Prágai Magyar Hirlap, 1928. július (7. évfolyam, 149-172 / 1776-1799. szám)

1928-07-20 / 163. (1790.) szám

<Pí^GAlA\&Xv^aja.HlRItAg 1988 julitti 20, pémie&. Angiim megszüntette Burmában a rabszolgaságot és az Az angol gyarmatpolitika legújabb sikere — Ötmillió rabszolgát szabadított feí a szigorú rendelet — Véget vetettek az ember- áldozatoknak is — Christiansen misszionárius borzalmas esete London, julius hő. Burma 1885 óta van angol uralom alatt. Ek­kor határozta el Anglia, hogy az addig független országot .meghódítja és kelet felé kiterjeszti indiai birtokait. A beavatkozásra főleg az adott okot, hogy az ország uralkodója Theebaw király példát­lanul, véres zsarnoksága alatt naponta halomszámra ölték az alattvalókat, hogy az országot benépcsitő szellemeknek kedvezzenek. 'A folyton ismétlődő véráldozatokat Anglia végül megsokalta és miután nem használt a figyelmez­tetés, bevonult csapataival az országba és a véres zsarnokot ártalmatlanná tette. Azóta angol kor­mányzó székel az országban, illetve annak főváro­sában Mandalayban, melyet most már vasút köt össze a tengerparttal. Az angolok pacifikáló törek­vései azonban a ma is még nagyrészben ismeret­len országban hajótörést szenvedtek az ott élő törzsek példátlan kmokságán, zárkózottságán és harciasságán. így Angliának tűrnie kellett, hogy a XX. század csúfjára az angol fennhatóság alatt álló területen még mindig virágozzék a rabszolgaság, az emheráldozat és az élve eltemettetés szokása. Már a világháború előtt, amikor a Mandalayba, az ország belső részeibe épitendő vasút terveit dol­gozták ki, gátat akartak vetni a hatóságok a bar­bár szokásoknak. Azonban a kitörő világháború minden katonaságot Európába vont. el és igy az ország tulajdonképpeni meghódítása a háború utáni évekre maradt. Ez lassan haladt előre. Poli­tikai okokból Anglia óvakodott attól, hogy íul erélyesen lépjen közbe, mert a túlzottan erélyes rendszabályok az ellenségesen viselkedő törzsek magatartását még jobban elmérgesitették volna és azok leigázása tetemes katonai erőt igényel. A Cfaristíansen-fragédia Két esztendővel ezelőtt azonban borzalmas eset történt. Christiansen svéd protestáns hit­térítő az angol hatóságok figyelmeztetése ellenére mégis nekivágott a dzsungelnek, hogy megtérítse a vad naga törzs embereit. Útjára magával vitte feleségét is. Egy ideig több-kevesebb sikerrel hirdette a keresztény tanokat, amikor egyszerre minden különösebb ok nélkül a nagák — való­színűleg varázslók, ösztönzésére a hittérítő párt elfogták és fogságra vetették. Mivel a leg­közelebbi angol erőd 300 km-re volt, a szerencsét­len európaiak sorsuk változásáért semmit sem tehettek. A férfit rövid idő múlva a borzalmas gyantabányákba küldték dolgozni. Nedves, szűk 20—30 méter mély üregek ezek, ahol egy fosszilis gyantafélét (a borostyánkőhöz hasonlót) bányász­nak a bennszülöttek. Itt naponta 15 órát dolgoz­nak a rabszolgák. Reggel beeresztik őket a fullasz- tóan forró lyukakba és csak este húzzák ki őket kötélen. Ha nem találtak megfelelő mennyiségű gyantát súlyosan megverik a szerencsétleneket. — Ide került Christiansen is, de a munkát csak né­hány hétig bírta. Mikor a nagák látták, hogy nem tud eléggé dolgozni, büntetésül elhatározták, hogy feleségét feláldozzák a rossz szellemek kiengesz­telésére. Büntetésből a misszionárus kénytelen volt végignézni fe­leségének mártírhalálát. A szerencsétlen asszonyt a falu közepén fel­állított cölöphöz kötötték. A fővarázsló szive felett mellkasába szúrt és a még dobogó szivet kitépte, így kívánják a naga szellemek és ebben a ke­gyetlen módszerben a bennszülöttek nagy ügyes­séget árulnak el. A misszionárusnak végre mégis csak sikerült elszöknie egy általa megtérített rab­szolga segítségével, akivel együtt nagy nélkülözé­sek között elérte a szomszédos törzs székhelyét, akik azután az angolokat értesítették a szörnyű tragédiáról. A kormányzó Sir Harcourt Buttler a fehér embereken elkövetett vadállati gyilkosság megtorlására a naga törzs ellen azonnal büntető expedíciót küldött ki, hogy a gonosztettet megtorol­ják és ezzel az angol uralom presztízsét újból helyreállítsák. A büntető expedíció bár sikerrel járt, mégis West kapitány és két angol katona életébe került, ami természetesen újabb represszá- liákat eredményezett. Ezek az események végleg megszüntették az angolok türelmét. A kormányzó elhatározta, hogy az angol birodalom szégyenfolt­ját a burmai emberáldozatokal gyökeresen kiirtja és az ellenszegülőket erőszakkal fogja kényszerí­teni. hogy az angol rendeleteket megtartsák. Elsősorban elrendelte, hogy a törzsfőnökök szigorú büntetés ierhe alatt jelenjenek meg az or­szág fővárosában tartandó gyűlésen. Miután össze- gyölckeztek, kifejtette előttük, hogy a jövőben mindennemű omberáldozatot szigorúan meg fog torolni és hogy szavainak nyomatékül szerezzen, egy ügyesen rendezett katonai gyakorlatban mu­tatta be az európai fegyverek, repülőgépek, tan­kok és ágyuk hatását. A törzsfőnökök mindent megígérték, bár sokan közülök arra kérték a kor­mányzót, hogy védje meg őket katonáival a go­nosz szellemek bosszúja ellen, kik az elmaradó véráldózni ok miatt rettenetes haragra fognak gyűl­ni. A gyűlésnek csak egy részben volt eredménye. A naga és a kachin törzs vígan folytatta tovább az eml>eiáldozatokat, mihelyt az angol fegyverek hatásán kívül érezték magukat. Ez természetesen uiabb büntető expedíciókra vezetett, ami az ango­loknak sok pénzébe került, de mégis elérték azt, hogy 1926 Őszén a rcudeMnek az országban ér­vényt szerezlek. Ötmillió rabszolga Buttler kormányzó most egy lépéssel tovább ment. Miután megszilárdította az angol uralmat, a vad törzsek között szigorú rendeletet bocsájtott ki a rabszolgaság ellen. Megtiltotta az eddig dívott rabszolgatartást és ezzel a tollvonással közel ötmillió embernek adta vissza a szabadságát. A napokban érkezett Londonba a kormányzó je­lentése, melyben bejelenti, hogy Burmában meg­szűnt a rabszolgaság és az angol kormányzóság rendeletének az egész országban érvényt szerez­tek. A rabszolgák eredetileg ellenséges leigázott törzsek tagjaiból kerültek ki, később azután ezek ivadékai is a iegszomorubb sorsra jutottak. A rab­szolgatartó korlátlan ura volt rabszolgáinak, eze­ket nyugodtan megölhette, amikor neki kedve tá­madt. Hogy meg ne szökjenek, sok vidéken bam­buszból font kalickákban tartották őket, ahonnan csak "a rettenetes gyantabányákba eresztették ókét és terelték vissza munkájuk végeztével. Gyakran előfordult, hogy férjet és feleséget elválasztottak egymástól és a gyermekeket vittek el szüleiktől, hogy a gonosz szellemeknek áldozzák fel. Emellett rosszul bántak velük, semmiféle jogiak nem volt, tisztára a tulajdonos kénve kedvétől függtek. Az országban szerte virágzott a fejvadászat. Csak olyan ifjú számított férfinak, aki leg­alább két koponyával ékesítette kunyhóját. Egy utazó egy ao-naga faluban több, mint ezer­kétszáz ilyen szörnyű diadaljelvényt számolt ösz- sze, melyek, mint a tulajdonosok büszkén mesél­ték a szomszédos törzs tagjaiból kerültek ki. Az embervadászatban az ao-nagák nem válogatósak, mert harcosaik nemcsak az ellenfél harcban elej­tett. katonáit tekintik fejzsákmánynak, hanem asz­Komárom, julius közepén. ,.Ilyen szomjas szivekkel járják azóta is és pálmák nélkül gyorsult kálváriáját az Életnek s mit tőle kapni, szamárháton, annyi, de annyi vitéze a Jónak.“ Ver a kánikulai nap. Megyünk a szigetre. Jókai kertjét keressük, ahol, mint boga­rász búvárok kikutatták, egy fabódéban irta ez a nagy mesecsináló ember az első regényét. De az is tudják erről a kertről, hogy Petőfi is itt járt, sőt verset is irt itt, a komáromi szi­geten, a Jókai fabódéjában, a Duna közepén, a Dunáról, szólván: ,,Folyam, kebled hány­szor repeszti meg hajó futása, dúló ferge- teg?“ Mindez, mondom, nagyon nagy suly- lyal esik latba ennek a különben igen kedves szigetnek irodalomtörténeti értékelésekor azok szemében, akik egy jobb sorsra érdemes kor­ban életüket a tiszteletre méltó és tiszteletet szerző búvárkodásnak szentelték. De az ilyes­mit el kell tűrnie a művészembernek. Külö­nösen, ha halott. Szegény Petőfi mindenesetre szívesen el­engedte volna ezt a megtiszteltetést, hogy vagy hatvan éve komoly urak díszes társasága szaglásszon ócska koponyákat, az övét kutat­va. vagy hogy magos előkelőségek keressék fel azt a bizonyos és már hervadt cigánynőt, aki a költőt személyesen ismerte, vagy ezt a kunyhódolgot, ha — életében, mondjuk, őt ke­resték volna föl ilyen díszes urak és irodal- I mi búvárok. De hát a búvárok olyan embe­rek, akik csak eltűntek után nyomoznak, őket az élők egyáltalán nem érdeklik, legfel­jebb, ha a halál küszöbére lépnek s a magyar irodalomtörténet — tisztelet a kivételnek — nagyon olyan színezettel brr, mintha valami lelkiismoreliurdaláson azzal akarna segíteni, hogy szép szinti flas.tromokat ragaszt a múlt legtöbbször már nem is fájó sebeire. De ez talán nem csak az írókkal és nem csak ma­gyarokkal van igy, Mobilét is akkor kezdték milliós expedíciókkal támogatni, mikor már lefagyott a keze és eltört a lába. sőt az oro­szok megtették azt a viccet, hogy rohantak a jég közé, hogy Mussolini embereit megment­sék, ami a világháború óla kétségtelenül a leg- szivderitőbb epizódja az életnek # Aminthogy valami nagy hibát látok az egész expedíció mögött, hogy tudniillik csak akkor áldoztak vért és pénzt, mikor meg volt a baj, ugyanilyen hiba követődik el a magyar iróí; és müvé-’zek életében is, elég gyakran. Petőfinél* senmiiesetre sem lehetett kellemes,' Monyokat ée gyermekeket i* meggyilkolnak, ha szerét tehetik, csakhogy borzalmas tropheáik szá­mát növelhessék. Az élvetemetés Van ezenkívül Burmának egy második bor­zalmas különlegessége is. Ez a szokás megköve­teli, hogy minden nagyobb épület alá elevenen el­temetett ember kerüljön, hogy annak szelleme mintegy házőrzőként megvédje a bennlakókat a démonoktól. Ezért szeriében hossza bán dívik az a szokás, hogy egy nagyobb törzsfőnöki épület épí­tése alkalmával a kapu helye alá eleven temessenek el egy nőt úgy, hogy a feje kiálljon a földből, melyet azután addig taposnak és ütögetnek, míg a szerencsétlen kileheli lelkét. Mentői tovább tart kínlódása, annál nagyobb szerencse éri a házat, igy tartja a borzalmas babona. Ez a szokás külön­ben nem tisztára Burmára szorítkozik, mert né­hány száz esztendővel ezelőtt az aránylag maga­sabban kulturált Sziámbán is szokásban volt. 1634-ben ugyanis, amikor a sziámi király Ajuthi- ában 17 uj kaput emeltetett, 63 fiatal leányt te- mettetett elevenen a kapuk alá. Ez a borzalmas szokás valőszinüleg innen került Burmába, mert állítólag nem régi keletű. Shan tartományban 1919 ben megtörtént, hogy Mung-Kung faluban egy benn szülött papot gyilkoltak meg ezen a módon. A fa­lu lakossága azzal védekezett, hogy az uj hidat elsodorta volna a folyó árja, ha védelmére nem te­mettek volna alája élő embert. Anglia különben a rabszolgaság ellen ügyes taktikával dolgozott. Elsőizben terminust tűzött ki azok részére, akik rabszolgáikat felszabaditják, pénzbeli ellenszolgáltatás fejében. Ez az akció több mint kétszázezer rúpiájába került az angol kormánynak, de elérte azt , hogy igen sok rab­szolga visszanyerte ezzel a szabadságát. Akik a terminust elmulasztották, kártérítésre való jogu­kat elvesztették és kötelesek voltak enéllcül a rab­szolgákat elengedni, vagy azok munkája ellenér­tékét pénzzel megvásárolni. A rendelet keresztül­vitelével a régi kártalanított rabszolgatulajdono­sokat, rendesen bátor harcosokat bízták meg, akiket rendőrökké neveztek ki. Természetes, hogy ezek a többieken irgalmatlanul végrehajtották a kormányzat rendeletét és igy egyben az angol ko- lonizációt is elősegítették. —k— hogy egyes buzgó honfiak azzal kedveskedtek a szabadságharc nagy költőjének, hogy azt ir- kálták róla, hogy fél kimenni a frontra és a feleségek felesége szoknyájához bújik s az se, hogy mikor kiment, egy nyakkendő miatt, majd később egyetlen akasztófás verse miatt súlyos konfliktusokba keveredett a nemzet közvéleményével és irányi tóival. De az se ne­ki, hanem csak nekünk kedves már, hogy mi­lyen jóizü anakdótákat tudnak róla mindenütt, ahol megfordult. A kánikulai melegben nekem különösen az a komáromi anekdota forog a fejemben, mely folyadéíkkal van kapcsolatban: Petőfi eljött Komáromba s meglátogatta Jókait. Különösen bordalait ismerték már or­szágszerte s ennek tudható be, hogy mikor este feküdni készült, az éjjeli szekrénye mel­lett egy battéria butiéi iát talált tele borral. A bordalok nagy költőjének készítették oda figyelmes gyöngéd kezek. Petőfi éktelen ha­ragra gerjedt, hogy őt korhelynek tartják s alig lehetett lecsillapítani. A figyelem azon­ban mindenesetre megható volt s fogadni mer­nék, hogy az ilyesmikért belül nem is nagyon haragudott; sok írót ismertem már, de még egyik se haragudott nagyon, ha egy kis fi­gyelemben volt része, mert író. Még ha ez a figyelem történetesen nem is a legpontosabban volt becélozva. # Először a Beöthy-villn mellett megyünk el. Nem messze ide van a Jókai-keri. Két ge­neráció egymásmelleit. Akik vetettek és akik arattak. A magvetőkről még a biblia is meg­emlékezik, a magszedőkről még nem hallot­tam mesét. Igaz, hogy ezt a magvetők csinál­ják. A magszedők azt mondják, hogy szívesen lemondanak a veszélyes dicsőségről s a hírnév helyett inkább egy mázsát szereznek be, ame* 1 lyiken megmérik az aratás nyereségét. Kinek- kínek a maga módja szerint. Karinthy is jól megírta már, hogy jobban lehet élni a versek megmagyarázásából, mint a versek megcsiná- lásából, — ezzel itt ne is foglalkozzunk to­vább. (Igaz, el is felejtettem megmondani, hogy most nem újságíró, de inkább iró vagyok, le­gyen szabad egyszer egy kis exkurziól tarta­nom.) # A kert olyan, mini a többi. Rogy mégis mindenkinek megmutatják és hogy qu is kí­váncsian nézek bele, az bizonyára azt jelenti, hogyta nem is a kertről van szó. Tiszlán azok- j ról, akik itt valaha jártak és Írtak. Gyetek- j koromban nagyon szerettem az írók barátsá­gát: s most már azt is tudom, hogy a haragos Petőfi és a tulbékés Jókai barátságán azért nem volt csorba, mert az egyik igen fiatalon elpusztult. A kiegyezés idejében eirre a ba­rátságra gondolni, — még csak elképzelni i* szomorú. Hát tán igy volt jó mindkettőjük nevének.; # Közben a halott művészekről ráterelődik a szó az itt élőkre: a komáromi müvészkoló- niára, amelyik a kitűnő mester, Harmos Ká­roly szive és tudása körül alakult ki. Ez a mü- vész kolónia az ő alkotása. Komárom különben is egész kis festőcentrum: innen indult világ­hódító útjára ReichenlhO'l Ferenc, a Parisban, Moszkvában, Prágában elismert: művész, az uj magyar piktura komoly Ígéretei: Rasilide* Barna és Sándor, a berlini kiállításra készülő Rauscher György, a budapesti szobrász: Be- recz Gyula. Most is itt él a szociális tartal­mú expresszionista Nagy Márton, a neves ezüst szobrásznak: Helzer Róbertnek festő öccse, a tehetséges Hetzer Géza, a fiatalok kö­zül Holtzer és Lengyel István. Az irodalmat itt Földes Sándor képviseli, akit a művészet őszinte sajnálatára elragadott a pártpolitika s egy e'rős, sok ellenzést kiváltó egyéni hangtól fosztotta meg az itteni irodal­mat. Az ujsáirők fiatal gárdájából itt él a tehet­ségesen induló Könnyei Elek, sok reménnyel és borzai hajjal. Érdemes ráfigyelni. Ha az életüket egyáltalán bohémnek le­hetne mondani, azt mondanám, hogy itt még van bohémélet. Ez azonban semmiben sem bohém: a szegénység és él étimre ma véres és keserű tragikum, egyenlőtlen párviadal a lét­ért, sokuknak élete pedig csak bizonyos op­timizmussal nevezhető életnek. Különösen a festők nagy istencsudái. E téren, mindenütt. Alig láttam még dolgozni őket, igaz, képeiket láttam, hát mégis dolgoz­nak, különben mindig járnak, mosolyognak, szótlanok, vagy külföldről beszélnek és sört isznak. Fura ruhákat viselnek és senki sem tudja, miből élnek. Néha. még azt se, hogy hol alszanak. Csodálatos népség. Az iró se jobb, de az mégis más. Szónokol, ágál, veszekszik, mindig honoráriumkoról be­szél, legalább sejteti, hogy abból kellene él­nie. Az iró az mégis más. Neki még rosszabb. # Egyszer egy igen kedves dolog történt ve­lem: egy nagyon jóravaló, nagyon kedves, na- l gyón értelmes felnőtt barátom, aki az élet reá­lisabb dolgaiban van otthon, ezt a kérdést sze­gezte a mellemnek: — Mondd, te, mi a fenének irsz olyano­kat, amiért rádmásznak? Olyan őszinte rábeszéléssel, olyan hatáso­san, olyan undorral kérdezte, hogy elhittem neki, hogy nem tudja. Hát feleltem neki: — Muszáj. Máig sem hiszi, ináig sem érti. Azt mondta rá, később, megcsendesedve: — No de mi hasznod van belőle, hisz gyakran inkább károd van? — Olvasd el ,,A szarnaras ember“-t — mondtam. Mit mondjak mást, nem igaz? Pedig mindkettőnknek fáj, hogy nem ért­jük egymást. Pedig még a jóindulat is meg van. De ezen a ponton nem megy. # Még a szlovenszkói művészek életéről va­lamit? Talán ne tépjük fel a sebet, keveseket érdekel a betegség. Mert betegség. Hogy Erdély? Hja, az más, történelmi le­vegő, ősi tradíciók, amiknek gyökerük van és a földből, nem szavakból táplálkoznak. Leve­gő, levegő és tán az is, hogy ott hárommillió a magyar.... Vagya más. Egy nagyon nagy mayar iró mondta nemrégiben erről, hogy ezt is teremteni kell. tán azt értette, hogy a leve­gőt? Keserű volt, nem akartam megkérdezni. A lényeg valahol ott van, hogy a lovas ember szebben jár és gyorsabban, mint a szarnaras ember. Ma meg csak az az igazi művész, aki több, mint művész: még szarnaras ember is egy kicsit. De az ilyesmit nehéz magyarázni. Mert még a magyarázatban sem tisztán magunkról van szó- Épp itt a baj. Ezt furcsa megérteni. Nem is d!vat. Meg aztán vannak is irók: már főleg olyanok, akik imák. Ha írnak, hát mért ne len­nének irók? Ha megvannak, minek akkor másféle? Pedig Ián ilyenek is akadnának, ilyenre is várnak egypáran. S ezekkel az! hisszük, ami! az a barátom­nak olvas-Vra odaadott vers is mondott: „Telén o Tán ei'vd ?iv und,Táv! íivilidti eznrétowir-Sli...“ Hisszük és néha-néha kétségbeesünk, de érrel n tu illik beszélni. b utó'. Ogire is: az erű. nbh hit győz. r yöry Dezső. Jókai szigetén A komáromi művészeiéiről és általában a szlovenszkói művészétéiről 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom