Prágai Magyar Hirlap, 1928. november (7. évfolyam, 250-274 / 1877-1901. szám)
1928-11-18 / 264. (1891.) szám
Schuberi-centennáriutn Alapítva Í833. Telefon 3*. \J S > ^ <dísziafi A /5| üveg, porcellán 1^EJ> * waarykeireskedése. ^ * # K 0 S I C E, FS^tiíca í9* Nagy válasziék, Jutányos árak. ,A zeneművészet itt nagy kincset temetett el. le még sokkal nagyobb reménységeket.44 Ez a két sor áll Schubert sírkövén: Grill-! parzer, a kongeniális költő irta ezt. Egy évvel Beethoven után halt meg és öt is sok ezer lelkes hívője kísérte lei a temetőbe, most száz éve, 1828 november 19.-én Harmincegy éves volt Schubert, amikor meghalt: nagy kincs, még nagyobb reménység. Olyan reménység volt, mint a gyermek gazdag lelke, amely gazdag, mert még nem rontotta meg az ész, az okosság, mert féllábbal még odaát tartózkodik a mennyek országéiban. Ez volt Schubert: gyemnek, aki nem szűnt meg gyermek lenni haláláig. És amint a gyermek minden gügyögése, minden pillantása, minden mozdulnia naiv és ezért reménység, Schubert minden akkordja, minden melódiája a naiv alkotóerő, az ösztön revelációjával hat — reménység és beteljesedés. Rajta kívül csak Mozartból ömlött ennyi t&mészet esség gél, bájjal és mondhatnám felelőtlen önfeledtség- gel a dallam: dallam volt minden, amire ránézett, dallammá változott minden, amire rátette a kezét. A gyermek „csak később fejlik a szokott pimasszáMadách szerint és ez a szülők nagy csalódása, h-a ugyan igy szabad nevezni a Természet legbensőbb akaratát. Schubertben nem csalódott senki, gyermek maradt végig, nagy, kékszemű zenészgyermek, aki máshoz sem értett, csak a zenéhez és a naivitáshoz. Végtelenül szerény volt. Egy anekdóta jobban jellemzi karakterét, mint a legnagyobb szorgalommal megirt tanulmány. Két évvel a halála előtt, tehát már mester korában történt, hogy Beethoven IX-ik szimfóniáját adták elő először. Schubert ott volt a hangversenyen és amikor kijött, teljes lemondással a hangjában, de csillogó szemekkel igy szólt bárójához: „Beethoven mindent tudt“ Ezzel azt akarta mondani, hogy ö, Schubert, nem tud semmit. Bár Beethoven Schubertre azt mondta: „Valóban, Schubertben él az isteni szikra Külsőleg alig élt. Apjának, a Bécs mellett élő elemi iskolai tanítónak tizenkilenc gyermeke volt. Schubert apjának segédkezett és úgy mellesleg ontotta a müveket. Hiszen, ha csak dalait nézzük, mennyiségileg és mi- lyenségileg hallatlant produkált: hatszáz dal maradt utána. Első dalát, a világhírű, „Erlkönig“ balladát 1821-ben, tehát hét évvel halála előtt adták csak ki és csak akkor kezdtek rá Becsben felfigyelni. Majd Eszter- házy János gróf vette magához. Kétszer is volt a gróf birtokán Magyarországon és irt is néhány magyar ritmusú szerzeményt. 1824 után teljesen visszavonult, csak néhány barátjával érintkezett, úgy, hogy szinte teljesen elfelejtették. Egész hagyatékát 63 aranyforint értékre becsülték és ebből is 10 forintnyi érték régi kottákat és könyveket jelenteit. 63 aranyforint-, -----s leleményes modor ne k azóta operettszerelmest csinállak belőle, felléptették a saját zenéje hangjainál, életét filmre vitték és milliókat kerestek rajta. Szerzeményeit is többször kiadták, boldogok voltak, ha valahol egy kiadatlan sárga kottapapirt találtak, rajta egy dallam jegyzettel. Szóval bevonult a halhatatlanság csarnokába és a bécsi központi temetőben Beethoven közelében van eltemetve. Bécsben centennáriumát ünnepük, az édes dallamu Schubert ceniennáriumál. Jókedvű, baráságos, kedves volt mindig mindenkihez, halkszavu embei', aki szerette az életet minden mostohaságával, amelyet nem is veti észre, meri az ő lelkében még a legdurvább mostohaság is melódiába és szeretetbe olvadt fel. Illik, hogy mi is halk hangon, jókedvűen, barátságosan és kedvesen emlékezzünk meg róla. A forradalom előtti kedves Bécs, a kicsit ostoba és slampos, boros és császáros Biederraeyer-Bécs a keret, belőle néz le ránk nagy pápaszemén át ez a kékszemü zenecsoda. Ott sétált ennek a Bécsnek virágosablaku, rozs áfás udvara külvárosai bán, meg-megállt egy-egy cseréppel telerakott földszintes ablak előtt, várt türelmesen, hamiskás szemhunyor- gatással, száz melódiával a szivében, c— várt, amíg richtig kinézett a virágok között az a leány, vagy, ha szerencséje volt, az a három lány: Nincs feljegyezve róla, hogy a csókig is eljutott volna: ennyire merész nem volt. Nem A falu elpusztult Elvitte az árviz. Rom romot, pusztulás pusztulást takart. Siralomvölgy lett a völgy. A vénei összedugták nedvesszemü fejüket: — Mi lesz most, már? Mindenünk elveszett. Nem marad utánunk semmi. A férfiak komoran, fukar szóval szóltak: — El innen. A fiatalok a hegyet méregették: — Ott kéne az uj falut megrakni, ott nem érheti árvíz. Az asszonyok jajgattak: — Oda a virágos kertünk, oda minden,, virágunk. A lányok: — Hol táncolunk ezután, csupa iszap a rétünk. A gyerekek is nyafogtak: — Nincs pürénk, nincs csigánk, oda van a játék. * A zápor szakadt a nyakukba, ott kecmereg- tek a romok között. Istenitóletidő volt. Dani egy keserveset fohászkodott: — ... de azért mégis csak meg kéne próbálni, ott a hegyen. Neki indult, de visszatért. 9 Ránéztek, de nem szóltak. Aztán megint neki fohászkodott. — Az Álmos Dani megpróbálkozik — szólalt meg valaki. — Hát iszen azt lehet, nem is volna rossz, de ilyen időbe... — mondta a biró. Daninak felvillant a szeme. Odament a legényekhez. — Gy öttök? A legények megrezzentek: — Eridgy előbb te, ba lesz valami, híjjá], akkor oszt mi is megyünk. Dani elindult. Az öregek bólogattak, egy-két asszony imádkozott, a férfiak utána néztek komolyan. A legények megbiztatták: — Csak hijjái, ba kell, megyünk segíteni. A lányok közül, egy kiszaladt utána: — Rét is legyen. A gyerekek: Ahol csigabiga is van, Dani bácsi! Aztán elvesztek Dani elől. Ment, a, hegyre, uj faluhelyet, uj életet keresni. * Mindenki Álmos Daninak hivta. Jószál legény volt, de valami baja lehetett. Mindig aludt. Ha megkérdezték, minek az a sok henyélés, meg alvás, azt mondta, nem tudott többet mondani, hogy szépeket álmodom, szebbet, mint li vagytok. Még a lányokftalc is ezt mondta. Egy kicsit bolondnak is tartották érte. Három nap, három éjjel ment, mert eltévedt jaz erdőben. Nem lehetett még messze, mert emberi hangokat és állatbőgéseket hallott alulról. volt ennyire szerénytelen 7—, ennyit nem követelt az élettől. A leány kinézett, Schubert elpirult, szive megtelt végtelen boldogsággal és hálatetten helyezte el az élet oltárán legszebb imáit: a dalokat, a szonátákat, a fantáziákat, a kórusokat, a szimfóniákat, a miséket, a vonósnégyeseket, mindezt a rengeteg kincset azért az egy pillantásért, amit az élet neki virágcserepek közül juttatott. A be-nem- teljesültség varázsa él mindenben, amit irt: a legnagyobb kincs és a legnagyobb reménység. Remélte, hogy másnap az a kislány talán újra, sőt hosszabban és meghittebben fog rá nézni. És igy remélte azt is, hogy a zene istennője minden bevégzett munka után újra, sőt hosszabban és meghittebben fog rátekintem. A csókig nem jutott el annál a leánynál és a zenénél sem. Gymrmek volt még, amikor meghalt, harmincegy éves. Hogy merte volna megcsókolni a leányt? ... és hogy tudta volna megtalálni önmagát? . . . Mikor itt hagyta a földet, még olyannyira érintetlen volt a földElkeseredve, holtfáradtan lefeküdt az álom nyoszolyájára. A reggeli hideg fölverte. Megborzadt Minek is jött ő ide? Semerre se látott a bozótban, a hideg köd marta a testét. Aludni, aludni, — gondolta magában, csak álmomban jönne a halál. Egy sikoltás ért fel hozzá: — A gyermekem, a gyermekem! Lenn egy anya rátalált megfulladt gyermekére. Ez fölrázta. Ment, ment, egyedül, küzködve, véresen, keservesen tovább. Estére $őlt a nap, mikor kiért a bozótból s égy pompás tisztást látott, a, másik oldalon nagy fák, kis patak, térdigérő nagy fii, virágok és a virágok alatt házikós csigák. — Ez az, — kiáltott örömmel. Leimről a falu jajgatása hangzott, valami furcsa lárma, Dani ledőlt, boldogan, azt álmodta, hogy szebb az ólet, mint az álom. * Reggelre kelve kiment a domb szélére, tölcsért csinált a kezéből és lekiáltott: — Halló. Visszafeleltek. —• Visszajöttél?! •— Csak idáig vagyok, de sok mindent találtam. Falunak föld, házaknak fa, fiataloknak munka, asszonyoknak virág, lányoknak rét, gyerekeknek csigabiga. Gyertek! — Zugás. Senki sem felelt. Megismételte, hátha nem hallották. Semmi. Mégegyszer lekiáltott: — Gyertek, legények, gyertek, segítsetek, meg is ígértétek! — Gúnyos hangokat' hallott: Schubert szobái*. (Egykori tolíraj* után) tői, hogy nem is ismerte. Legalább is tavukról sem olyan jól, mint azt a másik világot, a Szellem világát, ahonnan mintha akarata ellenére küldték volna a földre. Pontosan átkutattak mindent, ami. utána maradt, amit átélt, amit irt. Még sincs feljegyezve róla sehol, hogy a csókig eljutott volna, üsóklalanul hall meg ez a jókedvű, halkszavu ember, aki annyira szerette az életet, hogy órákig állt egy virágcserepes ablak előtt. Aki irt, irt, irt, megírta az, amit élni szeretett volna, aki hatszáz dalban, kórusokban, szimfóniákban és szonátákban irta meg azt, amire utolsó pillanatig szomjazott és amiben nem volt része soha. Végtelen daJ- Icumvillágokai terem-lett azért az egyielenegy csókért, amelyet nem tudott megteremteni: az élet csókjáérí, egy kisleány csókjáért. Nem kapta meg ezt a csókot, nem élt: alkotott, művész volt. Milyen szomorú lehetett ez a jókedvű ember . . . — Álmodsz te, Dani, ne bolondits. hallod. Jobb lesz nekünk, ahol eddig. Dani hullott, mint a lelőtt madár. Aztán felkelt, kieresztette a hangját: — Esküszöm, hogy igaz, gyertek, nézzétek meg, öljetek meg, ha nem igaz. Semmi. Lenn hozzákezdtek az építéshez. Leszállt az éj. Éjfélfeló vihar lett. Pörgött a mennykő. Dani, egyedül, elhagyva., nem követve egy nagy fa odvábán kesergett, mig el nem nyomta az álom. Akkor megjelentek neki legénybarátai, az okos Jancsi, az erős Marci, a ravasz Pesta, a pénzes Miska és a többi deli, kaszakapaforgató, életrevaló legények, akik mind több dologhoz értettek a faluban, mint ő. De az arcuk egy volt és Dani összetett kézzel igy beszélt ehhez a sok-egyarchoz: — Édes pajtásom, kedves pajtásom, legyen eszetek, legalább nektek, legyen eszetek és gyertek ide mind, megleltem a helyet, nemőaz én érdemem, én itt mit kezdek magamba, se ásóhoz, se kalapácshoz, se fűrészhez, se kaszához nem értek, de ti értelek. A tiétek lesz, építsetek, szántsatok, csak gyertek és uc nekem, de egymásunk segítsetek, meg a többieknek, kedves pajtásom, édes pajtásom. Egy nagy dörgéssel kimúlt a vihar s kitisztult az ég. Dani felébredt és rettenve fülelt. A friss áradat bőgve zubogott le a mélységbe a meredeken. Megint rámegy a rombadőlt falura. — Jaj. jaj, mért nem szeretnek engem, mikor én úgy szeretem őket, — kínlódott a szerencsétlen. Alulról emberhángok nyögték át a zúgást. Dani könnyes szemmel, a tehetetlenség lázával az arcán, az igazság dühével a szemében és a kristályos, megk inlód ott szeretet melegével a száján, mint egy pompás élő szobor, mint egy pogány isten fölkinzott gyönyörű rabja, szerencsétlenül, hittel és keményen kiáltozta be az éjszakába: — Hát mért nem jöttök? Hát miért nem segítetek? — A 16 éves, szép „prófétanő4'... A jávai hollandi hatóságok komoly aggodalommal szemlélik egy bonszülött prófétanő tevékenységét. A proféi n nő ló éves és európai fogalmak szerint is ragyogóan szép leány. A benszülötteknek azt prédikálja, hogy a földöntúli hatalmak kiküldöttje. A társadalmi ellentétek kiegyenlítését, valamint primitív, vallásos fogalmakkal átszőtt szocializmust prédikál. Az egyik kerületi parancsnok szükségesnek látta, hogy erélyesen fellépjen a „prófétánö“ ellen. Nyilvánosságra hozta, hogy a „prófétanő44 néhány hónappal ezelőtt még cseléd volt és gazdájától, og.v hollandi kereskedőtől pénzt lopott, A „prófétám''44 rágalmazás! pört indított a berlini parancsnok ellen, egyben bejelentette a benszülötteknek, hogy amíg nem tisztázta magát a vádak alól, felfüggeszti „prófétai41 működését, és egyelőre csak egyszerű jótékonvcélu tevékenységet kíván folytatni. Ez a bejelentés a fanatikus benszülöttek körében olyan izgalmat keltett, hogy lázadástól kell tartani. Fizessen elő 0 bt Képes fiféí-re Neubauei■ Pál. 4 1028 november 18, nusáraan. FAL UHELYKERESÉS — Több i gazember barátomnak —- írta: GY ORV DEZSŐ Bchubort és Vogl baritonéneke*
