Prágai Magyar Hirlap, 1928. szeptember (7. évfolyam, 199-223 / 1826-1850. szám)
1928-09-16 / 212. (1839.) szám
6 1928 axepíeiribeír 16, "jiwBwaainMBMBaBMWMI Jankovies Marceti: ÁLDÁS*) Ekétek alatt a fekete bánt Puha, fehér kenyérré váljék; Ha dideregtek, süssön ki a nap, Ha lankadtok, nőjjira az árnyék. Ekétek alatt a fekete hant Fehér kény rré váljék. Ha majd kisért idegen délibáb, Testvér, eres légy, ne higyj néki; Amit az ősi tűzhely lángja fest: Osak az igaz, — a szép, a régi! Ne menj uj álmok, uj mesék után, Csak egy igaz: a régi! S ha tán nem dobban össze szivetek. Mert bús idők száz gondja marja, — És pártos harcban egymás ellen is Ütésre kész a testvér karja: Az ütésből legyen kézszoritás — Anyátok igy akarja! Ha rátok zúdul ezer gyűlölet, Mint hab, mit szélvész srirtre vágott, Én még akkor seon szórok átkokat, Nem mondok más, csak imádságot... Uram, adj igazságot! *) Jankóvics Marcellnek a mai irodalmi rovatunkban ismertetett könyvéből. BABONÁK ELLEN A babonák ellen való budapesti kiállítás alkalmából talán nem lesz érdektelen, ha a babonák elen való küzdelmet, a már hosszú ideje tartó és kevés eredményt felmutató harcot uj oldaláról is megvilágítjuk. Fölösleges mondani, hogy a babonák a legjobb esetben ártatlanok, de igen sok esetben károsak s a babonák legyőzése hasznos. Ártalmatlan a babona addig, amig nem mond többet, hogy az orrom viszket, tehát bosszankodni fogok, de se szeri, se száma azoknak a babonás eljárásoknak, amelyeknél fontos orvosi beavatkozást különböző h ók usz-p ők úszókkal helyettesítenek. Érthető és logikusan megokolható ez a küzdelem, aminek célja a sok rosszat, ami már bekövetkezett, vagy bekö vetkezőben van, észszerű cselekedetted elhárítani. Ez a célja ennek a harcnak; mindenki előtt nyilvánvaló és jogosult ez. De az okok között még van valami ezen kívül, ami nagyon sok ember számára állandóan kikényszeríti a babonákkal való állandó felilépést és egy ilyen irányú mozgalomnak folytonos ébrentartásét. Vegyünk egy praktikus esetet. Ballábbal fölkelni, aznapra pechet jelent. Az az ember, aki ebben hisz, kínosan fog ügyelni arra, hogy ha valami elintéznivalója van, jobblábával lépjen ki az ágyból. Sokan lesznek, akik mosolyogni fognak ezen és azt mondják majd, hogy ezt talán még sem kell olyan komolyan venni, mert nagyon kicsi annak az intelligenciája, akinél elhatározó szerepe van a bal-, vagy jobblábbal való fölkelésnek. Pedig nincs igy. Ismerek embereket, szigorú tudományossággal dolgozó tudósokat, akik, ha reggel pappal találkoztak, aznap nem kísérleteznek, mert a kísérlet úgy sem fog sikerülni. Könnyen el lehet képzelni, mennyire hátráltathatja az embert ilyesmi a munkájában. És itt nem a sarki kofáról van szó, hanem tudósról, akinek sokszor kipróbált, iskolázott gondolkozása van, aki ezt az egész babonát elitéli, tarthatatlan butaságnak mondja s a végén szinte akarata, belátása ellen is hisz benne; kényszerűséggel. Ennek a tudósnak, aiki annyira hozzá van szokva a me- tődikus, lépésrőblépésre haladó okoskodáshoz, hosv sehogy sem fog tetszeni az, hogy problémái megokolásánál ilyen csekélységek zavarják. A józan ész ellene szól s amellett mégis lesz valami, ami csaknem eltántorit- hatatlanul megtartja őt a babona hívének. Ennek a kettősségnek a következménye egy belső küzdelem. Ennek a konfliktusnak a lényege az, hogy hiszek a baljóslatú előjelekben és nem tudom az előjel s a bekövetkezendő tény között az összefüggést meglátni. Az ok-okozati logika hiánya az, ami a babonás ember nyugtalanságát előidézi. A modern ember szereti, ha látja a lehetőségeiket és tudja értékelni azok valószínűségéi A babona ellenben ki szám ithatatlan, teljesen véletlenszerű, hiányzik benne minden nyoma a ma uralkodó gondolkodásnak, aminek minden jelenség előtt két kérdése van: honnan? és hová? A modern gondolkodású ember erre a két kérdésre akar állandóan választ adni. A válaszokat keresi, de nem találja mindig meg. Az élet végtelen gazdagságában és sokoldalúságában olyan sok a történéseket irá- nyifó körülmény, hogy azt az emberi ész, ami csak egy kis darabja ennek a végtelennek, nem bírja mind átfogni. Ilyenkor születik meg az előre nem látható körülménynek, a véletlennek a fogalma,. De minthogy valami magyarázat kell, magyarázzák ex első jobb, látszólagos okot felmutató dologgal — s már készen is vau a babona. Az okozati összefüggés tarthatatlansága ugyan hamar kisül, de megmarad a babona, mert a babona érdekes, legalább is a gyerekeiknek az, a babona pedig apáról fiúra, falusi parasztlányokról városi gyerekekre száll. Azok, akik a babonák ellen küzdenek, egy kínos érzéstől akarnak megszabadulni, a kiszámithatat lanságtól, a kellemetlen lehetőségek bekövetkezésétől félnek. Ez az oka ennek a harcnak s ezzel az okkal már adva is van egy fegyver, ami a küzdelemben hatásosabb minden józan okoskodásnál, minden észszerű magyarázatnál. Mint ahogy az orvostudományban a betegség legyőzésének nem az a legjobb módja, hogy a beteg ember kígyó,gyitjuk, hanem az embert megtartjuk egészségesnek, amennyiben távol tartjuk tőle a betegséget előidéző okokat, úgy itt is a lélek higiéniája az, ami irányadó. Már a kis gyerekeket kell távol tartani a babonáktól, hogy később a felnőtt ember ne higy- jen ezekben. A felnőtt emberekben a balhie- délmet kiküszöbölni igen nagy munkát igényel, mert a gyermekkorban szerzett tapasztalat és tudás a lélek mélyébe veri gyökereit s igen nehéz azokat onnan kitépni. Páldi Iván. „Tesrasse” Márványmozaiklap-mük6 és Cementárú gyár SCHMIDL és NAGY luienec Fiók és eladási iroda: Bratislava, Stefanik a. 1/11. Gyárt: Márványmozaik és cementlapokat, Mükolépcsőket, Márványzuzalékot minden színben éa nagyságban, Müvakolatot „Kristaiit* néven. Készít: Terrazzo éa Xylolith padlókat. 37 a NRPLOm írja: KRRIHTHY FRIGYES T0L5ZT07 NRPOLEOmn Az Emil Ludwigé juttatja eszembe. Ha parancsolják, az időszerűség is. Néhány óv előtt volt a Napóleon halálának — most néhány hónap múlva tesz a Tolsztoj születésének századik évfordulója. Emil Ludwig urnák, a jelea német biográf usnak is, hallom, jubileuma van ebből az alkalomból. Vagy kétszázezer példányt adtak el ebből a Napoleon-életrajzból Németországban és egyebütt, főként Amerikában. Gratulálok neki. Ehhez mindenesetre. A kétszázezer példányhoz. Viszont nekem csak egyetlenegy példányhoz van közöm: ahhoz, aimit elolvastam. S mivelhogy a dolog természeténél fogva a többi százkilencvenezerki- lencszázkitencvenkilenc példányban ugyanaz van, ez a rettenetes nagy szám — legalább számomra — nem világítja meg jobban se Napóleont, se Emil Ludwig urat, mintha utóbbinak müvét kéziratban, előbbit személyesen lett volna szerencsém bizalmasan ismerhetni. Mert hát mégis csak ex a fontos. Ez az egy példány, a sok egy ember számára — ez világ kezdetétől a úgy látszik immár világ végéig (bár a múlt évtized fiataljai beszéltek valami „kollektív lélek“-ről) lényegesebb mértéke volt és lesz minden értékelésnek, mint az a bizonyos valami, amit általában sikernek szoktak nevezni s általában ilyenfajta számokkal mérnek, hogy, mondjuk, Emil Ludwigot kétszázezer példányban olvassák és Napóleon négyszázezer embert fogott el, vagy győzött le itt meg itt. A kétfajta siker közt határozottan van rokonság. Csak az kérdés, milyen természetű. Az egyikről, Emil Ludwigéról, számomra már valószínű, hogy nem nagyobb, mintha csak egy ember olvasta volna el, mondjuk én, és annak, mondjuk, jobban tetszett volna. Lássuk a másikat. Lássuk ám, de hol? Emil Ludwig könyvében, sajnos, sehol. Az egész könyvben Napóleonról van ugyan szó, hogy hová járt iskolába, kikkel érintkezett, ki volt a szeretője és miket mondott, olyankor, mikor nyilvánvalóan tudatában volt, hogy akiknek mondja, egyenesen és kifejezetten oly célból jegyzik fél szavait, hogy azokat száz év múlva Emil Ludwig felhasználhassa könyvében annak bizonyítására, hogy Napóleon volt akkora ember, amekkoráról Emil Ludwignak érdemes könyvet Írni — de ez a Napóleon semmi egyebet nem csinál ,mint adalékokat az életrajzírók számára. Ilyenek vannak a könyvben: „Ebben az időben Napóleon már érzi, hogy a sors embere14. „És Napóleon felismeri a történelmi pillanatot44. Képünk abban a pillanatban ábrázolja Napóleont, amint éppen felismeri a történelmi pillanatot Határozottan felemelő kép, csak nem nagyon alkalmas az elképzelésre. S éppen azért, olvasás közben, ahogy szabadon csapongó képzettársításaimat figyelem, mindenki eszembe jut, a nagyuéném Becsből, Hornyák tanár ur, akivel egyszer beszéltem Napóleonról Visegrádon, Cbateaubriand, ki szintén ilyen hősnek érezte Napóleont, csak sokkal régebben, mint Ludwig — szóval mindenki, csak éppen ... Azazhogy. Egyszer maga Napóleon is eszembejut, ennek a Napoleon-életrajznak olvasása közben. Eszembejut, de olyan erővel, olyan élesen, hogy meghökkeuek — mi ez? megbolondultam? honnan tudom én ezt? hiszen én nem ismertem személyesen Napóleont... becsületszavamra, sose Iáittam. A borodinoi ütközetről van sző. Emil Ludwig részletesen tárgyalja, hogy Napóleon az ütközet előtt hogy állt szemben történelmi végzetével, mely öt milliók végzetévé tette. És ahogy ezt olvasom, valahol, hátul az agyamban, ahol, ugylátszik nem gondolatok vannak, hanem Valóságos Emlékek, a valóság tükre, lustán és értelmetlenül egy nagyon éles és színes kép bukkan fel. Furcsa, groteszk kép. Napóleon az ütközet reggelén megkapta Párisból a reichstadti herceget ábrázoló festményt, — beállitatja a sátrába, a tábornokok bejönnek, körülállják Napóleont és meghatott tisztelettel, hallgatva asszisztálnak a fenséges látványhoz, ahogy a Sas itt, a harcok mezején, néhány pillanatra elmélyed a távoli fészekben pihegő Sasfiók képmásának szemléletébe ... Napóleon szemébe könny szökik, nem tud szólni, osak int, hogy hagyják kissé magára a képpel. A tábornokok tisztelettel és meghatva kivonulnak a sátorból: odakünt egymásra néznek, bólintanak. Persze, az Oroszlán nem szereti, ha gyöngének látják. — Egyszerű apának, aki gyermekére vágyik. Napóleon egyedül marad a sátorban. És most. Egyedülmaradva, körülnéz. Tudja, hogy odakint a tábornokok egymásra néznek, bólintanak és azt gondolják, hagy a nagy ember nem szereti, ha gyöngének látják, egyszerű apának, áld egyedül szeretne könnyezni, fiára gondolva. Azt is tudja, hogy ehhez körülbelül két perc kell, amig ezt igy elgondolják a tábornokok. Tehát legalább két percig kell egyedül lennie. Ez egy kicsit sok, tekintve, hogy a könny, amit a szép jelenet kiváltott, abban a pillanatban visszaugrott, amikor a tábornokok kimenteik. Napóleon unja a két percet. Unalmában egész közel megy a képhez, ami egyáltalán nem érdekli, lehajol és a körmével egy vastagabb festékcsikot kezd vakarhatni, kíváncsian, hogy meg van-e már száradva és egyáltalán milyen furcsák ezek a festők, ilyen csikókat ken'egetnek a vászonra és abból kép lesz. A puha festékből egy picike a körme alá megy: ez eJtég hozzá, hogy most már csak ez a köröm érdekelje, — a másik körmével piszkálni kezdi. Még mielőtt sikerült volna ki piszkálni, eszébe jut, hogy a két perc valószinüleg letelt már, — visszalép a képtől, elhomályosítja a szemeit és kissé remegő hangon kiszól, hogy bejöhetnek már. Furcsa kép, furcsa Napóleon, nemde? Ez bizony egy hiú, nagyképü, kicsinyes pojáca, uraim, nem férfi, legjobb esetben mulatságos komédiás. Viszont ezt a képet, amiből kiderült az igazság, olyasvalaki árulhatta el, aki megleste Napóleont, mikor egyedül volt. Mondom, szinte meghökkenek — honnan a csudából él bennem egy ilyen szines emlék, amiből Napóleont és az egész Napóleon-kérdést jobban megértem, mint száz kötet Emil Lud- wigbőJ? Honnan ismerem én Napóleont személyesen? Aztán eszembe jut. Tolsztoj „Háború és Béke" cimü regényében olvasható ez a jelenet, csaknem ilyen részletesen. Persze, nem szőról-szőra. De hiszen éppen ez az. Mert, jól értsük meg, nem azon vitatkozom án most, hogy Tolsztoj ítélete helyesebb-e Napóleonról (puszta véletlennek tartom ugyanis, hogy Tolsztoj véletlenül nem sokra becsülte Napóleont — ez azon múlik, hogy a tulajdon látomását igy értelmezte-e, vagy úgy), vagy Emil Ludwigé. Én csak azt állapilom meg, hogy Tolsztojnak van látomása Napóleonról, Emil Ludwignak pedig nincs. Hogy a Tolsztojé látomás, vagyis a valóságnak megfelelő, érthetetlen, de nyilvánvaló hűség, az abból derül ki, hogy íme, még mielőtt tudtam volna, honnan, az élmények erejével jelentkezett képzeletemnek abban a sikerében, amelyben az élmények emléke szokott jelentkezni. Tolsztoj Napóleonja él, Emil Ludwig Napóleonja nem él. Ez magában nem volna különös, hiszen régi dolog, hogy a múltait, mint létezettet, ugyanaz a művész látja jobban a történelemiróná!, aki a létezőt is jobban látja a politikusnál. A különös — és ez már, művészéten túl, az Ítéletek világába tartozik —, hogy Tolsztoj regényében Napóleon mellékfigura, jelentéktelen enizódalakja ama hősök történetének, akikről a regény szól: egyszerű emberekről, Jancsiról és Juliskáról. Ez persze már megfontolandó. Napóleon — jelentéktelen, kicsinyes, nevetséges figura, ott, ahol Jancsi mélységesen és nagyszerűen ember és Juliska mélységesen és nagyszerűen asszony? Ki tudja! Romániában élt, állítólag tíz évvel ezelőtt egy százhuszéves ember, akiről azt állították, hogy személyesen ismerte Napóleont! Egy német újságíró meglátogatta ezt az embert és szivdobogva faggatni kezdte, milyen ember volt a császár. A derék aggastyán meg- simo gáttá szakállát, pislogni kezdett, mint áld rengeteg emléke közt válogat (Istenem, annyi embert ismert), aztán felcsillant a szeme. — Ja ... Sie ni cinen Napóleon? Ja, ja ... ioh hab4 ilin gekiannt... ja... ja... Nna, alsó... er war halt e* herzensguter Mensch... aha4 d u m rn .*! ! m % lse szlovák ékszer-, arany- fe ezflsínpr ToslaSeSonoseSss TESTVÉREK Gyár: Bratislava, Ferenciek tere 1. Telefon: 57. Eladási hely: Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02. Elsőrangú készítmények ékszer-, arany- és ezüstárukban Cseréli® ki rési ékszereit modern ékszerekre
