Prágai Magyar Hirlap, 1929. január (8. évfolyam, 1-26 / 1924-1949. szám)
1929-01-08 / 6. (1929.) szám
5 1929 január 8, kedd. smmism/KVZiSMmBBm&r' A francia Riviéra kacagó tavaszában örök álomra hunyta szemét kotajevics orosz nagyherceg Oroszország mikori történetének legkimagaslóbb alakja volt a nagyherceg — Generalisszimusz, iogoty, majd emigráns — Nizza. jam. 7. Nik olaj Nikolajevics nagyherceg vasárnap éjszaka Antibesben, a francia Riviérán 73 éves korában elhunyt. A nagyherceg néhány héfttel ezelőtt tüdőgyulladásban betegedett meg, a kér rohamosan elhatalmasodott és legyőzte a szívós szervezetet. Halálos ágyánál felesége és a eári családnak a Riviérán tartózkodó összes tagjai voltak jelen. A pánszlávoh protekíora Egy világtörténelmi jelentőségű alak szállott a nagyherceggel a sírba, aki nemcsak hazájának, a húszmillió ítégyzelkiloimét-er kiterjedésű main mutbirodalomnak, a cári Oroszországnak életében játszott elhatározó és végzetes szerepet, hanem Európa sorsába is döntő módon befolyt és a háb or ú elő tti évtizedekben egyik vezető- alakja volt a pánszlávista törekvéseknek, amelyek azonban az orosz államférfiak, diplomaták és katonák felfogásában tulajdonképpen az orosz imperializmus hatalmi tendenciáit takarták. A pánszlávista érzelmű körök sokait reméltek NLkolajevicstől, különösen a háboruelőtti végzetes napokban, amikor 1914 augusztus 14-én proklamáoiót intézett az osztrák-magyar monarchiáiban élő szláv néptörzsekhez. A cári birodalmon kívül élő szlávoknál sokkal nagyobb is volt a népszerűsége, mint magában Oroszországban. rA cári udvarnál számos ellensége volt, meri az udvari intrikák főmozgatójának tartották. Katona volt, de a háborúé lottó időkben katonai tevékenységét nem igen ismerték. Csak annyit tudtak róla, hogy igen energikus, szigora, érzésnélküli oligarcha. 1905-ben Pét orvár katonai parancsnokává nevezték ki, hogy az esetleges orosz—német habomban a fővá- .rost védje, akkor azonban még senki sem gondolt arra, hegy ez valaha valósággá váljon, mert hiszen változatlanul fennállt Németország és Oroszország tradicionális barátsága. Annál' nagyobb volt a meglepetés, araikor a nagyherceget 19jl.4.-4tlgl?sz-lus 2-án az, orosz hadsereg teljhatalmú generáli ssziniüsíává nevezték ki. A nagyhercegi karrier indulása Nikolaj Nikolajevics 1856 november 6-án született Pétervárott. I. Miklós cárnak volt az unokája és a későbbi III. Sándor cárnak unokabátyja. A hadiiskolát ugyancsak Pétervárott végezte s az 1877—78. évi orosz—török háborúban az orosz vezérkarnál teljesített szolgálatot. Amikor az orosz hadsereg a Dunán győzelmesen átkelt, a nagyherceg maga is aktivan vett részt egy hadműveletben és hősies magatartásáért a Szent-G yörgy-rend nagykeresztjével tüntették ki. 1884-ben. a gárda-huszárezred parancsnoka lett. Ezután igen gyorsan haladt elő a katonai ranglétrán. Az 1890. évi nagy hadgyakorlat alkalmával már négy le vashadtestnek volt a parancsnoka. 1894-ben az orosz lovasság felügyelőjévé nevezték ki és ebben a minőségben szolgált 1905-ig, amikor a birodalmi védelmi tanács elnöki méltóságába került. Mint lovassági felügyelő, az orosz lovasságot modernizálta és ez a fegyvernem az orosz hadsereg elitjévé fejlődött. 1903-ban az északnyugati front parancsnokává dezigmálták, míg a délnyugati front parancsnokságára Kuropatkint jelölték ki. Amikor Kuropatkin a szerencsétlen végű keletázsiai háború után kénytelen volt nyugalomba vonulni, a nagyherceg az egész orosz hadsereg átszervezését sürgette. A hadsereg központi vezetése és a háborúra való előkészületi munka addig a hadügyminisztérium feladata volt, amelynek élén. akkor maga Kuropatkin állott és ezért az orosz- japán háború kudarcáért is elsősorban rá hárult a felelősség. Nikolajevics nagyherceg birodalmi védelmi tanács szervezését követelje, amely teljesen független legyen a hadügyminisztériumtól. Akaratát keresztül is vitte és igy lett a tanács elnöke. Ebben a minőségében működött 1908-ig, amikor ezt a szervezetet az uj hadügyminiszternek, Szüli oimliinov tábornoknak fellépésére beszüntették. 9 Szuhomlinov és Nikolajevics harca Erre az időre esik • . Nikolajevics nagyherceg és Szuhomlinov tábornok elkeseredett személyi 'harca. > Mindkettő nagy tehetségű hadvezér, törhetetlen erély és uralom vágy élt bennük, tehát a hadsereg szervezése körül felmerült ellentéteik miatt kérlelhetetlen küzdeJetnpe kellett kerülnie köztük a sornak, A nagyherceg, aki Nikit a montenegrói király leányát vette feleségül, pánszlávista orientációjú volt. Gyűlölte Németországot és annak erős hadseregét és rendszeresen készítette elő a háborút. Szuhomlinov ezzel szemben báron lója volt a német hadseregnek és abban az időben nem akart háborút kiprovokálni, mivel az orosz hadsereg valóban inferióris ellenfél volt a porosz katonasággal szemben. Szuhomlinov német példára centralista volt, nem engedte meg, hogy. parlamenti vagy más intézmények befolyással bírjanak a hadsereg fejlesztésére, mert joggal félt attól, hogy ez Oroszországban káoszt idézne elő. Ezért Szuhomlinov azt kívánta, hogy a vezérkar főnöke alárendeltje legyen a hadügyminiszternek és ne legyen önálló referátuma az uralkodóval szemben. Ugyanolyan indokolással ellenezte a birodalmi védelmi tanács működését, amely olyan terveket és változtatásokat akart eszközöltetni a hadseregben, amelyekért a hadügyminiszter nem vállalhatta a felelősséget. Egy vesztett háború és a rákövetkező forradalom utáni napokban, tehát a legkritikusabb időben igy kezdődött meg egy éles személyi harc, amelynek demoralizáló hatása nem nagyon járult hozzá az orosz hadsereg teljesítő képességének fokozásához azokban az években, amikor a Balkánon már gyülekeztek a viharfelhők. Amikor az orosz hadiipar még gyermekcipőkben járt, ez a harc az udvarban az intrika atmoszféráját teremtette meg és jó részben annak tulajdonítható, hogy az 1914. évben megindított orosz Ottóénziva összeomlott. Nikolajevics mint generalisszimusz Szuhomlinov ugv képzelte, hogy háború esetén a cár veszi át a főparancsnokságot a hadsereg felett és főhadiszállására a hadügyminiszternek alárendelt vezérkari főnököt viszi magával, aki a hadműveleteket irányítja, vagyis a hadműveleteket voltaképpen a hadügyminisztérium vezeti. Ilyen feltevésben tette meg az összes hadi előkészületeket és főleg így készítette el a haditerveket. A cár azonban 1914 augusztus másodikán a minisztertanács kezdeményezésére, Szuhomlinov ellenzése dacára úgy határozott, hogy Pétervárott marad és a főparancsnokságot Nikolaj Nikolajevics veszi át. Olyan helyzet állott elő tehát, hogy az uj főparancsnok, aki a hadi előkészületek munkájában nem vett részt, nem ismerte a. szorosabb együtt működésből munkatársai t s amellett olyan összpontosító tervekkel kellett operálnia, amelyek az ő terveivel szöges ellen- télben állottak. A másik oldalon pedig a hadügyminiszter úgy érezte, hogy félreállitották és a hadvezetést illetőleg közvetlen személyes érdeke megszűnt. Ezért még csak a hadsereg felszerelési és utánpótlási munkálatait sem végezte olyan eréllyel, mint ahogy a nagyherceg nagyszabású tervei megkívánták volna. A heletporoszországi offenziva A nagyherceg lángoló híve volt Franciaországnak és azt a programot vallotta, hogy úgy az osztrák, mint a német fronton offenzivába kell átmenni, hogy a franciákat tehermentesítsék. Mindazonáltal ismerve a német közlekedési utak kiválóságát, nem szándékozott Keletp'oroszországba mélyebben • benyomulni. Az első és a második hadsereggel csupán a varsói kilencedik hadsereg felállítása után akart operálni. A kilencedik, hadseregnek az lett volna a feladata, hogy Rennenkampif és Szaszonov tábornokok seregeivel, akik Kelet- poroszország’ot támadták, egyidejűleg offenzívat kezdjen Tborn ellen és a Visztula-vonalat hátból törje át. Ezzel a német nyolcadik hadseregnek a sorsa meg lett volna pecsételve, mert a háromszoros túlerővel szemben a jó közlekedési, utak és minden sztratégiai előny dacára sem állhatta volna meg a helyét. Ismeretes azonban, hogy Franciaország sürgetésére Szászon*)? és Rennenkampf offenzivájukat elsiették és Hindenburg kiváló ellenoffenzivájával mindkét orosz hadsereget egymásután hamarább semmisítette meg, mintsem erőiket kifejthettek volna. Hogy vájjon a nagyherceg, aki a tannenbergi csata alkalmával Rennenkampf hadseregénél tartózkodott Insterburgíban, felelős volt-e a vereségért, eddig nincs kellőleg tisztázva. . A tannenbergi és mazuri csata felborította Nik olajevics diszpozícióit, mint ahogy a inaiméi ütközet keresztülhúzta Moltke terveit. Az orosz csapatok egy negyede kidőlt a csatasorból. Uj érőkkel'kellett felfrissíteni a hadsereget. Minden tartat ék erőt és felszerelést az északi szakaszra kellett küldeni. A tartalék erők ezen elvonása következtéiben az orosz csapatok galíciai előnyomulása megtorpant. A had vonalait néhány száz kilométerrel hátrább kellett vonni. Újabb (tizedik) hadsereget kellett létesíteni és az első hadseregnek legalább egyharmad erőnyi pótlást adni. Ehhez ráadásul hozzájárult az, hogy uj támadási terveket kellett kidolgozni, mert a németek sokkal erősebb ellenfélnek bizonyultak, mint ahogy a régi térvek feltételezték. 1 A gőzkengejr Nikoíliaj Nik olajévics azonban nagy energiával legyőzte a nehézségeket és .siikerült elérnie, hogy 1914 októberében Hindenburg Varsó elleni támadását az orosz csapatok f oltár- tóztaílták, sőt Hindenburgra erős osapáist ménbeik.- Ekkor hangzott eb. a nagyherceg híres mondása, hogy működésbe lépett az orosz gőzhenger. A gőzhengert egy nagyszabású támadási terv alapján akarta működésbe h^zni. Az ötödik, negyedik és kilencedik hadseregnek Sziléziába kellett volna előnyomulnia, miközben az első és a második hadsereg a jobbszárnyait biztosítja, a tizedik hadseregnek a föladata pedig az volt, hogy a kelet poroszországi német csapatokat foglalkoztassa, a harmadik, nyolcadik és a Premysil alatti uj, ostromló hadseregnek pedig az osztrák-maovar haderőket keüllett GaMoiában föltartania. Mint ismeretes, a ,.<u>2heugier“ offenzívája nem sikerült. Azonban az orosz hadtudományi íróik a balsikert nem a nagyherceg számlájára írják. Igaz, hogy vele szemben Ludendoríf vezette a német sereget, de a főindoka az orosz vereségnek az, hagy az orosz támadó seregek nem kariak kellő időben liadfölszenellést és utánpótlást Az orosz sereg első vonatai u^vamis 150—200 km.-nyíre voltaik a hadtáp- tól és ezen a területen, mint emlékezetes, Hindenburg saikktábliarend szerrel teljesen tönkretette a közlekedési utakat. így a nagy tömegcikkéi operáló orosz offenziva csakis lóháton és gyialLogsaerinel való ellátásra volt utalva. Niéigyszázkiloiméitereis fronton támadt az öt hadsereg és ezért a harcvonal nem volt eléírté mély és tartalék hijján manővrirozási képessége is megbénult. A németek jobb szervezésükkel gyorsabban összpontosithatták erőiket és igy számos helyen erőfölénybe jutottak és „vasöklükkeb könnyedén törték át az orosz frontot. Meglepő, hogy a nagyherceg, aki maga lovassági tábornok voOt és egész életén keresztül nagy lovassági egységekkel operált, nem jutoiitit arra a gondoltaira, hogy a széles fronton az egyes hadseregeiket jobban tömörítse és az igy támadó hézagok vonalán lovasságot vessen be a harcba. A gorlicei áttörés A Lodz allia/tlti csata jelentette az orosz of- fenzáva végét. Az orosz hadsereg idegei és főleg a tisztikar utánpótlás hijján fölmondták a szolgálatot. A Chyrow és a Limanowo melletti decemberi ütközet előkészítette a gorlicei napot, amely az orosz hadsere- végleges összeomlását eredményezte. Ettől kezdve az orosz hadsereg fegyvert)iánvt szenved és főleg ágyuk és lövedékek hiányzanak. Az orosz hadseregnek 1914 őszén naponta körülbelül 45.000 ágyulövedéikre volt szüksége, holott ugyanakkor a havi termelés 35.000 volt. Ezért 191.5 tavaszán a kárpáti ütközetek tulajdonképpen a legesztelenebb stratégiáról tesznek tanulságot. Szuchomii- novmaik igaza vélt, araikor a kárpáti offemzi- vát Oroszországra nézve katasztrofális v álltai - hozásnak nevezte. De az orosz csapatok visz- szavonulásáít Gorlice után a nagyherceg meglehetős ügyességgel, vezette és azon a vonalion állította meg, aineilyeai a,z orosz front nagyjában 1915-től egészen a forradalom bekövetkezéséig meg is maradt. Az 1915-ös év az orosz hadsereg részére a etarnáció éve. Allóharcra keileitt berendezkedni, auiettyhez az árkokat előzetesen nem k eszi telt ék ellő. Az állandó erődv onalak ki- épiitéise Oroszországban technikai szempont- ból nagyobb nehézségelkkeil volt agybekan- csolva, mint másutt, mert az orosz ipar nem tudta efliliáitmii a hadsereg szükségletét és ráadásul a feílcettetengeri közlekedési vonalak Törökországnak a háborúba való bekapcsolódása következtében el voltaik zárva. A nagyherceg 1915 elején fölhívta az angol kormányt, hogy demonstráljon Konstantinápoly ellen, főleg azért, mert meg akarta kön.nyite- m az orosz csapatok helyzetét a kaukázusi fronton. Anglia és Franciaország Dardanella- expedioiója. amely a Déloroszországgal való összéköttotés visszaállítását célozta, teljes kudarcot vailllolt. A kaukázusi orosz hadsereg azonban jól taríofta magát és Judenics jóidéig fölitairtóztaitta a török hadsereget. Oroszország blokádjának gazdasági következményei tetőzték he a vereséget, mert az Archan- gelszken és Szibérián át vezető árubehozatal minimális vélt. Ezzel párhuzam osan haladt a m ótráliis erők lezül 1 és e. A nagyherceget etmozditiák a főparancsnokságtól Nikolajevics a naigy visaaayonulás végét már nem várttá meg régi tisztségében. A cár személyesen vette át a vert hadsereg főparancsnokságát és a nagyherceget 1915 szeptember 9-én a kaukázusi frontra küldte. Ez azoknak az intrikáknak eredménye vojt, amiket akkor Pétervárott elsősorban Raspulin köre szőtt a nagyherceg etilen. Nike!aje- vics had vezér i kezének nyoma azonban rögtön meglátszott a kaukázusi fronton. Judé- nies hadseregét reorganizálta és 1916 február 16-án az orosz hadsereg előnyomulását Erxe- rum elfoglalása koszoruzta meg. JuMus 26-án pedig Emvián esett a nagyherceg kezébe. Már-már megteremti az összekötetést a Bagdad fellő előny o miliő angolokkal, azonban ugyanabban az időben kitöri a februári forradalom. A nagyherceg megértette a forradalmi veszély nagyságát, személyesen könyörgötí a cárnak, hogy mondjon le és tegyen lehetővé bizonyos reformokat, egyébként a kormánynak lojalitást ágért és fölajánlotta segítségét. A forradalmi kormány azonban elutasította a nagyherceg föl- ajánillkozását és az események zuhataga föl- toriőztathatatilanul rohant a beteljesedés felé. A nagyherceg és cs forradalom Hogy mit vári a nagyherceg a forradalomtól, ma még pontosan nem lehet megállapítani, de nagyon valószínű, hogy a cári trón elnyerését, vágj* legalább Oroszország rége nss égét remélte tőle. 1917 március 28-án a kaukázusi frontról Krímre menekült s az ottani Riviérán, Jaltában várta az események kiajtakulását. Azonban letartóztatják, de a boílsevlkoík testi épségét nem bántják. 1919 májusában, amikor délen a bolsevik urtaílom megrendült, elszökik Itáliába és azóta részint a Riviérán, részint Parisban élt. A nyilvánosság előtt keveset szerepelt, száműzetésében főleg volt tiiszrttikaránaik tagjaival érintilcezetit. Nagy r titkán i n vitet kozott Oroszország . jövőjéről és ezekből a nyilatkozato(kbői kitűnik, hogy olyan uj Oroszország volt álmainak képe, amely monarchia ugyan, de demokratikus, nyugati reformokkal itatja át az orosz földet. A Romanov-dinaszítiiiának ez a. nemcsak fost- alkatira, hanem elránt jelile mvon ásókra i ki- emeutoedő tagja nem érte meg álmainak va- lámválását és a francia Riviéra kacagó tava-, szábatn örök álomra hunyta le fáradt szemeit. A nagyherceg temetése giát, hogy kezelőorvosa este leltiz órakor minden aggodalom nélkül indult el párisi útjára. Nikolajevics nagyherceg még hol óla élőit három órával aláírta a híveihez intézett üdvözlő táviratokat, y halál váratlan gyorsasággal, srivbénnlás következtében állott be. A nagyherceg holttestét kozáktábornoki egyenruhába öltöztették és antibesi rillájá Paris, január 7. Nikolajevics Miklós nagyherceg halála váratlanul következett be. A nagyherceg november végén antibesi villájában tüdőgyulladást kapott, amely azonban a magas kor ellenére kielégítően gyógyult, csupán csak a betegágy gyötrelmei némi sziv- gyöngeséget hagytak hátra. A nagyherceg még a halála napján is olyan jól érezte ma-