Prágai Magyar Hirlap, 1928. július (7. évfolyam, 149-172 / 1776-1799. szám)
1928-07-05 / 152. (1779.) Második kiadás
Vidéki nyár Minden esztendőben májustól kezdődőleg, ■íz iskolaév végéig tartó időközben a világnak tálán minden nyelvű diákja úgy esik keresztül szabályszerűen a „Nyár“ cimü dolgozat festői leírása, mint a bárányhimlőn. Ebben a dolgozatban aztán régi recept szerint váltakozik a napfény és szabadság, a zöldelő pázsittal, patakcsobogássa! és néhány idevonatkozó irodalmi idézettel. A diák, aki ezt az obiigát nyári lelkesedést anár évtizedek óta latin és történelemóra közben, vagy egy érettségizett bajtársa füzetéből írja, olyan befolyásolható é9 tapasztalatlan még, hogy mindent lfogad, ami ovódásversektől kezdve érettebb költői műfajokig a nyár hevét és gyönyöreit leheli. Ettől a boldog időszaktól kezdve néhány rövid év múlva aztán rájön az ember, akármilyen „szabadlelkü diák“, hogy valami svindli van ekörül a nagyszerű nyár körül, valami hiba, valami hiányosság, ami nem fedi ennek a kiváló intézménynek a fogalmát. Mert valahogy úgy van, hogy például a kisvárosi nyár nagyon is különbözik az iskolai dolgozatok, irodalmi leírások, illusztrált lapok nyarától, az elképzelés, meg a vágy nyaráról, ami egy-egy felejthetetlenül szép nyári óra révén él mindannyiunkban. Az ember gyenge és hálás teremtmény; ha valaha gj'erekkorában, vakációzó szédületben kipn nyaralt például a nagybácsijánál falun és jól telezabálta magát földieperrel, meg gyenge kalarábéval, akkor hetvenéves korában is ennek az édes emléknek a ize fut fel az ínyére, ha a nyárról esik szó, holott a nyár közben elkövetett néhány baklövést, időjárás, rossz termés vagy valami szomorú esemény formájában. De az az egy felhőtlen emlék elég, hogy a nyár kész, hibátlan, dús, arrivée legyen a szemünkben ... Mindig úgy van. hogy ha a tavasz, Ősz. tél rosszul üt be, akár kereskedőnek, akár diáknak, iparosnak, vagy grand-seigneurnek, mindannyi a nyárral reméli regresszálni magát, mert iskolai tanítás szerint a nyár egyaránt nyár mindenütt és a külvárosra éppugy süt le a nap, mint a villasorra, ami szószerint igaz is. csak éppen nem jó, mert a villa mellett kert van, ahol meg lehet mártózni az árnyékban, de a külvárosi vityilló- bán pállottan áll tőle a levegő. Mondom, igy vagyunk evvel a nyárral, a természetnek eme legjobban reklaunrozo't és legerősebben keresett árucikkével, hogy ha későn — ha korán, de egyszer feltétlenül rájövünk, hogy itt valami nincs rendjén. Három évadon keresztül robotolunk és harcolunk, tanulunk és öklöződünk megnyugodva abban a tudatalatti és tudatos reménykedésben, hogy: — hej, csak már nyár lenne, nap, meleg, viz, pázsit, nyugalom, keverés, szin, illat, élet... minden rendbejöu és kiegyenlítődik. És akkor, szél, eső, égzengés, reklám és rengeteg szóbeszéd után végre befut a nagy Star, a napszinü Démon és a kisemberek, meg a pénztelenek, a nyár tulajdonképpeni kiérdemeltjei hebegve és tehetetlenül állnak meg előtte, mint valami királyi vendég előtt. Ehhea a fogadtatáeho* péna kell, idő, hely, ruha é« egyéb apróság, hogy a vendég meg ne lépjen nyomtalanul. Ha ez mind nincs, ülhetünk a szobában, egy régi vakáció édes napsütésében hemperegve ... Ebben a városban például, ahol lakom, van négy 9zép park. Ápolt, gondozott, virágos, szökő kutas négy kis birodalom. Lakói négyféle társadalmi osztályból kerülnek ki és osztályok szerint népesítik be a négy parkot. Az egyikben koldusok, munkások, átutazók, sziesztázó nyugdíjasok, a másikban öreg zsbLk, bakfisok, házaspárok, a harmadikban tisztviselők, lírai lelkek és a negyedikben gyerekekkel felszerelt németkisasszonyok élnek. Ezek az emberek októbertől májusig mind a nagy Vendég után áhítoznak szóval és gondolatban és a végén ebben a négy gyönyörű, de szűk, meleg és egyhangú parkban likvidálják a nyarat, megcsaltan és kiíosztottan ... Ilyenkor derül ki, hogy a nyár igenis az a dús, tündöklő, szárnyaló Szimfónia, aminek örökidőktől fogva hirdetik a költők és a fürdőtulajdonosok, csakhogy ehhez a szimfóniához, mindenkinek, aki élvezni akarja, az anyagi adottságok vevőkészülékére van szüksége. A nagy Mester, a Természet, minden évszakban pontosan, programszerint leadja a maga számát és ki fejhall- gatóan, ki meg lautsprecheren veszi a nagyszerű Játékot. Akinek nincs vevőkészüléke, az hiába várt egy évig az élvezetre, a végén a parkban ül kákkadtan egy nyesett thujafa alatt. A vevőkészülék, ami a várvavárt műsor felfogásához, megrögzitéséhez szükséges, a fürdő, a tengerpart, a ragyogó szálloda, könnyű étel stb. Akár a dalmát tengerpart, akár egy svájci falucska az a vevőkészülék, az egyre megy. De az a fontos csak, 1 ogy luxusból, szép hotelből, ragyogó étteremből, vagy favázas villából, gondtalanságból álljon a szerkezete. És ha ez nincs meg, — ha a lehetőségek rádiója, aminek vezetékén át pontosan megérkezik a mindent kiegyenlítő program, — akkor nem az igazi, garantált holmi az, amit várunk, hanem olcsó és színtelen maradék, vidéki gyat- raság, partiáru, hulladék, gyenge hangfoszlány a nyár, aminek annyi színe és ereje sincs, hogy legalább néhány rövid órára tudjon feldíszíteni egy pálott, kisvárosi parkot... Sz. Nagy Mici. A furcsa beszéd — Maga, azért sok mindent elsajátított m,ár nálunk. Muri. Talán csuk nem kutatott a ládámban a nnyjjsúja? __— _ Se hesi Ernő: A vihar elvonul1 Vihar énekel szörnyű nótái bennem, száz vés zjel sikolt: mennem kell már, mennem. De nincs kiút, csak örüli zsivaj tombol, látom: kiestem minden irgalomból. Csak énekelj vihar, te harsány, zordon, mii néked ezer tilalomfa, kordon?! Dobd ki magadból haragod süvöltve, mint mi kor dárda fúródik a földbe. Hold, el ne olvaszd haragom, csak tűnj el. S te hiú csillag tilnj el, mint a bűnjel, dladd küldöm kedvem madarait széjjel, hogy kéjjel lopja szárnyukat az éjjel. Mosolyom kertjét korbácsold meg orkán, hogy lázam jégéri égjen dühöm torkán, Vijjogj te csönd, mint vihar elöt-t vércse, hogy szenvedésem mindönki megértse! Áradj el rajiam zápor s úgy dalolgass, mint frissre fürdőit nyári táj nagy, holdas Szűz éccakán, vagy mikor hullám zeng ver, mert nem férhet már bőrébe a D”****, Kering velem szédítő szélvész körbe, a be csüléinek útja úgyis görbe, S ha krffulladsz, kérd sóhajomat kölcsön, hogy bántalommvl mindenkit eltöltsön. Zuhogj rám Élet: te zendiilö járvány, nem oly nagy baj, ha késik a szivárvány, TJgyiscsak cifra cászlói vidám szallag s mögöt te mindig borús Isten ballag. Ám kellesz lelkek égiháborufa, ha láng hasit a heves és a buja Nagy vágyakba és úgy fejtsük a titkot, mert v illámszemén a2 Ég hunyorított. Felhőkbe kapaszkodván Ég lcét kézzel, de fé lek: mint kis jöttmentet kinézel, S a Rejtély tolvajkulcsét jól eldugva, csak vi ssz-alóditnál a lánnás zugba. De dühöm torkán víg szellők is fújnak, sok semmit látok mindennek és újnak, A vihar elvonul s csak néha, lassan mint fáradt dörgés vén fájdalmam harson■ S ha sorsom kohója uj átkot forral, keservem lángját eloltom tán borral De valóságnál gyilkosabb a látszat és hátha gyermek vagyok csak, ki játszhat Vihar utáni ártatlan mezőben, mikor az esti béke érkezőben, És egyszerre csak száz robajjal csap fel vén, alattomos tetszhalott: a srapnelt! . . . 1928 juling 5, esfttörtök. Mutató a szerzó sajtó alatt levő uj verses könyvéből. A FRANK Irta: Márai Sándor Aki átélte a beteg frank éveit s aki ismerte a középeurópai összeomlás nyomorát, utólag csak mosolyogni tud a nehézségeken, a nélkülözésen, az aggályokon, amik a frank útját kisérték. Könnyű láz volt; igaz, hogy olyan láz, ami minden pillanatban halálos lehet. Az egész világ spekulatív szenvedélye ostromolta egyidőben a frankot: bécsi, pesti, berlini tőzsdék vérzettek el az attakban, amit állt a frank. Ez a vérszegény pénzdarab hihetetlen vitalitásról tett bizonyságot: óriási hitel és óriási erők lappangtak mögötte. A német hitt a márkájában, az osztrák a koronáiban, de úgy hinni • főként olyan tartalékkal hinni, mint a francia, egyik sean birt. Nemzeti gyűjtéseket rendeztek a frank javára s bár a két milliárd, amit a nemzet a franknak ajándékozott, a boszorkánykonyhában meg se kottyant, úgy tudták perezentál- ni ezt a gesztust, mint a párisi bérautókat, amik a máméi csatában küzködő poiluík segítségére siettek. Mind a kettőt megnyerték: a háborút s a frank marne-i csatáját. Az uj frank kissé halványabb, mint régi testvére, vérszegényebb néhány sejttel. Egy frankban, bizonyára tud majd hinni a sou-ban liziációs tervezet reméli, hogy „a változás nem lesz befolyással a megélhetés áraira". Csalóka remény, mert tudjuk, hogy elkerülhetetlen drágulásnak indul a francia élet: az egység lesz drágább, aminek értelme, hogy az élet apró tételei, a filléres tételek, felfelé kerekednek. De a francia, aki tudott hinni a frankban, bizonyára tud majd kinui a sou-ban is: ért hozzá, tudja kezelni, kordában tarija és vigyáz reá. Többmillió kisrentés persze tönkrement ebben a gyermekágyban: de valami ára mindennek van, még a franknak is. Senki nem siratja, ahogy senki sem üdvözli az újat, mert titokzatos érzéseik szerint, nem történt semmi: a ,.frank" fogalma sértetlenül került ki ebből a. viaskodásból. Frank ma is, ahogy az volt tiz év előtt, s ahogy soha, egy pillanatra se hitték, hogy baja eshet. Közben kalandra ment és vesztett az erejéből; megfogyatkozott, de kibírta. S hírlik, hogy az uj frank már pénzügyi rohamra is indul a világban, s C3ábitja a fez- őrök seregét. Nagy varázsa van e pénznek, mert nagy erők lappangnak mögötte. Máshol csak szerették a pénzt; a franciák hisznek is benne. A frank révbeszaladt s a latin világnak megint értékálló pénzegysége van. Ha innen Közép-Eurépából visszagondolunk a frank betegségére, fölényesen mosolygónk: mi vérmérgezósen estünk át, a frank legfölebb egy kis vért vesztett. Mi de- liriumban ordítottunk, minket már föladtak pillanatokra az orvosok, a frank csak nyögdécselt, hogy gyengének érzi magát, nincs étvágya, nem érzi. jól magát. Nálunk eszelősen járkáltak az emberek az ideákon s asztronómiai számokat motyogtak maguk elé; a franciák csak káromkodtak, hogy drága az élet. Sokáig, talán 1026 tavszáig nem ismerte föl a francia publikum a frank igazi betegségét; a baj okát máshol keresték, mindenki az árdrágítókat szidta, a spekulánsokat, a kormányt, Herriot-t, az angolokat, a németeket, a drága életet. A tömegeknek, a francia tömegeknek éveken át nem jutott el a tudatáig, hogy a frank beteg. Azt mondták, hogy az élet beteg, mindenki szemtelen és mohó, a fűszeres vagyont akar gyűjteni, ötször olyan drágán áriája a hagymát, mint árulta békében. Hogy a péket föl kell akasztani, mert a petit pain-ért 5 aout kér e békében elég volt neki egy gou is. A fizetésére mindenki panaszkodott, hogy kevés, senki sem vette észre, hogy ötször, sőt, egy pillanatig, 1926 júniusában, tízszer kevesebb, mint békében volt. Valami csodálatos, fanatikus tudatlanságban nyomorgott a francia nagypublikutm, ami nem tudta, amíg gazdagodott a francia nagytőke, ami tudta. Időnként kisebb forradalmakat rendeztek, mert a kenyér kilója megdrágult egy souval. Az államhivatalnok, aki békében 500 aranyfrankot keresett, már régen csak 100 aranyfrankot kapott havonta s még mindig nem vette észre. 1925-ben láttam Parisban egy hoteltulajdonost, aki szivardobozban gyűjtötte a frankot jelképező sárgaréz zsetonokat, az ezüst-frank mostoha-testvérét. Utolsó lehel- leiéig hittek benne. Olyan vallásos erővel hittek benne, hogy talán csak ez a nép tud hinni pénzben: csodát vártak, gyógyulást. Voltak pillanatok, mikor úgy tetszett, földi erő nem mentheti meg a frankot. Legszívesebben Lourdesba vitték volna el, a csodatevő Szűz elé, hogy adja vissza az erejét. Egyik varázslót a másik után idézték: Herriot, Painle- vé, Loucheur, aztán Caillaux, a mágus, titokzatos számoszlopokkal a kezében, de Monzie, megint Caillaux — semmi nem segített, a frank zuhant. Zuhant? Mi, akik tudjuk, mi a zuhanás, csak mosolyogni tudunlk ezen a csepergésen, töredezésen, bágyadt helyben- járáson, ahogy a frank értékében romlott. Mig Poincaré át nem nyalábolta a beteget és szólt: pax és elég volt. Poincaré frankmentési takitkájában három nagy trükk érvényesült: az egyik személyes presztízse, az, hogy ő a nacionalista Franciaország kispolgári erényekben és megbízhatóságban kipróbált exponense. A másik a nagy és kegyetlen adók s mellesleg az, hogy nem ugrott bele a vagyonváltságba, amit a nacionalisták követeltek s aminek ellenzése garantálta neki a parlamenti polgári többségét. A harmadik trükk, a zseniális, már a fekete kabala jegyében mozog: 1927-ben törvényt szavaztatott meg, ami felhatalmazza a Francia Bankot, hogy papirpéuzt nyomtathasson devizavásárlás céljaira. Ez a titokzatos pont Poincaré szanálási akciójában, a fekete titok, amit, ha akarom, mindenki ért, ha akarom senki. A Francia Bank tehát nyomatott papírpénzt, aminek néni volt semmi értéke s a papírpénzért valutát vásárolt külföldön s e tranzakció mélyebb értelme annyi, hogy a hitelbe nyomtatott papírpénz rögtön aranyat év, mert hiszen aranyat vettem papírért. Mindegy, sikerült. 1926 júniusában egy dollárért 50 frankot fizettek Párásban. Erre hívták elő Poincarét, aki Passyban bridge- zett. Ugyanez esztendő októberében egy dollár már csak huszonöt frankot ért Pártában. Ezt a kurzust — értókleromlásban ötszörösét a békekurzu'snak — két esztendeig tudta tartani s most, a végén, stabilizálta. Az arany é* az ezüst halvány glóriájával feje körül vonulhat vissza bridgezni Passyba. Nemzete hálája örökre az övéA magyar kálvinista ifjúság egyesülése Losonc, julius 4. Vannak dolgok, amelyek monumentalitásukkal lenyűgözik a szemlélőt; vannak eszmék, amelyek elementáris erővel ragadják magukhoz az embert, vannak megmozdulások, amelyek szugge- ráluak. Ilyen lenyűgözően 9zuggesztiv hatása volt a losonci református diákkonferenciának. Hetvenhat delegátusa és 120 résztvevője volt a szlovenszkói és ruszinszkói magyar kálvinizmus jövő generációjának találkozóján. Valami gigantikus lélekegység nyilatkozott meg akkor, amikor hetvenhat delegátus jött össze, hetvenhat gerinces magyar jövőreménység. Pedig oly szerényen indult meg ez a konferencia. Azt képzeltem, hogy mint hasonló konferenciákon, itt is sok beszéd le9z a határozati javaslat, sok lesz a lelkesedés és az éljen. Nem volt sok beszéd, nem volt tervelárasztás, de annál több volt a konferencián a komoly magyar jövőféltés. Ez a konferencia valahogyan egy felhördülő jaja volt a nehéz, válságos sorsú magyar kál- vinizmusnak, de egyben erőteljes dobbanás is volt; az ifjú szivek munkára kész érces Összedobbanása. Bámultam, mennyire nem fogott itt a turáni átok, bámultam az egységet, bámultam, mennyire átértettük, hogy harcolnunk kell és legfőképpen az ejtett csodálatba, hogy nem volt szalmaláng-lelkese- dés, hanem megfontolt tárgyilagos kritika, végtelen komoly őszinte kimondása annak, hogy mint bontott kéve pusztulunk, veszünk és a lehullott kalászokat egybe kell ismét gyűjtenünk. A szlovenszkói és ruszinszkói magyar kálvinista főiskolás és középiskolás diákság megkezdi a küzdelmet, és meg akarja őrizni a tradíciók által megszentelt magyar kálvinizmus makulátlan tisztaságát. Előadók a magyar kálvinista közélet leg- kiválóbbjaiból állottak. Sörös Béla, Magda Sándor dr., Kenessey Kálmán dr. és Zsemlye Lajos. Érdekes volt, hagy a komoly és nehéz témák nem merültek ki azzal, hogy az előadók kifejtették véleményüket, hanem a diákság is feltűnő érdeklődéssel szólt a felvetett problémákhoz. Több nagyjelentőségű döntést hozott a konferencia: így megindultunk jelentette ki a Csehszlovákiai Magyar Református Diákmozgalmat, melynek célja az egyetemes egyház érdekeinek védelme és védelme a magyar falunak azzal, hogy <» kálvinista falu a magyar kálvinistáké. Nem indult meg nagy lelkesedéssel, de komoly ön- bizakodó célkitűzéssel és a losonci teológia hallgatói karöltve a világi református diáksággal neki vágnak a világtalan falvakba és tüzet visznek a csillagtalan magyar éjjszaká- ba. Szinte történelmi jelenet volt. amikor a gácsi vár nagytermében a diákság prokla- málta, hogy megindul a küzdelem. Valami fenségesen komoly volt abban a jelenetben, amikor 120 ifjú magyar lélek ott állott egv nagv láncban kéz a kézben és úgy szállt az egek felé szegény megkinzott. megriadt magyar ajkakról a mi imánk: a Miatyánk. A szlovenszkói és ruszinszkói magyar kálvinista ifjúság megértette, hogy magyarnak születni — önmagában még nem végzet. sem nem dicsőség, hanem feladat. Minél nagyobb, nehezebb feladat, annál drágább, annál gazdagabb ajándék. Moháesy János. Jósziv — Nagyságos uram, leérnék öl pengőt Szeretnék az anyámhoz menni, aki káron* éve nem látta a* arcomat. — Itt van magának húsz fillér, vegyen érié szappant, mosakodjék mea és »z édesanyja Iáin*' fogja a: arcál. 4
