Prágai Magyar Hirlap, 1928. december (7. évfolyam, 275-296 / 1902-1923. szám)

1928-12-08 / 281. (1908.) szám

4

1928 december 8, wombai

REPÜLJ FECSKÉM

A miskolci Lévay Józseí-egyesület december nyolcadikén és kilencedikén gyönyörű programmal ünnepli meg a város világhírű szülöttjenek, Reményi Edének születése századik fordulóját és ez alkalommal, leplezik le a halhatatlan emlékű magyar hegedűs emléktábláját. Esen az ünnepségen — családom tagjaival — lélekben ott vagyok én is s visz- sza idézem gyermekkorom édes-bus emléke üt, amikor Reményi Ede még élt s a mi nagy családunkban ágén gyakran emlegették kegyeie- tes emlékezéssel a nagy vándor nevét

Nagymama volt a legkedvesebb buga. Tizenegyen voltak testvérek s a kilncvenes óvek elején még többen éllek közülük., Kis gimnazista koromban, igen szerettem a genealógiával való játszadozást, az Árpádok családfáját bármely pillanatban le tudtam volna rajzolni Egyszer, nagymama segítségével, megcsináltam a mi családfánkat is. Egy hatalmas rajzlapot töltött be s az egész régi Magyarországra kiágazott Nemcsoda, begy később ahány Féyval találkoztam Abaujlban, Gömörben, Nógrádhaai, minddel felfedeztük a rokonságot j

A családfa közepén hatalmas kerettel vettem körül Edus bácsi nevét Ede bácsi akkor már meghalt, holtteste messze Amerikában nyugszik.

Egészen kicsiny lehettem, talán akkoriban kaptam az első rörriduadrágot. Valami nagy dolog készülődhetett a famíliában. Egy sürgöny hatására óriási készülődés, sürgés-forgás, nagymama kifestette a házat, uj ruhát varratott s ideges örömében alig tudta helyét találni. Egy gyönyörű reggelen felhúzták rám az uj ruhát büszkén mutogattam magam Na- hocsky bácsinak, akinek suszter-műhelyében napokon át elüldcgéutem s hallgattam a csodálatos meséket), nagyapa befogta a lovakat s mi repültünk ez állomáshoz. Hirtelen zápor keletkezeti vilié ml ott és dörgött s én nagyon féltem.

A vicinális bedöeögött s az egyetlen második osztályú kocsiból egy zömöktermetű, borotvált képű, idősebb bácsi lépett ki. Nagyon papos ikülseje volt, de szép zsinór os kabátja igen megtetszett nekem. Szegény nagymama rögtön sírva fakadt, nála ez olyan könnyen ment, de a ,pap03 bácsi is könnyezett. Árián előt”szko3tak nagymama szoknyája mellől, egy barackot kaptam a fejemre.

Azután egy képet látok a nagy 3zal ónban. Ott ül mindenki csendben, áh italosán, Na- hoczky bácsi is átjött a szomszédból aranyéval. A papos bácsi kinyitott egy furcsa dobozt, hóna alá tett egy furcsa tokot, azután végig- huzott rajta egy7 botot, amin szar volt. Ügy járt a karja, mint a motola, az arca most olyan szép volt, hosszú, őszes, fekete haja lobogott. Mindenki némán hallgatott azokra a hangokra, amiket a furcsa tokból csalt ki. Amikor a botot leeresztette, láttam, hogy Nehoczky bácsinak süni könnyek potyogtak a szeméből.

— Miéri sir, táti? — kérdeztem.

— bicskám, ez a „Repülj fecském" volt....

Néhány év múlva, már oskolás diák voltam, nagymama egy sürgönyt kapott, amire keservesen sírva fakadt. Gyászruhát csináltatott s én is fekete ruhát kaptam. Nagyapa busán emlegette:

—. Két gyásza van most a magyar nemzetnek. Meghalt Erzsébet királyné s meghalt Ede bácsi.

Táti is sirt, manyő is sirt. Táti folyton emlegette, hogy sohasem felejti el a Repülj fecskémet s a sirján is azt játssza a Dodosz Feri.

Mikor már gimnáziumba kerültem, nagymama megmutatta nekem a családi ereklyéket. Ilyen vo>It magymama ágya is, ily széles, nagy ágyat azóta sem láttam. Felső tábláját két fekete oroszlán tartotta, a közepén cimer volt s benne R. M. betűk. Ezt az ágyat Ed$ bácsi vásárolta valami aukción, azzal szedték rá, hogy a Nagyságos Fejedelem aludt benne. Ede bácsi nagyon szerette a régiségeket s mindent összevásárolt. Persze, hogy sokszor becsapták.

.Volt azután egy album is tele kézírásokkal, rajzokkal, karaikatu rákkal. Akkor persze nem tudtam, milyen értékes ez az album, Ede bácsi legiliiresebb korlársai, akiket mind személyesen ismert, írtak bele emlék sorokat. Nagymama mutogatotta: ez Hugó Viktor írása, ezt Viktória királynő irta, ezt meg Beacous- fiéld lord, az angol külügyminiszter.

És nagymama mesélni kezdett. Ezeket a meséket én oly nagyon szerettem.

—- Edusnak menekülnie kellett, vérdii volt a fejére tűzve, hiszen Görgeynek volt az udvari hegedűse. 1850-ben kihívott magához, vele voltam Párisban, Jersey szigetén, Londonban és nemcsak ő aratott sikereket, hanem én ás.

Elnézem a fiatalkori fényképét. Nagyon szép volt nagymama. Nem csoda, hogy annyi verset irtaik hozzá s hogy pisátólypárbajt vívtak érte.

— Hogy ds volt az, nagymama, amikor az angol királyfi vadászatom leesett a jóról?

Nagymama ezt is elmondta. Beszélt, beszélt l Parisról, Londonról, Hugó Viktorról, aki órák hosszat hallgatta Ede bácsi muzsikáját, mesélt a lordokról s ladykról, akik messze földről gyűltek össze, hogy meghallgassák a „'királynő első hegedűművészét."

—• De szegény jó anyámnak nagyon fájt a szive, hogy Edust nem láthatja s úgy kell meghatnia. Ismerőseink kihallgatást eszközöltek ki számára a felségnél. Jól kitanitották, hogyan kell viselkednie, hogyan kell beszélnie. Ha a császár a kérvényt átveszi s arra kék ceruzával egy vonalat húz, akkor a kérést teljesül, ha pedig a kérvényt egyszerűen az asztalra teszi, nincs remény.

— Szegény jő anyám elvitte a kérvényt a császárhoz. A felség jóindulatulag hallgatta végig, átvette a kérvényt és — letette az asztalra.

— Szegény anyám már az ajtó felé hátrált Most könnyek gyűltek a szemébe s ősz- szekiuksolva a kezeit, ögy sóhajtott fel:

— De Felség . . . olyan jó fiú!

A felség elmosolyodott. Ránézett az öreg asszonyra.

—. Igazán olyan jó fin? — kérdezte s melegség csengett a hangjában.

—- Nagyon jő Hu, Felség!

Az uralkodó ekkor elővette a plajibászt és kék keresztet tett a kérvényre.

Alapítva 1333. Telefon 31

\J S >

^ <

(Hszmfl .

porcolláa ^

nagykereskedése. *

i

V

jf;

i / j' jf.

K O S I C £y F 5 - ti i c a í!9*

Nagy választék. / Jutányos árak.

— És Ede hazajött. Első koncertjét Pesten adta. A porvizórium ideje volt, a programot cenzúrára kellett bemutatnia. A hangversenyt engedélyezték s Ede nagy sikerrel játszotta végig műsorát. Amikor a műsort befejezte, a közönség nem mozdult helyéről.

— A Rákóczi indulót! A Rákóczi iádul ót! — tomboltak az emberek.

— Ede tanácstalanul nézett körül, de a közönség követelésének eleget kellett tennie. Alig csendültek fel az első akkordok, amikor egy ur felállóit: Állva hallgassa, aki magyar! És a közönség mint egy ember állott fel. Másnap persze a rendőrségre idézték s erősen megdorgálták, nagyobb baj azonban nem lett a dologból.

Csodaszép mesék váltak ezek, érdemes volna mind lejegyezni őket. Megírná a Smeta- na-Liszrt-Reményi trió benső barátságát, elbeszélni Reményi Ede felvidéki' diadal útját, Tompával való barátságát, hosszú kóborlásait Sidney s San Francisco köaött, amelyeknek során rnég a szultán háremébe is békéi üli, hogy a rabasszonyok lelkét millió és millió érzéssel töltse meg. A halála olyan volt, miint egy apoteczis: Amerikában adott koncertet s a Repülj fecskémet játszotta. A 70 éves ember lelke a hangok szárnyán elszánt a Tisza partjára, hirtelen aláesett mos tér hegedűjét tartó balkarja, jobbjával a szivéhez kapott s mig a közönség tomboló tapsviharral ünnepelte minden idők legnagyobb hegedűsét, hangtalanul, holtan hullott alá a pódiumon álló karosszékbe . . .

Repülj fecském . . .

Vécsey ZoUán dr.

Fizessen elő a

mm- iípís HÉ!-re

MÉCS LÁSZLÓ!

MÁTURÁNS

(A „Kamaszok" cimü ciklusból.)

A légben fényes huzalok, az Élet sürgöny-szálai: jövőnek sürgönyöz a múlt és megakarja áldani, ök a fecskék a drótokon: örök kottán új hangjegyek, köröttük mindig új Tavasz rikkant és töri a jegei.

Karámból szabadult csili ók, sörényük: fényes Nap-sörény lépésük rokkan ás tálán, pajzán erő, bízó fölény.

Futnak a vágyak lábain, nem láttak még hámot, ekét nem látták még az életünk csődjét, sötét nagypéntekét.

\

Mindenfelé sugárutak. Fény. Végtelenség. S átmenet nincs már a föld és ég között: aki rálép, mehet, mehet szférák zenéje közepeit egész a Várnia csillagig, az élet oly határtalan, hol a csak-egydrisLány lakik.

A másik út is végtelen, a másik út a Marsba visz, új örömért harc kelletik s vidám lesz, ki a harcba hisz.

Ha kell, egész Jupiterig fut, fut az út, a harmadik: világrejtély megoldható! (Mitől sok bölcs nem alhatik.)

Nincs lehetetlen! Ezer út! A hegyek ehnozdithatók.

A Délibábok mind valók és kézzel megtapinthatók.

Nem úr a vas, a pénz, arany! Az álom úr s a képzelet.

S indulnak. Ritmust dong a szív a temetés vén Föld felett,

lem sejtik: a hegyeik mögött k aján vigyorral lesben ál az Élet... Pányva, hám, iga van a kezében s lesben áll... S hogy ott szántnak az öregek a verejtékkel öntözött földön, rokkantán, csendesen a hajnal és ®z est között.

... De kell ez az ember-tavasz! ó gyönyörű ember-tavaez!

Minket nem egyszer ver a dér, kétség és bánat behavaz, ök a fecskék a drótokon: örök kottán új hangjegyek,

I köröttük mindig új Tavasz rikkant és töri a jeget.

VASÁRNAP

ltjai Kosztolányi Dezső Emléksoroh

Édes fialal1] ány. Mi1 yen hivő szemmel bámulsz ebbe a régi világba. Neked itt még minden uj. Az évezredes csillagok tizenhat évesek, akár te. ügy mozogsz az ég alatt, mint egy frissen ping ált lakásban, mely még ragad és illatos a kék festéktől. Mi már ismerjük ezt a lakást. Nemsokára Mköltözködtünk belőle. Nem mintha nem tetszenék, vagy j óbbat-szebbet tudnánk helyette. De hát íöknondott a háziúr.

Firenzéhez közel, sötét este hirtelen megállóit száz kilométeres sebességgel vágtató gyorsvonatom, mert a korong tilosat jelzett. Fülkém kivilágított ablaka a völgyben lévő orház elé került, úgyhogy a fényénél közvetlen-közeiről vehettem szem ügyre a bakter családját. Hét-nyoilc gyermek zsivajgott az őrház előtt, az egyik kenyeret, a másik megy- gyet majszolt, középütt pedig az anya ült, lenyúzva a sok szoptatástól, mint egy Boticelli- madonna s mellóre ölelte csecsemőjét, aki dőzsölt a tején. Bámulták a vonatok Nyilván ritkán állhatott-meg éppen előttük. Tekinteteink találkoztak. Egy-egy szót kiáltottam oda a kicsinyeknek, azok feleltek, narancsot is dobtam nekik, aztán pár perc múlva tovább robogtunk. Évekkel ezelőtt történt ez. De azóta gyakran gondolok rájuk s arra, milyen véletlenen múlik találkozásunk, ismeretségünk és életünk. Vájjon élek-e én igy őbennük?

Eltévedtem Budapesten. Olykor ez is megesik. Olvasok a villám ősben, az kifelé röpít a kültelkekre, mire könyvemből fölp- Hantok, Ouyan házsorok között zakatolunk, melyek idegenebbek, mint egy külföldi ucoa. Tegnap a földalattiból szálltam M, estefelé, az Oktogon-téren. Egyszerre nem tudtam tájékozódni, egyszerre nem tudtam, merre van le és föl, jobb és bal. Az Andrássy-ut meg a körutak, furcsán — megfordítva — futottak, öntudatosan nem akartam fölocsudm ebből a kellemes zsibbadtságból, ide-oda járkáltam. Soha olyan szépnek nem éreztem még a várost, melyben lakom. Friss szemmel szemléltem. Hasonló élményben van annak is része, aki délután mély álmából ébred, vagy váratlanul egy tükörben látja meg idegenszerü, eddig nem is sejtett, valódi arcát. Ilyenkor a meztelen valóság mered ránk s csodálkozunk azon, hogy a földön vagyunk. Aki eltéved itten, az megérkezik valahová.

Nyáron a vidéken elmentem egy grófi kastélyba, hogy megtekintsem a képtárát. Az öreg gróf meg a grófné már rég elköltözött erről a világról. Kastélyuk le volt zárva, örökösök perlekedtek rajta. Engem a komornyik kalauzolt. Fönn az emelet sarkán benyitottam egy udvari szobába. Fakó, gránitpiros bársonyszékben ült egy százéves leány, fekete selyem ruhában, szalagos, fekete szalmakalap- ban. Amikor beléptem, suhogva rebbent föl, mint egy bagoly, rám bámult tágranyilt szemével. Molypi'llék röpködtek koráné. „ívj**** sieur“, üdvözölt, vékony, kriptából jövő hangon. „Mademoisellefeleltem neki s meghajoltam. ő volt a boldogult grófné francia kisasszonya. A grófné végrendeietileg úgy intézkedett felőle, hogy holta napjáig kap majd náluk lakást és élelmet. A társalkodónő, minthogy hozzátartozói már nem éltek, ott maradt. Most várt, semmit se mivelve, nyugodtan, utrakészen. Várta, hogy meghaljon.

“’SÍSSSg:** ANT. PETROF »írf°raMára

ES©IBíe*iSassa, PH»a£ca 430» ssSsa« II. era®!©£

Eladás kis havi részletre. Kérjen díjmentes árajánlatot.

Minőségét 65-éves fennálása és 56000 eladott hangszer garantálja