Prágai Magyar Hirlap, 1927. augusztus (6. évfolyam, 174-198 / 1508-1532. szám)

1927-08-21 / 190. (1524.) szám

12 'PPSSiartAl^ifaR-HTKDAE írtát augnaziue ál, vao<uiu^p. Sohasem tudtuk, hogy lesz velünk máról-holnapra „A Romanovok fénykora és bukása" Irtai A. A. Vyrubova TAö^ÉSZET-mODALOM. <—»■■■■ ................... ...f Né prajz és népművészet a komáromi kiállításon Irta Alapv Gyula dr. miuzeaim - és 'konyviiáirtilgtazgiaJtó Komárom, augusztus 20. Néprajz, népművészet mintha teljesen azonos jelentésüek volnának, de ha alapo­sabban belemélyedünk a dolog lényegébe, ak­kor meggyőződünk, hogy a néprajz a talaj, amelyből felsarjadt a népművészet és virág­zásnak indult. A néprajz nemcsak a nép ru­házkodását, épitkezését, gazdálkodását, mes­terségeit, temetkezését jelenti, de egész éle­tét: elkezdve a gyermekjátékokon, a népszo­kásokon, babonákon, meséken, közmondáso­kon keresztül, melyekben leszürődik egy nép bölcsessége, a születés, házasság és temetés nagy misztériumán végig mindazt, ami a népi élethez tapad. A népi művészetet pedig leges­leginkább a ruházaton kereshetjük, ahol a szépérzék legtöbb kielégítést nyerhet, de megtaláljuk az építészetben csak éppúgy, mint a temetőben, az ékszerben és a csicseri korsóban, amiből szomjúságát oltogatja az arató és a marokszedő. A komáromi kiállítás Mátyusfölde, és a Kis Magyar Alföld, a Garammellék és Gömör magyar vidékeinek gyűjtötte össze népvise­leti és népművészeti anyagát. Komárom sze­keresgazdáinak, akik a városnak évszázados, törzsökös őslakosai, komoly kék posztó vise­leté mellett, melyet tömör, öntött ezüst gom­bok és ünnepeken ezüst mentekötőlánc is dí­szítenek, ott sorakoznak Izsa, Martos, Komá- romszentpéter jobbára fekete férfi viselete az elmaradhatatlan ezüstgombokkal, amelyek csaknem falvakként változnak. Ugyanilyen az ipolymenti népviselet is a kékbeli felsőruha alól csak a hímzett ingeleje villog elő luka- csos hímzéssel gazdagon megdiszitve. Mennyivel színesebb, tarkább a női nép­viselet! Valamennyi között talán a Komárom mellett levő Martos községé vezet pompa és színekben. A rövid, többnyire piros bokorug­ró szoknya sorozat fölé díszesen hímzett fehér kötényt kötnek és a rövid kis mellény alól bő- szájju, könyökben piros szalaggal megerősí­tett ing bugyog elő halvány kékre kékitve. A derékon rojtos, színes kendő van átkötve és a hajfonatban a tarka szalagok egész erdeje. A nyak gazdagon bevonva gyöngyfüzérrel. A leányok fejét színes párta ékesíti, amely sok­szor egész pazar diadém alakot ölt és amely szintén dús színekben ékes. Csak az asszo­nyok viselnek a fejükön kendőt. Ez a népvise­let rokon a sárközivel, amely a Dunántúl leg- efstőibb népviselete. Hasábokat lehetne Írni ennek a szépségéről. Milyen komor e mel­lett például az alig pár kilométernyire fekvő Komáromszentpéter asszonyainak sötétkék, csaknem feketébe hajló viselete. A mátyusföldi Kürt községben már a fe­hér szin pompázik az asszonynépen, éppen igy Kéménd, Muzsla és Bény női viselete is a fehér szint kedveli, amely erős kontrasztot alkot, a férfiak ünnepi fekete ruhaviseletével szemben. Pompás a palásti kollekciója a kiál­lításnak, amely szintén szinpompájával tűnik fel. A nyitramegyei vicsápapáti női viselet már átmeneti típus a magyar és szláv érintkezési vonal határmesgyéjéről. A zselizi pitykével bővesen meghnáyt piros mellény, a juhász­bunda tulipános varrott hímjével sok nézőre akad, de meg is kell itt akadnia minden szem­nek, mert ez a kiállításnak a legszebb két terme. A népművészet termében Basilides Bar- náné nagyszerű ízlése és tudása érvényesül már a pompás elrendezésben is. Ezt a termet a hetényi kézimunka uralja, amely talán első­nek került ki a világpiacra. A békében a he­tényi kézimunkával jártak Páristól Bukarestig a hetényi menyecskék és meghódították vele Európát. Utóbb már a tengeren túl is piaca akadt, a dollárok boldog hazájában. A heté­nyi kézimunka a száihuzáson alapul és igy többnyire geometriai ornamenseket képez ki a vásznon, vagy a selyem finomságú batiszt kelmén. Szabó Lajosné pazar szépségű régi mintái ragadják meg a figyelmünket, de Tanító Benőné abrosza viszont a népművé­szetnek igazi remeke. A technikában és a mintákban megtaláljuk a csillagot (rózsát), kiscipót, pókokat, amint azokat a nép nyelve elnevezte. Újabban a Voledó-himzés hódított nagy teret. Szebbnél szebb rajzu hímzéseket látunk ezekből, ahol a vonalvezetés nem olyan éles, mint a zsubrikált kézimunkán. A hetényi házi ipar halad a korral és a divattal, de ebben az arányban vetkezi le népi jelle­gét is. Komáromszentpéter és Marcelháza, Ma­gyar, ahol szintén fejlett népipar van, elma­radtak a kiállításról. Mutatóban néhány régi roenpekíbMő i? ketíUt J$®os, # 43. A katonák — épp úgy, mint azok, akik engem a Péter-Pál erődben körülvettek — nagy gyerme­kek voltak, akiket gonosz játékra használtak föl. Az orosz katona lelke alapjában mindig tiszta és jó volt. Fogságom utolsó idejében gyakran nyitva hagyták cellám ajtaját, elém álltak és megkértek, rajzoljam le őket. Sokszor órákhosszat azzal szó­rakoztam, hogy ceruzavázlatokat készítettem róluk. Abban az időben sokszor voltak civakodások, ve­rekedések és zendülések, — úgy hogy sohasem tudtuk, mi lesz velünk máról holnapra. Augusztus 23-án, a császárné nevenapján, kü­lönösképpen szomorú és kétségbeesett voltam. Az uj börtönorvos, Manuchin doktor — egy véghetet- len jóságos és barátságos ember — első körútját tette meg a cellákban. Jelenléte újra visszaszerezte nekünk annak a bizonyosságát, hogy van még Isten, aki nem feledkezett meg rólunk. Nem ta­lálok kifejezést, amellyel méltóan tudnám kife­jezni azt a hálát és tiszteletet, amelyet e jóságos orvos neve hallatára érzek. A katonák egy ideje bizalmatlanul és kicsiny- lően bántak Serebranyikov doktorral és amikor megunták velünk való goromba bánásmódját, az­zal a kéréssel fordultak a vizsgálóbizottsághoz, hogy váltsa föl más orvossal. Miután a katonák kí­vánsága a Kerenszkij-kormánynak törvény volt, a durva orvos helyébe olyasvalakit vezényeltek, aki az orvosi tudománynak teljesen birtokában volt, másfelől számunkra politikailag veszélyte­len volt, sőt: hitte az általános hiedelmet „a sötét hatalmakról, akik a császárt körülvették." Egyet azonban Kerenszkij nyilvánvalóan nem tudtok:: azt, hogy Manuchin doktornak aranyszive van és hogy a doktor igazságos, becsületes ember. „Megköstolfatták vele szuronyuk hegyéi“ Manuchin doktort első látogatása alkalmával Serebranyikov doktor kisérte, aki vérvörös ábrá- zattal asszisztált, mikor Manuchin megvizsgálta a mustérflastrom és a vé­ré s-rugás következtében gyulladásos szét- nyomoritott hátamat. Egészen furcsán hatott rám, amikor hogylétem iránt érdeklődött és anélkül, hogy egyetlen szóval is megbántott volna, azzal az ígérettel búcsúzott, hogy minden nap fölkeres. Hosszú idő óta most először éreztem, hogy gentlemennel van dolgom. Mikor elment, az volt az érzésem, hogy nehéz kő szakadt le szivemről, térdreborultam és hosszú szünet után ismét forrón és ájtatosan imádkoztam Istenhez. Azután az ágyra -etettem magamat és mélyen elaludtam. Mi foglyok ettől a naptól kezdve valósággal számoltuk a perceket addig, amíg az uj orvos be nem lépett cellánkba. Körútját rendesen déli ti­zenkét órakor kezdte. Mindegyikünk ott állt már cellája ajtajában és leste közeledő lépéseit, leste, amint Manuchin doktor a foglyokat köszöntötte és hogylétük iránt érdeklődött. Neki nem foglyok voltunk, hanem csak szenvedő páciensek. Megnézte az ételünket és kiadta parancsba, hogy mindennap adjanak nekünk egy pohár tejet és két tojást, hogy hogyan verekedte ki parancsa tel­jesítését, nem tudom. Az ő acélos akaratával azonban nehéz volt szembehelyezkedni — és bár a katonák kezdetben szívesen kóstoltatták vele szuronyuk hegyét, végül mégis alávetették magu­kat neki és ő részvétből, a szenvedő emberek iránt való szeretedből, minden lehetőt elkövetett, megsegítésünkre. Mióta Manuchin doktor volt az orvosunk, a fogság megszűnt borzalom lenni -s abban a tudatban, hogy Manuchin doktor másnap megint eljön és megvéd, egészen türhetőnek ta­láltuk helyzetünket. ■A fogságban szívbajos lettem s az orvos­ságokat a katonák szerezték nekem. Az orvosságokat a magunk pénzéből kellett fizetnünk. Mikor kiderült, hogy az erődparancs­nok legnagyobbrészt elkobozta az irodában levő orvosságokat, Manuchin doktor a maga költségén szerzett újakat. Hetenkint egyszer be kellett nyúj­tanunk az őrség felügyelőjének egy lajstromot, amelyre fel volt jegyezve minden, amire sürgő­sen szükségünk volt (fogpor, szappan, stb.) Engem nyakra-főre kihallgatásra citáltak. Egyszer azt kérdezte tőlem Manuchin doktor — először történt, hogy négyszemközt voltam vele — hogy miért gyötörnek engem olyan sokáig? Meg­nyugtatott, hogy ügyemre lassankint világosság derül, de el kell készülve lennem még egy súlyos kihallgatásra. A vizsgálóbizottság tisztázza Vyrubovát Néhány nap múlva váratlanul megjelent cel­lámban, bezárta maga mögött az ajtót és közölte velem, hogy Kerenszkij megbízásából négyszem­közt kell beszélnie velem, miért a kaionákat elparancsolía mellőlem. Elmondta, hogy a vizsgálóbizottság befejezte ügyem vizs­gálatát és megáll apitolta, hogy az elle­nem hangoztatott vádak alaptalanok. Nekem azonban teljes rehabilitálásom érdekében részleges orvosi vizsgálatnak kell alávetnem maga­mat. Sok kérdését nem értettem meg, némely kér­dései azonban megvilágították előttem az aljasság­nak azt a félelmetes mértékét, amely az emberek szivébe befészkelte magát. Mikor a vizsgálatnak vége volt, lelkileg teljesen összetörtem, halálra fá­radtan feküdtem ágyamon, arcomra szorítva ke­zemet. Azokban a rettenetes pillanatokban Manu­chin doktor hűséges barátom lett, — megértette azt a példátlan igazságtalanságot, amelyet ellenem elkövettek és átértette, mit jelent az, ha valakit éveken át hitványul megrágalmaznak. Az a tu­dat, hogy van egy ember, aki mellettem áll és akit megértek, erőt adott további harcaimhoz és szenvedéseimhez. Május végén akkora lett a forróság, hogy va­lóban alig tudtam lélekzeni cellámban. Egyik na­pon a vizsgálóbizottság elnöke, Muravjev — egy önhitt és láthatóan képmutató férfi — megvizsgál­ta celláinkat. Mikor az én cellámban járt, közölte velem, hogy semmiféle vétséget sem tudtak rám deríteni s engem valószínűen máshová fognak át­helyezni. Ügyem kivizsgálása azonban egyre hosz- szabban húzódott és ha Manuchin doktor nem lett volna, a várakozás rettenetes gyötrelmei ösz- szetörtek volna. Emlékszem, mekkora volt örömem, amikor egyik reggel fölfedeztem cellámban az első legyet. gasíoku és virtuóz iskolázottság mellett nem meglepetés a többi — eredeti — képen meg­nyilvánuló technikai tökéletesség sem s eze­ken inkább a kompozíció újságát és érdekessé­gét kell becsülnünk. A művész különös elő­szeretet árul el a színházvilág jelenetei iránt, metszetei között ott látjuk egyik revüszerü szinházrészletét, továbbá a Panoptikum cimü rézkarcot, mely a panoptikum teljes ensemb- lejét — a kikiáltótól egész az utolsó tagig, mu­tatja be. Több fekete portré litográfia mellett fel­tűnik egy négyszínű arcképkőnyomat, amely mintegy átmenetet alkot a rajzoktól a kiállí­tott festmények felé. Érdekes, hogy Kailich Aurél rajzainál többnyire megmarad meste­rének Svabinskynek kissé régiesen ható pre­cíz modora mellett, de festményeiben egyet­len csapással szakit minden régi iskolával és szinte az oroszok lázas és ujatkereső törek­véseihez csatlakozik. Egyik nagy olajképe, mely ugyancsak egy színpadi baletjelenetet mutat be, lenyűgözi a nézőt pompás kompozí­ciójával, azzal a delejes megvilágítással, mely alulról jövő tökéletesen magadja az előtérben mozgó alakoknak azt a vibráló, sárgás fényt, amely olyannyira jellemzi a színházi nyugta­lan és ünnepélyes megvilágításokat s alkotó­jának komoly jövőt jósolunk. Egy másik fest­mény a forradalmat igyekszik színekbe ön­teni, a harmadik kép pihenő munkáscsopor­tot ábrázol, a negyedik pedig egy különös hát­téri kompozícióval kiegészített autó portrét. Mindezek a festmények arról tanúskodnak, hogy Kailich Aurél a grafika mellett könnyen, szellemesen és elmélyülten fest, sőt mintha ecsettel a kezében merészebb és újabb utakat járna, mint a szénnel, tűvel, vagy irónnal, amely eszközök utóvégre mindig konzervatí­vabbak voltak, mint az ecset, mint ahogy a vonal is maradandóbb, mint a szin. Kailich Aurél fiatalember és Svabinsky, növendék Prágában. Örömmel állapítjuk meg, hogy ez az első kiállítása komoly értékeket hozott, olyanokat, amelyek után bízvást vár­hatók a haladás és az átütp siker. Egyelőre jó az a szigorú és pontos iskola, amelyen a fiatal művész, mint grafikus, átesik, mert kö­telességtudásra, gondosságra nevel, amelyek nélkül elképzelhetetlen a rajz és a metszet, Svabinsky mester kissé fotografáló modora után szükség van még némi belső felszabadu­lásra és expresszivebb látóképességre, — de Kailich Aurélt ebben az irányban sem félt­hetjük, hisz festményei máris a belső fel- szabadulás mellett szólnak. A fiatal művész katonaéveinek letelte után Párisba készül, ahol hosszabb ideig fog tartózkodni Tudjuk, hogy a francia főváros levegője, amely De- lacroix-tól a kubizmusig egyedül volt kiima a modern festők számára, Kailich Aurélt is föl* ragadja a csúcsokig, a nagy megvalósulásokig. Ez a kis pöstyéni kiállítás kezeskedik a jö­vőről és méltó kiindulása a továbbiak felé. .SzinHÁZ-ZEUE . Ruszinszkói színházi kulturmisszió (*) Tudja a müveit nyugat és érti a világ, mit jelent ez a szó: kulturmisszió ? "Érti, hogy mi a különbség a kényelmes nagyvárosi kultursznobság, könyvdandyzmus és az igazi, lelkek müvészetpár- tolás, között? Mi az az odaadás és a népművé­szet? Mi az falvaknak, egyszerű embereknek, szegény hátrálóditattaknak vinni a művészetet és a művészetből áradó örömet? Hollitscher egyik könyvében elmeséli^ hogy Chaplin moziszinészi nagyságát egy borzalmas kínai kikötőváros külvárosi mozijában érezte elő­ször százszoros revelációként, amikor az éhes, fá­radt kulik, ezek a szomorú félállatok és hajszolt emberpárok, két óra hosszat földöntúli boldogság­ban úsztak a bohó Charlie mókáinak láttára. Ez a legtöbb: szegény és szomorú embereket örömre hangolni, élvezetet adni nekik, elfelejtetni a ke­serveket. Ha van létjogosultsága a színészet mű­vészetének, akkor elsősorban ez a boldogitás a feladata, amely minden sznobságon és kritikai sa- vó-izen túl örök érvényt szerez a szent hisziriók- nak, a Shakespeareknek, Moliére-Poquelineknek és Chaplinoknak. Nos, Szlovenszkón is vannak szomorú, hátra- lódított emberek. Kétszeresen leszorultak: először, mert lakóhelyükre nem igen hatolhat el a mű­vészet boldogító játéka; másodszor, mert magya­rok és félig-meddig tilos a magyar kultúra üditö forrásaiból meríteniök. Hát ez a kulturmisszió: ide vinni a művészetet, itt mulattatni az embere­ket! Aki ezt megcselekszi, nemcsak nagyszerű és önzetlen nemceti feladatot végez, hanem általános emberit is, olyat, amelyért mindenképpen a ma­gyarság örök hálájára tarthat számot. Aid a leg- elhagyatottabb és minden magyar kultúrától jófor­mán légmentesen elzárt, magyaroknak viszi a mű­vészetet, akármilyen primitív formában is, azt ma­gyar részről nem érheti gáncs, csak dicséret és elismerés, nagyon nagy elismerés. Annak misszió­ja olyan, mint a kezdő magyar színészeté volt: a Széchenyi korában fellendülőé, amikor még a nemzet nagyszerű ébredésének előkészítői voltak a bolygó lerQfflyolMptJt lelett szegény magyar pápaszemes, tulipános, m^joránnás minták­kal, úgynevezett „görbetüs“ munka. Kár, hogy ezek már egészen elvesznek. Sok magyar mű­vészi elem megy velük veszendőbe. (Folytatása következik.) Egy uj szlovenszkói grafikus — Kailich Aurél pöstyéni kiffliitása. — Pöstyén, augusztus 20. Pöstyén fürdőjében ilyenkor nyáron sok szép és értékes kiállítást láttunk már. Emlé­kezetes még a szenzációs Pálffy-aukció, me­lyen valóban európai rangú műremekek sora­koztak föl s egyszer s mindenkorra patinát adtak a pöstyéni Royalban megtartott képző­művészeti kiállításoknak. Ma már jelent va­lamit, ha fiatal művész vagy érettebb mester elhozza ide képeit, szobrait, rajzait, mert ha sikert arat itt, ez a siker már nemcsak a jó­módú fürdővendégek között elért árakban tükröződik, hanem a kritikákban is és köny- nyen küszöbét jelentheti a későbbi nagyóbb európaibb eredményeknek. E szempontból a fiatal Kailich Aurél is helyesen tette, hogy Pöstyént választotta első kiállítása helyéül. Négy festményt és sok met­szetet, rajzot mutat be s oeuvreje, melyről kellemes áttekntést ad a Royal halijában rendezett kiállítás, mindenképpen erős mű­vészi hajlamot s a grafikánál fölöttébb fontos csínt, belső tisztaságot és könnyed vonalve­zetést ás# & mm 4s#i gra­fikus és mindennek előtt portrétista. Rajzolt portréi közül pedig megkap az a tökéletes­ség, amellyel az öregedő vagy öreg emberek kusza arcvonásait, melankolikus, bágyadt fej- tartását, lemondó és tudó tekintetét adja visz- sza. öreg emberek arcai különleges problé­mák elé állítják a grafikust: sehol annyi vo­nás, mint ez a sok apró-cseprő és rejtett ránc, sehol annyi összevisszaság, mint ezek­ben az élettől földult tekintetetkben s a vo­nalak — a ráncok — sehol nem jelentenek annyit, mint egy öreg ember arcában. Éppen ezért az öreg arcok portretizálása elsősorban grafikai, tektonikus probléma, Kailich Aurél helyes érzéssel ismerte föl a rajzolás lénye­gét, amikor munkájának egyik számottevő ré­szét az öreg arcokból elővillanó furcsa báj, so- kat-jelentő vonalrendszer megörökítésére for­dította. Portrait-karcai közül különösen a tás­kás öregasszony, portrait-rajzai közül pedig a művész nagyanyja tartoznak e pompás öreg­ember arcképek közé. Kailich Aurél vonalvezetésének biztonsá­gát nagyszerű és minden fejlődő művész szempontjából tanulságos Rembrand metsze­tei is elárulják. A Tékozló fiút és a Szélma­lomtájképet kevesen formálták ily adekvát művészettel és ily jóleső biztonsággal, rajzba, mint Kailich Aurél. S talán a fiatal művész legtökéletesebb utánérzése Dürrer Apokalipti­kus Lovasainak reprodukciója, amelyben az eredefi fametszet bonyolult vonalainak, me­rész és hátborzongató ivelésü kontúrjainak tö- kffitp és. ÜSita kégiáját kapjuk. Ilyen ma-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom