Prágai Magyar Hirlap, 1928. augusztus (7. évfolyam, 173-198 / 1800-1825. szám)
1928-08-12 / 183. (1810.) szám
TAMÁS LAJOS: SZÍNES KOCKÁKAT ÉPÍTÜNK Ez már a halál, ez a tétlenség, hogy ujjal m között megáll a toll S a lámpa fénye úgy vibrál fejem fölött, mintha ismeretlen szél lóbálná. Pedig csönd van, azt is hullom, hogy a szó rmzédban valaki iratok közt lapoz, A cigarettám füstje húr okszerűen húzódik körém. Furcsa szobor-alakban trónol fölöttem a mozdulatlanság. Ilyenkor jó egy látogató, vidám, beszédes, derült, Akivel elporolázhatok s hallgathatom, Hogyan önti ki magából, amit beleraktak az évek. Színes kockákat építünk ketten s dobál ódzunk a szavakkal Csak úgy . . • magunk se tudjuk, hogy miért, De jól esik egymást néznünk s eszünkbe se jut soha, Hogy az idő tovább robog mellettünk S mi egy állomás étkezőjében üldögélünk. HHPLöm Írja: KRRIHTHY FR16YE5 — R szobalánynak uőuarolnak — VASÁRNAP Irta: Kosztolányi Dezső — Rovarok beszéde — Szitakötő: — Én, lenge vízi tiinaérKe, tavi b alléid na üvegszám maimmal, karcsú barna testemmel alkonyaitól — szimháznyitás idején — lejtem fátyol táncomat, kék, lila, sárga, zöld kardaloenőim között. A rendezés: Reinhardté, a díszlet Baksté. Szúnyogok muzsikálnak hozzá, melyeket később meg is eszem. Egyébként szívesen Iölfalom kartársnőimet is, a szitakötőket. Sohase csodálkozzanak ezen. Primadonna vagyok. Pók: — Betörők, képzeljétek, hogy mikor az ötödik emeletn dolgoztok s rajtatok üt a rendőrség, egyszerűen leköptök, a nyálatokból bosszú, szívós selyemkötél keletkezik s azon leereszkedtek légtornászok módjára a földre. Ez az én esetem. Irigyeltek? Bolha: — A hölgyeket a tizennyolcadik, században, mikor még szépségiflastromot, krinolint viseltek, esténként egyénien szórakoztattam a gyertyalángnál. Azóta velünk egy jövedelmező iparágnak alapját vetették meg, a bolha- szinháznak. Hivatásos artisták lettünk, erőmű- vészek, ezermesterek, a rovarok csepürágói és ripacsiai. Vásárokon pöttön érckocsikat húzunk, kis ágyút vontatunk, egyenruhában, katonasipkában. Igazgatónk a karján táplál bennünket, tulajdon vérével. Szegény színész- társaim, tudjátok meg, hogy mi vagyunk az egyetlen színészek, akik az igazgatónk vérét szívjuk. Légy: — Az egyiptomi hitrege azt mondja, hogy Belzebub, a Legyek Istene egyszer az orrát piszkálta s azt a csúnyaságot, amit kivett belőle, eldobta, abból született a légy, a szárnyas szemét, a repülő piszok. Ma uralkodunk a földön. Nincsen állatfaj, mely velünk számban vetekedhetnék. Emellett sokféle erényünk van. Mindenekelőtt követjük az embert bölcsőjétől a koporsójáig, de még ott sem válunk el tőle. őrangyala nem olyan hűséges hozzá, mint mi, kis zümmögő ördögök. Kíváncsiságunk egyszerűen zsenális. Semmi sem idegen tőlünk, ami emberi. Beleütjük orrunkat mindenféle bűzös, mocskos magánügybe. >A pöcegödörben otthonosabbak vagyunk, mint a naturalizmus. Elsőül jelenünk meg mindenütt Fürgeségünkkel csak állhatatosságunk nagyobb. Ha az államférfiak, tudósok, művészek orrára széliünk, hiába hessegetnek el, mindaddig vissza-visszarebbenünk, mig nem nyilatkoznak. A hireket és a kolerát egyaránt terjesztjük. Hivatsáunkból kifolyólag a vonaton, újabban a repülőgépen is, szabadjeggyel utazunk. Szöcske: — Kétszázötvenszer akkorát ugrunk, mint a testünk. Eleven cáfolatai vagyunk annak a mondásnak, hogy „a természetben nincs ugrás". Szúnyog: — Hopp, máris röpülök, egy rubintosöp- pel, mely a lámpafényben biborlik, a meleg, harminchét fokos véreddel, egyéniséged egy parányával. Te fölkiáltasz: „Segítség, lopják az életem." De ekkor én már messze szállók, viszem piros kincsemet, mint egy ékszertől- ' vaj. Fülbemászó: — Akármelyik operettmelódiával fölveszem a versenyt. Sáska: — A böjtölő, jámbor remeték annakidején mézzel ettek meg bennünket Aztán minket vádolnak azzal, agy falánkok vagyunk. Eddig még egytlen remetét sem ettünk meg. Darázs; — Feketesárga, gyilkos tőr kezében: darázs! Izgága röpte, ideges zúgása: , varázs! A seb, melyet döf, izzó, lángoló-vad: parázs! így fiatalít és szépít a Gorall-créme Goralí-puder Sorall-szappaa F(l«riki< ■ C. S. R. rétül 4*4! Vörös Rák gyftjfytár, Rratfslava.- mm***, """" i Liilirw. ..... n | 92 8. augusztus 11. Ez nem nevelőnőtörténet, nem a lovoodi árva érzelmes regénye, nem tanulságos parabola, a múlt század közepének modorában, melyben a jóság és erény elveszi jutalmát. Külső formájában talán hasonlít mindezekhez. És mégis, ugyanakkor, meglepőbben és modernebben hat rám és forradalmibb újítás és jövőbemutatóbb intés számomra, mint a távolbalátógép és Georg Kaiser színdarabjai és a szürrealizmus. Sőt — ami az osztályharcon alapuló futurista társadalomutópiát illeti... De ne vágjunk elébe. Annyiban igaza van a dickensi emlőkön nevelődött élelmességnek, hogy Toncsi, a szobalányunk, a legkedvesebb, legelbájolóbb jóság és hűség mintaképe. Fiatal és igen csinos, mindenkinek tetszik, aki ránéz — az asztalnál, ha uj vendégek vannak, mindig elhallgat egy pillanatra a társalgás, mikor csinosan és tisztán és szerényen megjelenik, a levesestállal. De minden hiúság és kacérság távol van tőle, ha kénytelen észrevenni, vagy tréfásan figyelmeztetik a hatásra, amit kelt, kedvesen, elnézően, jóindulatúan nevet rajta, nem csinál nagy dolgot belőle — nyilvánvalóan nem azzal a titkos elhatározással viszi vissza az üres levesestálat, hogy moziszi- né3znőnek megy, miután egyik vendégem, a színigazgató, megdicsérte az alakját. Sőt, minél jobban tetszik, minél jobban meg vannak vele elégedve, minél jobbak hozzá, annál lelkesebben csinálja a dolgát. Ezt azért kell külön hangsúlyozni, mert manapság, ha egy urileánynak például azt mondják, hogy ő milyen szép és ragyogó uirleány, akkor az uri- leány ezt okvetlenül úgy fogja érteni, hogy ő tulszép és túlragyogó urileánynak, tehát színésznőnek kell lennie. És ha színésznő lett és azt olvassa magáról, hogy ő milyen érdekes és nagyszerű színésznő, akkor ezt okvetlenül úgy fogja érteni, hogy ő tulérdekes és tul- nagyszerü színésznőnek, tehát grande kokott- nak kell lennie. Ezzel szemben, ha Toncsi észreveszi, hogy őt egy nagyon kedves és csinos és derék, szorgalmas, pompás szobalánynak tartjuk, ez őt arra sarkalja, hogy még kedvesebb és derekabb és szorgalmasabb szobalány legyen. Egyszer, pár nappal azután, hogy belépett, .megköszöntem neki egy szolgálatot, amire nem kellett figyelmeztetni, magától vette észre, hogy szükségem van rá. Azóta soha semmire nem kell figyelmeztetni. Reggelenként úgy fekszik minden ruhám két széken, mintha egy belvárosi uridivatüzlet kirakatrendezője állította volna össze. A nyakkendő felbodoritva, az ing két karja ke- resztbetéve, mintha imádkozna a rend és tisztaság oltárán. Másfajta ambíciót soha nem vettem észre Toncsin. Vendégeim ízetlen viccelődésére, hogy hát hogy állunk szerelem dolgában, vidáman, lányosán nevet. Kitérő, elhárító, mindig Ízléses válaszával helyreállítja azt a distanciát, amit a rosszizlésü vendég megbontott. Megtartja a távolságot, — ha egy lépéssel közeledsz hozzá, ő egy lépéssel hátrál, ő szobalány és a vendég vendég. Nem lehet bizalmaskodni, mivel ő sem bizalmaskodik. Mikor először hallottam, hogy Toncsinak udvarol valaki, a belémnev^lt hagyományok tehetetlenségével holmi derék őrmesterre, vagy iparoslegényre gondoltam, aki feszesen felugrik majd, ha a konyhában véletlenül ott találom. Toncsi derék, okos lány, gondoltam futólag, nem lesz semmi baj, legfeljebb engem ér kár, a jó iparos egy nap megkéri, elviszi és mi sokáig várhatunk, mig ilyen szobalányt kapunk megint. De kiderült, hogy senki nem tudja pontosan, ki udvarol Toncsinak. A szakácsnő vagy diszkrét, vagy maga sincs tisztában a dologgal — feleségem faggatására csak any- nyit tud mondani, hogy Toncsit néha elkíséri valaki, mikor a gyereket hozza, vagy csarnokba megy. Toncsi neki is csak annyit mondott, hogy ő nem tudja, mi történt, de az illető egy nagyon finom, nagyon, nagyon jóságos és kedves ur, aki soha nem viccelődik vele, egész komolyan beszél, mindenféle okos és érdekes dologról, emberekről, meg gépekről is, amit ő mohón hallgat és tanul. Ez már baj, gondoltam. Ez valami csirkefogó, aki el akarja csábítani. De mégse ... „Komolyan beszél... emberekről... gépekről ... tanítja ... úriember .. Ejnye csak ... A Tolsztoj „Feltámadás“-ának története ködlik fel bennem. A gróf, akinek feltámad a lelkiismerete ... elhatározza, hogy elveszi az egyszerű szolgálót, akit elcsábított... elkíséri Szibériába... S a belémnevelt romantika tehetetlenségével látom már a magas, Krisztus-arcu, hallgatag férfit, homlokán belső küzdelmek ráncaival, amint ott sétál Toncsi mellett és halkan, eltűnődve dadogja a Megbánás és Megváltás igéit — a nagy Igét, mely egyenlővé teszi az embereket, ledöntve a társadalom korlátáit. Ma délben, véletlenül, magam mentem a gyerekért. Várni kellett, Toncsi még nem volt ott. A kapu előtt egy ur sétál, idegesen. Nini... hisz ez az izé... az Izé Bandi... az az építési vállalkozó, ki szokott járni a mi társaságunkba is... Futó képem van róla, afféle elegáns ficsur, udvarolgatni szokott az asz- szonyoknak, akik mindenáron meg akarják házasítani, jómódú ember lévén. Ha jól emlékszem, a szép X-tiével próbálják mostanában összehozni, aki féléve vált el az urától. Unalmamban rászólok. — Szervusz, Bandi. Meghökken, elvörösödik. — Á ... szervusz ... hát te hol jársz erre? Ja persze... el is felejtettem... a te fiad idejár tornázni... Na, én megyek is... Ebben a pillanatban gyult bennem világosság. Ránéztem. — Te Bandi. wptfflt'CW&JXXT*•ngmvr.’^.V’VVrV ■ ■ ■)■■■?n7*;T. * - ’ §11 Első szlovák ékszer-, aram-és ezllstiiiár ifli Talaf(Ionosok l PROSTIO TESTVÉREK I l §pÍÍ Bratislava, Ferenciek ^tere 1. Telefon: 57. IbB | | jjj Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02. Í|jjj|g | | fg Cserélje Iti || í Él rési éfcsiereit p | |S modem ékszerekre Üg Aztán csendesen, vidáman, jókedvűen elnevettem magam, ő egy pillanatig habozott még. Aztán ő is elnevette magát, jókedvűen, vállatvonva. Soha nem láttam ilyennek. HL szén ez egy kedves, ismerős, rokonszenves fiú — hogy van az, hogy nem vettem észre eddig? Igaz, hogy mindig az asszonyok közt láttam csak, társaságban nem találkoztunk*. Pár perc múlva egy kis korcsmában ültünk kettesben. — És én valami regényes különcnek képzeltem az illetőt, — mondtam nevetve. —■: No és mi lesz X-nével? ha megtudja, hogy te titokban... Ajkát biggyesztette. Aztán maga elé nézett. — Te ismerted az elvált feleségemet? — mondta vontatottan. — Homályos képem van róla ... — Ne udvariaskodj. Nagyon jól tudom, hogy mások is annak látták, aminek én láttam é3 látom ma is. Hála Istennek, hogy minden szégyent és gyalázatot vállalva, mégis volt erőm elszakadni tőle. — Hm. No és — miért említed most... Az asztalra csapott. — Mert X-né és az Ö9szes X-nék ott nálatok, és mindenütt, az egész táncoló és vigadó és strandoló és korcsolyázó és tennisze- ző és flörtölő és zsurozó és viccelő és plety- kálkodó és házasságközvetitő, négermuzsikás és szemöldökszőrszálkitépő X-néi a ti egész polgári társadalmatoknak ugyanaz és ugyanazok zöldben, ami az én feleségem volt lilában. — Hallgass, az Istenért, idenéznek! Hiszen úgy beszélsz, mint egy kommunista ... — Lárifári! Én csak azt akartam mondani, hogy torkig vagyok velük! — És ezt itt mondod nekem, titokban, mint valami összeesküvő? Miért jársz mégis közéjük? — Mit tegyek? Ez maradt rám örökségül, abból az életszínvonalból, amiben Ízlésem, hitem, naiv reményeim ellenére kénytelen voltam élni, hogy úriembernek tartsanak ... Ahhoz nincs erőm, hogy őszinte legyek ... hogy megmondjam ... hogy a sze- miikbevágjam ... hogy miközben fapofáju vi- gyorral és hülye szójátékokkal honorálom a céltalan, ostoba önzés karatyoló gágogását, amit ők szellemes társalgásnak neveznek... hogy közben nekem egy kis cseléden jár az eszem ... Megint az asztalra csapott. — Hát igen, egy kis cseléden! No és? Cselédromantika! Liliom! Városliget! Feltámadás, irta gróf Tolsztoj Leó. — Érdekes, nekem is eszembejutott. — Ostobaság. Azért, mert kedvesnek és vonzónak találok egy egyszerű kis női lényt, aki kedves és vonzó és egyszerű, aki hittel és életkedvvel és önbizalommal tölt el, ha két percig beszélek vele, — szemben azokkal, akik nem kedvesek és nem egyszerűek — akiktől fáradt vagyok, akiket nem bírok tovább ideggel, hittel, erővel, pénzzel... akik. Legyintett. — Miért volna ez mindjárt forradalom? Ez az én privát ügyem, akinek nem tetszik, ne csinálja utánam. Vagy ha forradalom — hát igenis, hadd legyen forradalom — de akkor igazibb és véresebb és igazságosabb mindannál, amit a felséges bendő és felséges kacabajka nevében valaha elkövettek — vagy talán a szivemre nincs akkora szükségem, mint a hasamra? Igenis, tanulják meg és tudják meg ennek a kornak polgári asz- szonyai! Itt egy világháború volt — ebben a világháborúban elvérzett a férfiak fele — a másik fele minden világháborúnál véresebb és idegtépőbb harcot folytat azóta életéért, önérzetéért, szabadságáért — és közben felnőtt mellettünk egy polgári asszonytipus, amelyik mintha ^semmit se tudna az egészről — folytatja ostoba ábrándozását, önző, makacs élvezetvággyal, mulatságról, piperéről, flörtökről — a többit, a többit, ami gyereknek kell, férjnek kell, férfinek kell, hogy kedve legyen élni és harcolni érte: hűség, odaadás, kedvesség, gyöngédség — ejh, azt majd elvégzi a szakácsnő, meg a szobaleány! Forradalom? Hát igen — mi lenne, ha az ostoba férfiaknak eszébejutna egyszer, hogy mindent közvetlenül is meg lehet kapni — hogy nem kell okvetlenül elvenni őnagyságát is ahhoz, hogy egy jó szobalányhoz jussak? Ha nem kapunk rendes asz- szonyt mi polgári férfiak, a polgári társadalomtól — ki tilthatja meg nekünk, hogy friss, érintetlen, hajlítható és boldogító és boldogítható asszony-anyagért akár a proletárság mélyébe nyúljunk alá? Majd akkor észbekapnak talán ... mert el kell jönni a leszámolásnak ... ha ... egyszer... Dadogni kezdett. Erősen a szemébe néztem. — Te Bandi. Mióta ismered te a m! Toncsinkat? Lesütötte a szemét. Torkát köszörülte. — Két éve ... Nálunk volt... mielőtt... mielőtt... izé ... elváltam ... a feleségemtől ... Az oroszlánketrec előtt — Mondja, szelídítő ur, akkor sem félt, amikor legelőször lépet t be az oroszlán ketrecbe? . . . — 77 p igen. Nagyon féltőm, hogy tele iwn- na\c bolhával / * - • • / ' " . ■ ■■ 1928 augusztus 12, Taa&rn&p.
