Prágai Magyar Hirlap, 1928. június (7. évfolyam, 125-148 / 1752-1775. szám)

1928-06-17 / 138. (1765.) szám

1928 jnnitw 17, r&sánt&p.

BESZEL AZ ÉJSZAKA

Irta : HEGEDŰS LÓRÁNT

Egy roppanásra riadok fel: megcsavarom a villanyt — az órámon pontosan éjfél — fülemhez tartom: megállt — megnézem jobban: üveglapja kettőbe repedt.

Ki járhatott itt? Kisértet? Most nincs divatjuk. Inkább mi járunk bődorgó fővel kísértetek után.

Azt mondják: ilyenkor meghal egy ember. De hiszen minden szívd abban ás ra meghal egy ember s egy másik születik, ügy sajnálom ezt az egyetlen állatfajt, mely a halál gondolatával küszködik — hogy pusztítjuk egymást, mily művészien, pedig mindössze csak ezernyoloszázmillió ember van, ameny- nyi éppen elfér a Balaton jegén s ha egy nagy rianásra az elszakad vele, akkor nincs többé ember. Jó lenne vagy rossz ez a világrianás? Bölcsek és bolondok most feleljetek!

Most már tudtam, hogy nem fogok elaludni többet, ezért magamra rántottam az éj* jeli hacukámat és papucshegyen beosontam a dolgozószobámba. A sok-sok könyv a nagy feketeségben körülhallgatott engem. Csak az íróasztalom előtt ragyogott az Apám fehér szobra, mert a hold éppen reásütött. Megsimogattam, amint mindig teszem, ha uj munkához kezdek s azután leültem az Íróasztalomhoz. Rámfeketéllett az éjnek csöndje s Budapest fölséges gellérthegyi képe 4.°M>an föl villámyszegélyével az ablakommal szemben.

A világ legszebb látványa az éjjel szendergő Budapest. Láttam Gibraltárból jövet Nápolyi s a Vezuvot kikelni a habokból; Pi- raeusból hajózva hajnali fényben lestem a Dardanellákon, mikor Kosntantinápoly minaretjei megszületnek; csodáltam a rohanó vonatról a Sierra Ne vada lejtőjét, mikor eléri a Csendes óceánt s Frisco — San Francisco — kaliforniai pálmás partjával a hóhegy tövében megjelen. De még ezeken is túltesz, mikor Pest, Buda, hegyek, vár és sziget a sötétlő éjszaka hátteréből körülragyogják a láthatárt. Mintha tízezernyi fénygolyó villanna magasra s rebbenő szárnyak emelnék ki pompázó, bársonyos sötétben a Dunából a két- egy fővárosit, mely szikrázva mozdul s oly szerelmesen ölel.

És ime, íme, imel Mozdul, szikrázik és ölel! Most ő jön hozzám, Jumö-termelével a fejedelmi szűz, én látom már. Dante látott ily látást, mikor Beatrioével a Jupiter-bolygó felé röpült a légben. Hogy látta ő? Azt mondja Dante, hogy égő mennyei szikrák szállottak körötte — mindegyik szikra egy égő emberi lélek volt — a szálló szikrák összeálltak alakzatokká s a szikraalakzat a levegőégbem elkezdett magától zengeni . . . ó Dante, Dante, Te égők között a legnagyobb Égő, hogy értelek most téged, mikor az én látományom éjidőn ragyogva száll be az ablakomon. A három hid villanyfoglalatja hármas diadém felséges homlokán, melyet fölemel, csodás tó-szemében csoda mélység s amint emelkedik, ezernyi lángból lesz pompás termete, testének minden porcikája gyémánt — gyémánt, mely megkövülve nincs, hanem sajátos fényből szivárványszinben úszik — itt jön elém.

— Fölséges úrnőm, mit akarsz?

Most már itt van. Diadémos fejét tisztán látom ■— gyémántból szőtt egész palástja s azon sugáizik át teste, mely fényszikrában játszik. Mit fog majd szólni a nagy pillanatban? Különös félés fog el. Sorsdöntő óra, mit akarsz tőlem? Nem vagyok babonás s remegő ajkam mégis hangosan mormolja a Dante magyar igézőjének versét:

Állottam vizének mélységei felett.

Sima volt a fölszin, de sötét, mint árnyék.

Alig mozzantá meg a rózsa levelét

Mint rengéskor a föld, csak alig hullámlék.

És nagy Látományom akkor megzendült az égben, szikrák égtek s gyémántok beszéltek. így csendült szavának zenéje, míg mélytüzű két szeme telkembe látott:

— Egyedül vagy? — kérdi szent kísértetem.

— Mind.'g egyedül vagyok, mióta időm múlik — felelte egy benső hang belőlem- bár beszélni én nem akartam.

— Boldogtalan vagy? — igy jött a második kéTdés.

Bensőmből válaszolt a lélek: Nem, napról-napra boldogabb leszek.

Uj fuvallatot érzek a uj hanggal megint kérdez:

— Félsz az elmúlástól, mondd lelked szerint?

—- örömmel várom én az elmúlást.

Junó-termete megrázkódott, mint liliom- kehely, meyet megráz a tavaszi szellő. És

mégegyszer szólt:

~ Most te kérdezz* hármat, addig tied

vagyok — nem vetted észre, hogy minden kérdés megöl egy iejjFS órát. Kérdezz Fe lelek.

Én bátorságra kaptam s a Lábmányt

szivem ’gy kérd ezé:-- Fennmarad nevem, ha dolgozom?

ő gy felelt:

— Ne várd azt.

Másodszcr kérdem:

— jobb lesz vagyont keresnem, mint bírt s nevet?

ő igy felelt:

— Ne keresd te azt!

Harmadik kérdés és az utolsó:

— Fönnmarad könnyem, mit életem elsírt?

ő igy felelt:

— Fönnmarad mindaz a könnyed, melyet másokért sirsz el. Mert minden embert aszerint mérek, amennyi könnyüt ejtett mások bajaiért s levonom belőle azokat a könnyeket, melyet mások ontottak őmiatta. Látod az én test-ruhám, az én örökkévalóságom az a temérdek könny, mely lefolyt ember-szemekből a Dunán ezernyi év, száznyi nemzedék

Alapítva 1833. Telefon 33.

\5 S >

V <

A ftvejí* porcellán 1^^

nagykereskedése. •

|

'.'L' - ■ „ ; ' • ■ ■ '• ]

KOSICE, Fö-utca 19.

Nagy válasxték. Jutányos árak.

szeméből — mind sírtak, mind sírnak, mind fognak sírni s bennem az időtlen időben az mind gyémánttá változott. Az ember fiának örökös könnye ég rajtam át. Én a Szent Sirás vagyok.

Csodatökélyü teste most szertefoszlott. Aranydárdák futottak át a levegőn: a fölkelő nap küldte őket Rákos felől s a budai házak bíborvörösben égtek . . . Elmúlt az éji látás s kezdődött az idő.

FIZESS NEVETVE!

Irta: Marat Sándor

Amerikai és angol bankokban és kereskedésekben lóg a pénztár fölött a tábla, ami felszólítja az adóst, vagy a vevőt, hogy ne vegye szivére a dolgot: Pay laughing, fizess nevetve. A mi szemünkben ez badar optimizmus, sőt hetyke kihívás; náluk egy gazdag világ boldog gesztusa ez, hogy ott, ahol az idő is pénz, kiakasztják az idő pénzértékét hirdető tábla mellé a nevettető fizetési felszólítást. Az ötlet különben nem rossz, egyike a kevés amerikai ötleteknek, miket megszívlelhet Európa. Amerika nem is akar más egyebet, csak hogy Európa fizessen s kedves tőle, ha azt ajánlja, hogy nevetve fizessen. Elvégre fizethetne sirva is. Fizethetne fogcsikorgatva, sőt arra az álláspontra is helyezkedhetne, ami itt Európában, a soffőrtipussal egyidejűleg, mint szellemi és gazdasági áramlat egyaránt lábrakapott, hogy tudniillik egyáltalában nem fizet. Milyen messze tart még attól Európa, hogy nevetve fizessen! Ha úgy vesszük, a Da- wes-terv sem egyéb, mint egy ilyen felszólítás a mosolyra. És szinte megmagyarázhatatlan itt, nekünk, ez a kedves amerikai tip, ez a fogvillogtató pénzkérés — nekünk, akik igazán messze vagyunk attól, hogy fizetés közben nevessünk.

Ha egy berlini, bécsi, vagy budapesti bank kiakasztaná ezt a táblát a pénztár fölé, a kliensek fejcsóválva és bizalmatlanul bámulnák meg s többen visszakérnék a betétjüket. Nálunk még keresni is sirva szoktak az emberek, mert az a legbiztosabb, amit egy ember, ha pénzt keres, tehet: a legbiztosabb, ha keresés közben sírni kezd. Soha nem felejtek el egy szentimentális sibert, aki Párisban sirva magyarázta nekem, hogy egy üzlet, amin negyvenezer frankot kellett volna keresnie, nem sikerült s már csak négyszáznyolcvanezer frankja van. Én az emberi fájdalmat soha nem bírom látni s bár nekem csak negyvennyolc frankom volt, velesirtam. Nálunk van valami sirós minden kifizetési pénztárnok arcában. Ha nálunk valaki nevetve fizet, az bolond. De az se fizet, csak vigyorog. Tengerek és óceánok választják el ezen a téren, a fizetés és nevetés terén, Európát és Amerikát.

Jó, én tudom, hogy az emberek Amerikában sem félkegyelmüek s ha számlát hoznak nekik, akkor ott se one-step-ben ugrálva szaladnak a pénzért, hogy rögtön kifizessék. S már az a körülmény, hogy egyáltalán táblát kell kiakasztani, ami mosolyra szólítja fel fizetés közben az embereket, bizalmatlanság-' gal tölthet el, hogy az se tökéletes Paradicsom odaát, az emberek csak úgy maguktól nem nevetnek kéjesen, ha fizetniök kell, hanem fel kell előbb szólítani erre az adóst. Ami nekem ebben az amerikai mondásban mégis imponál, az a dac és bátorság, amivel merészelnek mosolyt kérni ott, ahol csak zokogni lehet. Régen a római anyák mondhatták igy, harcbaindulő fiuknak, hogy halj meg nevetve.

S ha a Garanty Trust kér fel erre, szédülettel gondolok egy -életstandardra, amiről én tudom, hogy uniformizált, másodrangu és együgyű, de ami oly erősen fogja klienseit, hogy ezek már nevetnek, ha fizetni kell érte.

Hotel Blauer Stern

Praha II, Pfikopy a legelőkelőbb ház a központban Teljes komfort

MAGYAROK TALALKOZOHELYE Magyarul beszélnek

Lehet, hogy kínjukban nevetnek.

Nálunk csak nevetnek, de nem fizetnek.

S ha néha fizetnek, nem nevetnek hozzá soha.

ss

De ez az egész röbögcsélés valahogy nem is a kedvemre való, — éjjel gyalog jöttem át a Lánchídon s a spleen úgy feküdt a város fölött, ebben a fanyar nyárban, mintha mindenki mindent elvesztett volna egy hazárdjátékban s tompa egykedvűséggel várja a reggelt. A hid egyik ivlámpáján egy ember dolgozott, — szerelő, vagy tisztogató, az éjjeli munkások uniformisában, akik a lumpok után jönnek elő, csáklyákkal és műszerekkel a kezükben, fejükre húzott olajos kucsmával, mint a kámzsás barátai valami nagyon kegyetlen rendnek, akik mindenütt a világon, hajnal felé processzióra indulnak a nagyvárosokban, ők jönnek utoljára az éjszakában, a lumpok, a paraziták, a spleenesek és a pincérek után s tapasztani kezdik az aszfaltot, amit a nappal ezer rúgása megsebzett, egyenesre igazítják a síneket, megpucolják a lámpákat, lemásznak a föld alá és föl a hidak és tornyok tetejére, egy kissé jóváteszik mindazt, amit nappal az emberek rontanak a városon. A kezük tele van kaucsukkal, szigeteléssel, hegesztővel, a nagyváros angoltapaszaival. Hányszor néztem őket, reménytelen barátsággal, mindenfelé, s egy kis visszatérő döbbent nyugtalansággal, amit időnkint a városok intézménye miatt érezni szoktam, — s a hidon, a város két teste között, mélyen fölszivtam azt a spleent, ami az alvó városból áradt, a két part szomorú házaiból, ahol emberek élnek, egyformán emberek, ugyanolyan konfliktusokkal, szenvedésekkel, gondokkal és halálfélelmekkel, mint mindenütt a világon. A vászonruhás ember kúszott föl az ivlámpán a fény felé — s ahogy ilyen költőien álltam, észre kellett vennem, hogy ez az ember most valamivel dolgozik, amihez nem ért. Valami engedelmeskedik neki, amit csak kezel, de nem ismer. Ahogy van az életünkben egy erő, alvó és éber városokban, amivel csak élünk, ügyetlenül babrálunk, meggyujtjuk és kioltjuk, kezeljük és alkalmazzuk, de a lényegét nem ismerjük, nem értünk hozzá. S lehet, hogy ennek az erőnek neve van, mint a boldogságnak, lehet, hogy a boldogság egy befogható világerő, amit egyszer még szolgálatunkba lehet állítani, — csak el kell jönni egy uj Voltának, aki ráncba- szedi és fölszereli. S húsz év múlva az egész világot mozgatni és világítani fogják vele, — azt a belső, második világot, ami egyelőre egészen sötét még, fájdalmas ösvényekkel irtott vadon csak. Mert minden itt van bennünk és körülöttünk, csak nem tudunk még bánni vele. Mert a középkorban is benne volt a levegőben az elektromosság, csak nem tudtak róla. S Hannibál hadi teherautóit az olaj ami akkor is benne volt a föld méhében, éppen úgy hajtotta volna az Alpeseken át, mint hajtja ma a kocsikat a Targa Florion. A gáz akkor is benn volt a földben, a világosaiig ereje benne volt a levegőben, az olajban elrejtett sebesség benne volt az olajban, a go: feszitő ereje benne volt a vízben s ha egv fésűt vastag posztóhoz dörzsöltek, az akkor is elektromosságot fejlesztett. Csak nem tudtak j róla. És a boldogság, a legnagyobb erő, ma J is benne van a világharmóniában, az elemek- j ben s az emberben egyformán, csak nincs I még Voltája, aki lehozza a földre. Nincs ! Marconija, aki embertől emberhez üzenjen J vele. Mert minden bennünk van, minden, { csak a mi kíváncsiságunkon múlik az egész, j Most, ötven évé, olyan kiváncsiak vagyunk, mint még soha azelőtt Az egész rejtett kincs, ;

ami elásva pállott a mindenség ősvadonjában, egyszerre szakadt, ezerévek után, a nyakunkba — eddig is itt volt, csak nem tudtunk róla. Egy véletlenen múlt, egy kíváncsiságon, néhány kamasz kíváncsiságán, aki elunta magát s a természet hétpecsétes ajtaját feszegetni kezdte. Csodálatos, milyen hamar hullott le minden pecsét — negyven, ötven év alatt, csak hozzá kellett egyszer kezdeni. S negyven, ötven év alatt az ember repül, gyorsabban, mint a madár, gondolatot s képet továbbit, oly gyorsan, mint a fény, megtalálja a hyerogliphák hétszer hét gonddal őrzött kulcsát, amik a föld nagy kincseinek, a szénnek és olajnak igazi értelméhez vezetnek. Minden zug és sivit, egyik napról a másikra, a kezünk alatt s minden bennünk volt, csak nem tudtunk bánni vele.

S közben nincs egy vasunk sem s időnkint apatikusan halasztásokért telefonálunk.-©•

Persze, az ár, amit életben és idegben fizetni kell mindezért, az irtózatos. De a megoldás talán csak jószándék, szorgalom, vagy szerencsés véletlen kérdése — egészen biztos, hogy a boldogság is bennünk van, ahogy benne van a földben és a vízben s az egész közönyös létezésben, csak izé, még nem értünk rá, most mással vagyunk elfoglalva, ebben a pillanatban rakétákat készítünk, amik felsisteregnek majd a holdba s a távolbalátás is egészen aktuális már, csak pénzkérdés az egész. És a halál kérdése, ja, igen, arról is szó van, hogy azt ki lehet tolni dupla terminusra, de egyelőre most nem érünk rá, mert Jancsikának hasfájása van s a papának holnap adót kell fizetni. Azzal a halál-dologgal méltóztassék későbben jönni, mondja az apatikus emberiség; most nem érünk rá azzal foglalkozni, nem látja, hogy két sürgősebb dolog van: részben meg kell élni és részben meg kell halni. Azzal a telefonnal is mennyi baj van, egye meg a fene az egészet, kérlek, a múltkor felhívom egyszerűen Párisi, hát nem tizenkét pengőt számolnak érte, a legnagyobb szemtelenség. Mi? Hogy száz év előtt ez még egy álom volt? Ja, közben felébredtünk, fiam, ez itt már nem álom, hanem komoly pénz, tizenkét pengő. Jó, nem azért mondom, hiszen igaz, egészen kellemes, de ki bírja ezt idegzettel, ki bírja ezt?

Egészen biztos, hogy valahol, laboratóriumokban, vagy padlásszobákban ülnek emberek, akik a boldogság vegyi mértékeit keresik és adagolják. Csak meg kell várni. Minden hozzávaló itt van, a házban, csak a receptet elrakták valahová.

A tét irtózatos, de megéri. Ember, fizess nevetve! '

— Rothermere lord magyar titkára. Lé- derer Miksa dr. az államfordulat előtt Lőcse városának ismert, tekintélyes ügyvédje volt, aki az ellenzéki politikában élénk szerepet játszott és mint lapszerkesztő, „Szepesi El- lenzék“ ’cimü lapjában hathatós elősegitője volt valamennyi közhasznú mozgalomnak. Érdemeit azzal honorálták, hogy vármegyei tb. főügyésszé nevezték ki. Az államfordulat után Léderer Miksa dr. Budapestre költözött és ott is csakhamar a jobbnevü ügyvédek között emlegették. Lajos nevű fia tanulmányai folytatására Londonba került és itt, mint sportférfi, a legjobb angol körökkel ismerkedett meg. A jómegjelenésü és nagytehetségü fiatalember Rothermere lord bizalmát is megnyerte. Múlt év novembere óta Léderer Lajos a lord magyar titkára. A világ minden tájékán szétszórt zipserek legtöbbje előkelő pozíciókban helyezkedett el. Köztük tekintélyes szerep jutott a nagy reményekre jogosított Léderer Lajosnak is, akire, mint egészen fiatal újságíróra, bátran rámondhatjuk, hogy befutott. — Léderer Miksa dr.-nak másik fia: Aladár, aki a középiskolát jeles eredménnyel, a jogi egyetemet kitüntetéssel végezte, néhány nap előtt kitüntetéssel tette le az ügyvédi vizsgát is.

TANK-TABARIN

Praha-Vinohrady, MileovcoYa 4.

A legintimebb bar a Vlrsohradyn I

Népies érák! Hetenként aj műsor! Népies árak Excentrie — Jazzorchester

4