Prágai Magyar Hirlap, 1927. szeptember (6. évfolyam, 199-223 / 1533-1557. szám)

1927-09-25 / 220. (1554.) szám

őz"í &zepttMiu>er iá, va^armrp Molnár Jenő, a kitűnő humorista, elmondja a „pesti vicc” keletkezését és történetét A magyar humor Európa legjobb humora — A tragikum időnek is meg vaunak a maga vicces — A vidéki humor és a pesti humor — Az elmúlt tiz év alatt nagyon mélyre süllyedt a magyar kedély 10 MswwswartEWwa Pöstyén, szeptember 24 (A P. M. H. munkatársától.) Molnár Jenő rdr., a legrégibb magyar élclapnak, a Borszem Jankónak, a főszerkesztője s egyike legismer­tebb magyar humoristáknak. Könnyed, kedves, színes szatírái már sok mosolyt fakasztottak s ma is sok embert megnevettetnek. Egy csendes szeptemberi éjszakán együtt sétáltunk Molnár Jenővel a pöstyéni Vág-par­ton. A halk, bensőséges, bizalmas beszélgetés során sok olyant hallottam, ami minden új­ságolvasó embert érdekel. Fölényes tudás, biz­tos Ítélet, finom fordulatosság jellemzik Mol­nár Jenőt, akinek 25 esztendős újságírói és írói pályája az igazi tehetség kibontakozása volt. Versírással kezdett, aztán ösztönös vonzalma a humoreszk felé vitte s az uj magyar humor kialakulásában az ő munkásságának is döntő szerep jutott. A magyar humorról — A magyar kedélynek, a magyar humor­nak, — mondotta többek között — nyilatkozzék meg bármely formában, akár egy magyar ci­gány, akár egy falusi zsidó szatócs, akár a föld egyszerű munkásának kiszólásában, talán az egész világon nincsen párja. S ez nem üres kérkedés, nem túlzás. Hiszen van humora az angolszásznak is, van kedélye az oszirák-né- metnek s van, nagyon is van szelleme a fran­ciának. De a. szellemnek az a sokszinben tükrö­ző játéka, a meglepő fordulatossága és életbölcsességgel párosult dévajsága, amely speciálisan a magyar humort jel­lemzi, igy, együtt, ebben a formában, ilyen ízes keverékben sehol sem található. — Soszor kérdezték tőlem, az élclapszer- kesztőtől, magyarok, de nagyszámban külföl­diek is, hogyan támad, hogyan terjed az ilyen vicc? A kérdésre könnyű is felelni, nehéz is... A humor a múlt században — Amikor nem volt Budapest annyira ki­zárólagos fókusa a magyar szellemnek és ami­kor a sajtó révén egyik napról a másikra nem terjedtek el az írók és művészek szűk világá­ban kipattant tréfák és anekdoták, annakide­jén sűrűn hallhattuk itt is, ott is az országban utazva: van itt a mi városunkban egy tanács­nok, vagy egy kereskedő, vagy egyet), „az tud csak jókat mondani . . ‘ Nos, ezek a jókat-mondó, gondtalanul élő vidéki magyarok voltak az első szállítói annak a hatalmas anekdota-központnak, mely csak a multszézad utolsó harmadá­ban épült ki Budapesten. Valósággal versenyezve küldötték be a vidék humortermékét tollforgató magyar urak, akik azonban egy-két év alatt kimerítették a ma­gyar nép tréfa- és humorkészlclét. Hogy mennyire igy van, bizonyítják napilapjaink úgynevezett adomapályázatai, amelyekre a jó vidék még mindig a régi paraszt-, cigány- és zsidóvicceket küldi be. — A magyar humort csakhamar felvál­totta a budapesti, a pesti humor, melyet a tokaji bor és a paprika mellett bátran nevezhetünk magyar világcsodának. Aki a pesti humorra a nemzetköziség bélyegét akarja sütni, nincsen tisztában azokkal a titkos forrásokkal, amelyekből a magyar szellem táplálkozik. Pesten a zsentri zsidőviccekkeí mulattatja a maga-fajtájabeli hölgyeket. A li­pótvárosi kereskedő pedig éppúgy nem veti meg a zsentri-tréfákat, mint a legvaskosabb zsargon anekdotát. Nem egy magyar politikus szájából sűrűbben hallottam a dalesz és a fa- tig szókat, mint teszem azt a szegedi főrabbié­ból . . Felvettem a kérdést: Ki csinálta tulajdon­képpen a pesti humort? . . . — Mindenki, — válaszolta hirtelen. — A tözsdés, a kereskedösegéd, az iró, az újság­író, a színész, a politikus, a városligeti jassz, a szobalány, mindenki .. . Az anekdóta körforgása ■— A világhírű pesti anekdóta — folytat­ta a nagyon érdekes és jellemző előadást — legtöbbször egy ötlet-gubóból röppen ki és út­jában egyre színesebbé, egyre tarkábbá válik. Az anekdotát nem csinálják, az anekdóta ma­gától lesz. A csodalatos az, hogy ha ma este egy er­zsébetvárosi zugkávéházban alsós közben valaki „egy jót“ mond, másnap már tud­ják minden szerkesztőségben, minden színháznál, minden klubban, a parlament­ben, harmadnap a vidéken, egy hét múl­va Bécsből jön vissza, mint eredeti wea- nerisch kabarétréfa. Két hét múlva a Simplicissimusban olvassuk, rendszerint Roda Roda aláírással, (aki jóhiszeműen dolgozza fel az ötletet, hiszen ő is csuk úgy hallotta), — újabb két hét múlva pedig a párisi La Katin szellemes croniquer- je, Louis Forest, apjplikálja a pesti ado­mát valami sajátságosán francia ese­ményre s újabb hónapok múltán a pesti élclap szerkesztője egy amerikai lapból vágja ki, mint eredeti yenki-szellemessé- gcl, imgy aztán elül*1 kezdődjék az anck- dó.'a szabályos Ti&igen-Reigenje . , — Nekünk, úgynevezett humoristádnak ez nem uj dolog. Tapasztalatból tudom, hogy a Borsszem Jankó 60 év alatt termelt sok ezer adomája a mostani generáció szemében jórészt merőben újnak látszik s onnan van, hogy héíről-hétre bosszúsan kell a papírkosárba ka- jigálni azokat a beküldött régi vicceket, me­lyek „tessék elhinni szerkesztő ur, valósággal megtörténtek a mi városunkban." A késő éjszakába nyúlt a sétánk. A Vág partját jártuk. Holdvilág volt és nagyon szép hangulat. Néztük a szikrázó eget visszatükröző folyót s a felvidéki élet sajátos hangulata fo­gott el bennünket, amikor tompa hajrákkal kötött ki a parton a messziről jött tutaj. Kis mécses égett rajta, homályosan, mintha itt fe­lejtették volna abból az úgynevezett réigi jó világból, amikor még nem volt oceánrepülós és nem volt rádió, csak csendesen járó tuta­jok és csendesen pipázó és bajsza nélküli éle­tet élő emberek. A niai élet az más, — ezt éreztük ebben a hangulatban mindaketten. S nagy csendben hallgattunk. És mi a humorról beszélünk! Kis­sé nyomott hangulatban, csendesen jegyeztem meg: ■ - Milyen furcsa, hogy7 ezeknek a tragikus Paris, szeptember 23. A meunoárfurás lavináját Saljapin (nyitotta meg. Azóta már imóradera jobb hollywoodi imozisfzihiéiszinő és párisii neiYÜpirimaidonraa meg- dirta az élete történetét és ikiüllömös, hogy ezek a memoárok éppen a memoár legjellemzőbb sajátosságát vesztették ell. Nem egy befejezett életpálya emlékezete tanulsága többé az leimillékiuait, hanem Intimitások és indliszfcné- oiék kalmazaita. Ezek szerint az is érthetlő, hogy például Iioisephine Baker is miért szánta rá magát a memoárjai megírására. Ámbár azt senki sem hiszi, hogy Baker maga irta ezt a úiendlülielties kis könyvet. Ott áis áll a neve annak, aki „sajtó alá rendezted. A prima­donna elbeszélte az élete valódi és kiszínezett eseményeit és a jótolliu „sajtó alá rendező" megírta azokat. Nem igy vodlt Feodor Saljapin esetében. Salj apán maga irta a memoárokat, pályájá­nak bizonyos mértékig az alkonyán, de még mindig a sikerek és a népszerűség delelőjén. Oirosz nyelven fogalmazta meg memoárjait, amelyeket az összes nyugati nyelvekre lefor­dítottak már. Legnagyobb népszerűségre a francia kiadás számíthat — Pages de ma viie —, amelyet a civilizált és nyugatír művelt­ségű énieheis maiga tiis átnézett és hiteteisátett. Amennyire szétkapkodták enniek a műnek a példányait,, ugyanolyan mértékben egyszers­mind csalódást: liis jelenteit annak a tartalma. Akármennyire is a világ élő (énekesied között a legnagyobb Saljapin, az embereket mégis csak Saöljapiranak, a szép fér fiinak, a eáxnő kegyelt jenek szerelmi kailandijad érdleklik. Saffljapnn nem is voit soha fukar ezeknek az elmondásában, Ülő diszkrécióval persze, a nevek megieimllátése nélkül. Csak így emléke­zett meg egyes „eseteiről": X. bárónő, Y. grófnő, Z. hercegnő. Leginkább hercegnők 'szerepelnek azok között, akik szerelmükkel két világrészen keresztül üDdözték a nagy 'énekest, die bárónőn alul egy esetben sem aidíja. Ezek a kalandok, amelyeknek részleteire nagyon kiváncsi voilt a „színi)ázkodve 1 ö“ publikum, a Pages de ma vio epizódjai közül kimaradtak. Még, a KlteJlgfeől fciincispi íbennje szó és időknek is megvan a maguk humora . . . A tragikus idők humora — Azok a szomorú történelmi idők, me­lyeknek szenvedő részesei vagyunk — mondot­ta messzenézve Molnár Jenő — kikezdték az egész emberiség egységes jókedvét. llát még a magyarokét! . . . Fájdalommal . látom, hogy mélyre, nagyon mélyre apadt a magyar kedély s micsoda keserves erő­feszítésbe kerül ha csak mosolyogni kell . . . Valóságos áldás a magyar életre az a bővérű pesti bohém, aki amaga kimeríthetetlen, el­pusztíthatatlan jókedvével, mint valami má- konnyal gyógyítja a beteg magyar leiket. S itt nemcsak a magasnivóju kabarénkra s humo- risztikus lapjainkra gondolok, bánéin sok nagyszellemü Írónkra és művészünkre is, akik a maguk Istenadta bonhomiájával hessegetik el a gond és a gondolkozás sötét madarait . . . — Szó sincs róla, a tragikus időknek is meg volt és meg van a maguk humora, ha mindjárt fanyar is az. Emlékezzünk csak azokba a sötét napokra, amikor bolsevista ter­ror alá került a kis Magyarország. A szovjetet valósággal az első vicc ölte meg s amikor a legdühödíebb antiszemita a szájába vette az első zsidó viccet, akkor rendben volt minden. — A pesti vicc olyan, mint a csodálatos forrásvíz: gyógyít. A tragikus idők humorának műfajilag több köze van a szatírához, mint a szó szoros értelmében vett humorhoz. Csakhogy a pesti szatíra nem elégszik meg azzal, hogy marólúgot önt arra, akit kipécéz, hanem ambicionálja, hogy maga a kipécézett is nevessen. Ezért több, mint szatíra. Senki sem szereti, ha nevetnek rajta, viszont senkit sem lehet kény­szeríteni, hogy azon mulasson, ha szellemte­lenül figurázzák ki. A szellemes szatíra tehát igenis rokonságot tart a humorral, mert mély­ség és filozófia van benne. — Ezért van aztán, hogy még a pesti szatí­ra is meghódította az egész világot s hogy még Oroszországban is azokkal az anekdoták­kal gyilkolják a szovjetrendszert, amelyeket a pesti szellem termelt ki a 133 napos bolse­vista uralom alatt. Sándor Dezső. életének csak azt ia részét közüli Feodor Saíljaipim, amely egy valigtamtemfii piszkos k/is városból Gorkij .toíliára méltó miliőből gorkiii kalandokon, (keresztiül vezetett Pétervárig, ahol később a (Legnagyobb elismerés és hódoliait fogadta „a nagy muzsikot". Ezek a sorok íretbemeteis orosz nyomorú­ság hangulatát lehelik. Semmit stilizált ság, semmi költött érdiek esség nincsen bennük, csak egymásután tények és adatok. Mégis meg tudjuk érteni, miiyem volt az a talaj,, amely­ből az abszolutizmus és a vérengző fórra dia­iam fakadt. Apját Iván Sailjiapóranak hívták. Származására nézve paraszt volt, föld- niivelő szülök gyermeke. Mégfiis rokoniainál többre vitte és irmok llett egy városi irodában. A fizetése szűkös volt, alíiig tudott volna belőle megélni akkor is, ha nem ejtette volna rabságába a léghiaiíia'lmasabb és tisztitábib orosz fantom: a vuidíki. Iván Sai- jiaipin részeges volt, héti fizetéséit kocsmában költötte él. Pénzt sohasem hozott haza, leg­feljebb néhány tele pál'inkásüvegeit, amelyek a vasárnapi munkaszünet alatt sorra ki ás ürültek. Nem hívott vendégeket, nemi rende­zett mulatságokat, a részegeknek ahhoz a légikéísógbeejtőbb fajtához tartozott, akik önmagáért az alkoholért titokban isznak. Még az volt a jobbik eset, ha a r észegség ágy­ba döntötte. Megtörtént azonban gyakran, hogy az alkohol neim verte lie a lábáról, csak az állati ösztönöket szabadította fel benne. Ilyenkor ütötte-ve írtéba feleségét 'és „senki lsem mert ia közeliébe jönni. Salijaipiin emlékszik egy esetre, amiikor adidiigiad/düg ü Ölelgette feli őségét előbb kézzel,, azután bottal, majd a fejét 'az üres páLimkiáshvegigel, amiig szegény éhező, gyönge asszony elájult. Feodor még kis gyerek voiít, die> ez fa látvány aranyára meg­indította, hogy nem törődlve a veszedelemmel, amivel apja feilingedlésie járt, odafutott az anyjához, csókolgatta, simogatta. Ott zokogott az anyja mellett, amiig 'az íölébredt és első sr/javaiiival! megvigasztalta. Az apja azonban nemcsak otthon volt brutális, hanem a kocs­máiban és az utcáin iis .gyakran ver ekeidéit és ezért beim egyszer dzátásiu. 'is ttéilték. Egyetlen derűs emléke van Saljapin gyemiekkuránaik. Amikor az anyja mái1 amy- nyira elgyengiütt, hogy nem tudta a házi­munkákat sem elvégezni, egy nagynénje köl­tözött hozzájuk, Anna. Jókediélyü, nevetős asszony volt, aki szeretett énélkelM. Az ő múltja sem volt mentes a szenvedéseiktől. Egy katonatiszt. elcsábította, majd ellaidta egy leánykereskedőrek. A siiralomházi hangulat­ba ez a nő hozott uj életet, vigasztalást. Fordulópontot jelentett Feodor életében, amikor egyszer komédiások érkeztek a kisvárosba s ott fölütötték ponyvasátrukat. A komédiá­sok között volt egy bizonyos Mairmontov Jakab, akit általában Jask néven ismertek a Volga mellett. Közönséges bohóc volt a Jasfca, (széles hahotával fogadták a parasztok. Mégis nagy hatást telit a fiatal Salijapinra és vallo­mása szerint a színház iránti vonzalmát ő ébresztette fel benne. Ezzel egyidőre ésiik, hogy a hangját, amely akkor osengő szoprán volt, eigy kántor felfedezte. Ettől kezdve jobban ment a sorsa, mert Kazán valamennyi óhitű templomában énekelt a kórusban tiz-t'izenötéves koráig. Odahaza is énekelgetett és apja, áld közben egészen állati sorba sülyedt, már erőszakos­kodni sem ént rá. Egy kovács lakott a köze­lükben, aki állandóan biztatta az éneklésre, mart azt mondta, hogy egy szegény embernek más vigasza úgy sincsen és váltig bizony­gatta, hogy az énekléstől üdébb lesz az ember lelke. Tizenhétéves volt, amikor még a Jóska produkcióit kivéve, életében először látott színpadot. Egyszer mégis elkerült egy szám- házba. A magasabb rendű produkció, amely ismét nem volt más egy vándor színtársulat csepürágó előadásánál, mélyen hatott rá. Amikor azonban erről odahaza lelkes hangon beszélt, az apja ismét elverte. De az ütliegeik sem térítették el régi vágyától, amelyet ia nyomor, a kisváros reménytelen élete még csak fokozott benne: színész akart lenni. Fel i,s fogadták egyszer valahol statisztának. Megint baj történt. Egy este rosszul mosta le magáról az olcsó piros mázt, melyet az arcára kent és az apja majd hogy agyon nem ütötte. Csodálatos, hogy a sok ütlegelés és nélkülözés közben mégis annyira megerősödött, ameny- nyire daliás alakja és herkulesi tagjai most is mutatják. A szinészség helyett apja prózai munkára szánta, susztenségre, asztalosmester ségne ta­níttatta. írnok is volt ugyanott, ahonnan apját kidobták. Hangjának is hasznát vette. Lakodalmakon énekelt és azokon az orgiád szerű lakomákon, amelyek az orosz faluhelye­kéin hagyomány szerint követik az esküvőké Végre elérte legnagyobb vágyat és fellépett egy nyílttéri színpadon Itt is követte a balszerencse. Az izgalomtól berekedt és egy harag seim jött ki a torkán. Ráadásul mutálni kezdett és elvesztette a szép szopránhangját. Kitették az énekkarból. Ez kettős szerencsétlenség volt, mert nemcsak ambícióit látta meghiúsulni, hanem a nyomo­ruk is nőtt. Apja egyszer éhségében összeesett az utcán, az édesanyja koldult. Belátta, hogy nem lehet tovább a szülei terhére és felkérezkedett egy volgiai teher- hajóra. Évekig mint zsákhordó munkás kereste meg szűkös kenyerét és sok koplalás közben az éneklés juttatott neki valami mellékkeresetet. Hajóján TMllisz- be jutott. Itt felvette tagjai közé az úgyneve­zett olasz opera. Ennek a társulatnak ugyan mindössze két olasz tagja volt, a többi min­denféle tatár, cigány, orosz paraszt Mégis itt érte el eillső sikerét Faust Bálintjának sze­repében. Bátramba, a Kaspi-tó partjára, Kon- taisba vándoroltak és aránylag álékor már jól ment sorsa. Itt sem maradhatott sokáig. Egy énekes megszökött az igazgató feleségével és a társulat feloszlott. Visszatért Tifliiszbe, ahol az utcán énekelt. Szerencséjére megbarátkozott egy Ussator nevű öreg énekessel, aki régen a péterváni operának volt tagja és az ángyéra tanította, sőt ellátást is adott neki. Ezenfelül jó modorra is oktatta. Itt tanulta meg Saljapin a kés és villa használatát, mert eddig mindent kézzel evett. Állandóan változó hangjából kifejlődött itt szép basszus orgánuma. A tifliszá színházban Aidát, Báijazzőt 'énekelte nagyon csekély fize­tésért, de sikerrel. Hangjának ellenálló ereje, teherbírása példátlan volt. Volt eset, hogy estétől másnap estig huszonnégy óra hosszat csaknem meg­szakítás nélkül énekelt a szánházban, azután mulatságokon, végül az utcán, hogy megkeresse a pénzét és mégsem vált reszketövé a hangja. Saját pénzén Pétieirváirna utazott és az opera itt felvette segédénekeö- nek. Nem sok idő kellett hozzá, hogy ezt a példátlanul értékes haragnauyagot felfedezzék és nagy szerepeket juttassanak neki. Mefnszto- felesz és Boris Goduraov parádés szerepei meghozzák neki a sikert. Hu szón ötéves, ami­kor anyja távol tőle meghalt. Itt Véget ér a memoár. A sikerekről, amelyek attól fogva egymást követték, a tár­sadalmi eredményekről, amelyek az árasz­tok rácia köneiiibe emelték a részeges muzsik fiát, szerelmi győzelmeiről, amelyek egy Don Juan legendájával veszik körül, neim' szól a Saljapin kalandos útja a volgaparti faluból a cári palotáig, a nyomorból a világsikerig Jaska bohóc művészete, a kovács tanácsai, lakodalmi orgiák és a Boris Godunov Pétervárott — Megjelentek a nagy énekes emlékiratai

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom