Prágai Magyar Hirlap, 1928. február (7. évfolyam, 26-50 / 1653-1677. szám)
1928-02-19 / 42. (1669.) szám
6 1928 február 19, r>wár»>t Szüliő Géza először 1922 áprilisában vett részt a népszövetségi ligák kisebbségi bizottságának müncheni ülésén, aliol lendületesen szép beszédben kérte a világ közvéleményének támogatását a csehszlovákiai magyar kisebbség számára. Nemzeti kisebbségünk azóta állandóan képviseltette magát a nép- szövetségi ligáik ülésein, így a prágai kongresszuson és a budapesti tanácsülésen (1922), a bécsi kongresszuson (1923), a lyoni kongresz- szuson (1924), a varsói kongresszuson (1925), a genfi tanácsülésen, az aberystwithi kongresszuson és a salzburgi tanácsülésen (1926), végül a brüsszeli tanácsülésen és a berlini kongresszuson (1927). Az első évben különösen ligánk elismertetése körül kellett nagy erőlködést kifejteni Brabee cseh szenátorral és társainak ellenállásával szemben. El kell azonban ismernünk, hogy a ligák uniója a legnagyobb jóakarattal kezelte felvételi kérelmünket és ligánkat de facto felvette az unióba, még mielőtt a csehszlovák kormány alapszabályainkat jóváhagyta volna. Igen nagy hálával tartozunk az uniónak azért is, hogy az alapszabályok végleges jóváhagyását az ő közbenjárásának köszönhetjük. A kisebbségi kérdés nemzetközi ügy Emlékezetes események fűződnek a prágai kongresszushoz, amelyről a kisantant államainak delegátusai kivonultak, mert nem akartak hozzájárulni ahhoz, hogy a kisebbségi. kérdés, amelyet ők országaik szuverén beliigyének kívántak tekinteni, a ligák uniója napirendjére kerüljön. El lent állásuk azonban lassan, de fokozatosan megtört a nyugati államok ama felfogásán, hogy a kisebbségi kérdés igenis nemzetközi problémát alkot. Hozzá kellett például járuhiiok ahhoz, hogy az állampolgárság és illetőség nélkül szűkölködő hontalanok nehéz és bonyolult kérdése a ligák uniójának napirendjére ki- tüzessék és ezzel kapcsolatban a csehszlovákiai illetőségi probléma is behatóan megtárgyaltassék. Ámbár csehszlovák részről különösen Slávik György dr„ kassai zsupán, panaszaink helytállóságát kéiségbevonni igyekezett, az unió kisebbségi bizottsága és plénuma azt a kívánságát fejezte ki, hogy az illetőségi kérdés a csehszlovák s magyar kormány közvetlen tárgyalásai utján megoldassák. Ebben a vonatkozásban külön is meg kell emlékeznünk arról, hogy az angol Sir Walter Napier a nemzetközi fórumon lándzsát tört ama felfogásunk helyessége mellett, hogy az 1910 január elseje előtt szerzett illetőség megítélésénél egyedül a régi magyar jog léhet irányadó. Nagyon érdekes jele az idők változásának, hogy az aberystwithi és berlini kongresszusokon a cseh delegátusok, élükön Brabee szenátorral is, kénytelenek voltak az uj helyzet következményeit levonni és defenzívába vonultaik vissza, sőt számos kérdésben a kisebbségekkel együtt szavaztak. A népszövetségi ligák támogatásának jelentősége nem is any- nyira részletkérdésekben, mint inkább abban jut kifejezésre, hogy ez a nagyon tekintélyes világszervezet ráirányította a nyugati közvélemény figyelmét a kisebbségi mozgalomra és meg volt a bátorsága ahhoz, hogy ezt al Paris, február 18. Ebben a könyvben: — „Itinéraire de Paris a Buenos Aires“ — a titkár, Jean Ja- ques Brousson ur, másodszor szólal meg; valószínűleg első megszólalása: — „Anatole Francé en pantonfles* — sikerén felbátorodva, ami 120.000 példányban kapta a hír szárnyára az eladdig elég ismeretlen szerző nevét. A halottak néha jól fizetnek. A titkár uj könyvében panaszkodik, hogy Francé mindig gyalázatosán fizette őt: 100 frankot kapott havonta, éveken át, semmi többet. De Francé teteme még nem hült ki egészen, mikor Brousson első France-könyve már a kirakatokban nyüzsgőt!: a félmillió frank, amit keresett vele, még végkielégítésnek is szép, s végeredményben Francé in puncto honorárium is ga vall érő sabban fizetett a titkárának, mint a titkár Francé emlékének. Kár, hogy Brousson panaszkodik. A titkárnak ez a második könyve csupa panasz, vád, kifogás és pellengér. A könyv irodalmi jelentősége nulla. Háromszáz oldalon pletykák, egy elbocsátott és megsértett cseléd pletykái, aki szenvedéllyel beszél rosz- szat a gazdákról. Ez a cselédszoba-hangulat, ami végigömlik a könyvön, fölmenti a francia kritikát és Anatole Francé biográf usait, liogy Brousson könyvét komolyan vegyék. Mindent kipakkol: hálószoba titkokat, hiúságot, pénzt, lustaságot, élvvágyat, cinizmust, elmond minden rosszat a gazdáról, amit csak elmondhat egy kis ember egy nagy emberről, egy dilettáns egy Íróról. Amellett valószínű, hogy nem is hazudik túlságosan sokat. Valószínű, hogy Francé magánéletében olyan volt, amilyennek Brousson beállítja: állhatatlan és gyámoltalan, élvvágyó és gyáva, ügyetlen az élet praktikus afférjaiban, pénzben óvatos, emberek megbecsülésében hiú. A különös az, hogy ebben a rosszindulatú, gonoszán ellenséges, szándékosan lecsepülő könyvben milyen nagy ember marad Francé és milyen kis cseléd marad a titkár, aki gazdája ösz- szes hibáit világos és éles szemekkel látja. * A portré, amit Brousson rajzol, minden rosszindulat mellett is hasznos, érdekes és emberi. A könyv Francé életének azzal a fe- ............................................... pr oblémát, amelynek egyik alkotórésze a csehszlovákiai magyar kisebbség kérdése is, a nagy nemzetközi, nyilvánosság elé vigye. Különös érdemeket e téren elsősorban Sir Willogbie üickirtson, az unió kisebbségi bizottságának elnöke szerzett, akinek Európa minden országának minden kisebbsége valóban a legnagyobb hálával tartozik. (Folytatása Csütörtöki számiunkban) jezetével foglalkozik, mikor a már hajlott- korú írót eov nem egészen korrekt szerződés Buenos Airesbe csábította, hogy felolvasásokat tartson Rabelaisról ... Brousson szerint Francé állítólag megbukott: az argentínaiakat nem érdekelte Rabelais. Ami előtte, közben és utána történt: Francé magánélete, intrikáik, madame Caillavet portréja, az aggastyán fellobbanó szenvedélye a Tbeatre Francois egy Buenos Airesben vendégszereplő művésznője iránt s végül Francé „árulása és szökése* (kitette Buenos Airesben a titkár szűrét és tovább vitorlázott a donnával), mindez akkor nem árt Fraucenak, ha első betűtől az utolsóig igaz. Francé megmarad, még akkor is, mikor intrikus leveleket diktál titkárjának, a nagy humanista, aki volt. Francé körül, élete utolsó két évtizedében, a világhírnév nagy érdekei torlódnak fel, pártok akarják kisajátítani, klikkek akarnak megélni belőle s a francia Akadémia tagja, akit magukénak hirdetnek a kommunisták, egy bíboros államtitkár tapintatával, ravaszságával diplomáciai mindentudásával kénytelen kiszámítani minden lépését, minden feleletét, megkomponálni a hangsúlyát minden nyilvános szónak, amit kiejt. Ez a vidéki francia parasztim, akit a jó sorsa Francé közelébe sodort, feljegvzi nemcsak azt, amit Francé szalonjában, hanem azt is, amit a kulcslyukon át hallott. Végeredményében mit hallott? Micsoda nyomorult, szánalmas kis liorizout az, amibe a titkár beállítja mesterét! Akaratlanul is visszaadja azt a nagy emberi méltóságot, amivel Francé elviselte a maga és a környezete emberi r^öngéit. A gyűlölködő portré, amit'Francé klasszikus barát né já. ó’ rajzol, aki összekötötte a maga asszonyi életének minden ambícióját ezzel a törékeny és ingadozó karakterű naoy szellemmel, nem elég clrajzolt ahhoz, hőgy minden asszonyi hiúságon, kései féltékenységen, párisi szalon intrikákon át ne lássuk tisztán azt a nagy heroikus adminisztrációs munkát, amit ez az asz- szony egészen önzetlenül, talán csak hiúságában és becsvágyában kielégítve néha s nagyon szükségesen fejtett ki évtizedeken át Francé körük Francé túlságosan ember volt ranoBBanHHBBni ahhoz, hogy a „nagy ember* szoborgeszt usait állandóan megőrizte; ez az asszony volt az, aki a világ előtt állandóan klasszikusra igazgatta ennek a nimbusznak az öltönyredőit és gesztusait. Brousson ilyeneket mesél: minden délelőtt átkisérte a Villa Saidból France-ot Ma- dame-hoz az Avenue Hoche-ra. Útközben, az a vemre de la Grand Armóeu Francé nem mulasztotta el megállani egy régi barátnőjénél, egy bibelot-k és más ócskaságok vételével és eladásával foglalkozó bouquinisls- nél, aki egy reggel erotikus fotográfiákat kínált a mesternek, erotikus fotókat és metszeteket s egy sztereoszkópot, aminek segítségével plasztikusan tárulnak föl az anatómiai galantériák. Francé tiltakozik: „Micsoda sovány örömök!... Nem nekem való ... De talán ez a fiatalember szívesen veszi az ilyesmit...* Brousson, a titkár, elpirul a szégyentől, de nem mer ellenmondani; Francé megvásárolja neki huszonöt frankért az erotikus levelezőlapokat s gúnyos megjegyzések kíséretében a fiatal titkár zsebébe gyömöszöli, sztereoszkóppal együtt, az egész gáláns csomagol. Mikor búcsút vesznek a tulajdonosnőtől és elhagyják az üzletet, künn az utcán Francé első szavai: „Adja csak vissza, fiam, azokat az izéket meg a sztereoszkópot ...“ S mindent zsebrevág és nyugodtan elbúcsúzik az elképedt és puritán titkártól. ... Hát aztán? * Ez az Eckermann úgy lát és hall a kulcslyukon át, mint más ember szemtől-szembe sem. Közben megtanult Francé mellett Írni. A könyv, tartalmától eltekintve, előadásában élvezhető, egyike stilárisan Anatole Francé gyöngébb könyveinek ... Brousson kárhoztatja a maga Eckennann-szerepét, ami szerinte más is volt: gyakran Cyrano szerepe... Ha az előadásnak ezen az ösvényén követjük, akkor az derül ki, hogy Francé könyveinek egy harmadát Brousson ollózta ki a Bib- liothéque Nationale forrásmunkából, egyhar- madát ő maga Brousson irta s az utolsó harmadol- madame Caillavet körmölte a lusta Francé helyeit, aki a kész munkák fülibe csak a nevét biggyesztette oda ... Brousson irta a beszédeket, a leveleket s például többek között az Anatole Francé neve alatt megjelent „La vde de Jeanne d‘Arc“ cimü jelentéktelen könyv oroszlánrészét is. Brousson fizetett, a saját zsebéből, nyilván a 100 frankból, amit Franc-e havonta juttatott neki, a mester részére kis nőknek honoráriumot, ő osztogatott a mester nevében borravalókat, mindig utólagos elszámolás reményében. Francé adós maradt volna Broussonnak e borravalókkal? Nem valószínű. De biztos az, hogy Brousson behajtotta az utókortól a maga obulusait, amiket Francénak előlegezett. Ez a tiszteletlen Eckermann tudtán és akaratán kívül jó szolgálatot tett mindazoknak, akik Francé emberi portréjára kiváncsiak. Francé ebben a beállításban megmarad embernek és művésznek s Brousson megmarad egy rossz cselédnek. PÁRISI NAPLÓ irtat márAnsAndor Utánnyomás tilos- A TITKÁR MEGSZÓLAL harangszőt. Valami nyugalom költözött leikébe, — mintha hirtelen elfelejtette volna azokat a hosz- szu izgalmas heteket, melyeket áttöprengett, hogy fente a tőrt. Úgy érezte: ő most az egész nép testet öltött bocsánata. * A nagy park tisztásán nyilottak a legbőditóbb virágok. A borús éjszakában mindegyik virág bőkezűbb illatával, mint máskor és minden virágszál ilyenkor veszedelmes Galeottója a szerelemnek. E bűvös, tarka Galeottók között járt föl és alá a szép ifjú. Meg-megállt. Hallgatózott. Hirtelen elvetette cigarettáját, mert nem bírta végig szívni. Lehajolt majd az egyik, majd a másik nyíló kebelybez. Kívánta őket. Nyújtózkodott és újra hallgatózott. Tudta, hogy erre kell jönnie valakinek éjjel egy órakor. Az a másik szegény leány volt. Minden este ilyen későn vetődött haza. Az egyik nagy Revue- 3zinliáz büffetjében volt alkalmazva. Egész nap yarrt, de éjjeli szolgálatot is kellett vállalnia, logy hazavihessen többet a már gyámoltalan hegeknek és a még gyámoltalan fiatalabb testvéreknek. A színházban hallotta a tapsot, — látta i sikert. De csak hallott és látott és nem kapott jelöle, mert nem énekelt, nem táncolt és tisztes- iéges volt. Az ifjú mindezt nagyon jól tudta, de tudta zt is, hogy nincs a világon nő, ki meg nem llana arra, ba azt mondják neki; „szép vagy*. :s nincs a világOD nő, ki tovább ne menne azzal, ki eltalálja, hogyan kell ezt a bét szót kiéjteni. Sietve lépegetett. Az ifjú, ki festő volt, meg- melte tisztesen kalapját és édesen, bizalmasan ugta: — Jó estét vagy már jó reggelt, kicsi Manón! Ismerte nevét; talán nem is, de gondolta, jgy nem hívhatják máskép. A leány összerezzent. — Nem ismerem. Hagyjon magamra! Az ifjú bemutatkozott. Hangzatos volt neve. — Festő vagyok. A művésznek, a bohémnek bb szabad, mint másnak. Nem tehetek róla, >gy csak itt és ilyenkor mondhatom el, a mit el dl mondanom. Most nem a férfi szól, hanem ak a művész. Bocsásson meg és ne értseD Íré... A leány lassabban ment. Az ifjú melléje szegődött és folytatta: — Igen... Ma láttam a szipkái buífetiébftü és azóta nem bírok szabadulni képétől és boldog gondolatoktól... A leány újra gyorsabban ment. — Arca és termete megkapott, mint művészt. Csakis mint művészt. Nem ott volna a helye, hanem a színpadon, hova ezer szem bámul, hova ezer szív repül, — ott, amiről Írnak az irók és amiért arannyal fizetnek az impresszáriók ... Az ártatlan leány arca égett és újra lassította lépéseit. — De én nem értek semmihez! Nem énekelek. Nem táncolok ... — Fölösleges kifogások. A Revue megkért, hogy minden héten más és más halhatatlan mester festményei után élőképeket rendezzek. Ehhez kell nekem a kis Manón. Ez az egész, amit kérek. A leány megállt és sebesebben lélekzett. Véletlenül éppen a Sanssouei-lugas előtt állottak. — Üljünk le pár pillanatra. Megmagyarázom. Leültek a lugasban, mely sötét volt, — csak a sűrű levelesen szűrődött rájuk a villamos lámpák ragyogása, mint mesebeli aranyteritő szövése. — Lássa, — a jövő héten rendezem Tizián k-'peit. Hármat. Mintha ehhez Isten küldte volna nekem. Hires lesz. Nagy lesz. És nem kell szólania egy szót sem, csak úgy odaállnia, vagy ülnie, ahogyan én azt mondom. És ezrek fognak tapsolni, nem Tiziannak, — nem nekem, hanem a kis Manonnak .., Közelebb ültek egymáshoz. — A elgyik képen Flóra lesz. Az, melyik a firenzei Ufficiban van. Nem tesz egyebet, csak kibontja göndörödő aranyhaját, magához szorítja patyolatos lepleit és kezében néhány szirmot szőrit. Tapsolni fognak. Ah, a leány már mennyire hallgatta! — Következik a második kép. Lavinia lesz, Tizian leánya. Nem tesz semmi mást, mint remekbe készült aranytálban pompás gyümölcsöt tart a magasba. Mint Lavinia. Fejedelmi ruhája lesz. Mint a világhíres képen. Tapsolni fognak. A leány mosolygott. Visszafojtotta lélekzetét és kezdett mámoros lenni a Galeotto-virágoktől és Tizian képeitől, meg valahogyan szerette is az ifjút, kit percek előtt még nem ismert és e pillanatban talán még kevésbé ismert. — Nézzük a harmadik képet. Ez a legszebb. Az égi és a földi szerelem. A római Borghese- palotában csodálják a képet. Nem a földi szerelem szerepét szántam a kis Manonnak. Az nagyon — hogg is mondjam — ruhátlan ,, Azt másnak adom. Az égi szerelem lesz. Ott fog ülni pompázó kút szélén és merengve néz maga elé. Istenem, a lélek a fő, a lélek pedig a szemekben köszönt felénk. Tapsolni fognak. A leány remegett és egy ujjal hozzá ért a festő kezéhez. Talán mondani akart valamit vagy hálásan kezet szorítani. Éppen csak hozzáért. A festő megfogta gyöngéden a hideg kis kezet és- közelebb vonta magához a leányt. — Manón, mi ehhez képest az elhangzó dal! Azt nem hallja senki-otthon tovább. Mi ehhez képest a tánc elillanó bájos rythinusa?! Azt nem látja senki ott" on tovább. De Tiziant a maga szépségén keresztül magával viszi otthonába édes álomnak. Magával viszi mindenki édes álomnak, úgy, ahogyan én ma a kis Manont magammal viszem édes valóságnak... — És az ifjú festő rászorította ajakát a kis Manón forró, puha ajkaira, hogy ne halljon ellenmondást : — Én Tizian képén az égi szerelem akarok lenni, nem a földi szerelem ... A fiatalok a lugasban ültek. — Sötét volt, — csak a sürü levelesen át szűrődött rájuk'a villamos lámpák ragyogása, mint a mesebeli arany- téridő titokzatos szövése. Még összeforrott ajkuk az első csókban, mikor az ifjú különös harangszót hallott. Édes volt zsongása, mintha a harang kalapácsa csupa kristályüvegre hullott volna. Mégis minden második harangütés tompán, üresen kongott, — mintha két harang zsongana, melyek egyike megrepedt. Csodás varázslat, — az ifjú festő eddig csak színekből tudott képet alkotni, — most a hangokból rajzolódott a kép eléje. Kupolás templomhajót látott, melybe az üvegablakra festett Szent György lovag szines alakján keresztül vörös fénykévék hullanak a végefogyhatatlan napsugarakból A templom tele van ugyan azzal a Galeotto-virágillattal, mint a park, — csak minden virágillatot büntelenná változtat a pörkölődő tömjén. Két oldalt csupa előkelő, komoly emberek és szépséges urasz- szonyok, bársonyban, selyemben. Köztük fehér virággal hintett bíboros szőnyegen lépked ő önmaga, — karján patyolatos arája, fátyolosán, mir- tuskoszoruval. Mennek az oltár felé. Boldog. Áz ara nemes, gazdag, tündér is. De az oltár előtt melléjük térdepel a harmadik és talpig gyászban zokogva susogja: — .Én vagyok Tizian képéről a földi szertjlem... Miért ő és miért nem én? — Te másnak I adtad az égi szerelem szerepét... Megcsaltál! — Mindkettőnek, — az arának és a gyász- ruhásnak is arca a kis M- óné volt. Az ifjú festő hirtelen eltaszitotta magától az ölelő folyondárleányt és fölugrott, összeharapott fogakkal susogta: — Manón, fusson hazáig. Otthon várják az öregek és fiatalok a derék leányt, mert ők már felejtettek vagy még nem tanultak. Ne higyjen sohase férfiúnak, mert a férfinak ezer esze van, de a leánynak csak egy szive. Ezért a kettő küzdelme örökké egyenlőtlen... Az ifjú festő menekült a parkból, mint Ádám, kit lángpallos.sal üldöz a paradicsomból az ark- augyaL * Ugyanakkor a nagy tér három palotájában ébren volt három nagy ember és szorgalmasan dolgozott a hazáért, — még késő éjszaka is. Abban a palotában, melynek homlokzatán ragyogott „FLOREAT*, — törvényt irt a pénzügyminiszter. Javaslaton munkálkodott, lroy sokat vehessen el milliók verejtékes filléreiből, mert rengeteg arany kellett neki parádéra, újságok megvásárlására, — elégedetlenek elhallgattatására, hogy ő önmaga nagynak és bölcsnek maradjon meg a kor és az utókor előtt. Abban a palotában, melynek homlokzatán ragyogott a „PAX*, hadüzenetet fogalmazott a hadügyminiszter és parancsokat irt alá, melyekben elfogadott nagyszerű gyilkos gépeket. Olyanokat, melyekkel sok százezer fiatal férfiút gyorsan és biztosan lehet elpusztítani. Túlságos hosszúnak találta a békét, a béke tavaszának rövid virágzását, mert a béke kevés nevet ir be a történelembe és mert a háború bőkezüebben osztja a halhatatlanságot azoknak, kiknek nem kell éppen a gvilkos gépek elé államok. A palotában, melynek homlokzatán ragyogott a „HUMANITÁS* a régens rendeletet irt alá, mellyel kinevezte felesége mellé udvarhölgynek a szép démont, akitől inkognitó jött a parkon át haza. Azt akarta, legyen közelében, — mert a parkon át hazajárni veszélyes. A három nagy palotába nem zsongott be a harangszó, mert csukva voltalc az ablakok, bár- hogy is élt és virágzott odakünt a tavaszi nagy természet
