Prágai Magyar Hirlap, 1927. július (6. évfolyam, 148-173 / 1482-1507. szám)
1927-07-03 / 150. (1484.) szám
4 9SSS !Bf.<M8tllMbHWJIIIIII —IWI 1927 július 8, vasárnap. ÜDVÖZÖLLEK Irta: Barkó István Nem újság, hogy a nagy népek nincsenek túlzottan jó véleménnyel rólunk, azaz annyira nincsenek, hogy vélekedéseikből, amelyeket, kul- iwmltságunk jelen helyzete felöl táplálnak, bátran és pontosan lehet viss&aköwtkaztetni bármelyik népfaly éleiének primitív korszakára. Azokra az ősi időkre, amikor az első mozdonyvezető körülbelül abban a megkülönböztetéU tiszteletben részesült, mint az óceáni legyűrő Lindbergh jelen napjainkban. Vagy amikor az a világrész, amely Lindberghnek a dicsőséget lehetővé tette, olyan múltra tekinthetett vissza, mint. maga az óceán az át repülés szempontjából. Amikor azoknak az apái éltek, akiknek g fiai aztán a bnrgo- nyafcfgyctsztást büntetendő' cselekménynek tartották, s egyes elkeseredett fogyasztókat állítólag ténylegesen is halálbüntetéssel sújtottak. De a népek, tekintet nélkül helyzetükre, általában rossz véleménnyel szoktak lenni egymásról. A vigasztalást épp ez a körülmény hordja magában. A vadak is szívesen gondolnak kevéssé hízelgőt az európaiakról és köztudomású az a tény, hogy a négerek milyen kevéssé értékelik, — nem minden ok és tapasztalat nélkül, — a fehér faj kultúráját. Hogyne mondanánk örömmel csúnyát egymásról, amikor családban vagyunk! Én például rövid gondolkodás után egészen tetszetősnek találtam s mint ilyent el is fogadtam egy Hollandiában nyaralt magyar kislánynak az elbeszélését, amely szerint puritán házigazdái igen megrótták túlsók fehérneműje miatt (öt darabot vitt mindenből a kicsike) s arra a megjegyzésére, hogy nálunk a polgári leánygyermekek is gyakran viselnek, ha telik nekik, selyem alsóruhát, a puritán házigazdák Sodornál—Gornorát, fekélyt és párisi erkölcsöket ki dl Önti fok és megtalálni vélték pont ebben a körülményben az okot, amiért az Isteni Gondviselés a magifarokat a háború elvesztésére kényszerítette s utána gazdasági nyomorúsággal sújtotta. Ha én kevés embert tudok elképzelni tőlünk kelet felé, vágni a Balkánon, akik ki tudják ezt. mondani, hogy Schopenhauer, vagy azt, hogy Shakespeare (vagy akik látták ennek a tragédiáit), akor már a lenézésnek egy bizonyos álláspontján vagyok. Pedig kétségtelen, hogy így gondolkozom. Nagyon helyénvaló, hogy a nyershus- fogyasztás szempontjából az angolok meg engem tartsanak szaktekintélynek. Politikáikig a külföldön nálunk jobban adminisztrált kisnemietek is hiába átitatják magukat, hogy róluk szebb és jobb vélemény cirkulál ottan. Egy kis olasz fürdőn egy skót ur megkérdezett egy cseh urat, hagy Húsz János harcolUe az elmúlt hónapokban az emberevő cigányok ellen s ha igten, mért nem bízzák az ilyen dólgokat az állam hatóságaira, a csendőrségre és a katonaságra, akiket a-z megillet. Közbevetöleg megjegyzem, hagy ez a lenézés, amelynek ellenkező pólusa a tájékozatlansággal és rosszkkaratlal párosult öntedtség és büszkeség, egészen elölről kezdi és érvényesíti védekezéseit. Egy idegen ur egy magyar úrtól azt kérdezte, hogy a magyarok nyelve komplikáltabb fogalmak kifejezésére is alkalmas-e? Ez az idegen nyilván gyökérsfavak kezdetliyjes és szerény gyűjteményének hitte Pázmán Péter, Kemény Zsigmond, Jókai Mór és néhány társuk nyelvét. A magyar ur megkérdezte, hogy milyen értelmű komplikáltabb fogalmakat gondol az idegen ur, mert szerinte a magyar nyelv mindenféle nyelvi és logikai komplikáció kifejezésére szörfölőit alkalmas. — Hát például — szólt az érdeklődő idegem, — hogy mondják önök azt, hogy ha valaki mégy az ut egyik oldalán és hirtelen átmegy a másik oldalára? — De uram! — sopánkodott a magyar — ez csak nem komplikált kifejezés? Miü kell ezen csudálni? — Tessék mondani, ki tudják-e fejezni, vagy nem? — voU a felelet. — Átvágni! — mondotta dühösen a magyar és nyomban le is fordította: — Átvágni! így mondjuk! — Átvágni, álvágni! — ismételte anyanyelvén az idegen — kenyeret, almát, üiőeéet szoktak átvágni késsel, borotvával, kapával! De utat átvágni és lábbal?! A magyar, aki előbb dühös lett, de egyszerre újabb világításban látta a saját nyelvét, csendesen mondotta: — Uram, mi ezenfelül ezt is mondani szoktuk: Megmagyarázhatatlan összeférhetetlenség! Hát ez mi? Eléggé komplikált? Hát igy van. Nincs jól, de elégtétellel vagyok kénytelen arra gondolni, hogy az angolok menynyire szeretik a félignyers húst, holott nálunk már a múzeumokban is aligha van olyan nyereg, amelyet apáink szakácsmüvészetükhöz felhasználtak. Az angol uránnak ízlik, ami miatt ük- apáimat lenézik. Szemkápráztató szövevényesség! •— hogy komplikáltan mondjam. Nos, tény az, hogy a nagy, gyönyörű angol, francia, német képesujságok, ezek a tájékoztató, gazdug laterna magíkák nem igen hoznak magyar vonatkozású képeket. Bizonyos, hogy nem minden esztendőben adják nálunk se az újszülötteket sertéshizlalás céljaira, (ahogy Scotus Viator látta egyizben) s igy szenzáció rítkdsnn akad. Még a barátságos kisnépek életének egy-egy eseménye inkább előfordul, de ez sem olyan mértékben, ahogyan a helyi kullurfölény talán megkövetelné. Ilyen körülmények közölt a váratlan szenzáció erejével halott rám több nagy angol és francia lapban a következő kép: Egy összekuporodopt, meztelen emberi alak, a feje riadlnézésü, gondokkal ráncolt, gyér hajú, az átlagos nyomorgó Alapítva 1833. Telefon 33. \3 S g dhizmű fivegi porcellán nagykereskedése. $ K O S I C E, F5-uica 19. Nagy válassték. Jutányos árak. paraszténál nem is nyomorúságosabb, nem is borzasztóbb paraszti fej, ketrecben, vastag lánccal a lábán. Semmi borzasztó sincs ezen a képen, ahogyan jobban megnézem. Ilyen zavcaws tekintetű, száradt emberi lelket mutató bányamunkás arc, mezeimunkás arc, istenes erdeimunkás arc, akárhány van erre mifelénk, magam is láttam. A fekete kenyér gondja, a pálinka; konzerváló örömei, de maga a csípős helyi szél is kivés akárhány ilyent kerek emberi fejekből erre mifelénk. Ez a meghordozolt kép tehát éppen nem különös nekem és nem újság. Ezen az Acmy Sándoron Ahányból, a kis magyar „viliágéiból mindössze az a különös, hogy mezítelenül van és láncra fűzlek. Természetesen az aláírásból több kompromittáló adat is kiderül Acsayra, az, hogy rossz maga,viseletű, fára mászik, harap s hogy mutogatni akarták, de a rendőrség betiUotta. Először haragudni akartam, amiért ezt az apró magyar csudát igy kihasználja a világ szenzációéhsége. Propagand-aszerüt, ellenünk irányozott élt láttam benne. Később azonban gondolkoztam s evvel emberi hitem érdekeit sikerült megvédenem. Ez a meztelen, kuporgó Acsay Sándor bizonyosan nincs lekötelezve, hogy igy lefényképezték. Bizonyos, hogy hozzátartozói, fajtestvérei, mi. sem vagyunk! Mégsem haraggal, hanem megcsendesedett, gondolkozó szomorúsággal vizsgál galiaon öl, a magyar fáramászoHat a nagy kéA velszi herceg harminchárom éves. Ennek a harmincharmadik születésnapnak alkalmából a nagy és befolyásos „Daily Express" ünnepi vezércikket intézett az angol trónörököshöz s ez az ünnepi vezércikk páratlanul áll az angol sajtó történetében. Hidegen, nyugodtan, udvariasan szól minden mondata, hidegen, nyugodtan, udvariasan talál minden szava. A vezércikk tartalma, három szóban összefoglalva, ennyi: „Elég volt, fiatalember.1* Elég volt, fiatalember, Írja a nagy angol lap, mindeddig néztük, elnéztük, néha mosolyogtunk, néha megmosolyogtuk, a fejünket ráztuk, sajnálkoztunk, de aztán elütöttük a dolgot azzal, hogy Ön a velszi herceg. Elütöttük azzal, hogy gyerek még, legényke, akire súlyos gondok és kötelességek várnak; örültünk, hogy szórakozik, amíg lehet. Az Angol Birodalom mindent elnézett önnek, ön feliül helyezte magát mindén kritikán. Minden angol állampolgár úgy gondolt önre, mint egy kissé könnyelmű, egy kissé felelőtlen, de nagyon kedves legényre, aki végre is a miénk, s valamikor annak a nagy gondolatnak felelős megtestesítője lesz, ami az Angol Birodalom. Néha szinte kérdeztük magunktól, tudja-e ön, hogy mi ez az Angol Birodalom, — szinte kérdeztük magunktól, tudja-e, hogy egy világ trónja vár önre? ön ma harminchárom éves: elérkezett az ideje annak, hogy ne csak magunktól, hanem öntől is megkérdezzük ezt... Egy világ trónja, Írja az angol lap; India, Ausztrália, Kanada trónja; a Sziget trónja; egy óriási gondolat, amit erő, kereskedelmi ravaszság, katonai brutalitás, önfeláldozás és profit, meggyőződés és szükség- szerűség, tradíció és évszázadok koncepciói építettek meg. Egy trón, amire százmilliók figyelnek. Ha a primo© of Wales leesik egy lóról — és gyakran esik le — ötven millió angol úgy érzi, hogy a nemzeti önérzet sajog egy kissé az esés nyomán. Ha a prince of Wales délben egy órakor dülöngözve megy végig Páriáiban a rue de Rivolin, ahol mindenki ismeri, másnap siffrirozott és nem is siffrirozott táviratok szaladnak az egész világon illetékes helyekre, hogy a prince of Wales már megint egyszer dülöngözve ment végig a rue de Rivolin. Ami egyéniségének, ha szabad ezt a szót használnunk, titka és ereje, s amit trónkövetelők mindenfelé Európában leutánoznak a nyomában, amivel iskolát csinált már európai trónkövetelő- körökben: az a barátkozás, az a sportolás, az a pajtáskodás, az a tegeződés, az a je-m* en-íidheisme, amivel Európa és Amerika nagyvárosainak mondáin utcáin, klubjaiban és szórakozóhelyein sétál, szórakozik, néha dülöngüzik, mindenkivel jóban van és senkit nem ismer, ez egyúttal a veszte is. Ez az, amire az angol lap azt mondja: elég volt, fiatalember. Harminchárom éves vagy. Készülj a trónra. * Azt mondják, a nagyapjára ütött. Harminchárom évig volt Anglia enifant terrible- je. Minden ceremóniám ester reszketett miatta. A Buekingbam-paTaceban sírtak miatta. A St. James palaceban csak ritkán j lakott. Ezzel szemben lakott hotelekben, lálpes világlapokban, ahol különben olyan kevés, magyamjonaikozásu képet lehet látni. Hát még milyen kíváncsisággal nézhették őt az angol úriemberek, miközben félignyers husi szopogal- I lak villásreggelinek! Amely cselekedetért régen I porladó ükapáimat annyira lenézik. gyedéiben, Argentína farmjain, a francia és spanyol tengerpart luxu-sdancingjaibau. Mindig baj volt vele, fogadtatásokat aludt el, amivel egész nemzetek önérzetét sértette meg, s fogadtatásokat rögtönzött, amikre felszisszent a puritán és hipokrita Anglia. Passepartoutja volt a világ minden öröméhez, tiltott szórakozások zárt ajtajához, hadihajók cipelték szórakozni egyik földrészről a másikra. Mióta az eszét tudja, szórakozik. Minden jel megvan rá, hogy szórakozni fog, amig az eszét fogja tudni. Mind e mellett szimpatikus tuSott maradni: aki egyszer látta, és ki nem látta, rokonszenvezik a kissé gyámoltalan, bocsánatkérő, semmibe vevő és jóindulatú mosolyával. Életének egyetlen ambíciója, hogy egyszer találjon egy lovat, ami vadászat közben nem veti le. De rossz lovas, már húszszor leesett. Mikor Macdo- nald átvette a kormányt, levelet irt neki. „Hercegem" — irta — „mint az angol kormány premierje, irok önnek. Könyörgöm, ne üljön többé lóra. Egész Anglia reszketve figyeli Önt. Minden bukása minket sújt, az Ön alattvalóit." A levélre azzal felelt, hogy délután kilovagolt. É's leesett a lóról. „ön élvezte az összes élvezhető örömöket ..— írja a Daily Express vezércikke. Ez a sóhaj több, mint a puritán Anglia sóhaja, több, mint szeniforgatás. A velszi herceg nem hajlandó nősülni. Ha megkérdik, szívesen nyilatkozik is erről. Láttam Párisban, fényes nappal, fején hátracsapott keménykalappal, kezében sétabotját pörgetve, bizonytalan lépésekkel és öntudatlan mosoly- lyal ácsorogni egy hotel előtt; fél-lépéssel mögötte, kétségbeesett arccal, az adjutánsa. Az angol trón örököse nem volt egészen magánál. Minden járókelőre rámosolygott, csak a nőkre nem. Aztán, mindig a botját pörgetve, intett egy taxinak. Az arca sárga volt és duzzadt, az a tipikus whisky-szin, ami az angol arcokon csak az ötvenedik év után megy át az érelmeszesedés barátságos pirosságá- ba. Felugrott a taxiba, mögötte a szárnysegéd, mozdulatokkal, mint egy tehetetlen dajka. Hátradült az ülésen, fütyült. Mikor a taxi elrobogott, a nagy hotel portása utánanézett és egy portásmozdulattal vállat vont. Anglia harminchárom évig vont igy vállat fölötte. Láttam őt Londonban a Hyde-park- hotelben, ahol viszont olyan kedves volt, annyira boy, olyan őszintén fiatal és jókedvű, hogy mindenki szeretettel nézte, ö volt a boy, a gyermek, a luxus, a felelőtlenség, egy kedves, tűrt, elnézett legény, akit Anglia megengedhetett magának. Csak kettőt akartak tőle: hogy nősüljön meg és ne essen le a lóról. Egy trónról vŐlt sző, elég szerény kívánságok cserébe. Erre válaszul női ruhában fotografáltatta le magát, asszonyparókában, kitömött keblekkel, rövid szoknyában, •selyemharisnyában, női topánkában. Fedetlen karjain karperecek csörögtek, a kezében legyezőt tartott, az arcát kifestette. Ez a kép minden amerikai, sőt a legtöbb német és francia lapban is megjelent két év előtt, mikor Amerikából visszatért. Anglia felszisz- szent. Ez sok volt, ül Imént egy trónörökös szórakozási magánprivilégiumain. Egy trónörökös, aki a királyi hermelint nem palástnak hordja, hanem női boának a púderes nyakában... Ezért szólalt meg Anglia: elég volt, fiatalember. * Rögtön ezután a yorki herceget, az öcs- csét, egy hadihajóval, feleségestül, világkörüli útra küldték a domíniumokba. Rögtön ezután a yorki herceg londoni palotáját óriási pompával újra bútorozták. A yorki herceg nős, gyermekei vannak, az angol Ház másodszülött gyermeke. Ö a jó fiú, a családapa s az engedelmes gyermek. Egy csapat funkciót, amik eddig a velszi herceg napi penzuma voltak, észrevétlenül és lassan áttoltak a yorki hercegre. Anglia kezdte megszokni, hogy ott, ahol eddig a velszi herceget Játta, ezentúl a yorki herceget lássa. Ugylátszik, senki nem pótolhatatlan, s az utóbbinak jobb a modora. Ha egyszer úgy akadna, hogy Anglia a yorki herceget látná az angol trónon a velszi herceg helyett, nem lesz senki meglepve, mert megszokták már a gondolatot. A velszi herceg egyelőre tovább szórakozik. ,Ma Deauvilleban van, holnap Toledó- ban. Néha Londonban is van, s ilyenkor egész London meg vau hatva a figyelemtől. A valóság az, hogy rosszul nevelték. Valahogy rossz gyerekszobája volt. A gyerekszobát és a nevelést a királyok éppen olyan kevéssé nélkülözhetik, mint más halandó. Egy alkotmányos monarchiában, mint Anglia, ahol a hangsúly már régen elsősorban az alkotmányon nyugszik, s csak másodsorban a király személyén, a nevelés a trónra elsőrendű feladat, aminek kényét, finnyásságát, bonyolult tapintatát ez alkalommal hanyagon kezelték. A velszi herceg kedves ember. Az angol közvélemény most először szögezte le egy nagyon határozott és nyilvános gesztussal, hogy ez a tulajdonság mégsem meríti ki teljesen a képességeket, amik feljogosítanak egy trón birtokbavételére. Grgprovits képviselő interpellációja egy magyar község iskolasérelme ügyében Mocháza, pozsonymegyei szinmagyar kisközségnek nem volt 1Ő25. évig iskolája és igy a község lakói gyermekeiket a szomszédos Nagypa- ka és Sárosfa elemi iskolájába járatták. Ekkor a határukba hozott telepesek részére állami iskolát építettek. Annak ellenére, hogy az első tanévben 35 gyermek iratkozott be, amelyek közül 28 volt a magyar anyanyelvű, — oly tanítót állítottak be, aki egy sző' sem tudott magyarul. A következő évben ugyan ezt a tanerőt kicserélték, és a jelenlegi tanító már jól bírja a magyar nyelvet, a tanítás nyelvében azonban változás nincsen. A gyermekek nemcsak, hogy szlovák tankönyvet kénytelenek használni és az általuk nem értett szlovák nyelvit üőadást hallgatni, hanem megtiltották nekik, hogy az iskolában egymás között magyar anyanyelvükön beszéljenek. Természetes, hogy ilyen körülmények között az iskolába kényszerült magyár gyermekek sorsa gyötrődés, szorgalmuk meddő és a legprimitívebb elemi ismereteket sem képesek elsajátítani a számukra idegen nyelvű oktatás következtében. A macházai eset újabb bizonyítéka annak, hogy miképp értelmezik az alsóbb tanügyi fórumok az iskolaügyi miniszternők a lélek- rablást, az elnemseUenitést elítélő kijelentéseit ■Macháza magyarsága fokozódó elkeseredéssel látja ezt az erőszakos elnemzellenitésf, amely egyet jelent gyermekeinek egyre nagyobb kulturális elmaradottságával is. A fölháboriló eset ügyében most Gregorovits Lipót. az országos keresztényszocialisía párt nemzetgyűlési képviselője kérdést intézett az iskolaügyi miniszterhez és ebben kérdi: hajlandó-e intézkedni, hogy Macházán a magyarság adófilléreiből is létesített állami iskolában a magyar gyermekek anyanyelvükön nyerjenek oktatást és magyarnyelvű tankönyveket használhassanak? PÁRISI NAPLÓ írja: MÁRAI SÁNDOR — Nevelés a trónra — iák párisi tripot-kban, Newyork exotikus ne%' 9
