Prágai Magyar Hirlap, 1928. július (7. évfolyam, 149-172 / 1776-1799. szám)
1928-07-15 / 159. (1786.) szám
8 cwa Korponán, az ősi bányavárosban — Régi, patinás ékszer a hegyek között — Korpona, julius 14. A honti hegyek szelíd lankává hullanak Németi táján, ahová lerohan a piros 6elmeci autóbusz. Egy hete állította be egy élelmes eelmeci vállalkozó ezt az autóbuszt éppen s nem lehet mondani, hogy nem pártolnák a népek mári3. — Gyönyörű vidéken, a kanyargó Selmeo patak partján húzódik a fehér ut, hogy Németinél, ahol vasúti állomás van az Ipoly tág völgye felé, kettéváljon. Vallásos nép mindenfelé. Szentantal községben meg éppen minden ház oldalában ott a Szent Antal kicsi szobra. Rikítóan tarka házak. Régi fakapu mintájára s ornamenUkájára valló uj cement, — meg kőkapuk. A régi stílus az uj technikával találkozik. Németinél kitágul a völgy, itt már a Korpona patak folyik, mely a zólyomi hegyek oldalából Indul valahonnan, hogy aztán elérje az Ipolyi Sok az utas Gyügy- fürdő felé. Szlovenszkón minden zárt vidéknek megvan a maga apró fürdócskéje, ami a gömö- rinek Léváit, Várgede, vagy Csíz, ami a liptóinak Korltnyica, a zólyominak Brusznó: az Honiban Gyögy. De az már lent van, a széles völgységen. Mi felfelé kanyarodunk.. É Korpona a legősibb bányaváros —X völgy zártabb lesz egyre. Komoly hógyek Sáklenek. Forró JuMus. A hétmegyében ’ hires korponai cseresznyefák piros-zölden mosolyognak a domboldalakon. Korpona... Komor hegyek, vad völgykatlan. Jókai regényhősök, lőcsei fehér asszony jutnak eszünkbe, ha ezt a várost halljuk említeni. — S minél inkább közelebb rohanunk a fehér or- iszáguton, annál barátságosabbnak tetszik ez a városka. Szelíd lankák, messzebb fenyőerdők. — Már bent járunk a város határában, csinos, mosolygó, modem házak, aztán katonai barakkok unatkoznak a forró júliusban. Aztán egy pillanat- ra megcsap a régiségek szele: gótives nagy városkapu alatt visszhangosan ropog a motocikli benzinje 8 máris bent állunk a széles piacon, amelyen nyárdélelőtti unalom terjeng... A városkaput .emléknek hrigyta meg a város, régi, unatkozó vitézeknek és apró mozsaraknak még- csak alkalmatos kapu lehetett, mai napság egy középmagas teherautó bizony megkerüli a várost, hogy beljebb tudjon kerülni a falakon. A kapu mellé, élő anakronizmus, odaszorulva támaszkodik a hires Görgei-ház, de hiszen itt minden ház hires, mindnek van különleges formája, története, emléke, csupán kedves, jő kalauz kell hozzá, aki aztán fürgén magyarázza a korponai látnivalókat. ! A régi Korpona sokka! nevezetesebb volt a mainál. A mostanit jóformán emlék. Azok a létfeltételek, melyek annakidején Korpouát naggyá emelték! elmúltak. Vége van a ezécsényl török basa uraságának, aki dühösen szólingatta olykor- olykor megadásra a korponai vitézeket, akik sokszor savanyúan, még többször zsold nélkül, . veszekedve a korponai polgárokkal sokat, Üldögéltek a kapuk előtt Hála vitéz korponai kapitányoknak, ez a bányaváros, mely az el3Ő bányar jogot kapta Magyarországon, megmaradt magyarnak. S nászajándéknak. Igen, Korpona ötnegyed , évszázadon át a környező hét Bányavárossal együtt a magyar királynék nászajándéka volt... A legrégibb korponai várkapitány nevéül Pa- lásthy Bertalant tudjuk, aki 1444-ben Igen harcias ur lehetett. Később, a török ellen volt hatalmas védővára a honti-nógrádi nemességnek. A jó kor- ponaíak azonban a török mellett ráértek egymással is hadakozni: a szabad királyi városi polgár ! mivoltjukra büszke korponaiak állandóan nézetei- ; térésben voltak a katonasággal, alig győztek egy- ; másra eleget panaszkodni. Sok vihart, vért, csatát, Bocskay féle országgyűlést látott a korponai vár. j Végre is Lipót király szüntette meg a korponai erősséget. Vala pediglen Korpona végvár főkapitá- ‘ nya Balassa Ádám báró. Két év múlva már Rákő- j czi kurucai lovagoltak a kapuk alatt s ócskay bri- ! gadéros, Bercsényi Miklós látogatták meg. A vár még állott. De már nem sokáig. Andrássy György ' báró, Rákóczi tábornoka 1708 október 23-án éjjel felgyújtotta a várat. Azóta csak romjai vannak. A mai Korpona Néhány méter várfal, bástya, várkapu áll még. j A város határában, magas dombon áll egy örto- ^ rony, Tarisznya vár a neve: innen kiáltott le az őr ^ a várba és jelezte, ezabad-e kinyitni a kaput, avagy ellenség közeleg. Kis négyszögletes tor- nyocska ez a Tarisznyavár, szellős a terrasza és a Szitnya tetején fehérlő menházig ellátni róla. 1 Ma csak turistákat érdekel. Szeretném most Wells időgépét. Forgatni egyet a keréken. Vájjon hány 1 bánatos, rongyos gyalogvítézt mutatna egyedül i búslakodni, avagy a szőllőgerezd-szedő leányokkal ) incselkedni az időgép tüköré? 1 Mert manapság emlék az egész Korpona. Tá- 1 vol a világ zajától, a nagy tülekedésok robajától 1 most akar ismét belekapcsolódni régi ütemébe. A 1 zólyom-korponai vasút legutóbbi kiépítésével is- 1 mét lendült egyet az élet mozgalmasabb utján, < nem végállomás többé: lehetőséget kapott: föl, a í Garam felé s az Ipoly völgyébe le. Vasúti sínje 1 gyorsvonat alá készült, vasútállomásai, őrházai ennek a vadregényes, alagutos vonalnak nagyon he- ] lyesok. művésziek. Piros-sárga kis skatulyák a ] völgy zöldjében. Az állomások elhelyezése uj szisz- ] téma: két-két község közé helyeztek egy állomást. Lehet, hogy Jó, de nem megszokott. Községek bel- i ‘ő forgalmától kiesik a vasúti állomás. Egy-ogy i gyalogúira a legmodernebb szisztémáig... 1 Korpona kereskedelmére e amúgy bcbq virág- 1 | zó iparára azonban nem valami fellenditőleg hatott ax uj vonal. Most mindenki idegen városba siet bevásárolni valójával. Az idegenforgalom növekedett meg. Meg a korponai cseresznyét ezentúl vonattal is lehet vinni Zólyom felé. A vasút mindenesetre lendületesebb tempót hozott. Uj házak eorai kanyarodnak a régi várfal mentén, mutatói távoli városok iramának. Néhány uj ház: a korponaiaknak öröm, hírlelője talán Korpona jobb sorsának. Ma úgy látszik: letargikus álma van, emlékeiből él talán. Ha nem volna meg a vasútja, ha utain nem robogna át egy-egy autó, talán SzJlovenszkő egyik legpatriarkálisabb, legnyugodtabb városkája lenne. Műemlékei inkább történeti emlékek. A piac egyik házának oldalában állítólagos római oszlopot mutogatnak. Nem szabad a korponaiak illúzióját rontani, noha ez az oszlop sokkal inkább lehet középkori, mint régi, római mü. Régi, szép, félig gót, félig román templomát ujjárenoválták. Díszeleg és csillog, csupán egy hibája van, befestették a régi freskókat, elvették a templom régi | Ah, csak a 1868-iki őszelőt ne emlegették volna a Zerge-utcában azok az öreg kapuk, vénült kertek, céltalan bokrok, kuvik-hangu kilincsek, az éji csendben előbb nyivákoló, majd dühödt dörrenéssel vágódó ajtók! Csak e már messziről, érett- gyümölcs mosolyával integető szeptember elejét hagyta volna ki elbeszéléseiből az özvegy asszony, akiről odáig azt hittem, hogy vigkedélyü nő, aki voltaképen annak örvendezett, hogy egykor ablakai alatt, (már, mint lakója Petőfiné, aliász Hor- vát Árpádné ablaka alatt), sovány lábszárain kur- tasarkantyu-kat csörömpöltetek az általánosan ismert humorista, akit Don Gunárosz név alatt ismertek Pesten. Darab ideig azt hittem, hogy még sokáig megmarad ennél, a témánál, mert Lauka Guszti csinytevéseit mindig érdemes volt meghallgatni: — a gzázesztendős kalendárium adomái is tudnak hatékonyak lenni, ha azokat megfelelő előadásban hallgatjuk. Ám a zergeutcai asszonyság kitekintve az ablakon a megszámlált őráju szeptemberi délutánba, megállapította, hogy a furfangos Lauka Guszti ezidőtájt valamely kocs- mároslány mulattatására pengeti össze sarkantyúját, mert a finom úriembert a malacpörköltek szakácsnői éppen úgy érdekelték, mint akár a nemzet gyászbaborult özvegyei. „Férfi volt, tehát gazember volt!" — mondá a zergeutcai asszonyság, akinél, mint már emlitém, hőnaposszobát béreltem, hogy a múlt idők emlékeit pontosan meghallgathassam. — Pedig Júliának éppen e Jbatvannyolcadiki őszön lett volna szüksége leginkább arra a varázslatra, amelyet a mesemondó, találékony férfiak magukból Irisugárzanak. Ha olyan csúf is egy férfi, mint az ördög: mesélni mindig tud valamit. Lauka pláne régi ismerős, aki résztvett a nagy Pelőfi Sándor kutatásában. De a napok iramlanak, még akkor is, ha alig elviselhető fájdalmak közepette kell várni al- konyodásaikat. Azt hihetnó az ember, hogy a nagybeteg a hétköznapi gyötrelmek után alig várja az álommal kecsegtető éjszakát! Pedig éppen a gyötrődő beteg tekint kétségbeesett reménytelenséggel a háztetők irányába, midőn szinteledni kezd a levegő ablaka előtt. Mit hoz az álom? Elsősorban éjszakát, történet nélküli magányt, elhibázott babonaságot, gondolatot, amelyet voltaképen nem mernek befejezni, amíg a függönyökön beszűrődő hajnal erre nem ád kellő meghatalmazást. Petőfi Júlia, — mint önmagát ezekben az években legszívesebben nevezé, — egy este halálos elszántsággal szólott háziasszonyához: — A Bodzafa-utcában lakik Nadragulyái, az orvos. Igaz, hogy becstelen, gazember, aki elárulta, mely hegyen ásta el Kossuth Orsóvá határában a magyar szent koronát, — de némelyek csodatevő doktornak mondják. Talán tud valamely szert, amelytől életben maradhatok. A Bodzafa-utca (a mostani Rökk Szilárdutca) nem esett messzire a Zerge-utcától. Amig háziasszonyunk Nadragulyáiért jár, talán elmondhatnánk, hogy ki volt ez az álnevű úriember, akit a régi Pesten, a maga idejében mindenki csodadoktornak vallott, bár szinte fizikailag undorodtak tőle. Sánta, púpos, elviselhetetlen tekintetű ember volt, aki cinikusan köpködött ki lakása ablakából, amikor a Jogászok kurjantgaüak az utcán és lámpavassal fenyegették. Ez a csúnya törpe könyvben la megírta, kérke- dően alázkodó hangon élete történetét. (Igazi neve S'zőllŐssy Fereno volt és vizitkártyáján azt irta, hogy 1848/49-lkl katonaorvos.) — Hírességem koronájának tartom a mai napot, — mond a púpos, mikor n szobába lépett, — Petőfi Sándor özvegye ismeretlenül is segítségemhez folyamodott. — Nem úgy doktor, — szólt a kanapén szenvedő P. .Tulia. — Nem a vértanú Özvegye fordul önhöz, hanem Horváth tanárnő, akinek gyógykezeléséért bizonyára megkapja díjazását, családi vPShKWöjmbó!. A Hét I3ügoly, g Kéjiiró utcában patináját e adtak rá egy keverék ornamentikát, aféle tucatrestaurációs szépséget, mely ragyog és kábítja az egyszerű népet, de a műtörténész többet alig keresgélhet a templom falán régi értékeket. Van a korponaiaknak panaszuk is. Adópanaszaik vannak a jó korponaiaknak, iparuk, kereskedelmük éppúgy kong, mint a többi szloven- szkői kisvárosé. Egyhangú nóta már, de mindig lé- lekbehatő. A magyarság egyre fogy. Tisztviselői, tanárai elvonultak. A magyar intelligencia sokat nyomott a latban Korponán minden ha. Régtől-régen. Manapság semmi kulturális élet nincs Korponán, a magyar társadalom eltűnt, elhullt, megszűntek egyesületei. A legutóbbi népszámláláskor — hivatalos statisztika szerint — 35 lélek vallotta már osak magát Korpona 5000 lakosából magyarnak, néhány család, visszahúzódott élet. Szomorú sziget, maradvány. Mennyi régi ház, emléktábla, kolostor-rom, váromladék. Korpona régi emlékeiből él. Miniatűr a város, az őrtorony, a rom, a társadalmi élet. Egy régi, szép csecsebecse húzódik meg a hegyek alján és szépeket álmodik. Kedves, drága város. Az idegen a szivébe zárja, a bennelakók fanatikusan hisznek benne. Szombathy Viktor. 1 még mindig a miénk és a házjövedelmet férjem lelkiismeretesen kezeli. I Az egykori katonaorvos hírhedt cinizmusa mellett is bizonyos meglepetéssel nézett a szenvedő asszonyra, aki látható fájdalmai alatt is ily gondoskodással volt az orvoe honoráriumáról. — Egyelőre nem tudok önnek másképen fizetni, mint váltókkal. De mindketten tudjuk, hogy ezek a papirosok közeli halálom után kellő értéküket jelentik. Családom nem engedné, hogy váltóimat éppen ön peresítse. A csúnya doktor megszokta, hogy hazaárulásának kiderülte után ilyenforma bánásmódban részesüljön, még betegei részéről is. De nem ie vágyott másra. Ha valahol észrevette, hogy tisztességes ember módjára bánnak vele, onnan hamarosan elpárolgott. Gyönyörűségét lelte henne, ha a csizmasarkáig leszidták. — Valóban ismerné múltamat, asszonyom? — kérdezte az őrültek mosolyával, amikor Júlia vizsgálatához fogott. — Regényese ég dolgában nem igen vetekedhetik velem senki napjainkban. Még a tébolyodott Szemere Bertalan sem, aki agy- lágyultságában mindenáron magára akarja vállalni a bűnt, hogy ő árulta el az elásott szent korona helyét Bachnak, még pedig negyvenezer forintért. Szemere őrült... Én árultam el a titkot, még pedig szerelembe, amelyet egy párisi táncosnő iránt éreztem és pénzemet elkártyázván: másképen nem tudtam megajándékozni a táncosnőt, mint a nagyértékü -titok közlésével. A táncosnőt kitani- tottam, miképpen értékesítse a rábizottakat, pedig tudtam, hogy az életemmel, a jövendőmmel kell fizetnem. Ah, asszonyom, én is voltam valaha fiatal, amikor nem restellem a legnagyobb áldozatokat hozni a nőkért. Petőfi Júlia félig lehunyt szemmel, szinte megbénulva nézett fekvő helyzetéből a rettentő orosra, aki egy nagybeteg emberfölötti szenvedései mellett is a maga szerelmi kalandjaival dicsekedik. Most félig-uneddig érthetővé válott előtte, hogy miért nevezik ördögnek ezt a csodadoktort és miért akadnak páciensei, különösen a divatos hölgyvilágban. Csak az jelent a betegnek rosszat, ha a doktor udvarolni kezd, — mondogatták. Ha goromba és szomorú: a beteg gyógyulását jelenti. — Hát. valóban olyan rosszul volnék? — — kérdezte Júlia, mintha nem is hallotta volna a doktor mulatságos szavait, amelyekbe befoglalta emigrációbeli kalandjait, amikor éveken át betegnek színlelte magát, hogy ne kellessen kimozdulni ágyából. Ám ágya körül minden nap megjelentek a menekült honvédek, akiknek kártyán elnyerte a pénzüket a nagybeteg. r- Hamisan játszottam, asszonyom, mint minden okos ember, aki nem bizza magát a szerencse forgandóságára. És a kellő időben megszöktem Kisázsiából, mielőtt bajtársaim agyonvertek volna. Pórísba szöktem, de ott még nálamnál is jobban kártyáztak. — Hát valóban menthetetlen vagyok? — búgott fel a kétségbeesés Júlia szivében. — Hiszen még annyi tennivalóm volna a földön. Rendbe kell szednem naplójegyzeteimet, hogy egyszer végre- valahára megtudja a világ, hogy mennyit szenvedtem itt a földön, amikor mosolygó orcával jártam bálróEbálra, sirhalomtól-sirhalomig, büszkeségtől a megaláztatásig. És ki gondoskodik Zoltán fiamról, amikor rossz modora miatt senki sem szereti őt, csak a mindent megbocsátó édesanya? Az ördöngős doktor még mdndlg kalandjairól beszélt. A nagystílű szélhámosok modorában kérkedett csalásaival, amelyeket Európaszerte elkövetett, hogy pénzhez, hitelhez jusson. Elmondta, hogyan fosztogatta a külföldi magyarokat, amikor hamis ajánlólevelekkel megjelent náluk. Kossuth és Klapka nevét tán többször irta le életében, mint ők maguk. Lopott és csalt, amerre megfordult. Sajnos, most már becsületes embernek kell magát színlelnie, mert Így kapott amnesztiái az osztrák kormánytól. • — Szőllő-ssy! — kiáltotta most Júlia felemcl- Jíedve párnáin. — Hát valóban az a sorsom,, -hogy ——— A XlX-ik század vizitkártyái Irta: SKrúdy Qyula — Juliskák Juliskája — IV. fiatalon meghaljak, mielőtt csak megközelítettem volna a negyven esztendőt? Negyven esztendő az élet dele; legalább is ezzel vigasztalják hölgyolva- sőlnkat a gáláns francia regényírók. Csak Magyar- országon mondják a harmincéves kort a hervadd* korának, itt, ahol a pirospozsgás, ostoba peszton- kák voltak mindig a férfiak ideáljai. Csak a finomlelkü, csiszolt műveltségű, nemes érzésű férfiak tudják, hogy a nőkben nemcsak a fiatalság érték, hanem legfőbbképen a szellem és a szív. Szőllőssy, valóban meg kell halnom, mielőtt az életben kárpótlásra találtam volna szenvedéseimért? Akit ifjú szivem rajongásával szerettem, a költő elhagyott engem, hiába térdepeltem le előtte Tordán, amaz utolsó éjszakán, hogy ne menjen a csatába. „Később megvetnél gyávaságomért", — felelt ő és kora reggelre eltűnt mellőlem. — A másik férfit, akit szeretni véltem, szegény Horváto- mát magam hagytam el, miután gyermekeink, Attila, Árpád és Violka egymásután meghaltak. Miért maradtam volna Árpád mellett, amikor tekintetünkből csak örökös szemrehányás ijjazott egymásra, a megbocsátás lehetősége nélkül. És most meg kell halnom, anélkül, hogy az élet üdvét megizlelhettem volna. A csodadoktor a hegyeslábu károsszékben üldögélve zsebredugta kerek pápaszemét, össze- dörzsőlte kezét, mintha ilyenformán ébresztgetné magát gondolataiból, amelyekbe önvarázslat folytán elmerült. Csúnyán mosolygott, mint ez már a kárörvendő gonosz emberek szokása, mikor valamely baljós mondásuk megválásul Förtelmes mozdulatai voltak, — mintha osak könnyíteni akarta volna a halál útját, a testéből kisugárzó undor nyomán. — Asszonyom, ax én tanárom Mesmer volt, Franx Mesmer, aki delejességgel gyógyított, akit ugyanezért svindlernek mondanak Európában. Ha nem érzi, asszonyom idáig a lényemből kiáradő mágnességet, akkor meddő a további kísérletezés. Egy érzékeny, finom léleknek, amilyennek asszonyom vallja magát, már az első perctől kezdve, mióta e szobába beléptem, érezni kellett volna a delejességet, amely lényemből árad, bármily beszéddel mulattatná is szájam osapongó képzeletét, ön, ugylátszik, nem hajlamos a delejességre, ugyanezért nincs sok keresnivalóm e helyen. Én a kezem érintésével szoktam meggyógyítani a legsúlyosabb betegségeket, sem port, sem folyadékot nem használok az egészség visszaadásához. Hinni kell bennem, asszonyom és akkor meg van mentve, mint már annyi sokan, akik elveszítették hitüket az élethez. Saját magamon próbáltam ki delejező -tudományomat, amikor esztendőkig feküdtem megbénult tagokkal az emigráció alatt. Kezeim előbb a kártyakeverést tanulták meg, hogy megélhessek, később lábaimat delejeztem, hogy elmenekülhessek a veszedelmes helyzetekből. Majd szivembe engedtem a mágnest, hogy az megint szeretni tudjon... Asszonyomra nincs hatással tudományom, legjobb tehát, ha innen eltávozom. És Szőllőeay valóban vette si elefántcsontbotját, csóka-kalapját, mert e csodadoktori jelvé-i nyék nélkül még őkelme sem élhetett meg a nagy konkurrendában. Eltávozott a Zerge-utcából, a falak mellett véve esti útját, őszi szél siránkozott a zeg-zugos józsefvárosi utcákon; a kapuk kopogtak, mintha régen elment lakók kívánkoznának vissza egykori otthonaikba. Baljóslatúnak Ígérkezett az éjszaka. Mily szörnyű gondolat: társtalanul meghalni ilyen éjszakán! Még nem ért a Bodzafa-utcába a csodadoktor, midőn Júlia küldöttje, későbbi háziasszonyunk futamodásába megközelítette őt és az ámyékalaku doktornak messziről kiáltotta: — A tekintetes asszony kéreti, hogy tessék visszafordulni, mert utolsó óráját érzi közeledni. A púpos sánta dohogva fordult meg, hogy elfoglalja helyét Magyarország egyik legszebb asz- szonyának betegágya mellett. Engem hívogat laímm harangja Engem hívogat falum harangja, Szüleim hantján bús füzek és árnyak, Emlékek, mint pás*tortUz, liazavárnak. Úgy szeretnék álmodni őrökké, Falu, szülők, jövő, — minden csak álom. Én az Élet koldnsutjait járom. Körülöttem minden uj, idegen, Lassan elkopnak s Tegnap emléki, Te maradsz még, csendes falum, a régi. Én úgy várom, mikor jön a Holnap. Hazamegyek ványadtan, lerongyoltam Csak még egyszer legyek az. alti voltam. A Ma verklije fülembe sipol, Félénken suttog felém a Múlt hangja, Mintha hivogatna falum harangja. Budapest, 1920. Petrássi P. Pál. így fiatalít és szépít a ! Sora!! -créme I Corall-pudet ! Corall -szappan j iLs.il ! rJcsárei Vörös Rák gyógylár, Bratislava. j ——-«-----«-.......mi ni - - I
