Prágai Magyar Hirlap, 1928. április (7. évfolyam, 78-100 / 1705-1727. szám)

1928-04-08 / 83. (1710.) szám

22

1928 április 8, vasárnap.

T^GM-MAfi^ARínRLaÍ»

germán központhoz, addig a szepesiék a magyarokkal lettek rokonok.

A szlovenszkói németség és magyar Ság lelkileg rokon, érdekközössége is egy.

fA kulturális viszonylatról osak azt mmrdha- tom, hogy a magyarság kell hogy a maga erejéből ki termeljen Írót, művészt, egyszóval kulturmunkást. A talajnak magyar stél- lemüuek kell lennie. A gazdasági és történelmi kötelékeken kívül minden magyar kulturális közössége is egy. Okvetlenül szükséges, hogy a szlovákokkal is kulturális kapcsolatot létesítsünk s ez, véleményem szerint, lehetséges is.

Lelki kulturközösségnek kell kifejlődnie a két nemzet s a két ország között.

Az évszázadok hosszú küzdelmei alatt mindkét nép bajtárs volt, de ezenközben megőrizte nyelvét, kultúráját. Az egyik nép szelleme megtermékenyítette a másikat s a kölcsönhatást évszázadok óta észlelhetjük.

Mindkét nép kultúrája önállóságának megóvása mellett feltétlen szükséges a megértés s a kölcsönös együttérzés, lélekben, műveltségben ! ' ?$"#•

SOROK...

Százezer homályon át ki vájnám szemem hályogát:

Minek teremtett Istenem, ha tiltott feléd intenem? ...

Egy férfi csak egy nőt talál! Csak egy élet van s egy halál!

Csak az miénk, ki messze van ... S ki messze van, az veszve van...

Somlyó Zoltán,

Vigaszként adtad...

Taunja Toltam az utolsó éjnek És vergődését halálfélelemnek Hallgattam néma cédrusok között.

Téged Uram, hívott a kínos ut És Jeruzsálem Térés Golgotbája.

A nép aludt. Békéről álmodott.

Övé maradt utolsó sóhajod:

Mi lesz vele, ha meddő lesz Igém.

És összefog a bűnök fegyvere?

Megálltam én is a kereszt alatt.

Hiába sebzett véresre a lándzsa.

Az ostoroknak ólmos srijjai:

A két. karom szent fádra ráfonódott,

Mint életemre a hegyi beszéded,

Míg ott roskadtam a kereszt tövében,

A fájdalomnak megbocsátó könnye S egy hervadt ága töviskoronádnak, Arcomra hullott s bizó villáimra- Vigaszként, adtad a világnak:

Az életet az nj alieluját.

Sírni Árpád.

M összetevőnek

Két test, a folyóban állunk — s a hidkapocs talán már összeér Az egyik part te,

A másik én,

A hidpillérek önönmagunk és sugarasivben sugárzunk a végtelenen át egymás felé.

Millió atomra bomlik szét a vér s a hid egész.

Ki léphet reá?

Seii ki.

Ú csak jönne vihar, vagy mennykoesapás s omolna szét sugárból-karfa, Érek, élek — redorná, gyúrná eggyé a vihar Két parton álló pillérlcteink.

Ne volna part, se pillér, se hid. csak egy:

Két ember, sugárban, folyó közepén.

Arady Zsolt

Sóhajtás az alkonyaiban

Rozzant, szűk utaknál égbetörő ormok, Gyűrött lapok között imádságot hordok.

Összekócolta már károk ködorongja.

Tiszta búzát hordtam felőrlő malomba.

Óh szép, szép az élet. csak nem szabad várni, Siralomvölgy felett tétovázva állni.

Ób zokszóval hányszor esküdtem fel arra,

Mi bennem a. bűnöst olykor fölsarkalja.

Százszoros átokkal kárboztam a lelkem.

Hogy mért kellett nekem a répet steretuem.

Ártatlan szép álmok, ima, tiszta dallam így kell elsiratni már az alkonyaiban.

Rozzant, bús átjáró* szakfalu mély árok,

Véres imoküuyvvcl alázottau járok.

tömöri Béla.

Syfilidologe Dr. Kolb

* prágai, frankfurti berlini b«rlrtizrilr4k tanársegédje és wiásodorvoe*

VrAtfa II. Vodlthofa IX, eaAew.

• Waseermana vbugilaá.:

JANCSI

Ma: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Fehéren sütött a nap.

Mint mikor éjjel fényképeznek és magnéziumot gyújtanak^ úgy izzóit a balatoni fürdőhely a verőfényben. A meszelt kunyhók, a kukoricagórék és a homok keretében minden fehérnek látszott. Még az ég is s az akácfák poros lombja, akár az irqpapir.

Félhárom felé járt.

Suhajda, ki korán ebédelt, lejött a veranda lépcsőjéről, a villa udvarában lévő pa- rasztkerfbe.

— Hová? — kérdezte Suhajdéné, ki a tö- rökszekfük között horgolt.

— Fürödni — ásított Suhajda, kezében egy meggyszin fürdőnadrággal. — Meleg van.

— Ugyan vidd el őt is, — kérlelte az asszony.

— Nem.

— Miért?

— Mert rossz. Haszontalan. Nem tanul.

— Dehogynem — tiltakozott felesége, vállat vonva. — Egész délelőtt tanult.

A konyha előtt a lócán fölneszelt egy tize négyé vés fiú, ki térdén összekulcsolt könyvet tartott, a latin nyelvtant.

Vékonyka gyermek volt, feje rövidre nyírva, nullás géppel, piros tornaing rajta, vászonnadrág, lábán bőfsaru. Pislogott apja és anyja felé.

— Hát — szólt hozzá Suhajda, nyersen, fölvetve szigorú fejét — mi az: dicsérni fognak engem?

— Laudetur — rebegte a gyermek, ijedten, gondolkodás nélkül és fölkelt, mint az iskolában.

— Laudetur — bőlongott csúfon dói’osan Suhajda-laudetur, szóval a pótvizsgán is meg fogsz bukni.

— Tudja, — mentegette az anyja, — tudja, de összezavarodik. Fél tőled.

— Én kiveszem őt az iskolából — biztatgatta magát Suhajda, — bizonyuristen kiveszem. Lakatos inasnak adom, bognárnak, — maga sem tudta, hogy indulatában mért épp ézt az iparágat választotta, melyre sohasem gondolt. -----—

— Gyere ide. Jancsikám — szólt az anyja. — Ügyre tanulsz majd, Jancsikám? v >

— Sírba visz ez a taknyos — vágott közbe Suhajda, kittek a méreg fűszer volt, mint a paprika, — sírba visz — ismételte, élvezve a haragot, mely jótékonyan elűzte délutáni unalmát.

— Tanulok — hebegte a fiú- hangtalanul.

Az anyjára pillantott, védelmet keresve

megalázott semmiségében, az apját szinte nem is látta, csak érezte, mindenütt, mindenkor, gyűlöletesen.

— Ne tanulj — legyintett Suhajda. — Sohase tanulj. Fölösleges.

— De tanulj — szólt az anya, ki a gyermek fejét hóna alá ölelve, simogatva — te pedig megbocsátasz neki. Jancsika — mondta váratlanul, minden átmeuet nélkül. — hozd szépen a nadrágod, apa majd elvisz fürödni.

Jancsi, ki nem értette, hogy mi történt, hogy mit jelent anyjának e közbelépése, mely- lyel a régóta húzódó pörpatvart önkényesen, csodálatos gyorsasággal elintézte, fölrohaut a verandára, onnan egy sötét kisszobába s keresgélte a fiókokban a meggyszin fürdőnadrá- got, mely egészen olyan volt, mint az apjáé, csak kisebb. Suhajdáné varrta mind a kettőt.

Az apa tétovázni látszott. Anélkül, hogy bármit mondana feleségének, megállapodott égy köszméte-bokor mellett, mintha késke dő fiát várná, majd nyilváu mást gondolt, kiment a léckapun, a tó felé igyekezett, valamivel lassabban, mint egyébként.

Sokáig kutatkodott a fiú, Jancsi, ki a második gimnázium évzáró vizsgáján megbukott a latinból, ezen a nyárou pótvizsgára készült, de minthogy leckéit a vakációban is könnyen vette, apja büntetésből eltiltotta őt a fürdéstől, egy hétre. Még két fürdésteíen napja lett volna. Most meg kellett ragadnia az alkalmat. Lázasan hányta széjjel a ruhákt. Végre meglelte a fürdőnadrágot. Be sem csomagolta, lobogtatva hózta ki az udvarba, hol anyja várta, fölágaskodott hozzá, hogy sebtében csókot lékeljen az édes, imádandó arcra s apja után iramodott. Anyja még utána kiáltott, hogy később majd ö is lejön a partra.

Suhajda már vagy húsz lépéssel haladhatott előtte a gyalogösvényen. Jancsi bőrsaruja, amint futott, tapsikolta a port. Hamar utolérte őt, az ördögcérna-sövéuynél. De pár lépéssel előbb lassított, aztán óvatosan melléje lopta mágát, mint a kutya, még mindig nem lévén bizonyos, hogy nem kergeti-© vissza, Az apa egy szót sem szólt. Arca, melyet a gyermek olykor oldalvást, gyors pillantással kémlelt, zárt volt és merev. Fejét Föl énre! te, a semmibe nézett. Úgy rémlett, észre sem veszi őt, nem törődik vele. Jáftcsi, kit az iménti örömhír fölvillanyozott., most elszontyolodott, busán lépegetett, szomjúságot érzett, inni akart, szükségére menni, szeretett volna visszafordulni, de félt attól, hogy apja megint rárivalL s így a helyzetet, melyet csatlakozásával teremtett, a rosszabbtól való félelmében vállalnia kellett. Várta, hogy mi történik vele.

Az ut a villától a tóig mindössze négy perc. Siralmas fürdőhely volt ez, villany és minden kényelem nélkül, a köves zalai parton, erősen harmadrendű, hol szegény hivatalnokok nyaralnak. Künn az udvarban eperfák alatt férfiak, nők egy ingben, mezítláb, görögdinnyét, főtt kukoricát rágcsáltak. Suíhaj- da áz ismerőseinek régi, nyájas hangján köszönt, amiből a gyermek azt következtette a harag e boldog fegyverszüneteiben, hogy nem is annyira haragszik. Később azonban az apa homloka ismét kegyetlenné vált. Némán bandukolt. Tücskök cirpelíek a napfényben. Már feléjük lengett a víz édesen-rohadt szaga is, már feltűnt a korhatag fürdőépület is, de apja nem beszélt. Istenesné, a fürdős-asszouy, ki kontyát piros-pipisz kendővel kötötte át, kinyitotta kabinjaikat, beengedte őket, az elsőbe az apát, a másodikba, melyben Suhajdéné szokott öltözködni a fiút.

Kívüle nem is tartózkodott más a parton, csak egy legény, ki ott valami döglött lélek- vesztőt tatarozott, rozsdás szögeket egyengetve a földön.

Jancsi előbb vetkőzött le. Kijött kabinjából, de nem tudott mit csinálni, az áhított vízbe menni nem mert, zavarában a lábafejét nézegette. Amíg az apja elkészült, ezt szemlélte, nagy figyelemmel, mintha először látná. Suhajda meggyszinü fürdőnadrágjában lépett ki, kissé potrohosan, de izmosán, föltárva feketeszőrös mellét, melyet a gyermek mindig megbámult. Jancsi rátekintett, hogy szeméből olvasson, de nem látott semmit, az aranykere- tes esiptető üvege villogott. Szégyenkezve nézte, hogy megy apja a tóba. Csak akkor som- fordált utána, mikor Suhajda hátraszólt:

— Jöhetsz.

Követte őt egv lépés távolságból. Nem mártotta meg magát, nem úszkált béka-tempóival. mint szokta; csak botorkált a nyomában, valami bátorítást váTvá. Suhajda ezt- észrevette s félvállról, mogorván még is jegyezte:

— Félsz?

— Nem.

— Akkor nrit mamlaszkodsz ?

Amiál a cölöpnél álltak, hol a gyermeknek a csecse-bimhójáig ért a viz, az apának pedig alig valamivel íölebb, mint a derekáig. Ennélfogva mind a kelten lekuporogtak, nyakig merültek, élvezték a lanyha tó cirógatását, mely köröttük pezsgett, almazölden és mégis tejsze- rüeo. Suhajdában a jóérzéstől ingerkedő, Játékos kedv ébredt.

Gyáva vagy, barátom.

— Nem.

— De. gyáva vagy.

Máris megragadta fiát, két karjába nyalábosa, belevetette a vízibe.

Jancsi repült a levegőbeli, farral loccsant a tóba, mely kinyílt előtte, aztán rejtelmes zúgással, háborgva összecsapódott. Pár másodpercig tartott, míg ki éviekéit. Orrán-szájján prüszkölte a vizet. Két öklével szemét nyomi- gálta, mert nenv mingyárt látott.

— Rossz? — kérdezte az apja.

— Nem.

— Akkor niégegyszer. Egy-kettő — és ismét magához ölelte a gyermeket.

Suhajda, mikor a ;,hármait* mondotta, nagyot lendített rajta, elhajította, körülbelül arra a helyre, ahová előbb, csak valamivel hátrább, a köteleket tartó cölöp mögé, úgy, hogy ő nem is láthatta, amint fia egyet bukfencezve, hátraszegett fővel, kitárt karral lefelé zuhant a vízbe. Ezért hátra is fordult.

Szemben vele a somogyi part nyúlt el, a tő tündöklött, mintha millió és millió pillangó verdesné tükrét, gyémámfszárnnyal.

Néhány pillanatig várt, úgy, mint előbb.

— Na — mondta végül, bosszankodva.

Aztán fenyegetően, rekedten:

— Mit ízelsz? Ne komédiázz.

De senkisem válaszolt.

— Hol vagy? — kérdezte valamivel emeltebb hangon és" fürkészett rövidlátó szemével, előre-hátra, jó-messzire, hátha ott bukott föl. Jancsi jól úszott a viz alatt is.

Amíg azonban Suhajda mindezeket véghez vitte, úgy érezte, hogy már több idő múlt el, mint az előző lebukás'és fölmerülés között,1 sokkal több idő s hatalmasan megriadt.

Felugrott, Iábólta a vizet, gyorsan, hogy addig a ponthoz érjen, hol fia valószínűleg a vízbe pottyanhatott, közben egyre kiabálva:

...Jancsi, Jancsi.

Az

on a ponton, a cölöp mögött sem találta. Erre két karjával hadarni kezdte a tavat,

lapát módra. Kotorta, fönn és lenn rendszertelenül próbált átlátni rajta, a zavaros viz azonban arasznyira sem engedte át a tekintetét, beleinártotta tehát eddig száraz fejét, szemét a esiptető üvege mögött kimeresztette, mint a hal, kéreste-kereste, mindenhogyan, az iszapba hasalva, könyökölve, guggon, újra és újra, körben forogva, oldalt billenve, módszeresen számontartva minden talpalattnyi he- rtyet, de sehol sem volt, mindenütt csak a viz volt, a viz, a viz ijesztő egyformasága, öklőd- ve támaszkodott föl, mély lélegzetet vett. Amíg lenn búvárkodott, homályosan azt remélte, hogy közben fia már kibukott, kacagva áll majd előtte a cölöpnél, vagy távolabb már, ta-. Ián kabinjába szaladt felöJtözködni, de most tudta, hogy bármily hosszúnak is látszott az idő, csak pillanatig maradt a fenéken és a gyermek ezalatt nem mehetett ki a tóból.

A viz fölött olyan nyugalmat és közönyt látott, melyet eddig nem birt volna elképzelni.

— Hé — üvöltött a part felé s tulajdon hangját sem ismerte föl — nincs sehol.

A legény, ki a lélekvesztöt szögezte, te-, nyerővel tölcsért csinált a füléhez.

— Tessék?

— Nincs sehol — hörgött belőle a kétség- beesés. '

— Kicsoda?

— Nem találom — ordította, torkaszakadtá'bói, — segítség.

A legény az evezőpadra tette a kalapácsot, sebesen lerúgta nadrágját — nem akarta összevizezui — és a tóba lépett. Vágtatott, de ugv tetszett, kényelmesen jön. Suhajda addig néhányszor még lebukott, a vízbe térdelt, tovább ment, hogy más irányban keresse, aztán a távolságtól megrémülve visszaért ahhoz a helyhez, melyet mintegy őrzött. A cölöpbe fo- gózkodott, hogy el ne szédüljön. Mire a legény odaért, az apa eszméletét vesztve zihált, nem tudott értelmesen felelni. Mind a kettten csak ténferegtek, ide-oda vándoroltak.

Istenesné a parton kezét tördelte. Kiabálására húszau-harniincan össze is csődültek, csákányokat, hálókat hoztak, sőt egy csónak is megindult, a -szerencsétlenség színhelyére,.; ami merőben fölösleges volt, hiszen a sekély viz itt nem lephetett el senkit. Hamarosan híre futamodott a környéken, hogy „valaki' á vízbe fulladt/* Már mint tény.

Ebben a pillanatban Suhajdáné a parasztkertben, a törökszekfük között, abbahagyta a horgolást. 'Fölkelti a sötét kisszobába* ment, ahol élőbb Jancsika a fürdönadrágját keresgélte s az ajtót bezárva, elindult a pari. felé, amint megígérte. Lassan haladt kinyitott napernyője alatt, mely a tűző fény ellen; oltalmazta. Azon gondolkozott, fürödjék-e. Elhatározta, hogy ma nem fürdik. De mikor az. ördögcérna-sövény elé érkezett, gondolatának fonala egyszerre megszakadt, összegömbölyödött, napernyőjét becsukta, szaladni kezdett s szaladt egész utón, mig a fürdőépületig nem jutott. Itt már két csendőr állott, meg a mormoló tömeg, többnyire parasztasszonyok. Sokan sírtak.

Az anya tüstént megértette, mi történt. Jajveszékelve támolygott a partra, a zárt csoport felé, melynek közepén kisfia feküdt. Nem engedték oda. Egy székre ültették. Ájuldoz- va kérdezgette, hogy él-e még.

Már nem élt- Több, mint egy negyedórái kutatás után bukkantak rá, közvetlen a cölöp mögött, hol apja állott s mire kihozták, nem dobogott a szive, szenrbogarának sem volt reflexe. Az orvos, ki a csoport közepén térdelt, azonnal tótágast állította, rázta belőle a vizet, a mellkast fölpolcolva mesterséges lélegzést alkalmazott, tornáztatta a kis halott1 karokat, sokáig nagyon sokáig, majd percenként figyelte hallócsővel a szivét, nem indult meg. Erre műszereit táskájába dobva, elköszönt. Ez a halál, mely hirtelen jött s látszólag szeszélyes, már valóság volt, oly örökkévaló, oly szilárdul megformált és meredt, mint a földgolyó legnagyobb hegyláncotatai.

Az anyát parasztszekéren szállitatták' haza. Suhajda még mindig a meggyszin fürdő- nadrágjában ült a parton. Arcáról, csiptelöjé- ről csörgött a viz és könny. Eszelősen sóhajtozott:

— Jaj nékem, jaj, jaj.

Retten támogatták föl, kabinjába vezették, hogy végre felöltözködjék.

Még három óra sem volt.

Kettem a tavaszban

Tavasz. Alkonyat. És cscml réghctctlen A szunnyadó, nagy, barna táj felett.

Más nincs is élő most tán csak mi kelten. Te rám hajolsz s én fogom a kezed.

Az est már pirkad s minden álomba vpsrve Mo reng a csillagterhes ég alatt.

Te hozzám bújva halkan mondod: Este..;

S én átkarollak és súgom: Virradat!

Páll Miklós.