Prágai Magyar Hirlap, 1928. augusztus (7. évfolyam, 173-198 / 1800-1825. szám)
1928-08-08 / 179. (1806.) szám
<PK«nuAW^ARHTPn5g 1928 agguagttt* 8, wer&a, A református lelkészek kifizetetlen kongruája — Válasz a Slovensky Denniknek és az A Seggeinek — Irta: Virág iéSa ref. lelkész Királyhelmec, augusztus eleje. A Slovensky Dennik nyomán az A Re; gél foglalkozva a református lelkészekne 1919. és 1920. évi mindmáig kifizetetlenül m; radt. kcngruája ügyében a magyarság széni torai által beterjesztett interpellációval, lesz! gezni akarja, hogy: 1. a kormány nem bár igazságtalanul a magyar református lelke szekikel, aminek bizonyságán, hogy még azo a református lelkészek is kapják kongruáji kát, akiknek a mai napig sincs meg az á lám polgárságuk; 2. a kormány a püspök utjá 1919-ben fölszólította a lelkészeket a főárad? lom letételére, azonban a református lelki szék sem a békeszerződés aláírása előtt, ser utána a fogadalmat le nem tették, sőt a refoi anátus egyházközségek vezető tényezői Rima szombatban megtartott értekezletükön azt a álláspontot foglalták el, hogy a szlovenszkó egyházközségek és szenioré tusok továbbra i a volt magyarországi egyetemes reforméin egyház részét képezik s a budapesti reformé tus konvent megbizottainak vezetése alatt ál lanak. Ezek lennének azok az okok, amelyel miatt a református lelkészek 1919—1920, év kongruáit visszatartották. A Slovensky Denniket kétségtelenül te vesen informálták és éppen ezért az igazság megismertetése céljából közölni tartozunk ; következőket: Az államforöulat a reformátu; egyházközségeket, azok lelkészeit, vezetői teljésen szervezetlenül érte. A régi Pozsony- Komárom-vá r megyék református egyházköz ségeinék, sőt a ruszinszkói egyházközségek nek püspökei mind Magyarország területér maradtak. Egyedül a ■ szlövenszkói Gömör Abauj, Zemplén és Ungnak volt püspöke Révész Kálmán kassai lelkész személyében Az ö püspöki hatásköre azonban Pozsony- Komárom-megve és Ruszinszkó egyházköz&é geire nem terjedt ki. A kormány a reformé tus egyház autonómiáját „tiszteletben óhajtva tartani", állítólag Révész Kálmán püspökhöz a református lelkészek fogadalma tárgyábar leiratot, intézett még 1919-ben. A református lelkészek erről a leiratról semmit sem tudnak, mivel azt velük nem közölték. De nem is közölhették, mivel az érvényben levő egyháza törvényeink világosan intézkednek ar- Tői, hogy „a zsinat együtt nem léte alkalmával" nem a püspök, hanem „az egyetemes konvent képviseli a református egyházat az állam irányában minden olyan ügyben, amely az egyházat egyetemlegesen érdekli". A szlo- venszkói református egyházaknak pedig 1919- ben és 1920-ban konventje még nem volt. És nem volt megszervezve egyetlenegy egyház- kerülete sem. Pedig az egyházi törvények ezen a ponton is úgy intézkednek, még az egyházkerületek területeire nézve is, hogy „az egyházkerületi közgyűlés intézkedik a kormányrendeletek végrehajtásáról." Révész Kálmán püspök is tehetetlenül állott tehát a fogadalom letevését kívánó kormányrendelettel szemben. Valószínű, hogy ezek az okok késztették, hogy a kormányt arra kérje, hogy a református lelkészek foga dalom léte le a békeszerződések ratifikációjáig eltolódást szenvedjen, amikor is az egyetemes konvent és egyházkerületek is megszervezhetők lehetnek. kedui s ennek következményeként az állampolgársági hüségi fogadalmat letenni/4 1920 december 21-én Kassán tartott első egyházkerületi közgyűlés pedig a fogadalom letételét minden lelkészre nézve kötelezőnek mondotta ki. Akár Czinke István püspöknek a fenti felterjesztése, akár az egyházkerület határozata nyomán a kormány milyen jő indulattól vezetetve nem jelölte meg a módot, az alkalmat, a lehetőséget a református lelkészek fogadalomletételére, ha tudta, hogy ez az előfeltétele az 1919. és 1920-ra költségveté- sileg is biztosított kongruák kiutalásának? Miért, kellett a református egyház vezetőinek szinte ostrom utján venni rá a kormányt, hogy intézkedjen ? S miért kellett a kormánynak a lelkészektől a fogadalom fölvételére egészen 1921 júliusát kijelölni, amikor is mindegyik református lelkész és gondnok a fogadalmat, letette? A Slovensky DennLk hangsúlyozottan emeli ki, hogy a kormány nem bánt. igazságtalanul a református magyar lelkészekkel. Azonban a tények mást. beszélnek! Maradjunk csak az 1919 és 1920-ról elmaradt kongnia ügyénél. Egyetlen református lelkész sem tudott egy ideig arról a kormányrendeletről, hogy neki fogadalmat kell tennie, azonban amint ez tudomására jutott, egyöntetű elhatározással tett eleget a kormány intézkedésének s mégis tíz hosszú év nyomorának, kérvény edzésé nek, könyörgésének kellett eltelnie anélkül, hogy ez a fájó seb likvidáltatott volna. Pedig ezek a kongruák az 1919—1920. évi állami költségvetésben is bennszerepeltek, mint a református lelkészek államsegélye. Ki is utaltattak, de nem a református lelkészek számára, hanem a szlovák evangélikusok számára, akik igv a saját államsegélyükön felüli' dotációhoz jutottak. És vájjon, ha története- ] sen az evangélikusok kerültek volna bele az 1919—1920-as éveknek abba az állapotába, hogy a fogadalom letevése számukra is lehetetlenné vált volna, eszébe jutott-e volna a kormánynak az ő államsegélyeiket a református lelkészek számára utalni ki, akik magyarok? Sőt a kormány a fogadalom letevésére állítólag azért nem szólította föl a magyaf református lelkészeket egyénenként, csak a püspök utján, mert nem akarta a református egyházi autonómiát megsérteni! De minden további nélkül hajlandó volt erre a szlovák községekben működő református lelkészekkel szemben. Azok talán nem voltak alkotó tagjai az egyetemes reformátusságnak? S mégis az akkori protestáns ügyek referensének, Stuuda István urnák egy parányit sem fájt a szive megsérteni az autonómiánkat, amikor a szlovák református lelkészeket egyénenkénti, külön meghívóval és személyes látogatásával Nagymibályban 1919 őszén gyűlésre hívta s őket a fogadalom letételének szükségességére és letevésére fölhívta. Letették-e a fogadalmat? Nem tudjuk. Csak az bizonyos, hogy az ezen gyűlésen résztvevők már régen megkapták 1919—1920. évi kongruájukat! Miért nem lettek erre fölszólítva a magyar református lelkészek is? Nekünk bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy a magyar református lelkészek közül sokan kísérleteztek a fogadalom letevésével még az 1920, év közepén. Személyesen keresték föl a tanfelügyelői járási hivatalokat. Voltak olyanok, akiktől fölvették. Miért nem kapták meg ezek Is a törvényes járandóságaikat? Voltak olyanok, akiket, azzal utasítottak el minden helyen, hogy a fogadalom fölvételére nem illetékesek. Bizonyságai ezek annak, hogy a kormány rendelkezéseinek teljesítésére mindig meg volt a hajlandóságuk. Nekünk írott bizonyítékaink vannak arról, hogy az egyes vidékek állami 'tisztviselői is csak 1920 április havában tettek fogadalmat és -mégis hiány nélkül kapták 1919-re és 20- ivi is a fizetésű kei! Miért vételiek ki egyedül a református lelkesek az igazságos, egyenlő elbánás alól? És ott van az egyes egyházak adócsökkentési segély ügye. Ezeket az adócsökkentési segélyeket valamikor a magyar állam fizette A kormány ezt a fölterjesztést tudomásul vehette, mert a református lelkészektől a fogadalom letevését a békeszerződések ratifikációjáig semmi formában nem kérte, A békeszerződés ratifikálása Csehszlovákia részéről 1920 junius 20-án megtörtént. Közben 1920 augusztusában az egyetlen református püspök, Révész Kálmán is Magyar- országra tette át székhelyét. Révész Kálmánnak Magyarországba történt átköltözése után azonban, noha Magyarország részéről a ratifikációra csak 1921-ben került a sor, nyomban kezdetét vette az egyházmegyék és kerületek megszervezése. A gömöri, abaujtornai, felső- és alsózempléni és ungi egyházmegyék már az első alakuló gyűlésükön fölvetették a kérdési: nem volna-e tanácsos az uj állam- alakulattal szemben a hüségfogadalmat letenni? S mindegyik igenlő határozatot is hozott, úgy hogy 1920 november 18-án Palóczi-Czin- ke István püspök a kormán3-hoz a következő feliratot intézte: „A gömöri, abaujtornai, alsó-, feisö- zenipléni és nngi református egyházmegyék fölhatalmazták az egyházkerület helyettespüspökét a csehszlovák Kormánynak oly értelemben való megkeresésére, mely szerint református egyházunk lelkészei hagyományos alkotmányos érzületüknél fogva, egyházi törvényeink és önkormányzati jogaink teljes épségben tartósa mellett nem vonakodnak a c^ehs/do- rák áJJnm törvényes keretei közé beillesz MŰSORON KÍVÜL írja t MÁRAí SÁNDOR — PANOPTIKUM — 7 Angol illusztrált újság számol be nagy " fényképfelvételekkel az újításról, amivel a " legnagyobb londoni, panoptikumok egyike s kedveskedik most híveinek: megcsinálták az ’ „az írók tennél". Közös teremben ülnek H. \ G. Wells, M. Twain, Chesterton, öscair WiIde és Anatole Francé, fesztelenül lógatják a lá- , bukat, Wilde gomblyukában ott virit az or- r chidea, Shaw, mert ő is ott van, szakállárt sti- 1 mogatja s merengő tekintettel néz maga elé. - Ebben az irigylésr ©méltó mindjárt az a körül- f meny, hogy az angol panoptikum, ami végre 7 is az utca publikumának dolgozik, eléggé érdekesnek érzi az irók földi porhüvelyért arra, hogy rablógyilkosok és letűnt uralkodók mel- ’ lett kiálljon velük primőrnek ebben a nagy melegben, mikor a viasz olvad. Méltóztassék elképzelni, hogy egy budapesti panoptikumnak eszébe jutna kiállítani a magyar irók viaszfiguráit, mondjuk Herczeg Ferencet és Kassák Lajost karöltve vagy Móriczot és Pékért egy asztalnál aisóspartie közben, vagy Nádas Sándort, amint égnek emelt három ujjával a nemzet szabadságára esküszik, vagy Szép Ernőt, amit kivont karddal, lóháton vágtat felfelé egy dombon a kápolnai csatában, szóval egész galériát viaszból, életnagyságban, eredeti kosztümökben és életbü szemölcsökkel, ahogy a nemzet elképzeli nagy fiait: . százat teszek egy ellen, hogy az érdekelt Írókon és rokonaikon kívül a kutya nem látogatott volna el a mutatványoshoz, már csak azért is, mert az utca publikuma Budapesten azt sem tudja, hogy az írót eszik-e vagy isz- szák? Az utolsó irodalmi uagyság, akivel magyar panoptikumos üzletet tudott csinálni, Leiirer Amália volt vS végül azzal is megbukott. a liget, ahogy emlékszem. Nem valószínű, hogy Berzsenyi Dániel viasz-szobra jobban érdekelné a pesti publikumot, mint Lei- rer Amália. Londonban, ott inkább; meg is csinálták. Jó jel s örömmel és bizakodással töltheti el az angol írókart, mert kétségtelen, hogy a panoptikum a ha Ihatatlanság egyik legutolsó fokozata. Messze túl az Akadémián, a vicclapok karikatúráin és a ponyvafüzetek népszerűségén, a Parnasszus legutolsó emeletén kezdődik ez az abszolút halhatatlanság, a panoptikum. Aki már ott tart, hogy besoroz- i zák népszerűségi fokozatban a rablógyiilko* Cütáany'omá* tilos) sok, letűnt pápák és elmúlt Cézárok viaszgalériájába, az vígan dörzsölheti kezeit, mint ezen a képen Bernét Shaw is teszi, mert termése fedél alatt van és nem dolgozott hiába. A panoptikum valami homályos ösztönnel az uj Pantheon, a jövő múzeuma: a múlandó embert kiemeli az idő múlandóságából, de ugyanakkor a múlandóság anyagából mintázza meg a minden nap kosztümjeiben s ez az, ami közelhozza. Lehet, hogy a jövő múzeumaiban korunk hősei mind igy fognak ülni: viaszból vagy valami hasonló, de időtáilóbb anyagból, szövetnubákban, szaimakalappal a fejükön: Mussolini a római múzeum közepén gérokkbau, cilinderrel a kezében, Briaud keménykaíappal a fején és Stresemann egy pohár sörrel a kezében. Egyezer Lőcsén láttam a panoptikumban X. Pilis pápát a halálos ágyon, viaszkeblében egy rendkívül szellemes apparátussal, ami lehetővé tette, hogy a pápa pihegjeu. Ha ezt a pihegő dolgot alkalmazzák a jövő nagy panoptikumaiban, tökéletes lesz az utókor- illúziója. Shaw amint piíheg, Wiilde amint mosolyog, nem őszintébb, érdekesebb g főként szem!éltetőbb irodalomtörténet ez, mint ahogy ma csinálják? Persze, publikum is kell hozzá, különben becsukhatjuk a kiállítást: Pesten, ahol az élő írót se nézik meg, ha piheg, egyelőre korai lenne felmérni az irók népszerűségét a rablógyilkosok publicitásával. Aki jobban megnézi az uj angol panoptikumot, elcsodálkozhat azon, hogy szerencsésebb országokban a tömeg, a moh, az utca már attrakciónak fogja fel az író személyét. Boldog társadalom, ahol a panoptikum igazgatósága ]át annyi vonzóerőt Francéban, mint a hasfel metszőben! Nálunk már a hasfelmetszö se üzlet. Nagyon szép dolog az, hogy az irók végre egyszer valahol bevonultak a panoptikumba. Mindannyiunk emlékében él az a könnyű borzongás, amit sötét nagyvárosi utcák bér- házaiban Caston ur vállalkozásai nyújtottak. Az utca múzeumában feltétlenül közelebb van az Író az éleihez és a publikumhoz, mint a Pantheon homályos és dohos pincéiben. S az Író soha nem élhet elég közel az utcához, még halálában sem. a legszegényebb egyházak adőviselésének könnyítésére. A legszegényebb református egyházaik éppen Szlovenszkóra szakadtak. A magyar református egyházak részére milyen fogadalom le nem tevése címén nem fizették ezeket a segélyeket még csehszlovák valutában sem 1919—20-ra? És miért nem fizették 1923, 1924, 1925-re? És miért nem fizetik most sem. holott az evangélikus ezeket is pontosan kapják? Talán külön fejezetet érdemelne a református egyházi törvények kálváriás útja, amely szintén szerves összefüggésben van a lelkészi kar sorsával. Az első alkotrnányozó zsinat 1923-ban. ült össze. Ha valaki utána nézne, hogy mennyi félreértésnek, megaláztatásnak, elutasításnak volt kitéve a református egyetemes konvent, csak addig is, aráig a kormány a maga kívánságait közölni hajlandó volt vele, ha rágondol valaki arra, hogy az 192?. évi zsinat már milyen elevenbe vágó olyan ősi jogokról volt kénytelen lemondani, amelyekkel a iegreakoionáriusabb császárság idején is szabadon élt, csak azért, hogy a kormány, a református lelkészek és egyháza?, életét biztositó, az állam szempontjából pedig igazán csekélységszámba menő, néhány függő kérdést kedvező megoldáshoz segítsen s ha valaki még rágondol arra is, hogy ezek a függő kérdések, minden miniszteri ígéret ellenére, mindmáig elintézetlenül hevernek, halom- számra gyüjthetné adatait a kormány irántunk való jóindulatának. És ott van a református lelkészek állampolgársági ügye. Szeretnénk megfogni a Slovensky Dennik szerkesztőjének kezét § elvezetni a bogárhátu falvak állampolgársággal nem birő református lelkészeinek rendesen nagy családdal megáldott parőchiáiba, hadd látná meg, hogy milyen tanyát vert ott már a gond és a kétségbeesés, mert a kormányhatalom évi helybeli fizetésüknek 9000, mondd kilencezer koronára való kiegészítését (ez a kongrua) sem utalja részükre azzal az egyszerű megokolással. hogy nincsen rendben az állampolgárságuk. Pedig a kongruát tulajdonképpen nem is a lelkészek, hanem az egyes egyházak kapják lelkészeik részére. Keserű a kérdés: miért bűnhődnek hibájukon kívül az egyes egyházak lelkészei azért, hogy életfogytiglan választottak és választattak meg még akkor a mai Csehszlovákia területére, amikor a csehszlovák állampolgárság is ismeretlen valami volt? És figyelmet érdemelne az is, hogy a református egyházak kifejezetten a magyarság falvaiban vertek gyökeret, s mint ilyenek, ha jelenleg Csehszlovákia területén feküsznek is, szellemi, anyagi erőforrásaikat az erősebb inai magyarországi kálvi- nistaságtól nyerték, lelkészeiket Sárospatak, Debrecen, Pápa kollégiumából hozhatták, akiknek keresztlevelei természetesen Szabolcs, Borsód, Dunántúl stb. matrikuláiból rekrutálódtak, Ez nem lehet bűne sem a református egyházaknak, sem azok lelkészeinek, legfeljebb jellegzetessége, amelyet a békeszerződés keletkezésének idején az államhatalomnak ismernie s az évek hosz- szu sora óta méltányolnia kellett volna, ugv hogy szinte érthetetlen, miért nincs hajlandóság senkiben ezeket a fájó sebeket szanálni? A Slovensky Dennik mint valami bélyeget akarja rásütni református egyházunk történetére, hogy Rimaszombatban, a református egyház bizonyos vezető tényezői egy értekezletükön azt az álláspontot foglalták el, hogy továbbra is a magyarországi egyetemes egyház részét képezik s konvenlje megbízottjainak vezetése alatt állanak. Ennek az álláspontnak tarthatatlanságát, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy például a kormány tudtával a görögkatolikus egyházközségek közül máig is vannak egyesek, amelyek a magyar- országi egyházmegye „részét" képezik s a hajdú dorogi püspökség fenha lósága alatt állanak. És mégis ki gondolt volna valaha arra, hogy ezért, a görögkatolikus lelkészek kon- gruájokban rövidillessenek meg. Mindezek valóban fényes bizonyságai a kormánynak a református lelkészekkel sznobén való „igazságos" G; ,.^gv ......'ék2" el já rá sáról. Mindezt úgy a magam, m:é K társam nevében igazság érdekében szükségesnek láttam leszögezni.
