Prágai Magyar Hirlap, 1927. december (6. évfolyam, 275-297 / 1609-1631. szám)
1927-12-25 / 293. (1623.) szám
11)27 december 25, vasárnap. r&I«<íMiMA.CíkAR-HÍRIiAE 21 Az utolsó abauji alispán Paky Endre beszél szlovenszkói emlékesről — Meghitt eszmecsere a magyar képviselőhöz aletnökévet ^ Budapest, december 24. s Alispán volt, igazi ur. A régi „tekintetes" urak t fajtájából. Ha öt/ven évvel előbb ült volna be a a kassai alispánt székbe, kiskirálya lett volna me- 1 gyéjónek. De a huszadik század elején jött, amikor 1 már a régi tekintetes uraknak csak az emléke élt. 1902-ben foglalta ét Abauj-Tomamegye főjegyzői székét, alispán 1906-ban lett, 35 éves korában. Minden predesztinációja megvolt ahhoz, hogy kor- - látlan ura legyen megyéjének. Hatalmas szál alak- i ja, koromfekete szakálla, férfias, erélyes mozdula- f itai, ellentmondást nem tűrő akarata valóban első c emberévé tették megyéjének. Volt is rend Abauj- 1 megyében, nem hiába mondták, hogy Abauj-Toma- 1 megye nemcsak a névsorban az első megyéje az ' országnak. 1905-ben esett át a tüzpróbán, amikor ( vSzalay László és Hadik János gróf képviselőkkel 1 együtt megszervezte a darabontkormány ellen a ! nemzeti ©llentállást. Az ő megyéje volt az első az 1 országban, amely megtagadta az engedelmességet a törvénytelen kormánynak. Népszerűsége egyre nőtt, mindenki szerette, mert tudták róla, hogy nemcsak szigorú, hanem igazságos és megértő is ■ •tud lennL 1919-ben nem tette le az esküt sem ő, sem ' tisztviselői. El kellett hagynia a vármegyeházát, amely annyira a szivéhez nőtt. Az alispán ur azon- ’ bán nem akarta otthagyni Szlovenszkő magyarságát, amely eggyé forrt vele. Kamarazene-társaságot 1 szervezett és ha már hivatalában nem tudott, a zene szaván keresztül társadalmi téren tartotta fenn az érintkezést Szlovenszkő magyarságával. Kezébe vette a hegedűt és istenáldotta tehetségét odavitte Szlovenszkő magyarságához. Az alispán ur a megpróbáltatás nehéz óráiban a hangverseny- dobogón éltette a magyar lelket Szíovenszkóban. Azóta nyölcadifél esztendő telt el. Ma fekete szakállába fehér szálak vegyültek. Országszerte ismert név, alelaiöke a magyar ké.pvkelöháznak. Egyike a legtiszteltebb és legtekintélyesebb magyar politikusoknak. Csak a munkának, családijának is a zenének él. Csöndes, kis budai villájában — a várhegy oldalán — él nyugodtan, boldogan és megelégedetten. De néha — gyakran — kísért a múlt és a képviselőház alelnöke gondolatban újra alispán. Ott ülünk csöndes cigaretta mellett a- kis budai villa meghitt, meleg uriszobáljában. Beszélge- , 'bünk régenmuit dolgokról, az alelnök ur kassai emlékeiről. A szoba főhelyén két babérkoszorú: az egyik színez üst, a másik hervadt borostyán. De minél- szárazabb, annál jobban vigyáz rá az alelnök ur. Ez a két koszorú élete két legszebb emléke: .* két elvesztett és két visszanyeri állásról beszél. Nem interjú készül, nem sablónos kérdések és feleletek miatt jöttem az alelnök úrhoz. Két régi ismerős meghitt beszélgetése az, ami a toll hegyére kívánkozik. Lassan, halkan és finoman jönnek az alelnök ur ajkára a szavak: — Látja ezt az ezüst koszorút. Ezt a kassai jegyzői tanfolyam hallgatói adták nekem, amikor a nemzeti ellent állás ideje alatt a törvénytelen kormány exponense: Pongrácz Ferenc gróf kov- mánybiztos nemcsak a vármegyeházáról kergetett ki, hanem a jegyzői tanfolyam igazgatói tisztétől is megfosztott. Akkor állás nélkül voltam, odahaza töltöttem az időmet, muzsikáltam és tanultam. Egy szép napon beállított hozzám a jegyzői tanfolyam negyven hallgatója. Ezt a koszorút hozták. Negyven ezüst levelén negyven hallgató neve és aramykoszoruján az örök jelmondat: „Hazádnak rendületlenül...“ — Aztán 1906 április 6-án megbukott a törvénytelen kormány. Már másnap ott volt Andrássy Gyula gróf belügyminiszter távirata, amely Ra- kovszky Endre akkori alispánnal együtt visszahelyezett állásomba. Az Úri Kaszinóban gyűltünk össze és onnan vonultunk át a megyeházára. Elől a díszruháé hajdúk, utána a két Endre (Rakovszky és én), utánunk száz és száz bizottsági tag. Amerre elmentünk, örömkönnyek ültek ki a szemekbe. Áhitatos csendben vonultunk be az ajtókon abba a terembe, amelyet egy ideig megfertőzött a törvénytelen kormány. Az igazságos ellentál'láet örökké fogja hirdetni az a márványtábla, amelyet a megye közönsége építtetett örök mementóként a közgyűlési terem falába. Az a közgyűlési terem sok nagy történelmi eseménynek volt tanúja. Milyen fényes ünnep voll Lengyel-Roi nfuss Ede Rákóczi-kép ének leleplezése. Megjelent a kormány valamennyi tagja; ott volt negyven alispán, ugyanannyi főispán és mindannyian hódoltak a nagy fejedelem soha el nem múló emlékének. Az alelnök ur — most kassai alispán. Jönne! a további visszaemlékezés percei. Az áhitatod hangulatot még a gyorsan jegyző ceruza sem za varja. — Ha visszaemlékezéseim között böngészek sok-sok emlék tódul agyamba. Nem hiszem, bog; volna a közélet terén sok férfiú, akinek olyan vál tozatos volna a múltja, mint nekem. A sok szorno ruság között voltak életemnek ünnepi percei ií Ilyen volt a Rákóczi-temetés. Vay Elemér gróf é Szalay László barátaimmal Orsován fogadtuk a ha gatérő fejedelmi hamvakat. Hűségesen nyomon ki eértük a halott fejedelem dindalutját az élő orszá gon. Két nap és három éjjel tartott az ut, ami Kassára értünk. Mint egy kalleidoszkóp vonul c szemeim előtt a diadalmas gyászmenet Budapesten is pihenőt tartottunk. Hat hófehér paripa vonta a fejedelem bronzkoporsóját vivő gyászkoosit. A koporsó rövid ideig megpinent a Bazilikában. Abban a kitüntetésben részesültem, hogy a díszkocsi mellett a jobb oldal első helyén kisértem a hamvakat és az én vállaim is hordozták a nagy fejedelem földi maradványait. Aztán jött Hatvan, Mezőkövesd, Miskolc, Szerencs, Sárospatak és Sátoraljaújhely. Mindenütt ragyogó fény, zászlódisz és .a néma meghatottságban örvendő tömeg. Három napja nem hunytuk le a szemünket, de nem éreztünk fáradtságot. A vonat végigfutott a HegyaTján, a hegyek mintha lángoltak volna az örömtüzektől. Megérkezett a vonat Nagy- szalánora, ahol átlépte az abauji határt. Ott várt bennünket Forgáeh István és László grófok vezetésével az abauji küldöttség. A Forgách-esalád kincstárának minden pompája ott ragyogott és István gróf diszmagyarban ősének, Forgáeh Simon grófnak. Rákóczi egykori hős várkapitányának kardiával tisztelgett a vezér előtt. A szaténéi vár tetején fellobbant az örömtüz és a hegyek között megszólalt a tárogató nehéz-bus dallama. — Bevonultunk Kassára. A gyástpompa örökké felejthetetlen. Rákóczi hat megyéiének hat alispánja — köztük én is — vitte vállán az érckoporsót a Dómba. És a hat alispán 3 óránként felváltva állott di szőre őzet a ravatal mellett. Aztán tovább mén tünk Késmárkra, ahová Thököly Imre hamvait vittük. A késmárki vár udvarán ragyogó őszvégi reggelen folyt le az ünnep. Prónay Dezső báró. az evangélikus egyház egyetemes „világi pápája", mondta az üno.emi beszedet, amely alatt lassan kettészakadt a felhő kárpitja és megjelent a tündöklő napfényben a Tátra hókoszoruz- ta koronája. — Milyen elevenek ezek a benyomások és milyen szomorúan kell megállapítanom, hogy egyedül maradtam meg azok közül az életben, akik Oreovátél végigkísérték a gyászmenetet. Társaim már sorra kidőltek és szinte azt kellene hinnem, hogy megöregedtem, ha nem érezném azt, hogy fiatal vagyok, ha nem élne bennem a törhetetlen akarat a munkára és a kitartásra, a hit az igazságban és a jóban. — Rákóczi emlékét itt sem hagyjuk elaludni. Minden október 29-én, a temetés napján, ösz- SEpjöviink a fővárosban élő kassaiak és áldozunk a nagy fejedelem emlékének. Felváltva mondunk beszédet. Engem is ért már ez a tisztesség. De nemcsak a fejedelmi hamvak nyu- gosznak Kassán, hanem lelkünk egész világa is a dómeirbolt körül virraszt... Nagy időt ugrunk át. 1919 elejénél taTtunk. De halljuk tovább az alispán-alelnök urat: — Hogy mi történt 1919 elején, arról itt ne beszéljünk. Másodszor kellett otthagynom a vármegyeházát. Március közepe táján elmentünk Szikszóra. Tizennégyen keltünk át a határon. Szikszón két kis szobában ütöttük föl a megyeházát. Dolgozni kezdtünk, de pár nap múlva kiütött a bolsevizmus. Tisztviselőim tovább végezték kötelességüket, de én beteg lettem. Súlyos betegen feküdtem, amikor drága édesatyám meghalt Nem tudtam ágyban maradni. Felöltöztem és elindultam a temetőbe. Útközben összeestem. Úgy vittek ájultan vissza az ágyba. Borzasztó temetés volt ez. A bol se vikik nem engedtek papot a sirhoz, nem engedtek gyászjelentést nyomtatni, nem engedtek sírhelyet vásárolni. Csak a vörös uralom bukása után tudtuk édeentyámat édesanyámmal együtt rendesen eltemetni. — Még beteg voltam, amikor híre jött, hogy Kassára bevonultak a vörösök. Nem tudtam tovább Pesten maradni. Hűséges titkárommal: Aba Jánossal vonatra szálltunk. Három napig tartott, mig megérkeztünk Kassára. Újra beteg lettem és csenGyőry Dezső legújabb verseibőls Mai tábortüzeknél Ló se jár már, kard se járj; másszimi az élet árnya, türelem lett a vitézség, kitartás a harci készség, aki birja, nem verekszik, aki marja, elmenekszik, ilyen világ közepébe® higyj igazad erejébe®, hogy egyszer, mint kedv a bárfai, a sorsunk is jobbra fordul, mert nem minden baj jön rosszra s nem minden rossz ártalomra. Mondogatjuk, mondom én is, — de ha belehalunk mégis?! Hazáiianok a vonaton Ö hogy félnek, ó hogy rezzennek össze minden lökésre, minden döeeenésre, szemük bezárt vad, félős, ideges, esak fénye tud még bátor messzeségről, mint bűnösök, a vonat sarkain gubbasztanak s fekete mantlijuk a zsupán elé verdesik a portól. Hazátkérő hazátlanok, szegények, a paraszt, munkás és a hivatalnok, a mindhármuk arca olyan ismerős, oly felszeg, régi, különös, fura, mintha álmomban láttam volna már egy más világban, Istenhez közel, esak nem tudom hol, nem tudom mikor . két csendőr lép be, s mindhármuk riadt száján egy rángás elülő nyomán uj árnyalattal sápad el a bőr, mig megíacsart szivem fájón kihagy s évezredekkel hátrébb kaparok lelkem mélyén a megütött, ijedt rezzenés testvérképei után, az én hazátlan magyarjaim arcán fakó fájdalmas árnyban ömlik el .a zsidó bánat szent rokonvonása. Máihapára fotográfusnál Bodor szállá got vernek fel a dombon a vágtató pántlikás szekerek a tanyákról a városok felé vig boldog Máriák kemény mellét paskolja meg a lakodalmi nóta, most robognak a fotográfus úrhoz s jókedvükkel kicsalják a napot, hogy hallgassa a nótát: Rima mellett van a házunk, kinyílt már a rózsa nálunk, ha fehér kell, szakasszatok, ha piros kell, magam vagyok. A gyárnál karjuk lengetik, mint győztesek, férfit rabolva, s a munkás vőlegény feszengve nagybüszkén átkarolja párját mig ösegészs éggel szabódva a 9Z®P parasztlány iölpirúl. Ha engem is igy vittek volna vad nóták közt tanyáról gyárba elhatározó éjszakámnak pogány nyílt ejtése elébe, most itt meglopva titkukat, a csöppnek ki lesz nemsokára, megkétszerezett boldogsággal igy kivánnék jót szótlanul, inkább csak magamhoz beszélve: türelem csak, derülj, komor vágy, lelked lobogója bomoljon, készül a boldog diadal, sorakozik már a sereg s fegyvert kap a testetlen eszme példás új lakodalmakon. dea viaszavonulteágban töltöttem az időt. Takács „elviára", a direktóriumi elnök ugyan mindenképpen art akarta, hogy újra dolgozzam, de én azt feleltem neki, hogy „a vihar hullámait csendesítsék el azok, akik felidézték". Amikor kivonultak a vörösök Kas Bárói, ott maradtam Rákóczi városában. Eleinte kertészkedtem, egyetlen szenvedélyem a paradicsomtermelés és nemesítés volt, amelyben nagy eredményeket értem el. Meggyőződött erről Fischcr-Colbrio püspök ur is, aki többször meglátogatott engem. De egy szép reggel szörnyű csapás éri. Egy váratlan fagy minden munkám eredményét tönkretette. Ekkor arra gondoltam, hogy az ember életében is igy fagynak le a reménység virágai. Elérzékenyül az alispán-al elnök ur. Pár percnyi néma csönd, a cigaretta füstje kéken terjeng, majd tovább beszél Puky Endre: — A zenó'ben kerestem ekkor is vigasztalást. Én, a vastagnyaku kálvinista, a Dómba mentem és ott játszottam a mise alatt. 1919 őszén Paulusa Ákos és Herz Ottó dr. barátaimmal hangversenytriót alakítottunk. Első hangversenyünket Eperjesen tartottuk a Szédhenyi-Kör nagytermében. Mindenki ott volt, aki magyarnak érezte magát. Soha el nem felejtem azt a meleg, forró ünneplést, amiben részünk volt. Aztán sorra jöttek a szepességt városok: Igló, Lőcse, Késmárk, ahol mindenütt magyar szivek dobogása áradt felénk. Majd tovább mentünk NyitráTa és Besztercebányára, ahol boldogult emlékű Potrogalli Oszkár és Botkár Sándor szervezték meg hangversenyünket. Felejthetetlen emlékek, felejthetetlen ünneplés. Utolsó hangversenyünket Kassán tartottuk meg a Sdholkház-szállő zsúfolásig telt nagytermében. Izzó, lelkes hangulatban folyt le az este. Ekkor leptek meg ezzel a babérkoszorúval. Szerető szemekkel simogatja végig az elsárgult babérleveleket, amelyekről fakult kék-sárgn szalag fut alá: Kassa város színei. — Hang versenyeimmel — folytatja — az volt a célom, hogy azokban a súlyos és nehéz óráikban megkeressen!, megtaláljam és tőlem tol- helőleg megerősitsem azt a szellemi közösséget, , amely Szlovenszkő magyarságának lelkét kell, , hogy egybefogja. Hogy a zene általánosan érthető szavai mindenkinek leikéhez legközelebb fér- r köznek hozzá, annak minden hangverseny heszé- ’ des bizonysága volt •.. Megint bosszú, néma csend. De nem kérdezek » tovább, tudom, érzem, hogy az alispán ur még nem öntötte ki a lelkét. — Aztán 1920 elején eljöttem Kassáról. A budapesti Pannónia-szálló egyik kis udvari szobájában feküdtem betegen. Hirtelen vérmérgezést kaptam. Mentőkocsin szállítottak el testvéremhez. Legalább — teszi hozzá fáradt mosollyal — megismertem ezt a közlekedési eszközt is. Később, mint rekonvaleszcens, vidékre .mentem, miután, mint abauji alispán, nyugdíjazásom kértem. Azt hittem, hogy már elfeldetek. De nem igy volt. Táviratot kaptam a kormányzó űrtől, hogy kinevezett Miskolc főispán-kormánybiztosává. Ezt az állásomat azonban a kormány 'kebelében időközben bekövetkezett változás miatt — Ferdi- nándy Gyula lett a belügyminiszter — nem fog- ! laltam el. Egy másik táviratot Éber Antal barátom, i a Magyar—Olasz Bank vezérigazgatója, intézett hozzám, amelyben aTra kért, hogy vállaljam el bankja miskolci fiókjának megszervezését és igazr gatását. Ennek a kérésnek eleget is tettem. Miskolcon éltem ezután. Itt kerestek fel azzal a kéréssel 1922-ben, hogy vállaljam el Csonka- Abauj főispánsácrát. Bethlen gróf kérése elől nem térhettem ki. 1928 júniusában foglaltam el annak a csonkamegyének a főispáni székét, amelynek egész korában alispánja voltam. Később Miskolc- nak is főispánja lettem, majd 1924 januárjában a tornai (bodvaszilasi) kerület az időszaki választáson a parlamentbe küldött. Vége a visszaemlékezéseknek. Politikai szerepéről már nem akar beszélni az alelnök ur. mert az már nem visszaemlékezés. De mi tudjnk róla, hogy milyen fontos szerepet tölt be a magyar közéletben. ő volt az, aki 1924 nyarán a magyar képviselőket Rómába vezette és ezzel megvetette alapját a magyar—olasz barátságnak. ö volt az, aki Mussolini előtt olasz nyelvű üdvözlő beszédet mondott, amellyel az egész világsajtó foglalkozott. Neki mondotta Mussolini ezeket a történelmi jeelntőségü szavakat: — Ungheria non e responsahile per la guetra. (Magyarország nem felelős a háborúért ) Tudjuk róla, hogy ő volt előadója a választójogi javaslatnak, hogy élénk részt vesz a magyar református életben, hogy kiváló publicisztikai cikkei jelennek meg a magyar és olasz lapokban, hogy a felekezeti békét és megértést hirdeti, hosry nincsenek ellenségei és mikor a parlament elnöki székében ül, higgadt bölcsességével elejét veszi minden viharnak. Tudjuk, de ő erről nem beszél és ha tudná, hogy ezeket is megirjuk róla, megharagudnék érte. Legutóbbi markánsabb szereplése a Kossuth - szobor leleplezési ünnepén mondott beszéde volt, amelyet a magyar képviselőház nevében tartott. Akkor rádión továbbitották beszédét, amelyet Szflovenszkó magyarsága is meghallott. A levelek tömege igazolja, hogy Kassán is számosán hallották ujhól volt alispánjuk szavait. BRICHTA clpösialön K8 I T R A Hócipöjavitások vulkanizálva (nem rapSSZÍVa)
