' szakadékkal végezzünk gyorsan: annyira nem fontos, annyira csinált, annyira másod rangú, problémának is az, szakadéknak is az, se konzekvenciája, se igazi visszhangja s a legszűkebb érdekelteken túl nem érdekel egy lelket sem. Ez a „szakadék** alfája és ómegája az ős-harcnak, ős-differenciának generációk között, örök és természetes, mini az ember s nem merném állítani, hogy éppen ma, a háború után kiélezettebb, mint volt valaha. A fiatalok nem közeledtek az öregek ideáljaihoz, ez biztos, mert hátrafelé járná nem tud az egészséges ember, — de ha úgy nézzük, mintha az idős, a „felelős** generáció, talán éppen felelőssége szörnyű tudatában, közeledő lépéseket tenne a ma problémái felé. Valami rajongó rohamról, ahogy «z Öregek a fiatalok megértésére sietnek, persze nincsen szó, — de az az összeül ora&ofló, Ínségünkben egvmáshoz kőzetté r- deítu idő bizonyos avamít-garde-izmuaa kényszerűn azt a másik generációt ás, amely eddig gőgösen inára muros figyelte az ifjak kapu- döngetéséti Kassák Lajos kőin yvei ma fogynak Magyarországom; nem veszedelmesen, de mindenesetre utat vertek a publikumhoz, (a polgárt publikumhoz, mert könyv-vásárló ma nincs más). Rerzeviczy Albert és Rákosi Jenő, hogy két tisztelt nevet említsek, egészem biztosan, hogy ma, 19‘29-ben, a maguk közeledési szféráin belül közelebb állanak Adyhoz, föl tétten jóhiszemű ítéltet ük ma inkább tudja élvezni és értékelni Adyt, mint ahogy a busz évvel ifjabb Rákosi és Berzeviczy húsz év előtt az ifjú Adyt láttáik, támadták, nem akarták, félreértették. Bocsássák meg, ha, 'kitűnő tisztelettel, nevüket idecipetem: de éppen ők kelten, kik oly sok meggyőződéssel és buzgó haraggal exponálták magúikat anno 1910 előtt s után az „uj“ költészet elten, micsoda enyhüléssel, tatán vigasztalan, tatón vigasztaló enyhüléssel Lapozhatnak ma egy Ady-kö- tetet! Nem, a „szakadék**, -ami fölött recseg a nagy kereplő, nem igaza, problémája a magyar szellemiségnek, nem lényeges, dehogy is tragikus! Nem Lehet az, meri nincsen „hivatalos** és nincsen „másik** irodalom; csak jő é3 rossz írók vonnák, csak jó és rossz irodalom van s a „hivatalos** lehet jó, ha jó s a „másik** Lehet ugyanis rossz, ha rossz — hol itt a probléma tovább? Asztaltársaságok viszonya egy7máshoz nem Lehet a magyar szeltem; élet válságának igazi ökia.

' A válság itt van: maradjunk idehaza, a magyar könyv nyehterülletén, nézzünk elfő-, i^uílatiamul magunk köré s mindenben meglátjuk a mély, valóságos, izgalmas válság tüneteit, az igazi, a tragikus szakadék leélt partiján. Nehéz megfogalmazni: vannak iirók, könyvek és könyvolvasóik idehaza; de igaza viszony publikum és irodalom között egyre Lanyhát- Íján, egyre fá&u lilábban van, ha van,

II.

Túlzás és téves lenne állitani: a publikumnak ma nem kell irodalom. Túlzás és téves Lenne állítani, hogy kell neki. Maga se tudja, hogy* van vele. Valami fonyalgó viszony ez, kihullt gyöngédség egy régi szenvedély iránt, ami nem nyújt már seázpercentee élményt és nem dobogtatja a szivet. A publikum másfajta élmény felé orientálódott (alább megkísértem definiálni ez uj élmény tartalmát és nevét). Nem igaz, hogy a kiadókon múlik, nem igaz, hogy a közönség könyvvásárló közönyén múlik. Legyünk őszintéik: a kiadók nagyjából kiadnak mindent, amit ki lehet adni. Nem igaz, hogy ,tehetségek elvesznek**, elkallódnak. Mindenütt csak azt láttuk s mindig csali azt látjuk, hogy a „tehetséget", amennyiben literáris, vagy művészeti természetű, kétség- télién ül kfinvBorázzáík a lehetőségig, de „elvesző jteoiii" éprven olyan ikevétwé lehel, mint ahogy a „Szépség", a „Jósáig", az „Erő" nem vész ed, hanem hát a maga körében s érvényesül. A kiadók kiadják n magyar írók könyveit s azt hiszem, pan/borain informáílód- tem, mikor art mondom, hogy ma keresik a kiadók, nem éppen lámpásául és izgatottan,

# /

Alapítva 181X Telefon n.

\J s >

(fisra fi

fiveg, porceíláa

' %

/

KOSIG Ef FS-ntca 19* |

Négy választók. Jutányos árak.

de várják és keresik a jő kéziratot, uj, vagy regi iró igazán jó, vagy őszinte munkáját. Másrészről azt tótjuk, hogy a ma'^var könyvek megjelennék, de nem „mennek"; cammognak inkább; semmi nem „megy**, jó re- tenyok kallódnak és cammognak, nem mozdul a foltocskáról a dolog, ahogy ezt a német kiadó mondaná, akiinél szintén egészen nagy tojóik vannak odahaza. Légi ölteb b az „üzlet ' megy, de az irodalom an stich nem „megy**... S látjuk azt. hogy a magyar kiadó nem kap elég magyar kéziratot: igazit, olyat, amilyent vár. Ili hét elten, de mégis így lesz, mert nehezen képzelhető el, hogy miért ügetnek különben ily mohón és négykézláb minden valamirevaló külföldi könyv után, miért kiap- dosnaik sóvánan harmad- és negvednamgu francia, német, anrrol Íróknak valamelyest ,^sikert** Ígérő munkácskái után? A közönség vár valamit, a közönség keres valamit, a közönség ma is beállít a könyveséhez s fanyalogva azt mondja: „adjon valami jó könyvet ..." A könyves izgatottan továbbítja a kérést a kiadókhoz s a kiadók kapkodva kutatnak a jó könyv után: vaktában fordittatnak tücsköt-bogarat, keresik az árukazalban a szalui aszáJat, amibe végre belekajiaszkodhatnak. A kiadónak mindegy, mit ad, adna 5 romantikát éppen oly szívesen, mint a vaut gsr- deo-t, adna futurizmust és Kölderlinget, csak „menne", csak menne... A közönség vesz még könyvet, nem kell megijedni a kőnyvvá- sárlói düh méreteitől, de vesz, próbálkozik, keres. S mégis, a „tiszta" irodalom visszhangja, számokban a mélyebb hatásokban is felmérve, egyre gyengébb. A publikum megemeli előtte a kalapját, de unja. Az irodalom kezd az írók magánügye lenni —- 90kkal inkább az, mint volt bármikor, a multiban vagy félmultban. Ez már nem közöny, ez csalódottság ós fásultság. Nem rosszakarót és indolencia, hanem kimerültség. A magyar publikum utolsó nagy literáris élménye egyedül Ady volt. Mellette, körülötte el vész, elhalványodik minden kortársi; talán nem értékben, de biztosan hatásban. Ady még élmény volt, igazi, remegtek), generációk idegein ábhrzsergő, érzést és értelmet gyújtó élmény. Körülötte, mellette, utána a magyar ólet kölykezle a tehetségeket tovább; átüő ereje csak ennek az Egynek volt és maradt. A magyar „könyvsiker" hullámvonala ez a három név; Jókai, Mikszáth, Ady... Ha nem mérünk patiikamór- legen, találunk-e két halhatatlan epikussal egy értékű epikust a ma élők között; s ha Ady után sokáig lehetetlen volt s még sókáig lehetetlen lesz lírát inná Magyarországon, úgy marad Ady a legnagyobb ajándék, amit egy nép enmagánaik adhatott Mégis, hol van e szomorú évek „írója", a vétesz, az egyetlen, a közönség minden rétegéiben élő, a vigasztaló, vérdoribő, ágazságmondó, kinyilatkoztató? „Csak" itróink vannak, köztük ki tűnőek. Nincs „az" iró, mert nincs „a" publikum; csak könywásárlók vannak; az olvasónák nemeseik erszénye gyöngült, hanem olvasási kedve is; hitetlen, kedveezeget't, bizalmatlan olvasó ez a mai; az olvasó másfelé fordult el az irodaicaoíál és más élményt keres.

HL

Oly finnyás s agy hiszem, bonyolult, nehezen magyarázható s bizonyitható, amiről elég bátortalanul dadogok itt — ha nem tudnám ideggé) s értelemmel, hogy ágy van, itt van a válság az életünkben, nemcsak a „magyar lélek" válsága, hanem a lélek érdeklődési formáinak egyik legizgalmasabb válsága, az irodalom csődjének egyik nagy tünete. Nem merem követni e*t az érzést, akárhogy csábit, oly bizonytalan és bizonyiIhatatlan — nem merem kiadná a kéziből az apró tények séta- botját, mert az ut veszedeLnnes. Látom azt, hogy egyes könyveknek ma is van sikerük; egy könyv, amit így hirdettek, hogy „a közönség maga fedezte fel" (Markovira Rodias könyve), hosszú iddő után először mozdította meg egy pillanatra az olvasót, kézirőlikézire járt.. Ez a könyv (nem vitatkozom irodalmi értékel felől, melyeik kétségtelenek, egy nagy, komoly, rettenetesen komoly, megélt (tehát nem költött) élmény riportszerü előadása. (Ugyanígy „megy" valahogy még Zola könyvei közül a „Geauuiniai * — itt iá, Franciaországban is; beszámoló egy nagy eimtori élményről.) Azt látom, hogy nagyjából nem a „tiszta" irodalmat keresi a mai közönség, nem a „költészetet", hanem beszámolót, izgalmas és hü beszámolót a valóságról Ha én, aki solia nem voltain szibériai hadifogságban, Marko vi Iáénál különb könyvel költenék erről, nem érdekelné a kutyát sem; Markovitsot szivébe zárta a közönség, mert lei ró Irodaimat adott, egyszerűen leirt valamit, amit ő és sokan mások átéllek. (Sokan mások; ezen a hangsúly; az ellenőrizhetőség illúzióját nyújtja az élmény populairilása.) Látom, hogy hasonló okból érdeklődnek a memoár- irodalom iránt, ami nem más, mint riport a múltról, a valóról. De valahogy mindez, au ni csak irodalom, csak költészet, csak az iró hangja, kitalálása, meseszövése, formába-öntése, szóval a nacki irodalom — ez igazi, a kiforrott, a komponáló, az emberi szellem legérettebb játéka, a megkomponált mese- mondás — ez az, ami nem nyújt élményt a ma publikumának, ami a levegőben lóg valahogy, amibe nem kapaszkodik az élet IV.

Mi történt, mikor? S mi hát az uj éfcmény,

ami lefogva tartja a tömeg idegeit? Sport, technika? Szavak. De valami történik velünk, amiről még nem is tudunk, — „repülés" nagy élmény, de ugyan hány ember repül* már valóságosan, a rádió csodálatos játékszer, de e pillanatban megállóit a zenélő óra nívóján. S mégis — szabadjon, hogy elfogó- (lottón egy emlékre utaljak, egy pillanatra napjaink történetében, mikor úgy hittem, hogy tudat alatt valahol teljesen érteni, érzőm és élem ezt a különös uj élményt, ami több, mint minden, miivel az évezredeken át addig játszottam. Két éve, mikor egy esős, sötét este a Le Bourget-i repülőtéren ácsorogva, cigarettázva, a sötét, szemerző eget fanyar izgalommal kémlelve, külföldi kollégákkal a napi történelem argotjában, akasztófahumorával kétkedve az esemény fölött, egyszerre le-1 esett közénk Limdbengh, jólnevel len, precízen, udvariasan, elővigyázatosam, harminchat- órás ut után. A reflektorok tébolyodottan dol- doztak. Mindenki sirt. A világ internooionális Tainásaioak ez a gyülekezete, külföldi újságíróik, egy sereg minden hájjal megkent, örökké csak attrakciók, soha élményre beáliitott ember, sírva, támoloygva ölelte át egymást — nem, nemcsak a drága fiú egyéni bravúrja rakatott minket. Abban a pillanatban magunk sem tudtuk, de valami homályos ^szédüléssel érezte minden ember, hogy a szőke fiú egy uj élményt realizált, egy derengő, mindennél izgalmasabb, Idegeink játékát egészen lefogó élményt: a Föld élményét, a bolygó valóságos tudatát, szenzációinak hozzáférhetőségét, egy uj couteurjét az életnek, árui oly drámai és oly veszedelten literáris, hogy minden regény a sutba röpül mellőle. Az uj irodalom neon naturalizmus lesz, hanem a valóság irodalma (valami, anui bizonnyal imferiórisabb a lámák szemében, mini a történet.) Az ember érzi az uj élmény ül alát, táguló cimpákkal és szomjasam, mindem papiros lémmé emellett?

Taián el fog múlni az irodalom. Nem lesz érdekes, hogy mit találhatok még ki Jancsiról és Juliskáról s hogyan adom elő? Vaflijuk be... Talán el fog múlni az irodalom s nem marad egyéb vissza belőle, mám t valami szó]) zenéje a szavaiknak, valami Tagore-i líra. egészem finom lelkek használatára, valami csengés-bongása a gondolatnak s a formának ... Talán nem lehet nemsokára már regényt imi többé, mert az emberek el lesznek foglalva a Mars s a Föld afférjának olvasásával. A valóság irtózatosan kiszélesedett napjainkban, fogható, észlelhető: a képzelet világa összezsugorodott.

Ilyen a „szakadék", ahogy inneniről látni; hogyan látják a túloldalom?

lúabulják Ignác angol nri szabó,

BaftskA Bystrlcn, NArodná n. 4,

Á'landő raktár belföldi ás angol siövetrkben « világhírű Fintex márkával. Ktaxit mindennemű sport, szalon és estélyi ruhákat. Kívánatra mintákat vidékre is küld és hívásra sremélyexen eljön.

Utaló- és SDortbundák napy válasaté.lcban.

1 in

................................. i. .....................—