Prágai Magyar Hirlap, 1928. május (7. évfolyam, 101-124 / 1728-1751. szám)
1928-05-27 / 122. (1749.) szám
T>IW<fflMAG^^HTKLS3? 1928 május 27, vasárnap. LOMHA KALAND Irta : Matat Sándor Csak hagyta menni maga mellett, le se nézett reá, valami olyan gőgös és boldog biztonsággal, ahogy az ember csak ebben a kényes tavaszi időben járhat, s a nő igazán úgy szaladt a nagy darab ember mellett, mint egy ragaszkodó kiskutya, akinek a gazdája nem is Rittyent, mert tudja, hogy nem veszítheti el, ez már utána jön. Az Alagulon mentek át a férfi valahogy egy fél-lépést mindig előtte ment a nőnek, a a világért nem nézett volna le a leányra, de egyre mosolygott, valami szórakozott, kósza, tétova mosollyal maga elé. Olyan biztosan érezte maga mellett a leányt, hogy a beszédjére se figyelt, csak a hangokat hallotta, ez is jó volt, a leánynak ez a kissé rekedt, kilumpolt hangja, ami most valahogy kedves tompasággal csengett ebben a hajnali időben, s mindenféle gyerekes dolgokat, küldött a leány ezzel a beszéddel föl a levegőbe, mintha szappanbuborékot fújna, s ő csak tudomásul veszi, hogy időnként valami színes és csillogó lebben itt föl mellette, meg is nézi, de nem komolyan, csak hadd játszón ez a gyerek. A Rákóczi-utról jöttek igy gyalog, jöhettek már egy jó félórát. Attól a perctől, hogy a lokálból kiléptek, a leány szüntelenül beszélt, valami Csiriről, vagy Csőriről, aki szerelmes a saxopho- nosba, meg arról, hogy őt méltatlan támadás érte, s hogy az édesanyja minden héten ir neki most is Kanizsáról és husvétra le fog menni. Hát ezt nem is hallgatta. De az a kedves, tompa zenéje ennek a fiatal nőnek, aki itt lépegetett mellette a napban, valami olyan fölényes és férfias örömmel töltötte el, mintha óriási dolgok előtt állana, amiké* csak ő, egyedül ő tud megvalósítani, egy nagyr szerelem, vagy egy nagy vállalkozás előtt, ami végre sikerülni fog. A feje sűrűn tele volt még a pancsolt borral. Valami nehéz, mély mámorban volt még, ami lassan oszladozott a levegőtől, s amihez a nap most szénsavat öntött hozzá, hogy finom és illatos, pezsgős mámornak az izét érezze mindenben. Csak nem mert lenézni a leányra. Nem merte > jól megnézni, félt, hogy valami hiba lesz. Benn 1 a lokálban, éjszaka, minden más. A sárga lámpák i fényében valahogy megcsinálják magukat ezek a < leányok hibátlanoknak, mintha most kerültek i volna a teremtő műhelyből elő, olyan szagosak és színesek, zománehiba sincsen rajtuk. Ez is vala- ( hogy valószinütlenül üde volt az éjszaka. A friss, s üde szemek, a száj szép, gőgös formája, az alig- j serdült vonalak, ez az egész gyerek-nő, aki ott • viháncolt az éjszakai medence szennyében, a fá- ] radt, fiatal hangja, lehet, hogy mindez, ami az éj- j szaka őt úgy megfogta, őt, aki esztendőszámra x nem látott ilyesfélét, s undorral és borravalóval j küldte el őket a páholyból, ha néha betévedt va- ] lahová s ezek az asztalához ültek... lehet, hogy mindez most egészen más lesz, ha a szeméb> néz ennek a kis féregnek, ennek a kedvesnek, mert nagyon kedvesnek találta odabenn a lokálban. t Egy kissé drukkolt, az egész kaland idegen f volt neki. Sokminden ment át a fején, szőralco- ^ zoitan, erőtlenül ütődölt a mámoron kere.sz'.ül az ( értelméhez néhány aggódás, valahogy csak rao- r solyogni tudott az egészen, egy kissé dölyxösen ( s egy kissé önmagát fitymálva, hogy »gv ilyen x finnyás és elkényeztetett férfi, mint ő, aki igy úszik egy bonyolult, finom, tisztességes nő szép szerelmében, mint ő, hajnalban nem átall Budára baktatni egy kis Rákóczi-uíi lokál-leánnyal. — Kaland... — mondta maga elé nehézkes nyelvvel, félhangosan. Jártatta a fejében ezt a szót, már a Lánchíd óta. nehezen forgatta a szájában ezt a lágy, langyos szót, hogy kaland, kalandom van most, kis kaland, ezt elgondolta többször. Mikor átértek az Alaguton, szemben a Horvát- kerttel, a leány hirtelen elhallgatott. Erre riadt föl, hogy nem beszél a leány. A nap erősen sütötte az arcát, merev szemeit, lehúzta a kalapja karimáját. Most lenézett reá, s csak a női kalap búbját látta: kopott szalmakalapot viselt a leány, napszítta és esőmosta kék szalaggal, iskolásleány- kálapot, ami egyáltalán nem is illett az olcsó csil- logásu estélyi ruhához. Látszott rajta, hogy ezt a kalapot csak magánéletében viseli, mielőtt bemegy este a szomorú lokálba. A leány hallgatott és odafelé nézett, hátraforgatta a fejét, az Alagút irányába. Hunyorgott a szeme a naptól, követte a leány nézését, de nem látott semmit, csak a sötét tunnelt, aminek a végében egypár zöld fa és a híd éles vonalai rajzolódtak elő, mint mikor kaleidoszkópba néz az ember, s a távolban lát néhány színes, értelmetlen vonalat. —- Mit nézel? — kérdezte. A leány visszakapta a fejét: — Azt nézem, — mondta gyorsan és továbbindult, — hogy mint egy gukker. Tessék nézni, mint egy gukker. Nem? Megindult tovább, valamivel gyorsabban, mint ahogy eddig jöttek. Most a leány ment előre egy, másfél lépéssel. Ahogy nehézkesen követte, S iubniamkeleplice ;tónyafííráő-SWenskft. ^5zép,ferm. meleggyógyvizfürcfö Qderbgrg-ftufflca Budapesti fövonglQri t nevetni kezdett azon, hogy ez a leány igy beszél , hozzá: „tessék nézni". Miféle modoruk van ezek- nek, miféle furcsa alázatuk, miféle kis szegény- emberkék ezek ... , Megállt. r — Akarsz a Horvát-kertbe jönni? — kérdezte. Úgy beszélték meg, hogy elébb reggelizni jőn- ■ nek ide Budára. A további programért nem is harcolt még, arról még nem is beszéltek. Az valahogy olyan biztos volt és olyan bizonytalan, hogy nem is tartotta érdemesnek szavakat vesztegetni reá. Az valahogy annyira tőle függött, mint ahogy az ember akadály nélkül kinyújthatja a kezét egy pohár viz után, ami előtte áll, ha szomjas. Nem is tudta, hogy szomjas-e igazán? — Ha akar, — mondta a leány. Megindultak a lejtős kis ösvényen, a kert egészen friss volt, szinte frissen mázolt, szinte festékszaga volt a bokroknak. Diákkora óta nem járt itt. Úgy érezte magát, mint egy fürdőhelyen. A bejárattól oldalt ültek le egy keskeny, kényelmetlen padra. Hátradült, levette a kalapját. A keze reszketett a sok italtól, amit elfogyasztott az éjszaka, meg a sok nikotintól, ahogy egyik cigarettát dobálta a másik után, s most remegtek az ujjai, mikor cigarettát keresett elő. Érezte a szivét, homályos és bizonytalan fájdalmat érzett, mintha szidná valaki, figyelmeztetné, hogy már nem való ez neki, az ilyen éjjelezés, semmiképpen nem való ez neki. A leány mellette ült és figyelmesen nézett reá. — Milyen ősz, — mondta a selypitő hangján. Ujjait önkénytelenül a halántékához emelte. Ősz, persze, hogy ősz. Mit tudja ez a pitypang, hogy miért ősz? Mit tud ez róla? Semmit. Remélni kezdte, hogy semmit. Fölnevetett. Mert ha tudna róla valamit, ha ez olyan lenne... ha más nem is, de sok pénzébe kerülhetne adott esetben neki az egész. Ha ez tudná, hogy kivel ül szemben, valakivel, aki tele van akadályokkal és meggondolásokkal, óvatossággal és féltékenységgel, ha látnák őt most a kultuszalapból, vagy a minisztériumból, valamelyik éhenkórász dijnok ... Ha ez egy olyanféle lenne, de könnyű dolga lenne valami csúnya machinációval ennek a leánynak. Egy pillantatra kényelmetlenül érezte magát. Az édes, uszásszerü érzése a könnyű boldogságnak, ami az éjszaka még vele volt, egy pillanatra engedett. Nagyon világos volt. Ez csak úgy átment rajta, ez az egész ötlet, hogy vigyáznia kell magára, az ő nagyon kényes, nagyon finnyás pozíciójában, minden mozdulatára. Tegnap este ugy csöppent az egészbe, abba a lokálpáholyba, mindjárt odébb is akart menni. Aztán odaült ez a leány. Most megnézte. Egyszerre megnyugodott. — Vedd le a kalapodat, — mondta neki. Szomjasan, kíváncsian, egy kissé megdöbbenten nézte a napfényben ezt az arcot. Megdöbbent, hogy mennyire igaza volt, mennyire nem tévedett. A leány lassú kézmozdulattal levette a kalapját, s ez a mozdulat szinte erotikus volt, mintha egy ruhadarabot vetne le, ahogy ezt csak bizonyos nők értik, erotikus minden mozdulatuk, az is, ha egy : marék hajat simítanak el a homlokukból... Igazítani kezdte sima, rövid haját, két tenyérrel halántékához szorította a haját, a homloka csodálatosan igénytelen volt, fehér, ránctalan gyerek- homlok. Ennek a homloka mögött aztán nincsen semmi, — érezte föllélegezve, s megkönnyebbülten. Ez nem, ez nem gondolkozik, nem cselszövő, ez nem spekulál. Micsoda kis buta ez, bezárva a maga fülledt erotikumába, ez az arc, ahogy a képeslapokon rajzolják, a kék szemeivel és a szőkeségével, semmi nem hat benne, csak ez a fiatalság, csak ez a jó harmónia, ami fiatalon még igy szépnek fogja össze egy arc vonalait. — De kedves vagy, — mondta neki nyugodtan. Az nevetni kezdett: — Kedves. — Igen, — mondta fölényesen. Kedves leány vagy te. Mit akarsz reggelizni? — Sonkát, — mondta habozás nélkül a leány. — És? — Sört. — Nohát, — mondta. — Sört. Ilyen leány. Hány éves vagy? — Huszonhárom. Meglepődött. Nem Í6 becsülte ennyire. Biztos, hogy nem hazudott a leány, ő tizennyolcnak hitte. Senki nem ismeri ki ezekkel magát. — Hát megsértettelek? — kérdezte, csak, hogy a leány megint rákezdjen a mondókájára, s hallhassa a hangját. Nem kellett sok neki, rögtön fékezd te. Már hallotta egyszer, az utón. Hogy a nővérével lakik és micsoda mesterség ez, s a saxophonosról azt mondták, hogy a leány neki a vendégekkel külön küldet borravalókat, • erre ő fel akarta pofozni az üzletvezetőt, pedig nem is ő, hanem a Csőri... Az elébb figyelt oda, de most már igazán csak a leány szájacskáját figyelte, ahogy a fogsora megvillan, e nyelvét látni egy pillanatra... mint a kis malacnak, egészen olyan. A nap odasütött rájuk. Ez á jő napsütés teszi, gondolta, hogy igy érzem magam, Ilyen otthonosan és biztonságosan ezen a pádon a Hor- vát-kertben. Semmi nem történhet az emberrel ilyen napsütésben. De ez, hogy éppen ezt megtaláltam, ezt a szőke gombát, bizonyisten erdőszaga van, de milyen kedves ez, milyen kedves... Kinyújtotta a kezét és beszéd közben, egy mellékes mozdulattal, magához húzta a leány fejét és megszagolta a haját. Egy kis szappan és GYŐR? DEZSŐ: FIATAL MAGYAR PÁSZTOROK A dunatáji Betlehem körül sürgiink-forgunk lel rázott pásztorok. halleluja most szülik <V kiáltja száz torok, az angyal arcból még sötétesen a bigott világ minden kételv« lángolt le ránk, hogy is szava? testvérem, érted-e? gyerünk, gyerünk, kászálódjunk elé, szükség van ránk, a csillag integet, uj pásztorok, mi már hiszünk, hisszük a gyermeket, Tisza vizéből itatunk vele, alíöldi szalmát hintünk szét alá, virágot szít majd tej helyett, hogy mintha hallana a rétjeink esti beszédeit, feleljen rá: kit vártok, én leszek! — testvér, vigyázz: sunyitan ak az új Heródeeek! Vozári Dezső; BALLADA Egy piros tulipán virít a kertben, kövérke teste biztosan áll a józan földiben « keiyhét erkölcsösen bezárja minden este. * Virít és elvirit a védett völgyben. Csend van, szelíden alszik pisztoly és ököl. Rend van s a sátán unalmában két hegy oromra könyököl. Nem lázadok már én se többé. Prüszkölhetsz, élet. Adio, heves, goromba ifjúság, a porba fekszem. S a lugasban nagyapó pipája füstöl, mint párolgó leves. Felugatnak bennem is: jóság, igazság, szeretet. Eztán tehát karddal senlcise vész el. Kart karba fűzve mennybe szál lünk s fülünkbe zeng az égi kardal, valami nagyon olcsó ondulálás szaga volt a leány hajának, amin átütött, egészen enyhén és áporo- dottan, a sok cigarettafüst, ami belészivódott az éjjel. A leány mozdulatlanul, engedelmesen tartotta a fejét, mint a borbélynál. Valami olyan őszinte, egész lénye mélyéből felömlő, üde életörömet érzett, mint régen nem, talán csak az első ifjúság tiszta, nyugtalan óráiban. — Te... — akarta most mondani neki. Ebben a pillanatban megérezte, hogy nézik. Nem is azt, hogy nézik, csők hogy nincsen egyedül. Nem mozdult, a fejét se fordította. A tenyerében ott fogta a lány nyakát, valahogy mechanikusan és bizonytalan mozdulattal, mintha még nem döntött volna, hogy eltörje-e egy mozdulattal ezt a nyakat, vagy megsimogassa. Nem nézett körül, a lány lehajtott koponyáját nézte, a hajakat, a tarkóján a borbély ollójának garádicsos nyomát. Biztosan tudta, hogy nincsen egyedül. Az áram ment közötte s valaki ismeretlen közöttj az ébredő józanság minden biztos idegével és fölismerésével. Hogy nincsen egyedül. Valaki figyeli, tudatosan figyeli, ha most megfordítja a fejét, lassan, akkor ott fog ülni valaki... aki minden öröm mögött ül, minden jó dolog mögött, valami piszok, valami árnyék minden napsütés mögött. Ez egy pillanat volt, aztán elengedte a lény nyakát a kezéből. Uj cigarettát vett elő, megnyuj- iőzott, lassan, mint aki ráér, egészen biztosan megfordul ültében. Egy sovány, piezkoe-ezmokingoe ember ült mögöttük egy pádon. Ebben, a pillanatban az ember újságot kapott maga elé, as arca elé; ezt a újságot minden érthetőségre már a kezében tar* tóttá, most az arca elé kapta. Rögtön megismerte ezt a piszkoeképflt, ezt a rosszarcut, aki egész éjjel alázatosan vigyorgott feléjük, a hajlongott, mikor a pénzt kapta. Bz volt az a eexophonoe, a görbe trombitával, ea a piszok* ez a patkány, ez jött utánuk hát, megbeszélt pakli az egész, ez után nézett a lány vissza az Alagút* ba, ez a özemét, hát megismerték, tudják, kicsoda, ezek akarják megzsarolni, ez jött volna utánuk fal a hotelig, be a szobába... Egész felsőtestében megnyujtózott, kiegyenesedett. A vér felömlött az agyába, a vérmes emberek isszonyu dühe fogta el egy pillanatra, feláliani, lerázni ezt a vackot, odamenni ebe* a patkányhoz, rálépni, belerúgni... De ez csak egy pillanat volt. A cigarettát rágta a szájában, hörgésszerűt lélegzett, aztán eldobta. Benyúlt a nadrágzsebébe, s előkeresett egy huszpengőst, két tízest és két ötöst. A leány alulról felfelé, mégha joRan nézte az arcát Mereven, érzésteleníti, mint aki mindennel tisztában van, s várja a halálos csapást, egy pofont, vagy a rendőrt, vagy tudja isten mit. Nézte a fiatal arcát, e keze elnehezedett, közönyösen nyújtotta feléje a pénzt és hangsúly nélkül mondta: — Menj el. A fogai között mondta ezt, valami olyan tompa hangsúllyal, hogy a leány halk sikollyal fel* ugrott. Egy pillanatig nézték egymást, két ember, az élet két osztályából, idegenül, tikkadt dühhel, kétségbeeséssel. Aztán óvatosan a pénz után nyúlt a lány, s kezébe vette a bankókat, a másik kezében a kalapját tartotta. A férfi nem nézett rá, nem akarta hipnotízál- ni, hogy indulhasson. Mikor a távolodó lépéseit hallotta, óvatosan fölnézett. Nem látta már sehol, talán ott az a rózsaszín ... S érezte, hogy egyedül van a kertben. A rózsaszín mögött, az utca kanyarodőjánál, valami fekete árnyék settenkedett, most beéri, most már mellette van, most el is tűntek. Két karját a térdére könyökölte, sokáig ült ott, nézte a homokot és a kavicsokat. A nap odébb ment a pádról, megérezte, hogy árnyékban maradt és dideregni kezdett De sokáig nem mozdult még, nem bírt, valahogy nagyon szerencsétlennek érezte magát. így fiatalít és szépít a Corall -créme Corall-puder Corall -szappan F52erakat a C. S. S. Vörös Rák gyógytár, Eratcslava. 1 Alapítva 1833. Telelőn 31 \J S > j A üveg. porceBán nagykereskedése. • :.í ' • * 1 KOSIG E, F§-ti!ca 19* Kagy választók Jutányos árak.
