Prágai Magyar Hirlap, 1927. szeptember (6. évfolyam, 199-223 / 1533-1557. szám)

1927-09-13 / 209. (1543.) szám

ii(/« « D«v|*kv/4UW«/Í Au. acutl. PAPIRMALOM Egy idő óta ásít veszem észre, hogy az embe­rek szombat délután nem úgy köszöntik egymást, mint más közönséges napon, Ment eddig úgy volt, hogy embereik, akik utcáin, társaságiban, vacsorá­nál összejöttek, vagy piülamaitokna találkoztak, le­adtak egymásnak egy korrekt szenvuszt, vansze- rencsémet, vagy alászolgájáft. De rájöttem, hogy ez a köszöntésfajta csak idénysz&ríi és májust Ól októberig csupán a hét többi napjain — hogy ugymondjam — kötelező. Tegnap például láttam két fiatalembert, akik jő húsz méter távolságból pillantották ímeg egymást, meglengették jóked­vűen a kalapjukat és elhanyagolva a komoly em­berek számára előirt üdvözlési módokat, érdek­lődő mosollyal, majdnem egyszerre, igy köszön­tötték egymást: — Na, mi lesz holnap? ... Mi a HemiádáttiöréB- hez megyünk. Mondják, gyönyörű, — szólt Ix ur. — Na nem, holnap nem teszek olyan nagy túrát. Csak ki a közéül, zöldbe. Irány: a kassai Papinmalom, — mondta Ipszilon ur és ismételt ikalaplengetéeek után egy társadalmilag kötelező nyájas köszönés kielégültsógével mind a kettő to­vább sietett a dolga után ... Mindig mondom, hogy nincs szebb dolog a kirándulásnál, különösen, ha nagy túrát tehet meg m ember, lehetőleg nehéz cipőben, rukkzsákkal, olvadó végtagokkal, fürdődressze], kulaccsal, nyárssal és egyéb robinsoni alkalmatosságokkal felszerelve, mint egy Tragtier, avagy mint a SimpliorssimuB, meg az UM-lapok nyári illusztrá­ciói. Az egész semmi, gyerekjáték, gyalogod az ember vagy öt-hat órát, elvégre nem fagy, aztán megérkezik délfelé a hegycsúcsra, meg a mezőre, amilyet már vagy hatot hagyott a háta mögött. Ilyenkor jön aztán az a bizonyos egykét órás ti­tokzatos intermezzo, amikor a társaság minden egyes tagja saját dugába és a fűre dől és finom mosollyal eltitkolja, hogy a végkimerülés enyhe szirup tornáit kezdi észlelni magán'.,. Aztán a kirándulás douja következik, a bog­rácsgulyás, amit — gyakran megesik — gondatlan felkészülés eredményeképpen mindenki sajátke- zülleg emel ki a bográcsból. Mondják, igy ize- sebb is. Persze, ezekkel a már felsorolt apró örömök- bel még nincs vége a nagy kirándulások gyönyö­rűségeinek. Az ember hazavisz magának — ha jól megy — egy kis gyomorrontást és mig ezt feu- rálgatja, bipp-hopp, eltelt a bét, anélkül, hogy a szürke hétköznapokat észrevett© volna. Vasárnap én is kinn voltam a Papirmalom- nál. Már úgyis mindegy, akármit csinálok, ha rámfogták egyszer, hogy nem vagyok természet­iimádó, mert busz kilométeren innen is tetszik nekem minden fü, fa és virág, és benn a váródban, kávéházi aszital mellől, vagy a PapLrmalom-ven- déglő falócájóról, hólyagos lábak nélkül, nyugod­tan és kipihentem annyi sok szép dolgot tudok meglátni... A Papdrmalom-vemdéglő itt van pár percre a várostól, a Csermeüyvölgyben. Villamos visz a Csermelyig és a megállóból üde erdei ut vezet a vendéglőig. A vendégeket, lehet mondiani kirán­dulókat fehér asztal, kedves, regényes, reves fa­pad és egy büibájodan rossz, nótaficamibó cigány­zenekar fogadja, ami nem bántó iitit, hanem stílu­sos, derűs, odaillő és elengedhetetlen rekvizitú- mla, ennek a falusi nyaralót imitáló kis pázsibos négyszögnek, azzal a pirostaréju, rátarti kis ka­kassal egyetemben, amelyik kapirgálva közleke­dik az asztalok között és időnként, nagy és étvágy- csináló derültséget keltve, éneklőaen elkuikoré- kölja magát. Nos, ha nyaralni kell, hát nyaraljunk. Ülünk az akácfa alattit, zeneiszó mellett összekeverem a körözöttet és az evés állati jóérzése elnyuijtóztat, lecsibtit, mint egy gyereket... A varázs múltán aztán körülnézünk, végig­visszük a szemünket az asztatok fölött, amelyek mellett majdnem kivétel nélkül kiebivatalnokok, kereskedők, iparosnép, ünneplő nyárspolgár ócs­kák üdülnek és ez a Papirmalrni szieszta szimbo­lizálja a menekülésüket az irodából, gyárból, pult mögül, hétköznapi kácsinyeskedés mellől... De ez csak szimbólum. A valóság itt is épp­annyira más, mint egyéb szimbólumoknál. A mellettünk levő asztalhoz vendégek érkez­nek. Férj, feleség. Cdinois, jóltartott nyárspolgár- asszony, tarfejü, pohos férj. Recept szerint. Ül­nek, ülnek, jó negyedóráig, anélkül, hogy szólná­nak egymáshoz. A láthatárom házaspár jelenik meg, szintién előirásszeri-ntd külalakkal. Az asztal­nál nagy felléliekzés. összeülnek. Esznek, isznak, pletykáinak. Félóra múltán, miután a oech ará­nyában leosepüflíték a bandáit, a körözöttet és megimártóztak a frisélehellebü levegőben, hallom, ahogy a két férfi — droguisták —, magúkra hagyva az asszonyokat, összedugják a fejüket: — .. .nézd, barátom, megcsinálhatjuk a szám­adást. Elvégre mégiscsak borzasztó rubrika ez a csomagolás... A másik csillogó szemmel: — Hanem, kérlek, ez a Hoübigant! Fényes botokat csinál. A Cotvnak egy idő óta borzasztóan visszament a consumja ... Az első: — Na, na, nekem legyen mondva. Barátom, a Coitynak nagy keletje van Amerikában. De hagyjuk ezt, igazán jó lenne, ha egy kicsit átnéz­nénk a dolgokat. Érdekes... Elfordultam. Olyan csillogó szemmel fagott az elbeszélésbe, hogy tudtam, valami nagy szamár­ság az egész. Pár perc múlva összeborulva számoltak a no­teszükben. Az asztalunkkal szemben jóvágásu, kéfcrubá® játssz earözbet egy külvárosi kislányt. Azaz, hogy sarözteteti, mert az üveg már üresen áll -az asz­talon és a kirándulásnak annál a pontjánál tarta­nak, amlikor. kéz a kézben a legjobb. A kislány 'mereven tartja a fejét, előre, a fiú felé, az asztalra dűl felsőtesti vei, úgy kelleti, nyújtja magát. A ja esz kicsit, beoöipve, de férfifölénnyel tart­ja magát, a szeme néha mámorosán eH-elboruI, ahogy beüeduruzsol a kiélánv arcába. Ha az ember ilyesmit lát, vagy undorodik, vagy meglegyinti valami regényes romantika, merít a fák, a sörösüveg, a napfény és a vasárnap valamennyire mégis befolyásolja az embert. Ebben az esetben gyönyörködni keületit, mert a jaasznak olyan szemérmetlenül hetyke, hódító fiuanoa volt és a kislánynak olyan tiszta, képes- lapszerü, égreíeivető pillantása, hogy el lehetett nekik hinni a szerelmet. Csendes és sugdiolódzó beszélgetésük után egyszerceak látom, hogy a lány egy százfeoronást villant a fin felé a r étiküljéből. Csak úgy szeré­nyen, dugdosó t&takZatosisággiai. — A fin odakap a tekintetével. Csak én látom, a lány nem. A lány különben semmit sem lát, csak a meleg, szivébe- bugió beszédet issza fel egész testiével, ahogy rá­kul! a cirógató ravaszkodás. Csak monda tfos zilá- nyok érnek hozzám: — Sziveim, hát mit gondolsz, nem szeretlek? Talán azt a másikat szereltem, akiit otthagytam miattiad. Pedig a‘ sZép volt. Nézz a szemembe, Ju­liska. Á, t© nem vagy szép, pIM, de csúnya vagy, 'érted!, csúnya vagy, de van benned valamit, vala­mit, magam sem tudom, ami nagyon kedves ne­kem. Hát mondd... Már simogatja a karját, az arcát, a rét ükül t, a kislány hiúságát, a kislány ezerelemrevágyó, öfeztönöö asszonyiságát és mig elfordulok, érzem, hogy a kislány tittokban, boldogan, hálásan átcsui®­tatja a száZkoronást. A legutolsó asztalnál két iirodakieasHBomy ül. Sárga, horgolt paimuíkendő van a válliuQcra vetve, amit esténként, iroda Után, horgolgattök valami uehézezagu saothában. Retten ülnek lányok, szót­lanul, szomorkásán és felTtiádmak biztosan a hétfő gondolatára, ami megint egy újabb heti robotot jelent, gépkopogásit és alázatot, koránkéiéet és só­várgást a vasárnap után, amelyek közül évenkint ötvenegy legalább ilyen szomorúan Sikerül, mint a mai ... # Hát igy méz ki egy kirándulás. Az enyém, a tied, az övié. Az sem számit, hová megy az ember. Teszem fel, az Ottóhoz, vagy a deauvillei káprá- aatosságba. Mindenütt megmarad annak, aki és tovább számol, spekulál és csat és lázadozik, nincs itt menekülés. Csak vágy van. Ez a vágy hajszol, lökdös, lódít hegycsúcsra, tengerre, tóhoz, Sörhöz, Papimmlomhoz és az örömadáSban mégis a leg- Tukarabb. Az ember mindenüvé magával viszi a gond­ját... Sz. Nagy Mid. A néma halál laboratóriuma Elő mérges kígyókból készítik Párisban a kigyómarás ellenmérgét A Párisi Természettudományi Muzeum egyik szeretetreméltó őre megkért, mennék el ma délután négy órakor a múzeumba, na­gyon érdekes dolgot mutat majd. A kitűzött időben ott voltam a Természettudományi Mu­zeum egyszerű barokkstilti épületének a be­járata előtt. A muzeumőr már várt, intett, hogy kövessem. Rejtélyes ketrecek Keresztül mentünk a földszinti széles fo­lyosón és egyszerre csak egy hatalmas vas­ajtó zárta el előttünk az utat. A muzeumőr három gyorsan egymásután következő koppa- nást „eszközölt" a vasajtón. — Ez a titkos jel, — magyarázta — anél­kül nem nyitják ki. Néhány perc múlva csikorogva fordult az ajtó a sarkába. Fehér köpenybe burkolt pápaszemes fiatalember állt előttünk. — Calmette dr. asszisztens vagyok, — mutatkozott be nekem — mig a muzeumőr barátságosan üdvözölte. Még mindig ugyanolyan széles folyosóm haladtunk, mint amilyen a természettudomá­nyi muzeum földszintjén volt. Csakhogy itt a folyosó felső részébe ketrecek voltak beépít­ve. A ketreceket sűrű drótsövény fedte be. Hébe-hóba sajátságos szisszenéseket hallot­tam, majd olyan illat ütötte meg az orromat,, amely felkavarta a gyomromat. _ Mi az? — kérdeztem olyan nyugtalan­sággal, amelynek eredetét magam sem tud­tam megmagyarázni — mi az, hol vagyunk tulajdonképpen, mit jelentenek itt ezek a ketrecek? Az asszisztens mosolygott 8 megnyugtat­ni igyekezett. — Nem lesz semmi baj, uram... Ez a nyugtalanság, amely önön erőt vett, még ed­dig mindenkin úrrá lett, aki ide először be­tette a lábát... Ez nagyon érdekes tünet... Érdemes volna is vele fiziológiai szempont­ból foglalkozni... debát most nem erről van sző.., Méreg és ellenméreg Ezután néhány rövid és világos mondat­ban megmagyarázta, • hogy dr. Physalixné asszony laboratóriumában vagyunk. — Physalixné asszony — beszélte — ifjú korában, harminc évvel ezelőtt elhatározta, hogy a kigyómérgek sajátságát fogja tanul­mányozni. Elment tehát Indiába és Afrikába és ott esztendőkön keresztül tanulmányozta a benszülötteken a kigyómanásokat. Tanul­mányai azt a meggyőződést érlelték benne, hogy az eddig halálosnak hitt kigyómarások- kal szembe lehet szállni, ha megfelelő ellen­méreg áll rendelkezésre... Ezt az ellenmér­get pedig magából a kigyőméregből lehet ki­termelni ... A többi már csak technikai kérdés volt, de azért még igy is elég nehézséggel járt. Sok küzdelem s fáradság-árán a mérges kígyók egész kollekcióját gyűjtötte össze, azután ezt a kollekciót elexpedáálta Párisba a termé­szettudományi múzeumba. Itt ezt a helyiséget bocsátották rendelkezésére. Ebben a helyi­ségben dolgozik Physalixné asszony és az asszisztense napi tiz órán keresztül* — Ellenmérget termelünk — fejtegette Calmette dr. — és ezt az ellenmérget fiolák­ba pakolva, szétküldtük azokba a világrészek­be, ahol kigyómarások napirenden vannak. Jó lelkiismerettel állítom, amióta Physalixné asszony dolgozik, azóta sok-sok ezer embert mentett meg a bizonyos haláltól. Ma már In­dia vagy Afrika legkisebb falujában is isme­rik a Physalixné-féle fiolákat és a benszü- löttek úgy néznek rá, mint a csodatevő fétisre. Riki, a csodamacska Közben beértünk a laboratóriumba. Ez a laboratórium semmiben sem különbözött a többi ilyen helyiségtől. A hosszú márvány- asztalon kémcsövek, lombikok, mérlegek, fo­gantyúk, ollók, kések, üvegládikók, fűrészek. A laboratórium egyik szögletében hatal­mas ketrec állt. A ketrec ajtaja nincs bezár­va... Kissé nyugtalankodva húzódom el a ketrectől, de az asszisztens megnyugtat: — Ebben a ketrecben nem kígyók lak­nak ... Ez a Riki háza... Riki a mi macs­kánk. Számolnunk kell ugyanis azzal az eshe­tőséggel, hogy kísérletezés közben egy-egy kigyó kisiklik a kezeim közül, ilyenkor Riki nyilsebesen kiugrik a ketrecből és ráveti magát a kígyóra. Calmette dr. elmesélte, hogy már több­ször volt erre eset. Legutóbb egy veszedel­mes kobra-kigyó siklott ki Physalixné asz- szony kezéből. Hogy, hogy nem, Riki kibá- mult az ablakon s nem vette észre a dolgo­kat. A kígyó már felágaskodott, hogy Physa­lixné asszonyra ugorjon s sziszegni kezdett. Erre a sziszegésre figyelmes lett Riki és a következő pillanatban hűen teljesítette köte­lességét. A szelíd kígyók — Mint a villám, ugrott a kígyóra — mondotta az asszisztens — s néhány pillanat alatt végzett a fenevaddal... Ekkor kapta tulajdonképpen a Riki nevet. Rudjar Kipp- ling egyik novellájában ugyanis egy Riki ne­vű macska szerepel, amely sok mérges kígyót pusztított el. Ennek emlékére nevezte el Ma­dame a mi macskánkat is Rikinek... Ebben a pillanatban megjelenik az ajtó­ban Physalixné asszony. Magas, őszhaju, ko- molyarcu hölgy, aki aranykeretes szemüve­get viselt. Tiszteletteljesen üdvözöljük, ő mo­solyogva köszön vissza. — Igen, — kezdi a beszélgetést — a mi gyűjteményünk itt nem mindennapi gyűjte­mény ... De ha az ember megszokta, sem­mi különöset nem talál tenne. Én úgy forgok a kígyóim között, mint , más ember a nyulai vagy a kanárai között. Nem is vagyok vala­mi túlságos nagy veszedelemben. A legna­gyobb ritkaság, hogy egy-egy kigyó agresszí­vül viselkedik velem szemben. Ennek a ma­gyarázata az, hogy valamennyinek ismerem a tulajdonságát, aszerint járok el velük szem­ben. Ha bizonyos elővigyázati intézkedések­re kellőképpen ügyelek, akkor nem törté­nik baj. Most az asszisztens felé fordult és igy szólt hozzá: — Kérem, doktor ur, legyen szives, hozza be Armandot. * Néhány perc múlva az asszisztens egy szolga kíséretében jön be. A szolga egy kis ketrecet tart, amelyben egy veszedelmes ki­gyó pihen, a — Colubrina velosa. — A legveszedelmesebb fajták közé tar­tozik — magyarázza Physalixné asszony, — ha mérgéből csak egy csepp is belejut a vér- edénybe, két-három perc múlva irtózatos görcsök között beáll a halál... Emelje le doktor ur a fedelet. Calmette doktor leemeli a fedelet, mi­közben Physalixné asszony a balkezére gu- mikeztyüt bűz fel. A gúmikeztyüs kézzel ügyesen megfogja a kígyót, kiveszi a ketrec­ből s leteszi a márványasztalra. A követke­ző pillanatban egy fokosszerü készülékkel hatalma^ ütést mér a kigyó fejére. A sárga balál —• Megtörtént, — jelentette ki egysze­rűen. A kigyó élettelenül fekszik az asztalon. Az asszisztens kezébe veszi a kigyó fejét, ki­nyitja a száját és egy kis szívókészülékkel a kigyó foga mögött levő méregzacskóból fel­szippantja a mérget és ezt azután egy üveg­csőbe ereszti. Physalixné asszony kezébe veszi az üveg­csövet, a világosság elé tartja s megelégedet­ten szemléli. — El lehet képzelni — úgymond — mi történik azzal a szerencsétlen emberrel, aki­nek a testébe ennyi méreg jut bele ... Most afelől szerettem volna megtudni va­lamit, hogy készül — az ellenméreg. Physalixné asszony csendesen mosoly­gott, Calmette dr. szintén. — Ez titok, — szólt Physalixné asszony — még pedig a mi titkunk. Physalixné asszony összevont szemöldök­kel hosszasan megnézte a mérget, aztán egy gázláng fölé tartotta ... M. P. Hozzászólás Tátralomnic fejlesztésének kérdéséhez Késmárk, szeptember eleje. A szepességi helyi sajtóban a nyári idény elején szakszerű megbeszélés tárgya volt, hogy a tátrai kincstári fürdőknek, de különösen Tátra- lomnicnak sem a berendezése, sem a vezetése nem áll azon a fokon, amelyet a Magas Tátra állami fürdőjétől megkívánni lehetne, sőt a polé­mia oda konkludált, hogy a Tátralomnicon ma uralkodó állapotok inkább hátráltatják, mintsem fejlesztenék a Tátra idegenforgalmát. A cikkek­nek a visszhangja a cseh sajtóban visszautasitő volt ugyan, de illetékes helyen mégsem hagy­hatták figyelmen kívül, mert jól értesült helyről mqst Tátralomnic nagyszabású fejlesztéséről tudó­sítanak bennünket. Informátorunk szerint Tátralomnicon szep­tember 15-én nagyszabású ankét lesz, amelyen a fürdő európai nivóra való fejlesztésének tervét beszélik meg. Az egészségügyi minisztérium für­dőügyi osztálya a következő indítványt terjeszti a tanácskozás elé: A Praba(volt Palotai-szál­lót építsék át és rendezzék be újra, teljesen mo­dem és európai színvonalra. Azonkívül építsenek két újabb nagy szállóépületet, amelyekkel a nagy privátszanatóriumokkal felvehessék a versenyt. A többi épületet újítsák meg és építsenek nagy­szabású társashelyiségeket és sportpályákat, amelyek eddig hiányzanak. Ilyen módon Tátra­lomnic legyen újra a Magas Tátra reprezentatív fürdőhelye, amilyen a magyarok alatt, volt és a Hotel Praha legyen a cseh előkelőségnek olyan találkozóhelye, amilyen Palotaszállő korában a magyar arisztokrácia számára volt. De a terv tovább is megy. Minthogy a minisz­térium fürdőügyi osztálya a Tátralomnicon el­szaporodott kis vendéglőkben, penziókban és nyaralókban a kincstári fürdő „parazitáit1* látja, amelyek igénybe veszik a fürdő közintézményeit anélkül, hogy azok fenntartásához valamivel hozzájárulnának, azért a minisztérium megpróbál­ja ezeket lassanként megvásárolni, amelyeket pedig nem lehet, azokat a fürdőtörvény segítségé­vel államosítani. Eddig a terv. Azt hisszük, hogy Tátralomnic fejlesztését mindenki szívesen látja. Minden tervet üdvözlünk, amely a Tátra fejlesztésére irányul, annál inkább ezt, amely egy ma kétség­telenül a helyzet magaslata alatt álló telepet óhajt újra az őt megillető helyre emelni. Azon­ban azt, hogy ehhez a kis exisztenciák kiküszöbö­lése is szükséges volna, kereken tagadjuk. Ha ma a minisztérium a kis vállalatokban az állami fürdő „parazitáit** látja (nem jogosan, mert hiszen a kurtaksát azoknak a vendégein is be­hajtja), ennek csak az az ügyetlen bánásmód az oka, amelyben az eddigi állami fürdőigazgatők ezeket a vállalkozókat részesítették. Minden ok nélkül az állam ellenségeiként kezelték és szeki- rozták őket. Már pedig ez a legnagyobb oktalan­ság volt! Ezek a kis vállallatok az állami fürdő legértékesebb munkatársai lehetnének, ha .ó, szóval bevonják őket a közös munkába, hiszen mindegyik életrevaló, céltudatos és szorgalmas munkás, aki, ha magáért dolgozik, az egész telep­ért is dolgozik. Ha a minisztérium a feladatit modernül fogja fel, akkor fürdőegyletet csinál a vállalatokból és bevonja őket a telep vezetésének némely szakmájába, nemhogy tönkretenné őket. Az, hogy a minisztérium olyan reakciós legyen, hogy még ott is, ahol a szabad verseny kifejlőd­hetett, azt megszüntetni igyekszik, semmiesetra sem szolgálna a Tátra fejlődésének előnyére. Tessék alaposabban megnézni a svájci példát!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom