Prágai Magyar Hirlap, 1928. október (7. évfolyam, 225-249 / 1852-1876. szám)

1928-10-30 / 248. (1875.) szám

Karamazovéti portáján

Irta: DARKÓ ISTVÁN

— Egy másik nép nehéz napjai —

r'~ Emigráns orosz írónak és az uj salovák irodalom egy kimondott roménysétgének a beszélgetését hallgattam a pozsonyi kávéháziban. Előne bocsátom, hogy keveset értettem belőle. Beszélgetésük lényegi tárgya akkor is meglehetősen idegen maradt a számomra, amikor az orosz elment és magyarra iorddthattulk a szét. Addig az orosz nyelv zenéjét hallgattam. Ha szépen ejtik, úgy csacsog ezna nyelv, mint egy átmeneti ma- dárbesséd, értve olyan madarat, amely megtanult, szerencsétlenségére, emberi nyelven szólni. Egyszóval az orosz elment s a szlovák Író fordított nekem. A szilává ág problémakomplexumát mi egészen másként látjuk, mint ők. Érdekes volna elmondanunk az össz-szlávságra való rálátásunkat, a tiszta magyar tájképet e tárgyban. Valószínű azonban, hogy a pozsonyi Dunapart felé sétáló orosz ugyanúgy értelmetlenül csodálna minket, mint én csodáltam őt. Az idegenség közöttünk sóikkal valódibb, semhogy egymás megközelítését célzó törekvéseinkben az irodalom termékeit nélkülözhet nőik. Én tudom, hogy mit mond róluk Tolsztoj, Lermontov, Goncsárov, hogy Dosztojevszkijt ki ne hagyjam. Ez az orosz pedig, mivel a pozsonyi légkörben kényszerűen s ennek dacára is meglepően tájékozódott, tudja, hogy mit mond Jókai, Petőfi, azonkiirüil, csodálkozásomra, Katona József (oroszomat bizonyára irodalmár magyar tájékoztatta) és még néhány kiemelkedő szellemünk. Szemben mindezekkel én nem tudom, hogy mit mondanak az 5 fajtájának milliókra menő egyedei, a kereskedők, tisztviselők, a leépített tanárok, altisztek és közkatonák. Szóval az ő részéről az Alexejek, a mi részünkről, mint akiket ő nem ismer, a Nagy Jánosok, Andrások, Istvánok és földünk többi művelői. Amit tehát egymásról mondani, érezni, gondolni tudunk, vagy irodalom vagy legfeljebb politika.

Á fiatal szlovák irő, aki látta ezt, csak pár szót vesztegetett az eltávozott oroszra.

Szegények, sok bajuk van. — Körülbelül ez volt a legfontosabb, amit mondott. Ezt készségesen el is fogadtaim. Aztán legnagyobb örömömre magáról a szlovákságról, azokról a dolgokról kezdett beszélni, amelyek engem s mindnyájunkat közeliről érintenek. Egyetlen szava sem volt többé közömbös a számomra. Nem kis dolog, hogy portáink palánkfal közösek, földeink egymás mellett, sőt tagositatlanul összekeverve fekszenek, gyerekeink mindig együtt játszottak és annyira, hogy igazában ma sem lehet szétválasztani őket, ajtaink egymás udvarára nyílnak és semmi lényegeset sem tudunk egvmásról.

#

Panaszaikat nem sorolom fel. Ezt a fényűzést a panaszok népének fia nem engedheti meg magának. De aki bajokban tölti életét, akinek a sója könny és kenyere bánat, fogékonnyá válik a mások baja iránt is. Leginkább talán az érintett, hogy az intelligens elem náluk szintúgy elszakadt a néptől, mint mi. Szellemiségük lelki struktúrája általánosan még fajibb gyökerekkel táplálkozik. mint nálunk, de ez a magasabb kultúra egyéni megvalósuláeaiban épp oly kevéssé tőzegyökeres, mint a mienk. Megütötte eztán egyebek közt a fülemet különösen az, hogy az ifjú. szlovák generáció akciók ópes, értékes részének nagy hányada informátorom szerint egész élet-tervezetében, jövőkoncepciójában nemzetközien szocialista. Kiváló fiatal művész- és trógeneradójuk (közöttük szerfölött súlyos tehetségű egykori osztálytársam, akinék szép verseit ma is őrzöm) művészetének, ■ költészetének fix pontjait a szlovákság keretein kívül keresi. Feltűnő mindez a nagy és kedvező nemzeti átalakulás. önálló léthez jutás idején.

# ó

A két szláv ember, az orosz és a szlovák beszélgetéséből ez a név hangzott ki: Kara- rnazov. Az epilepsziás zseni, a terhelt, óriás, Dosztojevszkij állítólag örült annak, hogy könyve öt kilót nyom. Az orosz faj eposzának szánta. A terjedelem követelményének egészben., a tartaloménak részben sikerült megfelelnie. Családja, Karamazovék rettenetes tulajdonságaikkal helyet foglalnak az ember fantóm jaj . rossz óráinak jelenései között. A családífő’ Kámmazov Fegor, a terem tő művész • jóvoltából az apagyiíkosság által em bal meg- végérvényesen. Á három fiút éleinézeteik- kardj-nál'is küíönbözőwége nem tudja sem a vérből kovácsolt közösségben egymás számára igazán ideglenné tenni, sem csupán képzeleti regényalakok rangján tartani. Ha ez az eposz sikerül, nagyszláv megteremtője a szlávság világlkiéfpót áffiboftba volna elő. Ez történt volna az irodalomban. Ha a nagysaláiv eposz a valóságbain Sikerűi, a világ Teremtője a fenséges emberi tulajdonságokból és aljas indulatokból kevert Nagy Regényt valósította volna meg ezen a földön. Mert ami igazán és emberien szíép és igazán és emberien aljas, mindaz megtalálható az epilepsziás zseni regényében és hasonlóképpen fajtájában.

Vezető gondolata, amely beteg testét sorvasztó éjszakákon tartotta papír előtt, rajzra szerfölött alkalmas. Vázlatban magam is játszottam már vele. Hiszen a népek lelke egyformán rejtelmes bánya. Mi is tudjuk ezt magunkról s azt hiszem, hogy legalább olyan mértlékben van igazunk, mint Dosztojevszkijnek. Azonban azt a játékot említem csak most, amely az ő útmutatása mellett folyt afíható: A szlávság területi és

lelki széttagoltságát reprezentáns alakokban, a három Karamazov fiúban megtalálni.

Kezdhetjük! Dimitrij, a rajongó, legyen

a déli szlávság. Iván, a hitetlen európai, bizonyára a germanizált lelkületű nyugati .szlávok, elsősorban a csehek. Aljoea, a szent, a meghajtott fejű, a fajta szerzetese, a szláv ige hirdetője, akit Zoszima „eztarec ‘ a szerzetből kiválasztva küld el a világi, életbe, hogy a lélek apró magva inak a hintője legyen, ez az orosz nép és még valamelyik szláv törzs, azonban ne vágjunk az érdek- fesziíő játék fejleményei elé.

Bz a szimbólum is elasztikus, mint mindenük. A törvénytelen negyedik Karamazov fiú, aki a családi élet számára elveszett, legyen a lengyel s a bolgár fajta, a legkevésbé szláv törzsek.

Az apát valamelyik a négy közül megöli. Próféciákra, jeremiádra, figyelmeztetésre alkalmas pont. A nagyiszláv ábrándok igazi harcosai fel is használják. „Legyetek igazán szila,vokká, térjetek meg, mert már megöltétek apátokat is!“ Helyettesítsük be tehát az apa helyébe magát a szláv fajiságot.

Ennek a felsorolásnak valóban nem volna több értelme, mint bármely hasonló ötletnek, ha szlovák barátom ki nem jelenti, hogy népét hol kívánja elhelyezni és szerephez juttatni. Ha ki nem mondja, hogy népe egészen és hibátlanul „Aljosa", azaz az oroszság lelki habitusának egyetlen tökéletes és számba jöhető megfelelője magán az oroszságon kívül.

Szerinte az orosz nép mai életrendjében, a bolsevizmusban az „Iván"-okát, a hlA XlX-ik század

Irta: 5Krúdy Qyula

— „A magyar nemességet szeretni kelt - —

(Befejező közlemény,)

— Mintha csak azt várta volna még idősb Kállay Andris, hogy mindenki hivatalt kapjon Magyarországon, hogy a maga hivataláról lemondjon, — mondogatta Mezőssy László, ak'inek egy emberöltőn át legkedvesebb teendője volt a Szabolcs vármegyei „örökös főispán" ügyeivel foglalkozni.

A tegnapi főispán: mokiányos, száraz, de kemény alakjával, keselyü-tekintetével, rit- kás, . őszesedő szakállaval, pattogó lépteivel, mint valamely dallam egy régi magyar harci indulóból; a mindennapi dolgok iránt való érdeklődésével is, valóban ott járkált most már a nyíregyházi piacon, miután hivatalát letette, meg-anegálldogált a Koronához címezett gyógyszertár előtt, ahol a helybeli pletykákat patkolták meg, hogy azok körülfntamodjanak a városban; letelepedett a katolikus plébánia előtt a sétatéri pacira, (amely kulcsra járó fedelével olyan forma volt, mint egy mai amerikai Íróasztal) és itt a papokkal megbeszélte az egyházi eseményeket, melyik templomnak kell harang, ki a legszegényebb pap a vármegyében, talán maga az egri érsek se törődött annyit a papjai dolgával, mint éppen idősb Kállay András, pedig korántsem volt klerikális érzelmű férfiúnak mondható, csak éppen politizálni nem hagyta a szaboícsme- gyei papokat, amit pedig azok legjobban szerettek volna a polgári házasság törvényének idején.

— Szeretném, ha verseket imának a papjaink, mint például a mi „orosz" papunk, az a Máíhé nevű Pagonyiban. Akinek már költői

sikerei is voltak.

Mit gondolt megjegyzése mellett idősb Kállay András ott a „papok padján" a plébánia előtt, azt amugyis gondolhatjuk, akik az ő életét ismerjük.

Valóban csak verseket írnak vtala a szabol esi negyei papok idősb Kállay András idejében ?

Nagy dolog volt a vallási béke ebben a vármegyében, ahol a székvárost már nyíltan is „luteránus Rómának" nevezik; Luther Márton hívei építik itt az első al-gimnáziumot egy romantikus, ákácfás, felejthetetlen kertben, meghívják a legjobb tanítókat az ország minden részéből, különösen a közeli Eperjesről, Lőcséről, Késmárkról, mintha csak a nevezetes késmárki liceummul akarná felvenni a versenyt a kis Nyír'egyháza. De a „tirpákok" (ahogyan a nyíregyházi benszülött luteránu- sokat nevezték), nemcsak addig voltak híveik egyházuknak, amíg ládikó-nagyságu Smaköny- veikkel hónuk alatt a vasárnapi miséket látogatták, hanem akkor is engedelmeskedtek vallásuk törvényeinek, amikor a zsebbe kellett nyúlni iskolára, templomra, egyházi célé kra adakozni. Pedig a „tirpák", a nyíregyházai lanyásgazda, ez a legszorgalmasabb magyar fájta, melytől egy talpalatnyi földet se tudtak elvenni „a zsidók", inkább 6 húzta ki az elkönyelmüsödő, néha elbizakodott idevaló zsidóság kezéből, a már meglevő földet: mondom, a tirpák háromszor is megforgat minden krajcárt, mielőtt azt kiadná. „Ha a krajcár elmegy, nehezen talál vissza". És éppen ezek a fösvény tirpákok építették a „legszebb" luteránus templomot, a kis gimnáziumból országos hirességü főgimnáziumot emeltek, négylovas kocsin járnak a hetivásárra, mert drága az idejük, de a templomba gyalog mennek, hogy hosszan, áhitatosan imádkozzanak. És Szilveszter estéjén, amikor az év halottainak névsorát felolvassák: a luteránusok között néha hallani egy-egy nevezetesebb pápista nevet is, amelyet ugyancsak abban az esztendőben írtak egy fejfára a Morgó-t emetőben. (Ezt a szokást is nagyon dicsérte a ,ynagyfődspán‘‘.)

De voltak itt katolikusok idősb Kállay András idejében (persze azóta is, még pedig számban ugyancsak megnövekedve), a leg- jámborabb, legjobb, legtürelmesebb, legalázatosabb katolikusok közül, akik az egri érsek egyházmegyéjéhez tartoztak, ámde Samassa őeminenciáját sokkal ritkábban láthatták a város falai között, mint azt szerették volna. A nevezetes érseknek sokáig nem volt ráérő ideje a szegény nyíregyházi hívekkel törődni, hiába jártak a küldöttségek Egerbe. A nyíregyházi katolikusok tehát inkább mentek búcsúba a közelebb eső szenthelyre, a csodatévő Máriapócsna, gyertyafénynél, áhítattal énekelve, langyos nyárvégi estéken, jövet vagy menet imádkozva, a mezők harmatában szende- regve pihenésük közben, még őszelői időben is, amikor a fejük felett kiáltozó éji madarak, a vadludak már szállásaikat cserélgették. Idősb Kállay András nagyon pártolta a bucsu- járást, habár ő maga nem vett részt a népe ez áhitatos szokásában, de nógatta a papokat a bucsujárásra, ha rossz volt a termés Szabolcséra zágban). A katolikusok áhítata, idősb Kállay András pártolása, a plébánia előtt tanácskozó papok ügybuzgalma aztán mégis csak létrehozta azt a csodát, hogy a régi, szinte ódondad katolikus templomot eltolták helyéről, anna legmodernebb találmány segélyével, amelyet akkoriban patentiroztak Amerikában a mérnökök az épületek elszállttá sáról.

.0De a nyugalmazott főispán, mint valamely bölcs -régi uralkodó ellátogatott a piactéren tartott szerdai és szombati hetivásárokba is, kikérdezte a kofák és a vevők panaszait, a legenda szerint nem egyszer csinált rendet az alku alatt levő pár csirke áránál és különösen gondja volt azokra a kopadozó ruházatú, de urias magatartásu, félénk asszonyságokra, akiken éles szemével nyotfrtwin észrevette az egykori jómódot, de az elszegényedést is. (ügy hangzik ez, mint. valami középkori mese.) Ámde ugyanakkor megszólította azokat az ügyes-bajos falusi embereket, akiket a vármegyéjében mind névszerint ismert, akik olyan forma otthonossággal álldogáltak az uj törvénytiáz kapuja körül, mintha emberemlékezet óta ez lett volna a teendőjük. A falusi jegyzők, a falusi birák, a falusi papok, de meg a kérvényekkel, régi iratokkal, végtelen

Képszalon

K.ü!- és öelfclrii mesterek eredeti alkotásai, Kívánságra körutamon bemutatás bárhol.

DuMczky, Nyílra.

tetten európait vette a nyakára. Szerinte a szláv fejlődés útja evvel élesen ellenkező. Szerinte az oroszság lelke önmaga nagy megtérítése után egyszerre fogja az eltért többieket, déliszlávokaf, cseheket, a törvénytelen bolgárokat és lengyeleket is visszaszerezni az „atyának".

Szerinte a szlovákok lelki fel szabadulása csak akkor és neon hamarabb fog bekövetkezni. Mert akkor fognak öntudatára éh- redut annak, hogy az oroszság őket igényli segítőtársául a felszabadító munkában.

#

Impozáns ábránd! Gyötrő érzés lehet ilyen ábrándivilágban élni. Egészen bizonyos azonban, hogy mindez egyformán lehet szent hit és naiv hiedelem.- Ki tudja, hogy melyik. Hiszen a kiválasztott nép a ki válasz- tatás időpontjában sincs hivatása öntudatán. A piacon halat árulnak, a pénzváltók veszekednek, az utca népe köznapi asan zsibong, amikor elítélik a Megváltót.

Mi mégis közel vagyunk e sors öntudatához! Szerencsétlenségünk uj tudományok műveléséire kényszeriteü. A sors keresztre feszitett bennünket, de leszállván a keresztről, sok mindent látunk meggyötört szemünkkel másképpen. S ahol tájékozatlanságot, letörtséget, szenvedést sejtünk, arra felé szívesen fordulunk a tapasztaltság bölcsességével. Ennyi a magyarázata, hogy szívesen hallgattam meg és mondtam el a fentieket.

papteoscsomagokkal felpakkolt ügyes-bajos emberek is áldották sorsukat, ha a mostani Bessenyei-téren, a vármegyeháza előtt „jota- lálkozásuk" volt a megye egykori uralkodójával. Ezen a térségen várták leginkább idősb Kállay Andrást még évek múlva is nyugalom- bavonulása után, de tán még akkor is, amikor lelkét visszaadta teremtőjének. Várták azok a régimódi falusi nótáriusok, akikről annyi mindenféle fur(angosságot jegyeztek fel az ado- máskönyvek, de akik voltaképpen ottkon- hagyták a szónoklatukat, amikor a vármegyeház kapuján kellett belépniök. Várták azok a lafusi uraságok, az egykori „hétszilvafások" maradékai, akik nagy peckesen, szinte világhódító kedvvel indulnak el vala a megyei székváros felé, hogy majd történelmi nevük, atyafiságuk, összeköttetéseik révén állást, előnyt, sikert hoznak ki a mindenható vármegye házából, aztán mire a küszöbhöz értek, mégse maradt meg egyetlen hatalmas atyafinak a neve se a memóriájukban, csak idősb Kállay Andrásnak ama híressé válót! jelszava: „a magyar nemességet szeretni kell". Ez a mondás járt a lelkűkben, a torkukban, a gégéjükben mindazoknak az érdemes vagy érdemtelen kérvényezőknek, akik talán manapság is a vármegyeházák, a minisztériumok, az állami hivatalok folyosóit reménytelenül járják, hajh. de már nem tűnik fel a Bessenyei- téren idősb Kállay András honfoglaló vezérhez hasonlatos alakja, hogy7 majd meghallgas- sa panaszaikat, kéréseiket, kívánságaikat, szenvedéseiket, hogy majd küldöttségben vezesse őket az uj főispán, az utódja elé vagy pártfogolja ügyüket az alispán ur őnagyságá- nál. Mert minden igaz ügy, hazafias szándék, jóravaló gondolat, nemzeti ötlet érdekelte Kállay Andrást akkor is, amikor azt mondta, hogy már megunta a hivatalnokoskodást. Most. lett csak valóban sok.doiga, amikor felcsapott a szegények ügyvédjének, a gyengék pártfogójának, a zsákokban hordott kívánságok pro- tektorának abban a vármegyében, ahol nemrégiben éppen az ő szemöldökétől függött mindenféle álmoknak a megvalósítása. Es a régi székházban, a gyönyörű megyeházában, most is kivonták kardjaikat a tisztelgő hajdúk, parádés állásba vágták magukat a tisztviselők, mikor a régi főispán az ügyesbajos embereket felvezette a megyeház lépcsőjén. Könnyű volt neki mások számára kérni, .Miután önmagának soha se kért semmit senkitől, — legfeljebb Istenétől lelket és egészséget.-©•

No hát Mezőssy László, — hogy visszatérjünk régi jóbarátunkra, aki egy-két emberöltőn át figyelte idősb Kállay András dolgait (talán féltőnkénységből, hogy ki szereti jobban a hazáját, talán kedves irigykedésből, hogy idősb Kállay Andrást nem tudta valamely emberi gyengeségem baklövésen érni), Mezőssy László se tudott egyebet csinálni, mint csóválni kezdte nagy bozontos fehér fejét:

— Ha a Tiszáknak minden „skaktba lelt" embere így viselkedik, mint ez a főispán: soha se lesz vége a Tiszák uralmának Magyar- országon. De hát mit is akar még Kállay Andris? Hisz a magyar nemességet már ellátta kenyérrel, ennivalóval, hivatallal?

— A magyar népet szeretni kell! — módosította jelszavát idősb Kállay András, amikor egy hosszú életen át leszűrvén tapasztalatait: lelkét Istennek ajánlotta és haldokló- ágyám minden jóembertől elbúcsúzott.

Fizessen elő a

ar Képes Hét-re