Prágai Magyar Hirlap, 1928. szeptember (7. évfolyam, 199-223 / 1826-1850. szám)

1928-09-30 / 223. (1850.) szám

w 10 % 1928 szeptember 30, vasárnap. A spanyol népléleh — A madridi szinházégéshez — Irta: Péterit Jenő Az egész világ, ahová a hir eljutott, a madridi szinházkatasztrófa hatása alatt áll. Évtizedek előtt, a bécsi Ringszimház égése óta, nem volt ehhez hasonlítható szörnyű szín­házi szerencsétlenség, mely sok száz ember­életet követelt volna. Emlékeim fűződnek eh­hez a halálszinházhoz. Közvetlenül a háború előtt keresztülkasul utaztam egész Spanyolországot. Európai kul­túra szempontjából csupán két nagyváros szá­mit: Madrid, a főváros és Barcelona. Legér­dekesebbek a déli városok: Sevilla, Granada, Cordoua, Cadix, itt lehet a spanyol népet, a maga őseredetiségében leginkább tanulmá­nyozni, de kultúráiét ezekben csaknem telje­sen hiányzik. Valenciában, egy aréna köze­pén, láttam olyan lehetetlen Lehár-oprette előadást, amelyik ellen a kitűnő zeneszerző élénken tiltakozott volna. A most leégett hatalmas terjedelmű „No- vedades" színházban, amikor Madridban tar­tózkodtam, délután három órakor voltam egy előadáson. Nem mintha az a nálunk is szo­kásos délutáni előadás lett volna, de mert eb­ben a „Novedades“ népszínházban minden órában tartottak egy előadást, skoszor kora délutántól éjfélig. Különös hamisítatlan spa­nyol műfajt kultiváltak ebben a szinhbfsgnd Egyfelvonásos, énekes, táncos népszinmüve- ket, a zarzuelákaf. Az ember egy előadásra is megválthatta a jegyét, de akár háromra, vagy négyre is, ahogyan kedve tellett és ide­je engedte. Minden előadásra másszinü jegye­ket adtak ki, ellenőrzés szempontjából. Sehol sem lehetett volna a sapnyol népet jobban megfigyelni, mint ebben a színházban, ahol fék eveszett en tombolt a jókedv. A népéneke­ket, táncokat, viseleteket is csupán erről a színpadról lehetett megismernem, noha már akkor, Barcelonától kezdve Madridig bejár­tam az egész országot és a félig afrikai Aii- caníe és környéke lakóitól, az elegáns mad­ridi gavallérokig ismerni véltem a spanyol népet. Nálunk, az orfeumokban, a spanyol tán­cosnők, hogyha nem debreceni lányok, akkor rendszerint románok, vagy franciák, akik Spa­nyolországot sohasem látták. A segudailát, vagy malaguenát csakis vérbeli spanyol tud­ja táncolni. Ezek minden idegükkel, vért- perzselően ringatják a testüket és .a közönsé­get valóságos önkívületbe ejtik. A ritmus or­giákat ül ezekben a táncokban. Leimi ezt ba­josan lehet, mert ennek az élvezéséhez spa­nyol levegő és környezet kell. A tartózkodó népet az ilyen népszínházakon kívül, a bika- viadalokon lehet a maga valóságában megis­merni. Az óriási arénák közül legnagyobbak a madridi, barcelonai s sevillai. Barcelonában egy-egy arénába belefér tizenhatezer ember. Vasárnap és ünnepnapokon két ilyen kolosz- szális aréna telik meg zsúfolásig vérszomjs közönséggel. Tizenhatezer ember őrjöng egy­szerre, kendőt lobogtat, padot ver, fütyöl, or­dít, kerepel és a toreadort, a nemzeti hőst ün­nepük lelkesen, vagy vadul gyalázzák. En­nek a hangzavarnak az elviseléséhez éppen olyan erős idegek kellnek, mint végig nézni ilyen viadalokat. Az idegen, aki a szabályokat nem ismeri, sokszor nem tudja, hogy miért zug fel hirte­len óriási vihar a hatalmas arénában. A szak­értők, az affacionadesok tetszéssel honorál­nak, vagy elitéinek egyes mozdulatokat. A toreador művészete, amikor a bikát szabály szerint ledöfi, már azért is rendkívüli izgal­mas (eltekintve attól, hogy életre-halálra megy a mulatság), mert nagy fogadások áll­nak az egyes viadalokon, akár a lóversenye­ken. Madridban tucatjával jelennek meg igen díszes kiállítású képes lapok, kizárólag a bi- kavjadalok szolgálatában. Granadában volt alkalmam megismerkedni Logartijillóval, egy rokonszenves fiatal toreadorral, akit kétszer sebesitett meg súlyosan a bika. Dúsgazdag ember lett, mert minden viadalát kétezer pe­zetával honorálja impresszáriója. Azóta talán őt is utolérte végzete. Ritka eset, de nők is kiáltanak a „vérző arénára". Ilyen híres via­dornő volt a szép Dina Gavanez, akinek ro­mantikus szerelmi históriáját jól ismerik Spa­nyolországban. A híres Vicento Gorditonak volt a menyasszonya. Egy nevezetes viadalon hiába várta a türelmetlen közönség a dédel­getett hős megjelenését. Egyszerre kilépett helyette Dina Gavanez és bejelentette, hogy vőlegénye hirtelen beteg lett és ő áll ki a bősz bikával. Nagy elképedés és tiltakozásomért egészen szokatlan, hogy nő vegye át a torea­dor szerepét. A bátor spanyol leány azon­ban megmutatta, hogy érti a mesterségét. Rö­vid küzdelem után gyönyörűen leszúrta a bi­kát. Elképzelhetetlen óriási lelkesedés. Dina kisasszonyt ünnepélyesen toreadorrá avatták és jobban ünnepelték hazájában, akár nálunk egy híres primadonnát. Később megtudták a hős leány önfeláldo­zását. Vicento nem volt beteg, hanem hirtelen olyan félelem szállta meg, hogy nem mert szembeszállni a bikával. Menyasszonya nem menthette meg a becsületét, mert a gyávasá* got a spanyol közönség sohasem bocsátotta meg egykori kedvencének. Kétségbeesésében öngyilkos lett és menyasszonya kolostorba vo­nult. Még tragikusabb sorsa volt Ineznek, aki szintén egy híres toreadort szeretett. Ez ab­ban az időben történt, amikor a német trón­örökös Alfonz király vendége volt Madridban, a háború előtt való években. A díszelőadáson egy különösen bőszült és ingerlékeny bikával kellett az akkori leghí­resebb toreadornak, gondolom Mazzantininek, megmérkőznie. A bika földreterült és a dia­dalmas toreador a királyi páholy előtt meg­hajtotta kardját. Nem vett/k a mámorban észre, hogy a bika végső erejével feltápász- kodott, hátulról a szarvára kapta a híres via­dort és letaposta. Ebben^ a pillanatban egyik páholyból lövés dördült el és a bika halálos sebbel összerogyott. A toreador menyasszonya mentette meg szerelmese életét. A szabályok ellen való súlyos vétek, hogy a bikát az aré­nában lövés érje. A leányt azonnal letartóz­tatták. A német trónörökös közbenjárására a király megkegyelmezett neki, de honfitársai elitélték. A nép felismerte az utcán és a sze­rencsétlent agyonverte. A toreador bánatában azzal a karddal szúrta át szivét, amelyikkel a végzetes bikát ledöfte. Ilyen romantikus történetek esnek meg manapság is Spanyolországban. A bikaviadal ott nemzeti és szent ügy és jaj annak, aki a szabályok ellen vét, vagy a porondon gyá­vának mutatkozik.* Volt egy vezetőm Granadában ,akit Pam- pelonában nyomorékká öklelt a bika, úgy, hogy veszedelmes mesterségét többé nem folytathatta. „Senyor, mondotta, higyje el, hogy néha olyan izgalom fog el ma is a viadalokon, hogy nem törődve sánta lábammal, az arénába aka­rok ugrani, hogy egy közönséges bicskával nekimenjek a bikának." Különös emberek, mi nem érthetjük meg őket, de azért jófélékkel senkinek sem aján­lom, hogy az előttünk barbár bikaviadalok­ról Spanyolországban elutasító véleményt merjen kockáztatni. „A mai ifjúság “ Irta: Darkó István — A háborús magyar ifjúság emlékének — A „Magyar Szemle" c. előkelő budapesti folyóiratban, amely lap szerkesztőbizottságá­nak elnöke Magyarország miniszterelnöke, „A mai ifjúság korosztályai" címmel cikket irt a szerkesztő, Szekfü Gyula, aki pedig a legismertebb magyar történettudós. Cikke befejezője volt a több hozzászólásból álló ankétnek, amelyet az ifjúság dolgairól kiváló cikkírók a lap hasábjain tartottak. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy az ifjúság problé­mája olyan köröket is foglalkoztat, amelyek tekintélyüknél és komolyságuknál fogva nyil­vánvalóan csak komoly kérdések felé szok­tak fordulni érdeklődésükkel. Megdől tehát az az ellenvetés, hogy az ifjúságunk dolgait illető fokozott érdeklődés mesterkélt és nél­külözi a kellő súlyt, mivel javarészt csak az ifjúságból kikerült vezetők provokálják. A Magyar Szemle első cikkírója, Weisz István az apák és fiuk közötti ellentétet a természet rendjének veszi. Bátran mondja ki, hogy a háború után ez az ellentét ki­élesedett, mert a fiatalok túlnyomó többsége, szervezeteiknek a vezetői azt a vádat ková­csolták az öregek ellen, hogy a régi Magyar- ország felbomlását az ő hibáik, vagy leg­alább is mulasztásaik okozták. Az öregek viszont gyakran hangoztatják az ifjúság tu­dományos nívójának a régebbi generációé­hoz viszonyított alacsonyabb voltát. Mindkét fél túloz vádjaiban, de a cikkíró védelmébe főképpen az ifjúságot veszi. A főiskolások száma például Magyarországon 15—16.000. Megállapítja, hogy régebben az egyetemi if­júság volt az éjjeli kávéházak, kártyatanyák, körvadászatok törzsvendége és a bálok ren­dezője. Ma az ifjúság javarésze kül- és bel­földön, laboratóriumokban, könyvtárakban, szemináriumokon komoly munkát végez. Olyan körülmények között, amely minden figyelmet megérdemel. A mai ifjúnak kávé­házra, bálra, kártyára se pénze, se ideje. Az 1925/26. tanévben a tízezer budapesti egyete­mi és főiskolai hallgató közül kilenc- száznak nem volt téli kabátja és több mint egynegyede felöltő nélkül húzta ki a kora tavaszi és késő őszi hónapokat. Elijesztő százalék tüdőbajos közülük. A rossz anyagi helyzet és a bizonytalan jövő mellett a kor­szerűtlen tanulmányi rendszer sem képes megakadályozni ezt az ifjúságot, hogy tanul­mányaiban kellőkép előrehaladjon. Ez az if­júság fokozott figyelmet érdemel. Cikkét igy végzi: „Nálunk is meg kell végre változni annak a hatvanhetes ideológián alapuló bal- itéletnek, mely az ifjúságot nemcsak bűn­nek, hanem szégyennek minősíti és szakítani kell avval a babonával, hogy a fiatalságot a közügyektől távol kell tartani." Egy másik cikk szerzője, Antal István az idős és fiatal generáció közötti elválasztó vonalat nem a háborúban látja, hiszen a há­ború vége felé már az ötvenévesek is moz­gósítva voltak, hanem a két korszak, a régi és a mai Magyarország „politikai gondolkozá­sát, k07élf>ti (yM:'::IÍW/,qnO, t ű rq<- ríni m i és nemzeti eszmevilágát" elválasztó cezúrában. Öregek alatt a politika szempontjából azokat érti, akik már a háború előtti idők politikai fejlődésének kialakulásában is aktív részt vettek, mig velük szemben a háborús generá­cióhoz (nagyjából a fiatalokhoz), szerinte azok tartoznak, akiknek közéleti múltja nem rendekezik háború előtti gyökerekkel. Az ellentéteket ő is elismeri, sőt hozzáteszi: „Ez ellentétek élessége még inkább fokozódik azok által a mesterséges akadályok által, amelyek a fiatal generációk természet rend­je szerint való, lassú és fokozatos feltörésé­nek normális menetét akasztják, vagy lassít­ják. Elismerjük, ez akadályok nagyrésze a háború okozta gazdasági és szociális viszo­nyokban gyökerezik." Végül Szekfü Gyula cikke szerint a mai ifjúság idősebb korosztálya, a 28—35—88 év közöttiek, akik a lövészárkok borzalmai kö­zött töltötték el ifjúságok szép éveit, minden szánalmat, elnézést és támogatást megérde­mel. Műveltségük természetszerűen hiányos, a szellemieknek és lelkieknek nem is fejlőd­hetett ki ki bennük valami nagy tisztelete. Ez az ifjúsági réteg űzi az Erő kultuszát, hangoztatja a testgyakorlás fontosságát. Vi­lágnézeti és pártállás szerint nem a saját út­jait járja. Nemzeti szellem dolgában még mindig Ady, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső árnyalatain vitatkozik. Ez a megzavart fej- lődésü réteg a szerencsésebb fejlődésü elő­dök terméséből él. A lelki diszpozíció bajain az anyagi helyzet előnyei segíthetnének, a magyarság katasztrófális anyagi állapota azonban éppen ezt a réteget sújtja a legkí­méletlenebbül. Nem tudnak a társadalmi életbe beleilleszkedni, külsőben és bensőben kuszáit és rendezetlen életet élnek. A közé­let vezető pozícióinak átvételét az öregektől nem képesek véghezvinni. Helyzetükön az segítene, ha sikerülne magukhoz láncolni az ifjúság legifjabb rétegeit, amely szakadatla­nul tódul ki az iskolák kapuin. „Erre azon­ban aligha számíthat az idősebb réteg. Hi­szen a legifjabbakat nemcsak a háború él­ménye választja el tőle. A legifjabbak egé­szen más nevelésen mennek át... Nemcsak nem mentek át a háború és a forradalmak erkölcsi kísértésein, hanem akaratban és valláserkölcsben pozitive is fegyelmezetteb­bek ... A legifjabbak erős, egészséges, moz­gékony ifjúság lesz, a lélek mélységeiben és a szellem magaslatain egyaránt járatos, nem­zeti célok szolgálatában európai eszközöket is tud használni...“ * Ezeket a figyelemreméltó megjegyzése­ket kisebbségi életünk körülményei közé be­állítva megkapjuk a mi ifjúságunk kérdései­nek főbb pontjait. A kép semmivel sem ró- zsásabb, ha az ifjúság idősebb rétegét és talán ugyanolyaxn biztató, ha a legifjabbakat nézzük. Az ifjúság idősebb generációja, — ezt a kettéosztást igen szerencsés elfogad­nunk, —1 a kisebbségi magyar életben is Fizessen elő a sr Képes Héi-re aüg felhasznált és részben fel sem használ* ható építő tényező. Ennek az idősebb ifjú* sági rétegnek a java tömege, mivel az u| államalakulat követelte szellemi és gazdasági életkörülményeknek eleget tenni nem volt képes, vagy erre elég.erőt nem érzett, önként távozott el s javarészt a megkisebbedett Magyarországban foglalt kevesebb képzett* ségének és nagyobb idegi, erkölcsi és aka* rati megviseltségének megfelelő kis álláso* kát. Ez a háborút átszenvedett ifjúsági réteg az, amely a legtöbb szánalomra méltó, mert felnőtt számba menve és önállóságra kény-, szerülve mégsem képes a számára kijelöl-; hető helyeket elfoglalni. Amikor a szemben-, állás tényét el kell fogadnunk, ez a réteg áll elsősorban szemben a polgári életben kép* zettebb öregekkel, akik nem minden ok nél­kül nem engedik át nekik a vezető szerepe­ket olyképpen például, mint a szerencsésebb Olaszországban. Ennek az idősebb ifjúsági rétegnek az a csekély része, amely itt maradt a kisebb* ségi magyar életben, eddig kivülesett az ifjú* ság irányában mindennap megnyilvánuló érdeklődésünk körén. Magára hagyva tengő* dik, részben befejezetlen iskolái terhével,- részben gyorsan szerzett magyar diplomái érvényesíthetetlen voltának a ballasztjával. Itt-ott lát az ember egyet-egyet közülük, hol egy autótaxi soffőri minőségében, hol egy biztositó iroda vagy a számukra hozzáférhető csekélyszámu más kereseti lehetőség alkal* mazásában, csüggetegen, az emelkedés vá* gyávái leszámolva. Ezen a rétegen tényleg, nem segít már semmilyen segély, de a ma­gyar társadalomnak meg kellene a módját találni, hogy a közöttük is bőségesen talál* ható valódi értékeket megmentse a maga' számára. Módját kellene ejteni, hogy a hom­lokukra rakott töviskoszoru lekerüljön igaz- talanul bevérzett fejükről. Az ifjúság fiatalabb rétegére, az „isko* Iákból szakadatlanul ömlő" legifjabbakra már jobban rámosolygott a társadalom fel­ismerése: A jövőnek ezek legyenek minden* napi bajnokai! Soha sem tapasztalt könnyi* tésekhez juttatta ezt a fiatalabb ifjúsági ré­teget például a szlovenszkói magyar társa* dalom is. Önkénytelenül vetődik fel a gondo­lat, hogy a mulasztottak kipótlásaképpen kapják meg mindazt, amit az őket megelőző idősebb réteg először a háború, aztán az azt követő zűrzavarok miatt teljes mértékben nélkülözött. A legfiatalabbak az utóbbi tizen­öt év magyar ifjúságához képest szellemi és anyagi diszpocicióban a komoly munka fel­tételeit teljes mértékben kézhezkapják. Eh­hez járul a számukra bizonyára lelkesítő és felemelő körülmény is, hogy személyi ki- válóságaikanak és testületi jelentőségüknek eddig ritkán tapasztalt megbecsülésében van részük. Ez a bizalom, ez a megbecsülés azonban kétségtelenül csak előlegezés a jövő­nek. A legfiatalabbaknak nem szabad elfe­lejteniük, hogy az ifjúság önmagában, a ma­ga sztatikái állapotában még nem érték s az ifjú ember tudása, gondolatai és véleményei is még csak a kifejtés álló energia súlyával egyenlők. Olyan motorikus erő, amely még nem indult munkára, vagy olyan akkumulá­tor, amely most áll töltés alatt. A társadalmi megbecsülés tehát nem is a segélyezett ifjú­ság kialakulás alatt lévő belső értékeinek szól, hanem a kisebbségi magyarság nagy céljainak, amely célok majdani megközelítői­ként. nagyon szerencsésen őket, uj sorsunk- b abelenőtt, régebbi fantazmagáriáinktól ment, érintetlen ifjúságot ismertük fel. Ha az idősebb ifjúsági réteg sorsára gondol, a fiatalabb réteghez tartozó fiatalembernek feltétlenül éreznie kell szerencsés helyzetét. Azt hisszük, hogy a legfiatalabbak akkora teherbírást kötelesek felmutatni a tudás meg­szerzésében, amilyet eddig egyetlen magyar ifjúság sem mutatott. De amelyet mindenik geueráció, a mostani fiatalság idősebb réte­ge is, fel tudott volna mutatni, ha sorsunk erre az övénél szebb, hálásabb, emberibb feladatra állította volna. Ez a réteg önhibá­ján kiviil maradt ki ebből az építő munká­ból. A legfiatalabbak abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy magyar sorsunk békésebb harcait harcolhatják. Az elkövet­kezendő tiz év alatt már ennek is nyomát kell látnunk. Most. a plántát neveljük bennük, amelynek felnőtt virág korában lesz csak értéke, abban az esetben, ha egész­ség, szépség, életrevalóság dolgában ténylesf tündökölni f-egt------­---­-------------------------

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom