Prágai Magyar Hirlap, 1927. október (6. évfolyam, 224-248 / 1558-1582. szám)
1927-10-13 / 234. (1568.) szám
8 1927 október 13, csütörtök. SAKK-MATT! Nehéz, fülledt levegő, egy prágai kávéház egyik külön szobája, ahol Prága derby-sakk- versenyét, a Kautsky-emlékversenyt tartják. Az egyik kollégám is versenyez, igy hát — bár laikus vagyok a hatvannégymezös csatatér művészetében, szemlét tartok én is a versenyteremben. Miért is ne. Boxolni sem tudok és ez a sport sem érdekel, mégis végignéztem a múltkor egy mérkőzést, amikor az egyik matador egy jól sikerült baloldali állkapocsossal három metszőfogát vágta ki ellenfelének, aki olyan barátságos arcot vágott : a jól sikerült csapáshoz, mintha fényképész j előtt állana. Mindezt megtapasztalni az élet- j ben, amelyről azt mondják, hogy ezerszinü, \ miéri ne nézzek végig egyszer egy sakkver-; senyt is. Hét tábla mellett egyidőben folyik a já-; lék, tehát a versenynek összesen tizennégy \ résztvevője van, ezt nem nehéz kiszámítani. | Már a versenyvezető magdta a jelt a jutsz- \ mák megkezdésére, a matadorok a székek: sürgetése mellett elhelyezkednek egymással szemben. Az asztalok hosszú sorban vannak felállítva, az asztaloktól féltestnyi távolságban kibicek gyűrűje, akik a laikusnak áhítatával nézik Caíssa papjait. (Megtudom ugyanis, hogy a sakkozás istenasszonyát Caíssa néven becézik.) így nézhették egykoron a rómaiak a haruspexeket, akik kizárólagossági jogot szereztek az állati belek ismeretére és az azokból való olvasásra. Egy különös kis rekvizitum áll az elkülönített asztalokon, úgy látom, hogy a sakk- versenynek nélkülözhetetlen kelléke, összeforrasztott kettős vekkeróra, nagyon elmés kis szerkezet, a gondolkodási időt mérik vele. Úgy van ugyanis a szabályokban, hogy az ellenfél nem gondalkodha-Hk j korlátlanul, különben egy-egy versenyparti annyi, ideig tarthatna, mint Verne. Servadac Hektárjában a Gibraltár erősségében két év óta egy partit játszó angol tisztek játszmája. Úgy van előírva, hogy két-két óra alatt minden küzdőfélnek harminc lépést kell megtennie, tehát harminc lépés megtételére négy óra jut. Édes Istenem, mennyi ideje van ezeknek a sakkozóknak! Harminc lépést lépnek annyi idő alatt, mig a gyorsvonaton az élet gondjai után tülekedök Zsolnáról eljutnak Kassára. A versenyszabályok nem ismernek ám kíméletet. A kitűzött időn belül a harminc lépésnek meg kell történnie, ha törik, ha szakad. A két órán belül a versenyző tetszés szerint osztja be idejét. Néha gyors egymásutánba tesz meg több lépést, máskor meg félórát is elgondolkodik egy-egy húzáson. Amikor a lépést megtette, leüti a vekkeróráján levő emelőt, amsiy most a másik órán emelkedik fel, az ellenfél gondolkozást idejét kezdi mérni. Így megy ez felváltva négy órán keresztül. Amikor a lépést megtette és az órát leütötte, azokkal a cifra algebrai jelzésekkel, melyeknek csak a sakkozók világában van értelmük és értékük, bejegyzi a megtett húzást az előtte lévő formuláréra. Ez a versenyek technikája. Még azt is tudnunk kell, hogy a legkisebb könnyelműség, idegesség és elhamarkodottság is szörnyen j megbosszulja magát, mert nemcsak a megtett; lépést nem lehet visszavenni, hanem már a megérintett báb is mozdulni tartozik. Ha valaki igazítani akarja elcsúszott figuráit, először szépen, illedelmesen bejelenti, hogy j „zso,áub“ és ez a francia műszó azt fejezi ki, j a játékos most csak a bábut akarja a szélről j a mező közepére visszatolni, de nem akar a \ megérintett bábbal lépni. Szerencsém van, éppen tanúja lehetek egy szenvedélyes zsadub-vitának. Az egyik versenyzőnek kávét hoznak az asztalára és a pincér véletlenül leüti a sarokkockán terpeszkedő büszke tornyot. A játékos szórakozottan lehajol, felemeli a földreomlott bástyát és a helyére teszi. Aztán tovább gondolkozik, majd megfogja a futárját és azzal akar lépni. Az ellenfél erre gúnyosan rccmosolyodik és azt mondja: — Pardon, uram, ön a bástyát megérintette és nem mondott zsadubot. Méltóztassék csak a bástyájával lépni. A szerencsétlen versenyző a táblára néz 1 és látja, ha a bástyával húz, az minden körül- í mények között elveszett. Gyorsan a zsűri elé ; viszi a dolgot és a sakkbölcsek most nyomban \ tanácskozásra ülnek össze. Az ítélet hamar megvan és valóban salamoni bölcsességről bi- \ zonylcodik, méltó volna akár a genfi döntéshez, j — Mivel nem a játékos érintette meg a j táblán álló bástyát, hanem idegen személy ta- j szította le év a játékos a, táblán kívül fogta \ meg a figuráját, a megérintett báb szabálya j erre az esetre nem, vonatkoztatható. A versenyző a döntés után boldog mo-! sottyal tép futárjával. A csehek egy büszke bajnoka, leigonista í őrnagy és nemzetközi nemi sakkmester, a lég- j nyugodtabb az egész társaságban. Civilben van, csak a gomblyukát díszíti a legionista jelvény. Úgy ül a tábla előtt, mint egy fakir és elörehajló arcából éles orra hajlik mélyen a tábla fölé. Pedáns ember, egy Virginia ne- cesszér van mellette és amikor lépését megtette, nagy nyugalommal és gonddal bökdösi, a szalmaszálakat, hogy a Virginiát előkészítse a következő lépéshez való gondolkodásra. Általában a versenyzők töménytelen nikotinnál ingerük idegeiket és ebből látszik, hogy nyugodt arcuk ellenére belső feszültségük óriási lehet. Az egyik matador a még égő cigarettáról gyújt rá a másikra, félig sem szívja el és már a harmadikat veszi elő. A legnagyobb érdeklődés Dyk szenátor iránt nyilvánul meg. Ez a parlamenti és nép- yyüiési izzó rfacioncttisla be sédéiről híres szenátor olyan békés kispolgári nyugalommal ül a tábla mellett, mintha a politika gondjai sohasem izgatnák. Ezüstös hajjal koszoruzoit piros-pozsgás kövérarca teljes önfegyelmei árul el. Ö az egyetlen versenyző, aki négy óra hosszat kitart a tábla mellett és egyszer- sem kel fel a helyéről. A rosszabb idegilek ezt nem bírják és amint megtették lépésüket, felugrálnak, körbesétálnak, esetleg műs' partikat is megnéznek, hadd törje magát ezalatt ellenfelük. Leülök az egyik tábla közelében, azt mondják, hogy ez a játszma különösen érdekes. Félóráig figyelem, feketén van a lépés sora. Most elmondom, hogy milyen érdekes egy ilyen félóra: Fekete gondolkodik... Ötödik perc . . . Megcsóválja a fejét . . . Nyolcadik perc . . . A.rcát a tábla baloldaláról, ahol királya áll, átfordítja a jobbra és most azt nézi meredten . . . Tizenharmadik perc ... Az eddigi kilenc ránc mellett még két újabb ránc jelenik meg a homlokán. Rágyújt egy egyiptomira . . . Tizenharmadik perc . . . Gyenge mosoly fut végig az ajkain... Állandóan egyik vezérgyalogosát fixirozza... Egészen biztosan azzal fog lépni . .. Igazán nagyszerű lépés lenne . . . Huszonkettedik perc . . . Még mindig a vezérgyalogost nézi. De hát miért is nem lép már vele. . . . Olyan nagyszerű, egészséges lépésnek látszik. . . Huszonötödik perc . . . Újabb ráncok, majd újabb mosoly . . . Huszonnyolcadik perc . . . Egyiptomi cigaretta . .. Harmincegyedik perc . . . Készer végisimitja a homlokát, ránéz az eddig fixirczolt gyalogosra, azután a tábla felé nyúl ... Na most ... na most... most megfogja .. . nem a fixirozott gyalogost, hanem a másik oldalon kacérkodó királynőt és lép vele . . Leüti az órát . . . Stopp . . . Gyerünk tovább. A legkedvesebb az időzavar, ezt igazán szeretem és erre a következő versenyen is kiváncsi vagyok . . . Mind a két játékosnak csak két-hárovi perce va,n hátra és még hibázik vagy tiz lépés az előirt lépésszámból. Egyszerre csak pokoli gyorsasággal elkezdenek lépni, órát ütni és lépést jegyezni. Húznak, ütnek és jegyeznek, húznak ütnek és jegyeznek, a karjuk úgy működik most, mint a cséphadaró és voilá, mire az óramutató elérkezik a tizenketteshez, már mind a kettő megtette a harmincadik lépést. Egyébként egészségesek maradtak . . . Most nagy csoportosulás az egyik asztal körül. A legionista őrnagy szenvtelen hangon, inkább fájdalmas arccal fordul ellenfele felé és bemondja: — Sakkmatt a következő lépésben . . . „Ennek a leánynak az ára 20 tallér”!... Riport egy országból, ahol az emberkereskedés ma is divatos — Wadai szultáasága — Pihenő a sivatagban — E-mberváaár, melyre alaposan ráfizettem — Drága pofonok — A tárgyalás — Mombo rövid élettörténete Tripolis, 1927. Most, hogy újra itt vagyok, érzem csak, minő veszedelmeken mentem át, mig Wadai országában jártam. Ha ránézek Mambóra, a kis fessan fejedelmi leányra, aki állandóan lábaimnál kucorog és őszinte szeretőiével, feneketlen alázatával - igyekszik napjaimat feledhetetlenné tenni, — nem állhatom meg, hogy meg ne írjam élményeimet a wadai-i feketék csodálatos országában, hiszen ott vettem ezt a kedves kis teremtést, az aradai emiberpiacon h1’^- Terézia tallérért. * Az összes afrikai karavánutazások közül a Wadaiba történő utazás a legfárasztóbb és legveszélyesebb. De a leghosszabb is. Tripo- lisből elindulva, a karaván Benghasi-ig a tengerpart mellett halad, azután dél felé kanyarodik el és érinti Aujila, Jalo, Kufra és Tokra városokat. 121 napig tart a vizszegény homoksivatagokon át a vándorlás és ebből 49 pihenőnapnak számit. Aradéból, mely 4 napi járóföldre fekszik Abeske-től, Wadai szultánjának székhelyétől, — a karavánok követet küldenek a Nagyurlioz, hogy engedje meg a határ átlépését. Mert hát Wadai szultánja nem ismer alkut. „Patent", vagyis határátlépési engedély nélkül az országban talált idegeneket egyszerűen kivégzik, ha az illető akárkicsoda is. Még annyira sem érdemesítik az európait, hogy pénzért áruba bocsássák, mert van elég színes áru is és néhányan ráfizettek már az európaiakkal folytatott kétes üzletre. Mélyen a sötét afrikai kontinens belsejében, a Tsad-tó és Darfur között nyúlik el végtelen távolságokba a Wadai-föld, mely politikailag a francia Sudánhoz tartozna; ugyan a franciáknak nincs is igényük e tartományra, mert sehol, talán összes afrikai francia gyarmatokon együtt nem vérzett el any- nyi francia katona, mint ennek a borzalmas országnak még ma is alig ismert belsejében. 1856-ban itt gyilkolták le az első fölfede- ző-karavánt, (a német Vogelt és társait), majd az áldozatok során ugyancsak a német Beur- mann következett. A francia RolÜf, aztán a hires Boyd Sándor, sőt a portugál Llorca Lopez is itt pusztultak el tudományos kutatásaik idején. Végre a német Nachtigall álruhában, iszonyú szenvedések árán egy év alatt tényleg átvergődött az országon Timbuktutől Darfurig és az ő adatai az egyedüliek, melyek révén Wadai szultánságot imigy-amugy ismerjük. Az utóbbi években a 170.00C négyzet kilométer területű és hárommillió lakosú ország megnyitotta határait az olasz Tripolis felé, ahonnan főleg fegyvert importál, persze csempészek segítségével, mert Tripolis a fegyverkivitelt — épp a kétesértékü szomszédságra való tekintettel — szigorúan tiltja. És mivel a lakosság zöme délen, Ubangi vidékén, az őserdők mélyén tömörült állandó lakóhelyekre, az északon maradt Wadai-i nép kissé közelebb húzódott az európaiakhoz, bár ezek is fölötte veszedelmes és harcias népek. A lefolytatott kereskedelemről nagyon hiányos statisztikai adataink vannak. A tavalyi angol konzulátusi jelentés szerint 1926- ban 15 karaván indult Bengháziból Wadaiba, azonkívül egy 550 tevés karaván Aujilából és egy 100 tevés Kutrából. Ezek a karavánok Dar Runga-ba, Bagirmibe és Darfurba szállítottak gyapotot, piperecikkeket, lövedéket, puskaport, selymet, cukrot és teát. Visszafelé a tripolisi Rhat-ban 499 embert tartóztattak !e az olasz határőrségek emberkereskedésért. A tuarég földek megművelésére hoztak ezek egész csapatokat az endi-törzsekböl, fe- jenkint 2—3 tallérért, vállalkozó görög föld- birtokosoknak. * Kanom el Mao vidékén pihent le a fáradt karaván, mielőtt Aradéba bevonult volna. A sivatagi szállodákban ugyanis előre le kell foglalni az alvóhelyiségeket, mert ha a karaván a városba vonul és nem kaphat helyet, úgy az utcákon kell nyugovóra térnie, vissza nem mehet és a város határait észak felé el nem hagyhatja. Gyönyörű este volt és a hold óriási tányérjával felhőtlen égről kacagott le reánk. Előttünk hullámos, érintetlen, végtelen homoksivatag, amelynek sárga testén át karavánunk lábnyomai húztak el az északi horizontig. Hűvös éjszaka következett a borzasztó forró nappalra és a tevék, de az arabok is fogvacogva dideregtek. Szegény, ruhátlan beduinok a legapróbb rongyot is összeszedték, hogy letakarják magukat. A felláhok ellenijen olajjal kenték be jó vastagon testüket és azt állították, hogy ez jobb a bundánál. A távolból a sakálok és hiénák irtózatos zenebonája hangzott ide és mig sátrunkat vertük le, a három szállásmester elindult a horizonton fehérlő város felé. Az éjszaka folyamán meg is érkezett a három shendi két vattapáncélos wadai lovaskatonával, kik egyben a szultán határátlépési engedélyét is elhozták. Kora reggel tehát felkerekedtünk Arada felé, ahová 9—10 óra közt érkeztünk meg. A karaván bevonulása a város legnagyobb évi eseménye. Száz és száz trombitáló, doboló ember, asszony és gyerek üvöltözött a tevék körül: az utcákon hosszú sorban néma, szomorú, megkötözött embereket vezettek lándzsás gyalogkatonák. Csupa piszok és szemét mindenütt. Csupa öröm a szabad polgárok szemében. Az asszonyok futólépésben loholtak utánunk és a csecsebecsék árai iránt érdeklődtek, hosszú tevebélben csörgetve aprópénzeiket. A karaván megérkezése országos vásárt jelent, Ara- dóban és helycserét a szánalmasan szenvedő rabszolgahad soraiban. Egy Runga (amolyan ; községi hivatalnok) óriási elefántagyarral a vállán, kínosan nyomakodott előre, hogy me- j netközben üzletet kössön, két másik kereskedő hatalmas strucctollakkal a kezében, harsányan ordította bele a tömegbe portékájának árait. De ami a lényeg, amiből Arada lakosságának a fele él, — csak délután következett. A karaván tagjainak vásárló erejére számítva, az aradaiak embervásárt tartottak a zsup- pos, gömbölyű házikóktól körülövezett piacon és már délben megkezdődött az áru felhajtása. A legtöbben két-három egyént tuszkoltak elő a szűk, bűzös utcák mélyéből, de volt olyan wadai-i, aki 80—90 „darabot" hajtott fel. Két órára tömve volt a piac. Szegény, más törzsekből idehajtott foglyok bőrére nyers alku fejlődött ki, mely nem egyszer véres verekedéssé dagadt. Persze ilyenkor a rabszolgának is jutott néhány ütleg. Éppen egy élénken vitatkozó csoport mellett akartam elmenni, mikor észrevettem, hogy egy sunyipofáju, vén wadai-i a korbácsával nagyot húz egy nő hátára. A meztelen nő arányos, szép testén nagyot csattant a te- vebőrkorhács. Az áldozat feljajdult és ekkor láttam, hogy az illető egy fiatal, nagyon csinos délegyiptomi tipusn arab leány. Nem tudnám szavakba önteni érzelmeimet, amiket éreztem, mikor beavatkoztam ebbe a közép- i kor-izü eseménybe, nem tudom, mi diktálta j nekem azt a r~ ’enetes pofont, melyet a baribár wadai-i rös arcára mértem. Kitéptem i kezeiből a korbácsot és végigpróbáltam barna hátán. Egyszerre azonban megállt a kezem. Eszembe jutottak az ország törvényei és hátamon végigszaladt a hideg: ha idegen ember megsért egy benszülöt- tet, annak halál a büntetése. A rabszolgakinzó üvöltve jött nekem hosszú késével, de arra, hogy belém döfje, ideje nem maradt. Ugyanis a fiatal leány eléje vetette magát és a benszülött bukfencezve repült lábaim elé. Ugyanakkor erős kezek ragadtak meg, pillanat alatt össze-vissza hurkoltak, kötözték, elszakíthatatlan, elasztikus háncskötelekkel és mint egy csomagot, cipeltek tova a szitkozódó nép között. * A Schari elé vittek. Kihallgatásom nyomban megkezdődött. Tiltakozásomra széles mosoly volt a válasz. Már-már rámolvasták a halálos ítéletet, mikor eszembe jutottak a német Nachtigall könyveinek egyes szakaszai. Kezem felemelésével elhallgattattam a scharit. — Megveszem a leányt, schari, — mondottam — és neked öt tallért ajánlok fel fáradozásodért. A törvényeitek értelmében ezzel jóváteszem, amit a mallah ellen vétettem. A biró nagyot nézett. — Honnan ismered a törvényt, effendi? — öt év óta ón vásárolom a szultán elefántcsontjait Tripolisban — válaszoltam. — Ha kivégeztetsz, a saját fejed is porba hull, mert én a szultán állandó vevője vagyok. Igaz ugyan, hogy szóról-szóra valótlanságot beszéltem, de más kivezető ut igazán nem állt rendelkezésemre. Az érv hatott és a schari arca mélységes elgondolások jeleit vette fel. — No és mennyit kérjünk a leányért, mallah? — fordult a sarokban álló kereskedőhöz a biró. — Azt hiszem, 20 tallér elég lesz. — Ennyi pénzem nincs is, — szóltam bele a vitába. * — Lesz nálam, — hangzott be a csűrbe angolul együk kedves utazótársam kiáltása. — Fizesse meg, amit kémek, mert baj lesz! — Jó, megadom a húsz tallért. Hozd Ide a leányt! A mallah. felkiáltott örömében és elrohant. Cirógatta a leányt, amikor elém állította, simogatta dug ébenliaját. — Jó vásárt csináltál, effendi, — darálta. — Mombo a ma vásárra kerülő rabszolgák közt az egyedüli nemes vér. Fepán fejedelmi házból való, engedelmes, jő leány ___— és mondott még sok egyéb dicséretet is, d e ezeket nem tűri el az európai nyomda- festék. * Mombóban valóban fejedelmi vér keringett. ősei 1620 körül jöttek át Darfur vidékére a Nílus völgyéből, uralkodtak az átvándorolt arab törzseken, de idővel a vezetés a wadai-ik kezeibe került. Egy ilyen arab-wa- daá keverék-csaláid leszármazottja ő is. Négy évvel ezelőtt égjük rokona lett a szultánja a déli törzseknek és akkor Mombónak menekülnie kellett. Ugyanis Wadaiban, ha másodszultánt választanak, a szultán összes családtagjainak és rokonsága valamennyi tagjának kiszúrják a szemét, hogy a trónutódlásra képtelenné tegyék őket. Sohasem ismerik el a rokonság révén történő trónöröklést. Mombo elmenekült és kéz- ről-kézre járt, folyton eladták-vették és a sokat szenvedett teremtés évek után az én sátramban álmodta át első nyugodt éjszakáját. A husztalléros leány most Harry Wills tottenhami cigarettagyáros szobaleánya. Ez az ur volt az, aki kisegített a pénzével a hínárból, mely oly süni volt, hogy ma is csodálkozom azon. hogy fejemet a nyakamon hordom és hogy koponyám nem ott szárad az aradai törvényház udvarán, karóvégre tűzve. S. F. Wolö.
