Prágai Magyar Hirlap, 1927. augusztus (6. évfolyam, 174-198 / 1508-1532. szám)

1927-08-21 / 190. (1524.) szám

^x«5GKM.iVVa>«Vaxi-HTPTUVT> 1927 augusztus 21, vasárnap Kisebbségi magyar élet — A lefelé görbült grafikon — Irta: Darkó István Erdély, a kisebbségi sorsban élő magyarság­nak a mienknél sokban komolyabb országa me­gint lehetőséget nyuj’ott íróinak, hogy a maros- vécsi kastélyban összegyülekezzenek s ott néhány oldalról újabb erősítő oszlopokkal támasszák alá irodalmi életük magasra emelt falait. A Kemény János báró kastélyában meg.’e’ent irók, közöt­tük Bánffy Miklós, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Áprily Lajos, Gulácsy Irén, Berde Mária, Ligeti Ernő, Tabéry Géza, Szenti nrey Jenő, Sza­bó Mária, Nyirő József, Fiiba Zoltán, Kacsó Sán­dor, Gyallay Domokos, Tamási Áron, Olasz La­jos, BartaLs Lajos, bizonyára elvégezték azt, amiért egybegyűltek. A híradások szerint a könyv­kiadás továbbfejlesztéséről vök szó, a szász és román irodalommal való kapcso'atról beszélget­tek, kamaraszínházat alapítottak, a Pen Klubnak, az irók nagy európai szervezetének a román'ai magyar tagozatát szervez'ék meg. Kiadták a 30.000 lejes irodalmi dijat Makkai Sándor püspök „A magyar fa sorsa" cimü Ady Endréről szóló nagy könyvének. Tovább sorolhatjuk, hogy mi mindent végeztek. Megindították az országos gyűjtést a Bolyai-szoborra.- Uj havi folyóiratot alapitot'ak. Az összes alkotó művészeknek a Helikonba való kapcsolását is biztosították. A népneve’ési érde­kek szolgálatába állították ragukat. A „Céhek céhje" minden teremtő művészt serkentésekkel fog ellátni egy közös nagy munka érdekében. Egyszóval a szavak emberei mindent megcsele­kedtek az összejövetelen, ami egy ilyen gyüleke­zést igazolni, komolyitani, jelentőssé tenni tud. Egyszer egy évben három napon át tanácsot ad­tak egymásnak s ezekből a tanácsokból egy hosz- szu éven át fognak Ízes, ritka gyümölcsök te­remni. Mindezt, hogy egy fontos s empon'ot ne vét­sünk szem elől, a világnézeti 1”"lönbség nélkül öszefogott irók csinálták meg. Ezt a világnézeti különbség-nélküliséget, mint tibbé-kevésbé ko­moly óhaj'ást, mint egy nagy és többnyire fölös­legesen kifestett Mumus legyőzésével járó ered­ményt, már éppen eleget hallottuk. Nálunk pri­mitív szempontok tesznek komoly ellenvetéseket vele szemben. Eleinte az erdélyi irók is nagyon fél­tek tőle. Először ott is úgy mentek el az első ta­lálkozóra, mint akiknek ezentúl le kell monda- niok hol a reggeliről, hol a tízórairól, hol a vacso­ráról, mert olyan helyre hivattak meg, ahol csak ebédelni szabad. Aztán kiderült, hogy ezentúl is azt az étkezési rendet követheti mindenki, amelyet azelőtt s amelyik jólesik. Legfeljebb az ebédutáni feketét illik együtt elfogyasztani, de ez, mint az összejöve'el sikeres megismétléséből látszik, nemhogy kellemetlen kötelességnek, ha­nem igen kellemes mu’atságnak bizonyult. így aztán nyugodt, férfias kézfogás után lehetett szer- teszéledni a különbőz” vidékek között haladó, de lényegileg egy közös célhoz vivő utakra. Távol áll tőlem, hogy mindezt buzdításkép­pen igyekezzem mondani a szlovenszkói magyar irodalmi élet exponenseinek, íróknak vagy közön­ségnek. Ehhez valame’yes hitre volna szükség, amelyet nem is annyira az irodalmat összetevő erők éle'képessége, azok jóakarata, a komolyan- vevés minimálisan szükséges perceinek megléte, mint inkább aziránt az összefogó, általános nagy sz’ovenszkói magyar koncepció iránt kellene éreznem, amely egyedül tudná biztosítani nem­csak az erdélyihez hasonlóan komoly iroda’mi élet lehetőségét, hanem egyébb kulturális, társa­dalmi, összefogó munka lehetőségét is. Nem mesterségesen felidézett tömegjóindulaíra, ész­okokkal elért meggyőződésekre lenne ehhez szük­ség, mert a jóindulatot a pillanatnyiig favori­zált eszmétől könnyű megvonni s az ilyen meg­győződést is könnyű megváltoztatni. Hosszú idő­kön át az emberek húsába és vérébe plántált nagy szerete're, történelmi méretű ragaszkodásra volna szükség a föld iránt, ahol élünk, igyek­szünk és szenvedünk. Ez a nagy történelmi koncepció nincs itt meg és azért kell mégis irigyelnünk az erdélyi magyarokat, közöttük különösebben az Írókat. Ennek a nagy koncepciónak a kifejlesztése mindenkor elsősorban az irók feladata. Hiányát általánosan érezzük. De akik érzik, tehát akik ré­szesei a felelősségérzésnek, a legelső lépéseket sem tudták biztosítani. Azért görbül lefelé hirte­len törésvonal utján az itteni magyar irodalom grafikonja. Azért nem történik legutóbb itt már semmi. Azért járunk csüggedten és szégyeljük magunkat önmagunk előtt is. Azért véknyulnak a szálak, ahelyett, hogy erősödnének, amelyek ide­kötnek bennünket, s végül azért mennénk szíve­sen Erdélybe. Csak egy pontjára kell rámutatnunk a kér­désnek: Senki sem vállalkozott itt nálunk az egészséges, szigorú kritika elindítására. így ter­mészetszerűen következett be a mostani helyzet. A nagy és messzevivő lépések nem mernek elin­dulni, mert azok megyeiéhez bátorság kell, ná­lunk pedig az legtöbbnyire hiányzik. A bátorság egyébként gyanússá is tesz, óvatosságra int s ezek a következmények nálunk is súlyosan aka­dályozzák. Az irodalom, amelynek egyik főalapja éppen a bátorság, így sínyli meg ezt a helyzetet. # Az irodalmi élet fejlődésének az irók gazda­sági életlehetősége szempontjából három fázisát állapíthatjuk meg. Az első a szabad küzdelem, a magárahagyoítság és nemtörődömség korszaka, amikor az iröü auaianos társadalmi közöny kö­zött, lenézve és juta.mazatlauul küzdenek. Ékkor minden irodalom elsősorban valamelyes nemzeti kulturmunka jellegét viseli magán, az irók ré­széről a legteljesebb egyéni lemondás- alapján, a közönség részéről jóakaratu észrevevéssel, de ennél nem többel kisérve. Ez a fázis legfe’jebb a vidéki színjátszás nívójáig emelheti az irodalmat. Ezután a szabadverseny következik, amikor az egyénileg erős iró, mondjuk a tehetségesebb élni is képes a munkája után. Bizonyos fajta írókat a közönség ilyenkor már honorálni is hajlandó, elismeréssel és anyagiakkal. Az irók pedig nem ‘őrödnek egymással, szervezeRségre nem gondol­nak, mert ennek a lemaradó-1 semmi haszna sincs, a kevés előrejutóra pedig egyenesen hát­rányos. A harmadik, ta’án ideális fázisban min­den tehetség szerephez és életlehetőséghez jut, a közönség érdeklődése nagy s az irók megint csi­nálnak maguknak egyesületet, de ennek a célja csupán reprezentációs. Az egyesülésben résztven- ni disz és egymás megbecsülése, de anyagi kérdé­sek nem zavarják annak magas tekintélyét. így van ez mindenhol, ahol nagy területek ál­lanak az irodalom rendelkezésére. Kis népeknél a lelki erő pótolhatja a tömeg erejét s ilyenkor mesterségesen, de a jóakarat hatékonyságával olvasztják sokszor egymásba a fejlődés egy-egy fázisát. Bizonyosan ez az eset áll előttünk az erdélyi példában, bizonyságául egyut'al annak is, hogy a belá'ás, a jóakarat s a kenyeret adó föld szere- ’ete nagy akadályokat képes legyőzni. Nálunk a kezdet nagy zajjal véghezvitt, de éppen ezért ko- molyta’an kivonulása után az egészséges irodalmi élet megteremtésének kltar'ást igénylő munkája elmaradt. Az erdélyiek példája in’ő, de haszonta­lan dolog volna tulhosszan időzni nála. Nagyon jól tudják ők, hogy mit miért tesznek s a Te­remtő áldása fogja kisérni a lépéseiket. Mi pedig ne vádo junk senki, hanem egyenként ki-ki vizs­gálja meg magában, hogy mekkora szeretefet érez Szlovenszkó gyönyörű fö dje iránt. xbcjekkb (UhwnmoaHnsFrjxv k. Az ál VA. báró Vácott, az államfogházban, ahol hajdaná­ban „párviadal vétsége" miatt néhány hétig üldögéltem, hallottam ezt a történetet, olyan estéken, amikor az időjárás, fáradtság vagy unalom arra kényszeritette az államfoglyokat, hogy kötelességüknek valóban eleget tegye­nek, leüljék a büntetésüket. Nem szöktünk te­hát ki a kőfalon, amint beesteledett, hogy a Kuria-kávéházban működő zengeráj előadá­sait meghallgassuk, hanem celláinkban tartóz­kodtunk. Tél volt, „az államfogoly urak" ki­szolgálása céljából két életfogytiglan elitéit öreg rabember volt átvezényelve a fegyházból a mellette lévő földszintes épületbe, hogy sem­miben hiányosságot ne szenvedjenek a „ga­vallér-vendégek". (Persze, mindez régen volt, még Balkay váci fegyházigazgató ur ideié­ben, aki önkezével vetett véget életének me­lankóliájában.) Az én öreg rabom mesemon­dó-kedvű ember volt. Miközben a kályha előtt gunnyasztott és a tüzelés ürügye alatt mohón elszívta szivarját (amelynek füstjét a kályhá­ba fújta), néha mesélgetett nekem azokról qz emberekről, akik „odaát", a nagy épületben vannak elzárva bizonyos dolgok miatt. A Ku- ria-kávéházból a zengeráj elszéledt, napokig otthon maradtunk a fogházban, amig a kávés valamely uj szórakozásról gondoskodik. Ilyen üres estéken hallgattam meg a kályhafütő ra­bot W. báróról, aki „odaát" üldögél már évek óta és emlékiratait írja. Némelyek talán hal­lották hírét a nevezetes kalandornak, aki egy manapság is köztiszteletben álló mágnás-csa­lád nevével visszaélve: számos szélhámossá­got követett el Magyarországon. Lovagolt Zsukon a falka mögött ama erdélyi mágnások között és közönségesen a Nemzeti Casinóban ebédelt. Somoskői, a hírhedt szélhámos fedez­te fel a tehetséges fiatalembert, aki kitünően rajzolt, vívott, sőt még írni is tudott, — mint­ha egy Balsac-regény elevenedett volna meg Magyarországon. A W. grófok is elhitték neki, hogy a famíliához tartozik az elegáns ur. So­moskői nevelte ezt a fiatalembert. Kár, hogy emlékiratait, rajzait nem láthatjuk. A kályhafütő egyik este mesélt W. bá­róról. * — Kocsin teszem meg az utat, hogy ala­posan szemügyre vehessem az örökségemet, — mondta a „báró", amikor a Hivatalos lap­ból kimetszette körömnyiró ollójával ait a hir­detési szöveget, amely mindazokat összehívja, akik igényt tartanak a p—i vármegyében el­hunyt Garaboncás-féle örökségre. A báró évenként legalább kétszer-három- szor utrakelt, ha valamely tekintélyesebb örökségről olvasott a Hivatalos lapban, amely jóformán egyedüli olvasmánya volt, amióta a borongós felvidéki kastélyában felütötte a sátorfáját, amely kastélyhoz ugyancsak a Hi­vatalos lap révén jutott. Milyen ember volt a báró, aki magányá­ban az örökségekre horgászott? Kicsit púpos volt a háta, de ezt a pupos- ságo tlehetett arisztokratikus magatartásnak; is mondani, mikoriban még az volt a divat a j világon, hogy az „életmüvészek" rogyadozó .térddel és görbe háttal járjanak. Mintha kül­sejükben is jelképezni óhajtanák, hogy már minden jót, finomat és drágát kipróbáltak a világon. A kutya-idomitáshez, valamint a ló­hajtáshoz, amely dolgok a báró mindennapi foglalkozását jelentették, igen jól illett a pu- posság. A báró ugyanis kihirdette, hogy ne­veletlen kutyákat, valamint makrancos lova­kat elvállal idomitás céljából. Istenem, milyen mindenféle tudományból kell megélni egy szegény bárónak, kinek ősei egyengették ama vagyont, amelyből a többi bárók módjára gondtalanul megélhetett volna! 3 kölcsönkért nény lovat és elindult a Garabonciás-féle örökség felvételére. De tudni kellett „a leckét", mint a báró magában kiszámította (mert hiszen a hivatalos lap hirdetése előtt sohasem hallott a Gara- boni írásokról), ugyanezért kocsiutazásában a báró többféle stációkat tartott. Ilyenformán megállóit minden csárdánál, amikor a p—i vármegyei határt elérte és hosszadalmasan diskurált a korcsmárosnékkal és korcsmáro- sokkal, akik persze nyájasan fogadták a négy lóval érkezett utazót. — Hol kezdődik a Garabonciás-féle va­gyon? — kérdezgette, amikor már szerelmet vallott a csárdásnénak, aki bizony unalmában szívesen elhiszi, hogy az utazó csak éppen az­ért indult el az ország másik oldaláról, mert azt hallotta, hogy a csárdásnénak kökénysze­me van. — Ez itt, minden, amerre a báró ur lát, az öreg Garabonciásé volt, beszélték a korcs rná- rosok, akik maguk is lórakaptak, vagy befo­gattak, amikor megtudták, hogy az idegen bá­ró azért jött erre a vidékre négy lovával, hogy a Garabonciás-örökséget átvegye. A megbabo­názott csárdásnék ízletes utravalókat sütöttek és férjeik gondjaiba ajánlották a nagy örö­köst. De Magyarországon nem lehet négy lóval utazni, anélkül, hogy a korcsmárosokon kívül más emberek is figyelő állásba helyezkedje­nek, mert hiszen a nagy örökösök mindenkit érdekelnek. Falvakon keresztül vonult a báró a korcsmárosok kíséretében, akik persze mind csak azért keltek útra, hogy a bárót ne enged­jék megcsalni az örökség átvételénél X-ben egy szilenciumos fiskális is csatlakozott a me­nethez. Lóra ült, pedig öregember volt. Y-ban egy nemesember, aki már az ablakán sem tu­dott volna kitekinteni: fokossal és moidállyal várta az örökségi felvonulókat. Kijelentette, hogy ő az egyedüli örököse a Grabonciás féle , vagyonnak (mert hiszen az öreg Garabonciás végrendelet nélkül halt meg, mondván: „Ga­rabonciásé volt a vagyon, marakodjanak raj­ta a garabonciások"), de ez a nem^sember is beadta a derekát, amikor a báró r.égyszem kö- . zött megmutatta neki a„papirosait". A nemes­ember ugyancsak az uj honfoglalók meneté- ! hez csatlakozott, amely menet aztán minden * * faluban szaporodott. Itt is, ott is akadt vaia- ^ mely boldogtalan, nagyratörő ember, akinek ^ a báró titokban ígéreteket tett. A korcsmáro- ^ sok előrenyargaltak a nagy örökü báróval, '<■ kartársaikat értesítették és a korcsmákból si- ^ került mindig verbuválni néhány embert, aki 1 elindult segíteni a nagy örökség átvételéhez. Mire Z.-be érkezett önkénteseivel a bá- i ró, a városkában már másféle örökösök is I feltalálhatok voltak, akik az ország különböző \ részeiből gyülekeztek össze a Garabonciás-va- c gyón átvételére. Még a Dunántúlról is jöttek r Pepi bácsik, Józsi bácsik, Miskák és öregebb c és fiatalabb asszonynépségek. De egyetlen bá- e ro sem volt közöttük, csak a mi bárónk, aki- p nek. megérkeztével dagadt a családi önérzet, n de fájni kezdett a zseb. Nem is tudták eddig a Garabonciások, hogy egy valóságos báró is a rokonságukhoz tartozik. Ez a báró úgy visel­kedett, mint valami egyszerű, kapcás örökös. Nem igyekezett a főhelyet elfoglalni, átenged­te azt valamely Ignác bácsiaak. akinek látha­tólag tetszett az az állapot, hogy törzsfőnöko lehet a Garabonciásoknak. A báró ezalatt ö>sz- szecsókolózott az ismeretlen rokonsággal, kü­lönösen a csinosabb asszonyokkal váltogatott kiadós, atyafiságos csókokat. Némelyebb öreg­asszonyság, aki az unokája csókjain kívül nem részesült más névnapi üdvözletben, nyomban a gáláns báró pártjára állott. De a csinosabbak is hiteleztek néki néhány mo­solyt az atyafiságos ismerkedés után. Hiszen nem lehet eldönteni, hogy miféle „papirosok" vannak a báró zsebében. (Rabságában mon­dogatta is a báró, hogy ezek a kicsalt csókok is megérték, hogy értük darabideig börtön- öüntetést szenvedjen.) A báró szép történetekkel volt teli a „maga rokonságáról", amelyhez most hajlan­dó felvenni a Garabonciásokat is, bár talán nem is mindegyiknek van rendben a nemesi leszármazása. Napokig tartott a Garabonciás-had gyüle­kezése. Némelyek még türelmetlen hitelezői­ket is magukkal hozták, hogy azok szüiről- szinre lássák, hogy érdemes az adósságra vá­rakozni. De zsákot mindnyájan hoztak maguk­kal, mert az volt a bire, hogy a terjedelmes földbirtokon kivül temérdek házikincs maradt a hagyatékban. Porcellánok, ezüstök, ágyne- müek, — csak ágylepedő volt ezer darab, a ruhanemüekről talán ne is beszéljünk. (A diszmagyarok és az asszonyi kelengyék min­den szekrényben karbolsavas és ruaftalinos papirosokba voltak burkolva.) A porcellánok olyan formán voltak elrendezve, hogy hetekig mindig másféle porcellánból lehetett enni. A szőnyegeket gyakran levasalták a molyok el­len. A kamrákban, a konyhában az asszonyok álmélkodtak a Garabonciás-vagyonon. Itt még az ecetet is mézből készítették. A báró nem szólt semmit, csak nézdélő- ’ dött. Hasznosan hallgatózott, minden örökös­nek igazságot adott, heccel te őket, hogy ne • hagyják magukat, parolázott, ha valamely jó 1 gondolatot hallott az örökség nyomban! szétosztásáról, csakhogy a földeket nem lehet . zsákokban elvinni, meg kell várni, mig a f helybeli takarékpénztár annyi készpénzhez jut, hogy mindenkit kifizethessen. Már el is I küldtek egy szénásszekeret bankóért Pestre. t Mert a Garabonciás-vagyonban nem maradt egyetlen rézkrajcárnyi készpénz sem. Más l emberek talán megütődtek volna ezen, de a báró csillapította az örökösöket: — Én is szeretem a készpénzt, de azért : tudom a régi közmondást, hogy nyomtatóló- . nak nem lehet befogni a száját. Utóvégre egy . csomó öreg cseléd maradt a háznál, amikor . az öregek meghaltak. Az ilyen öreg cselédek r pedig tudni szokták, hogy merre dugdosták • a pénzeszacskókat. Még a meggyfa tövébe is : hiábavaló volna azt elásni, az öreg cselédek • kifürkészik. Az örökség szétosztásával aztán látszó­lag nem is sokat törődött a báró. Kis könyv­társzoba volt a Garabonciás-háznál, nem a régi magyar klasszikusok, Gvadányi, Kis­faludy, Berzsenyi, Bessenyei könyvei, Bibliák és Csíziók, a francia forradalmak müvei, his- tóriás könyvek, mint a régi magyar várak­nál, ahol valaha egy családtag könyveket is gyűjtögetett passzióból. Vörösmarty kötetei mellett az akkori divatlapok. A báró nap- hosszant a könyvtárszobában olvasgatott, majd 'kijelentette, hogy ő voltaképpen le­mond minden örökségi igényéről, ha a né­hány tucatnyi könyvet neki adják, mert bo­londja a régi könyveknek. Az örökösök, akik mór a jövő esztendő­re előkészített szőlőkarókat is össze olvasgat­ták: nagyot nevettek különc atyafiuk indítvá­nyán. Hát csak vigye a báró a könyveket, ha bolondja nekik. Ne menjen el üres kézzel senki. Akinek valami köze van a Garabon- ciás-v agy önhöz. Utóvégre a „kutyaszivü örö­kösöknek" is szokott nagyi elküségi rohamuk lenni. A báró adja át a papirosait, amelyek­kel az örökségi igényét igazolja, aztán mehet a könyveivel. És a báró átadván papirosait a legöregebb családfőnek, négy lovával, köny­veivel úgy elment, mint a kámfor. A Garabonciások nagyon-nagyra sava­nyúit arccal nézegettek arrafelé, amerre a báró négy lovával elhajtott. Amerre az ördög vitte. — Amiig valamelyik bölcs Garabon­ciásnak eszébe jutott, hogy talán a báró papi­rosait is meg kellene nézni. Ez a Garabon­ciás aztán olyan bölcs ember volt, hogy mi­előtt egyetlen sort is elolvasott volna a báró papirosaiból, nyomban hozzáfogott az okmá­nyok hamisításának a megállapításához. 6 A XlX-ik század Irta: 3{rúdii Cuula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom