Prágai Magyar Hirlap, 1928. augusztus (7. évfolyam, 173-198 / 1800-1825. szám)
1928-08-03 / 175. (1802.) szám
Amerikában megrendszabályoziák a levegő akrobatáit Az angol légügyi miniszter az angol aviatika veszteségeiről Tiz év alatt 644 halottja volt az angol repülésnek és két év alatt 48,000 hatott ja, í200,000 sebesültje az amerikai automobilizmusnak — Amerikában rendelettel korlátozzák a repülőgépek emelkedési határát - Kísérletek szállóernyős repülőgéppel Robinson képviselő az angol parlamentben kérdési intézett az angol légügyi miniszterhez, amelyben adatokat kért a minisztertől a legutóbbi évek repülőbaleseteiről. Érdeklődött továbbá afelől is, hogy milyen intézkedéseket tettek a balesetek lehető csökkentésére és mi igaz abból, hogy az angol hadvezetőség elhatározta a fém repülőgépek nagyobb mérvű rendszeresítését. Sir Sámuel Hoare légügyi miniszter érdekes számadatokkal felelt a képviselő interpellációjára. Bejelentette, hogy Angliában 1919-ben a repülés áldozatainak száma 180, 1920-ban 37, 1921-ben ugyancsak 37. 1922-ben 51, 1923-ban 46, 1924-ben 71, 1925-ben 58. 1926-ban 85, 1927-ben 55. 1928-ban pedig április végéig 24-et tett ki. A háború befejezése óta eltelt kilenc és fél esztendő folyamán tehát 644 halottja volt az angol aviatikának. Ebből a viszonylag magas számból az oroszlán- rész a katonai gyakorlatok, a kísérletek és pilóta- kiképzés közben előfordult balesetekre esik. mig a rendszeres légiforgalomban ccak elvétve fordul elő néhány halálos baleset. A legutóbbi években látható csekély növekedés az előző évek adataival szemben nem a repülés biztonságának csökkenését jelenti, hanem csupán az a magyarázata ennek, hegy Anglia rohamíópésben fejleszti légi hadseregét, amely a pilőtakiképzés arányainak növekedését és általában a r pülőtevékenység fokozódását vonta maga után s ez növelte természetszerűleg a balesetek számát. E számadatok egyébként teljesen eltörpülnek azon balesetek mellett, aamiket az autóvezetés okoz. A washigtoni Census-Bureau statisztikája szerint az Egyesült Államokban 1926-ban és 1927-ben összesen 48,039 ember halt meg autóbaleset következtében, mig a sebesülések száma 1,200.000-re rúgott. Az autóbalesetek folytán a halottakban előállott veszteség csaknem a felét teszi ki annak, amit az Egyesült Államok emberanyagban a világháború folyamán elveszítettek. A háborús statisztika szerint ugya_.\; 112.000 amerikai katona lelte halálát az európai hadszíntereken, mig a sebesültek száma a világháborúban 191.000-re rúgott. Tehát az autó két ér alatt hatszor annyi sebesültet okozott az Egyesült Államokban, mint a világháború. Az interpelláció további pontjaira adott válaszában kijelentette az angol miniszter, hogy' a pilóták biztonságáról az ejtőernyők szaporításával kíván gondoskodni. Állandó kísérletek folynak a repülőgépek szerkesztése Grcn is abból a célból, hogy' a repülőgépek stabilitását növeljék és a szerencsétlenségeknek elejét vegyék. Igen érdekes Hoare miniszternek az a kijelentése, hogy az angol hadseregben a fémrepülőgépek nagyobb mérvű bevezetése várható. Még ebben az évben legalább kilenc különféle, teljesen fémből készült típus rendszeresítését helyezte kilátásba és valószínűnek tartja, hogy öt éven belül az angol légi hadsereg tekintélyes számú fémrepülőgéppel fog rendelkezni. A fémrepülőgépek bevezetésénél — állítás szerint — nem biztonsági szompontok vol- lak irányadók, hanem az, hogy az előállítást és a gépek karbantartását egyszerűsítsék s a repülőgépek egységesítését előmozdítsák. A repülő balesetek csökkentését az amerikai kormány is szivén viseli. Fechet tábornok, az Egyesült Államok légierőinek uj főparancsnoka, megtiltotta, hogy a repülőgépek külön engedély nélkül 4600 méternél magasabbra emelkedjenek. Ez a magasság jelenti ugyanis azt. a határt, amelyet egy egészséges szervezető ember oxigénkészülék nélkül kibir. mig a repülés e magasságon felül mesterséges légző készülék nélkül esetleg halálos is lehet. Az oxigénkészülékkel végrehajtható magassági repüléseket is korlátozza Fechet generális, amennyiben az előzetes engedély alapján keresztülvihető magassági repülések határát 10.600 méterben állapította meg. A légi akrobatikára is kiterjednek az amerikai hadvezetőség biztonsági intézkedései. Moffett admirális, a tengerészeti repülők parancsnoka a müropülésnek egyes túlhajtott, veszélyes figuráit szigorúan betiltotta. A repülés biztonságának fokozása céljából végrehajtott kísérletek között igen érdekesek, bár nem sok komolyságot árulnak el, azok a próbálkozások,, amelyeket a kaliforniai Treaeyben végeztek. Az amerikai újságok jelentései szerint szállóernyőre] szerelték fel a kísérleti repü- J lögépet. A gép 800 méternyi magasságig emelkedett fel. Itt a pilóta a gázt kikapcsolta ás a kormányt szabadjára hagyta. Amint a repülőgép zuhanni kezdett, előbb egy kis szállóernyőt bocsájtottak szélnek, amely felnyitotta azután a 30 méteres átmérőjű nagy ernyőt. Amikor az utóbbi kinyílott, a gép már „dugóhúzódban volt és súlypontja körüli fordulatokkal gyors csigavonalban közeledett a föld felé. Amint azonban az ernyő működésbe lépett a repülőgép elvesztette a sebességét és lassú sülyedéssel ereszkedett a repülőtér felé. A földmérésnél a gép futószerkezete egy kissé megsérült, komolyabb baj azonban nem történt. A magyar iró pénzt kap írta: Márai Sándor 4 Róza-otthon Prága, augusztus 2. A háború őta napirenden lévő beszéd- tárgy az anyagi és lelki diáknyomor. Minden oldalról felvetették a felnövő ifjúság kulturális értékének kérdését. Az egyetemek állandóan a nívó csökkenését hangoztatják és szigorított vizsga-rendszabályokkal gondolják ennek elejét venni. És tény, hogy a táncparkettnek megszámlálhatatlanul több a diáklái ogat ója, mint a könyvtáraknak. Könyvmolynak tartják ma a fiatalok azt, aki Cicerót böngészi. A fő- téma bizony nem Szabó Dezső újabb írása, Bartók legújabb kompozíciója, hanem a legújabb film főszereplőnőjének alakja és a leg- tempósabb uj öharleston. így a módosabbja. Érdeklődés nélkül a napi kérdések iránt, könnyebben, vagy nehezebben megszerzi a diplomát és aztán „konzervatív* filiszternek megy haza. — A szegények? Jó, ha valami hivatalocskában ébbórért eltengődhetnek. Övék a legszomorubb küzdelem! Számukra kevés órája van a napnak. Nem futja mindenre az időből. Tanulni is alig, nemhogy olvasni és élni a józan kulturéletet? Nappal pénzt keresni, éjjel tanulni és soha-soha nem pihenni. Itt a magja a sok neuraszténiának. Hogy az ilyen életben- mit jelent az ingyen-menza, a jő lakás, erről igaz képet alkotni csak az tud, akiben van még annyi régifajta önfeláldozás, hogy nem sajnálja az idejét és közéjük megy és meghallgatja végnélküli panaszaikat. Nem egy hasábot irt erről a P- M. H. és bár volt eredménye — akadt sok áldozatkész magyar ember — minden írás kevés, minden megfeszített segítő munka nem túlzott, ami a diáknyomor enyhítéséért történik. Mennyi olyan bőkezű, igazán segítő, önfeláldozó emberre volna még szükség, mint a prágai Koppé Györgvné? Ideszakadt magyar asszony, aki hosszú évek után is csak magyar maradt és ahol neszét veszi egy segítségre szoruló magyarnak, — félretéve mindent — siet segítségére. Sok szegény ember rajong ezért az uriásszouyért, aki mindig ott segített, ahol legjobban kellett. Üres kézzel még senki, aki kért, nem hagyta el házát Közvetlenül, a legmelegebb természetességgel szól mindenkihez és örökké mosolygó arca külön kedves ajándék mindenki számára, aki segítségét kérési, ő volt az, aki a prágai magyar diákság egyik legégetőbb baján segített a szegény diáklányok elhelyezésén. Nem várt senki segítségére. Lótott-futott asztalosért, piktorért és egy-kettőre berendezett egy kedves leányotthont. A Smichovban, a szépséges Kinsky-park mellett, egy csöndes utcában (Haviickóvá 10) lakást és szeretetteljes gondozást talált pár szegényebb sorsú intelligens diáklány. És Koppené nemcsak a kényelmükről gondoskodott, hanem szellemi vezérük is lett. Itt gyűlnek össze a fiatalok közül mindazok, akik csöndes, harmonikus társaságra vágynak. Hamarosan megnyerte az ügynek a magyarság több vezető tényezőjét, akik élükön Gros- schmid Géza dr. keresztényszocialista szenátorral, készséggel és tisztelettel csatlakoztak Koppené akciójához. Aki ott járt a Róza-otthonban (nevét Wersényi Róza után kapta, aki a háború alatt, a Prágában fekvő magyar sebesültek gondozásában feledhetetlen érdemeket szerzett), aligha fogja egyhamar elfelejteni ezt a finom, diszkrét benyomást, amit ezek az ízlésesen berendezett szobák tettek rá. Látszik, rnü- vészkezek rendezték. (Koppené. szül. Szegfy Erzsébet Parisban dijnyert.es festőnő.) Derűs, nyugalmas leányarcok, könyvek, újságok, zongora. — Igen! Ez kulturmunka. És ha egy-egy miagyar anya itt megláthatná leányát, ibiavfáf;K töTömikőnnyek fuitn-áj-Jik szemeibe! És amikor itt megemlékezünk a Róza-otthon- róJ, ez nem a Koppené iránti hálánk, vagy a dicséret kifejezése kedvéért történik. Az ilyen csöndben dolgozó, igaz emberek — jó! tudjuk — úgy sem szeretik ezt. Hanem a magyar anyákat akarjuk megnyugtatni. Akinek leánya feljön Prágába, nem kell, hogy aggódjon, úgy a Róza-otthon bán, mint. a másik magyar diáklány otthon ben is, igazán ,,otthon* lesz! És e sorokkal aozkboz a módosabb magyar úrasszonyokhoz is szólni kívántunk, akik dúsan terített asztalok mellett ülnek, hogy ne feledkezzenek meg a Róza-otthon szűkös pénzű magyar uriélányairól és mén esszének majd néha útnak egy-egy elemózsiás csomagot. (Azok a magyar lányok, akik a jövő tanévben a Róza-otthonban kívánnak lakni, fór-, dúljanak felvilágosításért Irmán Klára dr.- hoz Pozsony, Védoölöp-utca 59Y, vagy Gros- sdhmid Géza dr. szenátorhoz, Kassa, Főutca 4.) 1 \ xx 100 oldalon, csodás illusztrációkkal tarkítva, finom kiállításban, kötve jelent meg a Tapsifülea nyuszika és egyéb csodatörténetek, ára csak 12 korona. Megrendelhető lapunk könyvosztályában. Felmérték, mint egy katasztert, engedélyezték és telekkönyvelték s minden valószínűség megvan reá, hogy a Baumgarten-dij a jövő esztendő első hónapjában kiosztásra is kerül. A magyar iró tarthatja a markát. Hosszú ideje, hogy hiába tartja. Most már tudjuk azt is, hogy az alapítvány kamata minden esztendőben százhúszezer pengő; rettenetesen nagy összeg ez; nemzetközi viszonylatban is párailan. a Nobel-dij mellett nincs is hozzá fogható jelentékeny summa s francia, angol, sőt még am rikai irodalmi dijak is eltörpülnek e hat' számjegy ereje és jelentősége mellett. Mindjárt megtudjuk azt is, hogy hat számjegy lenne ugyan, de a valóságban rögtön legebbed ötszámjegy íme k, mert az állam házbérndő fejében elviszi egyharmadát, negyvenezer pengőt. Marad nyolcvanezer. Még mindig bennünkreked a lélekzet, olyan valószínűt lenül komoly ez a segítség. Itt aztán különösebb fantázia nélkül is el lehelne merengeni azon, hogy a magyar állam, amely még mai gondterhes helyzetében is sokmillió adó- felesleggel dolgozik évi budgetjében, nőm nélkülözhetné-e pontosan ezt a negyvenezer pengőt, egészen különösen és sajátságosán néni lehetőivé a kivételek országában kivételt, tenni ezzel a kivételt tenni ezzel a 40.000 pengővel, ami az államnak semmi esetre sem jelent annyira 40.000 pengőt, mint a magyar írónak — de most már megtörtént, az egyezség sikerült és igy sikerült s örüljünk, hogy legalább ennyi maradt, amennyi maradt. A végrehajtással megbízottak személyében megvan minden garancia arra, hogy jő lelki- ismerettel sáfárkodnak majd a pénzzel, az alapító szellemében s a helyzet ismeretében- itt. sem lenne baj. Aki a helyzetet alaposan ismeri, az ugyan vakarhatja a fejét, mert. nehéz az alapitó szellemét összeegyeztetni azzal, hogy a dijak kiosztásához hivatalos beleegyezés i? kell — s a Aveltfremd Baumgarten. ahogy intencióit ismerjük, nagyjában azokra az Írókra gondolt s azokon óhajtott' segíteni, akiket a hivatalos elismerés nem dédelget. Minden irodalmi értékeléstől függetlenül. valahogy úgy érezzük, hogy Baumgarten azokra az írókra gondolt, akiket senki nem támogat, akik nem tagjai semmiféle Akadémiának vagy társaságnak, nem járnak a nagy társaságba s akik kissé duvad módjára élnek, „felekezeti és jogi elfogultság nélkül" dolgoznak, s éppen meg. győződőMik intaktsága sodorta őket olyan helyzetbe, hogy anyagi segítségre szorulnak. Olvassuk azt is. hogy a díjak összege nem lehet kevesebb, mint négyezer, s tóm lehet több. mint. nyolcezer pengő egy esztendőben. így gondolta Baumgarten? Lehet. Sok is. kevés is; el lehet képzelni magyar írói nyomorokat, ahol négyezer pengő sok, mert sok az éhenhaláshoz s nyolcezer pengő, különösen, ha havi részletben adják oda, kevés, mert nem gyógyítja a mély sebet és betegséget, amit az élet, az elmúlt, évek nyomorúsága rajta ütött. Ez lehet vita tárgya, hogy mi helyesebb: évente három-négy embert segíteni, nagy és komoly összeggel, hogy egyszerre « huzamos időre meggyógyuljon három élet minden nyavalyájától, vagy injekciót adni tizenötnek, hogy tengessék egy esztendeig valamivel kényelmesebben a maguk beteg létezését tovább? Mindkét eljárás mellett szólana valami; ezen is el lehet vitatkozni. Ahogy Baumgarten gondolatvilágát ismerjük, ő a segítséget segítségnek képzelte el, mélyreható, gyógyító operációnak s nem kegvdijnak. Az alapítvány kezelői! talán az a kétkedés vezette, hogy sok az iró, nem lehet, váratni őket, inkább kevesebbet, de többnek. Mégis szabadjon megjegyezni, annál is inkább, mert Baumgarten-dij liz emberöltőben egyszer hull oda n. magyar irodalomnak, szabadjon valakinek megjegyezői, aki soha. semmiféle formában sem jogcímet, sem igényt nem támaszt a díjjal szemben s ezt papíron adja, hogy az ismertetett elosztási terv minden ószándéka mellett mélyebb értelemben hibás és egy kissé céltalan. Senki nem állhat ki listával fogadatlan prókátornak * az írók közül, akik rászorulnak, akadna nem egy. aki ugyancsak rossznéven venné, ha a nevét most, hurcolni kezdenék; ezért hagyjuk a neveket, de ügy kapásból egy tucatot mindjárt el lehet sorolni, akik már egészen ferdén néznek és dadognak a reménytelen szegénységtől s akikkel, ha egy esztendeig havi 3— 400 pengőt dobnak oda nekik, nem lehet továbbra se nagy kiállítást csinálni. Mintha attól félne a díjkiosztó bizottság, hogy az iró, az infantilis és földi javakban gyakorlation lény. nem is tudna helyesen gazdálkodni, ha egyszer egy életben kezébe adnak egy vagyont, egy félmilliárdot. Tegyük fel. hogy csakugyan nem ért hozzá; elherdálja vagy elbabrálja. Hát aztán? Baum- garíen nem árvaszéket alakított. nem a magyar írók kuratóriumát képzelte el. El tudok képzelni egy segítséget, úgy, hogy a magyar iró, akinek 1928 fnlfag 8, pfrilcfc negyvenezer pengőt nyomnak a markába, nem fizeti ki ez összeggel az adósságait s nem vesz kis házat Rákospalotán, hanem, tudomisén, elindul utazni s elkölti a pénzt egy esztendő alatt vagy ejdobálja szenvedélyekre, vagy könyvtárt vesz érte, vagy a takarékba teszi s mindennap megnézi a takarékkönyvet, vagy vesz érte egy rubin- gyürüt, amit csak akkor húz fel, ha fürödni megy, vagy vásárol tizennyolc különböző erősségű rádió- apparátust, vagy feleségül veszi két hónapra Pola Negrit, vagy mit tudom én, mit lehet negyvenezer pengővel csinálni? Mindenesetre jelentékenyen többet tud egy ember csinálni negyvenezerrel, mint tiz négyezerrel. Hohó, kiabálhatják a takeré- kos emberek, hol itt a felelősség? Sehol, felelheti nyugodt lelkiismerettel a bizottság. Itt nem felelősségről van sző, ez nem árvák vagyona, hanem árvánál árvább lények, a magyar irók meg- gyógyulási lehetőségéről. Végre egyszer! — s most alkudoznak? Inkább gyógyuljon meg tiz évben huszonnégy teljesen, mint kétszáznegyven félig. Mert a gyógyulás nem az, hogy leültetnek tizenöt embert az Íróasztal mellé, adnak neki annyi pénzt, hogy nem kell éhenhalnia, hanem, ha van egyáltalán ilyen külső gyógyulás, az, hogy egy szomjas, elkinzott, beteg embernek egyszer életében lehetőséget adnak kőzelkerülni az élete nagy vágyához, ami lehet egy nagy utazás, vagy egy nagy nyugalom, vagy egy tárgy, egy élmény, valami, ami rág benne. Az Írót nem lehet kegy- dijjal gyógyítani. Most, egyszer, először itt a lehetőség, hogy a magyar iró annyi pénzt kapjon, amiből élményt tud csiholni. Ezt aprózzák, ezt a lehetőséget? Azt tudjuk, hogy nagyon ráfér. Miből élnek itt ma az irók? Rejtély. Kínlódnak, senyvednek, savanyodnak. Kiadó nincs. Békében, ha értett hozzá, megírt egy hónapban nyolc tárcát, kapott 40—50 koronát egy tárcáért, el is tudta helyezni, megélt tisztességesen. Ma nagy lapok fizetik ennek a honoráriumnak a felét, s kevés iró tud nyolc tárcát elhelyezni egy hónapban. A kiadó mindent szívesebben ad ki, mint magyar könyvet; nézzék át bármelyik budapesti kiadó jegyzékét, 70 százalékban idegen irók könyveit adják ki. Nekem is van erről egy emlékem; Párisban írtam egy könyvet, elküldöttem a Nagy Kiadóhoz, ahol, ezt csak mellékesen jegyzem meg, több, mint egy esztendeig azt a fáradtságot nem vették maguknak, hogy egy levelet írjanak, bár személyesen jól ismertük egymást. Egyszerűen nem feleltek: indolenciából, tunyaságból, nagyképűségből, közönyből. Ha egy olajkereskedőnek felajánlanék egy újfajta cipőkrémet, veszi azt a fáradtságot magának, hogy egy levélben ennyit ir: köszönöm, uram. nem érdekel. Ezek nem; mit számit ezeknek, bőgj' valaki dolgozik egy esztendőt valamin, s várja a választ? Egyszerűen nem feleltek. Tavaly, mikor Pesten jártam, felmentem a kéziratért; sokáig keresték, végre megtalálták, átfüzve, zsinegelve, ahogy küldöttem, soha azt senki fel nem bontotta. Vittem a hónom alatt az utcán és vállat vontam. Mit bánom én? Nekem csak az a dolgom, hogy megírjam... Valaki azt mondta, hogy menjek el egy másik kiadóba, megadta a cimet. Ezt a látogatást nem fogom elfelejteni: egy rosszhirü utcában, szemközt egy rosszhirü házzal, földszinti üzlethelyiségben ült egy ingujjas ur, ez volt a kiadó. Mondtam, hogy ez és ez vagyok, már telefonáltak neki. „De, kedves uram — mondta most éneklő hangon, — csak nem képzeli, hogy kiadok egy könyvet, aminek az a handi- capje, hogy magyar iró irta, mikor a legkitűnőbb külföldi szerzők állanak a rendelkezésemre?..." Ez legalább őszinte volt, nem is kérte a kéziratot, amit aztán egy harmadik kiadott. Ez csak úgy eszembe jutott, amig ezt a cikket írtam, az az ingujjas ur ott szemben a nyilvános házzal. Soha, sehol, semmikor iró még gavallérabb a publikumához nem volt, mint a magyar iró az elmúlt harminc esztendőben: soha publikum in- dolensebb, restebb a jóravalóban nem volt, mint a magyar publikum az Íróihoz. Mik mentek itt tönkre ebben a harminc esztendőben, mit dobált el itt az iró újságcikkben és huszpengős tárcákban. két kézzel, marékkai, a szegény ember kényszerű gavallériájával, aki kénytelen az ebédjét, drágakővel fizetni, mert nincs aprópénze, soha. Szerencsésebb nemzetek nagy irodalmakat, írói egyéniségeket, iskolákat és rendszereket építettek föl abból, amit nálunk munkában, ötletben, tehetségben a magyar iró kénytelen volt hulladéknak eldobálni. Hány van közöttük, akiknek évek, évtizedek óta nem 'volt egy napjuk, amikor nem kellett, cikket Írni, lélekölő és távoli dolgokról — ki tudja, hol és hogy' készül a magyar könyv? Ki ismeri a nyomor technikáját, ami annyi, hogy az iró a megélhetés mestersége mellett össze, hozzon valahogy ötszáz pengőt, s azzal elkullog négy hét szabadságra az Isten háta mögé, s gyorsan, gyorsan összeír valamit, ami hasonlit. arra, amit szeretne csinálni, — vagy nagy tréning mellett, éjszaka odaszökik a munkája mellé egykét órára, a titkos és hálátlan kedveshez... Aszpirinnel itt már csak keveset lehet közülük gyógyítani. Baumgarten nem jutalmazni akart, hanem menteni, gyógyítani: ez ennek az alapítványnak a különös értéke, s az európai irodalmi közvéle mény azért figyelt, fel reá. A magyar iró tehát pénzt fog kapni most, hosszú idők óta először. Nem arról van szó, hogy az alapítvány jóvoltából a hazai irodalom néhány könyvvel szaporodjon, hanem arról, hogy néhány embert, akit még meg lehet menteni a ponyva s a zsurnalizmus el- kallödásától, megmentsenek. Ismerjük el, hogy :i faladat finyás; kevesen mernék vállalni s talán mindenkinek jól csinálni nem is lehet. De akik elvállalták, vigyázzanak arra, hogy ne ingyenlevest osztogassanak, hanem száznercentes gyég\ u- lásl. s ne csak azoknak, akik maguktól tartják a bögrét, hanem a szemérmeseknek is. Meri vannak szemérmes magyar írók is. Én magam ismerek egy tucatot mRALGAI-A^AG^ARHÍRL.^?
