Prágai Magyar Hirlap, 1927. július (6. évfolyam, 148-173 / 1482-1507. szám)
1927-07-20 / 163. (1497.) szám
t/VUCSm-HlRMEB, Az állati ösztön és a — rádió Moreux abbé az újabb termesz el- tu dk) mányi hipotézisekről Paris, julius. ‘Az állati ösztön tanulmányozása körül, bár a nagy francia tudós, H. Fabre egész élete komoly tudományos működését ennek a csodálatos misztikumnak a felderítésére fordította, tulajdonképpen még ma sem jutottunk előbbre a tapogatózásnál. Mert az állati ,.psichika“ — ha lehet ezzel a kifejezéssel élnünk — a valóságban sokkal nehezebb és megközelithetetlenebb problémákat tár elénk, mint az emberi idegagy- és lé- lekmüködés, mert hiszen a tanulmányozás. körül tisztára a mi emberi gondolkodásmódunk, logikánk és ítéletünk az irányadó. A komoly tudósok részére épp úgy az említett Fabre, mint a témával szintén foglalkozó Moreux abbé, a neves francia természettudós végső konklúziói szerint az állati ösztön lényege, működése és eszközei ma még teljességgel megoldatlan probléma, ami azonban nem jelenti azt. hogy az eddig elfogadott számos felvetések egyike vagy másika csakugyan nem az igazsághoz járna közel. Épp ezért különös érdekességre tarthat számot az a kis elmefuttatás, amely Moreux abbé tollából nemrég látott napvilágot az egyik nagy párisi újság hasábjain s amelyben a sokat tanulmányozott, sokat vitatott rejtélyes problémát igyekszik uj megvilágításba helyezni. Vájjon miképpen tudja magát tájékozni röptében a postagalamb — kérdi a tudós pap cikke elején — nemcsak nappal, de éjjel szuroksötétségben is? Vájjon mi mutatja meg neki mindig a legrövidebb, legegyenesebb utat otthonához? .. Hogyan találnak vissza évről-évre pontosan a költöző madarak, a fecske, a gólya tavalyi fészkükhöz, bármily távoli vidékről repüljenek is haza. Pedig— ez sokszor megfigyelt és megállapított tény, — gyakran egész más irányból érkeznek meg, mint amelyben ősszel elindultak ... A mi költöző madaraink közül például a gólyák egy csoportja harmadéve- ősszel a Ba- leári szigeteken át vonult Algír felé. Ugyanez a csoport a tavasszal Szicílián keresztül jött haza. De hogy ne csak madarakról szóljunk, itt van a monacói pályaudvar angoramacskája, Zuzu. Ez a macska egyideig az elsőosztályu váróteremben szeretett éjjelezni. Az utasok azonban, akiknek ruhája az elhullatott fehér szőrszálakat felszedte, panasszal fordultak amiatt a főnökhöz, aki a több sikertelen elüzési kísérlet után elhatározta, hogy végleg túlad az állaton. Zsákba cso- magoltatta s az egyik vonat vezetőjének azzal az utasítással adta át, hogy az olasz határon túl eressze szabadon. így is történt. Amikor a zsákot kioldották, a megjelent állat úgy elfutott a mezőn, mint egy nyúl. S csodák csodája, néhány órával később a monacói állomásfőnök alig hitt a szemének, amikor Zuzu, az olasz határra „to- loncolt" cica nagy örömmel ugrott ki elébe a berobogó vonat paklikocsijáról, amely Olaszországból jövet Marseille felé tartott. A macska egyszerűen — visszautazott haza... Vagy emlitsük-e a denevért, amely rendkívül tökéletlen látószervei dacára mégis röptében fogja el a táplálkozásához szükséges rovarokat, szóljunk-e azokról az éji bogarakról és lepkékről, amelyek sötét éjjeli visszatalálnak társukhoz,* otthonukba, jőnéhány kilométetrnyi kirándulás után is? Mindezeknek a csodálatos tüneményeknek magyarázatául azt a hipotézist szokták emlegetni, hogy az állatok nagyrészének egy külön hatodik érzéke, a tájékozódási képesége volna meg. ami azonban lényegében csak a szavakkal való játék s épp oly kevéssé érthető, mint maga a tünemény. A tudósok képzelőtehetsége azonban folyton újabb hipotézisek után kutat s igy érkeztek el a legujabbhoz: az állati rádióhoz. S most ne mosolyogjunk ... Ezt a feltevést Fabre maga sem tartja a priori elfogadhatatlannak... Hogy az állati szervezet nem lenne képes kibocsájtani, felfogni 3 — megérteni a rádióhullámokat?... De hót miért ne? ... Mert hiszen igaz, elméletileg alig érthető, hogy egy bogár vagy akár egy madár aránylag kicsiny teste is képes lehetne oly intenzitású hullámok kibocsátására, amelyeket a legkisebb akadály meg ne állítana, de ez még korántsem indok 'lná az elméletnek magának elvetését. Annál is inkább, mert hiszen a mai rádiótechnika is mindenesetre csak egy véletlenül kialakult foromája annak a hatalmas rejtélynek, ami még ezen a téren előttünk homályban áll. Fabre beszéli, hogy egy este laboratóriumában egy azon a vidéken meglehetős ritkán található nősténylepke bujt ki a gubájából. Ö ezt a lepkét azonnal fémszövetből készült kalitkába zarta s a szabadba vitte. Másnap éjjel utánanézett s meglepetve látta, hogy a miniatűr kalitka körül négy vagy öt ugyanolyan fajú himlepke röpdösött, százszor meg százszor is sikertelenül kutatva egy olyan nyilast, amelyen keresztül bezárt társukhoz férhettek volna... Vájjon hogyan tudták meg ezek a lepkék azt, hogy egy uj társuk jött a világra? Ki értesítette őket s hogyan találtak ide? A szaglás talán? Igen, bizonyos, hogy az állatok Ezaglószervei hihetetlenül fejlettek, úgy amint egyes fajok szemei is egész mások, mint az emberé. Az ölyv, a kánya száz, kétszár méter magasból is pompásan meglátja a mezei egeret,, a hangyák szemei pedig pláne azokat az ultraviola sugarakat is jól érzékelik, amik a mi szemünkre már hatástalanok. Igen, vannak esetek, amelyekben a rendkívül fejlett szagló- vagy látószervek magyarázatul elfogadhatók, de vájjon a postagalamb vagy a költöző madarak pontos tájékozódásához mi köze lehet a látásnak vagy szaglásnak. Ugyanezekben az esetekben a „rádió" használata is 1 elég homályosnak látszik ... — Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mitsem bölcselmetek fölfogni bir, — mondja Hamlet. Hamletnek ezek a szavai még most is érvényesek. Az emberi tudomány — minden eddigi óriási haladása dacára — alig képes egyébre, mint olykor-olykor föllebbenteni a fátylat a titkok óceánjáról, amelynek a horinzontja azonban a végtelenségbe vész...“ Talán nem érdektelen megemlítenünk itt — Fuksz 927. jul. 15. Ma ismét megjelent Fuksz ur, félévi pauza után. Most már tudom. Tizennyolc évvel ezelőtt jelentkezett először. A Népsziniház-u teában laktam, éretlen fiatalember és roppant tekintélyes szerkesztő egyszeunélyben, már saját lakásom volt, szobalány és előszoba és fürdőszoba és „bokros leendők" és rendkívüli elfoglaltság és „sajnálom, nem érek rá, tárgyalnom kell" és lázas tervek és kétszázikilencven évre való program, napra beosztva és mellékesen az emberiség megváltása e célból elsősorban előkészítése annak az egyetlen hónapnak, amelynek folyamán nem kell dolgoznom és ijedeznem, hogy mi lesz holnap, hanem nyugodtan leülhetek szemlélődni és megfejteni a világrejtvényt, lóugrás Szerint, — előkészítése annak az egyetlen hónapnak, amiről őszintén szólva még ma is hiszem, hogy döntő eredményt jelentett volna — sajnos' nem tudtam bebizonyítani, mert ez a hónap, a gondatlanságnak ez a végtelenje, most van éppen előkészületben, eddig nem jutottam hozzá. De már akkor ez a hónap lebegett előttem s mikor a szobalány bejött, hogy keresik az urat, szigorúan felnéztem az íróasztal mellől, hogy engem ne zavarjanak. Ám a szobalány tanácstalanul é;s zavartan állt és én is zavarba jöttem és az előszoba felől valami különös és feszült és aggodalmas csönd csapott be, mint egy léghuzam. — Ki az? — mondtam halkitva. — Azít mondja valami Fuksz ur, vagy Kuksz ur. —Mit akar? — Az urat keresi, hogy ha lehet, tessék kijönni. — Mért nem jön be? A szobalány vállat vont — Áll az ajtóban. Ez valami számla lesz, vagy kéregető. Felugrottam és az előszobába mentem. Fuksz ur valóban az előszobaajtóban állt, a félig nyitott ajtóban, egyik kezével mindig a kilincset fogta Fuksz ur, készen arra, hogy első türelmetlen mozdulatomra, vagy tekintetemre visszahúzódik és lefut a lépcsőn, hátrálva, mint egy visszafelé forgatott filmálom. Kalap nem vei Fuksz uron, homlokán vastag veritékcsöppek gyöngyöztek a suttogó izgalomtól, — vastag száján különös, tétova mosoly, ami jelenthetett alázatos elfogultságot és szemtelen gúnyt egyszerre — annyira úrrá lett rajta ez a kétértelmű, bamba vigyorgás, hogy ajka szélén a nyál is kicsordult. És ugyanaz a kétértelműség volt a hangjában is, amikor végre, harmadik kérdésemre, hogy mi tetszik, riadtan és rekedten megszólalt. — Bocsánatot kérek ugyanis, — nem akartam háborgatni . . . — Kérem, kérem — mi tetszik? — Ó, kérem, nem fontos . . . úgyszólván ... nem sürgős ... csak tessék befejezni, ha dolga van szerkesztő urnák . . . bizonyos tekintetben ... — No de kérem, mégis miről van szó? — Majd eljövök máskor . . . És már hátrált. Most már én is meghökkentem — mi az, talán nyers volt a hangom, vagy durva? Mintha hirtelen elhomályosult volna Fuksz ur eavószin tekintete ... És túlzott nyájassággal marasztaltam: — De kérem . . . kérem... nincs semmi sürgős dolgom ... tessék talán bejönni. — ó, kérem ... ne tessék fáradni úgyszólván . . . nem akarom háborgatni... bizonyos szempontból ámbár ... itt is maradhatok . . . majd várok . . • Jó öt percig kellett kapacitáünom, mig az irószobába kényszeritettem — ott is megállt az ajtóban és nem volt hajlandó leülni. Próbáltam kedélyes lenni, hogy fokozódó nyugtalanságomat és zavaromat leplezzem. Nem tudom, miért, áz a feszült érmésem volt. | hogy ha nem erőlködöm, két perc múlva én is' j ugyanúgy dadogok ‘és vigyorgok, mint ő ésj tannak az. angol tudósnak a hipotézisét, amely a fül görbe csatornáit, amelyek rendeltetése egyébként még nem ismeretes s amelyek a mágneses behatásra rendkívül érzé’-eny folyadékkal vannak telve, a rádióhullámok ideális vevőállomásának tartja. Vagy legalál’- is egy bizonyos fejlettebb formájában csakúgy i az lehetett.., Ki tudja, a rádió csodái által ma annyira elragadtatott emberiség is nem használta-e már valaha réges-régen, a bölcsőkorban ezt a rendkívüli eszközt, anélkül, hogy tudott volna róla?.. . (dred) úrról — abból valami kínos és elviselhetetlen helyzet kerekedik, amiből nem lehet kimászni, mindketten megállunk, dermedten, vigyorogva nézzük egymást és nem tudunk megszólalni többé és sóbálvánnyá válunk és igy maradunk— Iíát mi újság, kedves Fuksz ur — mondtam éppen ezért csengő hangon és a vállát veregettem — állás kellene talán ? vagy valami segítség, — vagy protekció? — Á, szó sincs róla — sietett biztosítani — úgyszólván . . . bizonyos tekintetben... ámbár nincsen szükségem kérem . . . Ezután igazán nem lehetett volna mást kérdezni megint, hogy hát akkor mit akar? de képtelen lettem volna még egyszer elviselni, ha nem kapok erre választ — az az érzésem volt, hogy akkor fel kell ordítanom, vagy hozzávágni valamit, vagy nekimenni és leguritzni a lépcsőn — és hogy ránéztem, mintha észrevett volna valamit a tekintetemen, hamuszürke lett az arca, behunyta a szemét és ájultan vigyorgott a rémülettől. Elfordítottam a fejem és gyorsan beszélni kezdtem, össze-vissza. Mutogattam neki a tárgyakat, a könyvszekrényemet, idegesen néhány szót ejtettem készülő munkámról, a nehéz viszonyokról. Egyszer véletlenül ránéztem és úgy rémlett, vastag mosolya most megint inkább szemtelen és gúnyos, mint alázatos. Az órámhoz kaptam. — Hát, kedves Fuksz ur, — mondtam tettetett könnyedséggel, álszórakozottan — nem haragszik, nekem most mennem — talán lekiséme. — Ö, kérem, kérem . . . ugyanis... Ne tessék zavartatni hagyni magát — ámbár . . . ha lehet mondani ... Határozott mozdulattal kaptam fel köpenyem, kalapom. Az ajtóban előrtessékeitem, csökönyesen ellenállt, végre előre ment. Lent, az utcán még egy darabig ballagott mellettem, én folyton beszéltem, hangosan, Összevissza, mint a kereplő, hogy csönd ne legyen mert akkor megint meg kell kérdeznem, mit akar. Ő vigyorgó tisztelettel hallgatott. Az utcasarkon kocsi állt. Semmi dolgom nem volt sehol, aminthogy az utcára se kellett volna lejönnöm. De ez nem mehetett igy tovább. — Kérem ... ne tessék zavartatni, — Hát akkor . .. Alit és vigyorgott. — Majd máskor lesz szerencsém . . . — Ó, dehogyis . . . úgyszólván . . . nem akarom zavartatni... —- Dehogy, nem zavar egy cseppet sem — csak tessék akármikor. — Ne tessék haragudni ugyanis. — Igazán nem haragszom, higyje el, Isten vele. És a kocsi elhajtott velem. Nem fordultam hátra, tudtam, hogy ott áll még — a sarkon, a kettévágott ugyanissal nyelvén, éreztem, hogy nyers és durva módon hagytam a faképnél, mielőtt elmondhatta volna, hogy nem akart zavarni, mielőtt erről olyan őszintén és szívből meggyőzhetett volna, ahogy ő érezte. De nyomasztó köd ült az agyamon — tudtam^ hogy örökéletü valami kezdődött, ami engem is el fog kisémi a sírig. Úgyis volt. Tizennyolc év óta, mind a mai napig Fuksz ur, szabálytalan, de elég sürü időközökben megjelenik nálagi — lakásváltoztatásaim, magánéletem, családi ügyeim alakulása nem nyugtalanítják, mindig tudja a elmemet. Szabálytalanul, de cskönyösen, meg újra megjelenik nálam, közölni velem, hogy nem akar háborgatni. Beszélgetésünk tárgya idegállapotom és a magam hozzájárulása szerint, változó. — Formában ugyanaz, mint első alkalommal volt. Halkan, gyorsan csönget, akkorát csak, amennyiből még nem derülhet ki biztosan a Szándék, hogy csakugyan be akar jönni. Az a csöngetés, amit esetleg vissza lehet szívni és amit nem ismétel meg az ember! nkkor se, ha nem nyitják ki rögtön az ajtót. ! Ha mégis kinyitják, megáll az ajtóban ésj NRPLóm írja: KRRINTHY FRIGYES fogja a kilincset. Izzad és kétértelműen vigyorog. Rendesen olyankor jön, — és ez már szinte jelképes — mikor éppen valami nagy izgalom előtt vagy után vagyok, nagy bajban, döntőjelentőságü változás előtt, a tizenkettedik órában, mikor cselekedni, intézkedni kellene végre ebben a húsz év óta húzódó problematikus ügyben, a szabadság ügyében, a vakáció ügyében, az életem ügyében — mikor éppen meg kellene tenni azt az egyetlen, kicsike, igazán egyszerű lépést, amivel gyökeresen rendbejönne minden — már a telefonhoz nyúlok, már felkelek, már nyitom a Szám, már indulok, hogy megtegyem, mikor felhangzik halk, nyöszörgő csengetése s nekem már nincs erőm kiszólni, hogy ne nyissák ki az ajtót. Elébesietek és még mielőtt megszólalna, gyorsan, határozottan és férfiasán beszélni kezdek- Részletesen kifejtem neki, milyen kár, hogy éppen most, nekem ugyanis el kell mennem, tudja, az uj választások, meg minden. Izzadva figyel és néha, ahogy íélekzetet veszek, egy-egy szót kinyög a régi mondatból, hogy ámbátor ugyanis, bizonyos tekintetben, semmiképpen nerp akar háborgatni. És én veszem a kalapom és együtt lemegyünk és én megindulok, ellenkező irányban, mint amerre dolgom volt, mint amerre azt a bizonyos intézkedést kellene tenni, ő elkísér, alázatosan és türelmesen, mig valami ismeretlen ház kapujában el nem tűnök előle, ahol aztán tíz percet várok a kapu alatt, hogy utóbb óvatosan kikémleljek: elment-e már? Egyszer talán vele kellene tartani. Elkísérni, utánamenni — vezessen hát ő, a mindig közbejött pillanat — egyszer meg kellene tudni, mit jelent a titokzatos ige, hogy nem akar háborgatni. Mennék utána, mig félszeg, furcsa alakja hesuhanna a Kerepesi temető nagykapuján, ahol az a négy hosszú hét vár, a független nyugalom vár, mikor majd megoldom a nagy kérdést. Hol játszódott le a Bánk bántragédia ? Gálszécs, julius 19. A P. M. H. julius 14-iki számában r. p. Mécs László királyfiéi meci szerzői estjét írván, a 'többek kiözt a következőket is mondja: „Egy királyhel- meci ur magyarázta el ennek a városnak és vidéknek történelmi múltját. Egyetlen mondat ragadta meg a figyelmemet, amikor a premontrei bor- pince felett emelkedő várromra mulatva, igy szólt: állítólag ebben a várban játszódott le a híres Bánk bán-tragédia. Ezt a történelmi eseményt a királyhelmeciek mindig felelevenítik." Sajnálom, hogy a királyáéi mecieket ez érdekes illúziótól meg kell fosztanom. A Bánk bán híres tragédia a királyáéimeci várban már csak azért sem folyhatott le, mert az ottani várat, melynek ma csak az omladékai vannak meg, II. Endre után, akinek az uralkodása alatt a Bánk bán-tragédia lezajlott, jóval később, a mohácsi ütközet után Perényi Péter építette, de a vár csak 1548-.ig állott, fenn, amikor lerombol Iák. A Bánk bán-tragédia helye a tört éne [tudósok egybehangzó véleménye szerint nem Kiráiyhel- mec, hanem az esztergommegyei pilisi erdő. Itt történt ugyanis az, hogy Gér t rúd királynét II. Endre nejét — aki 1213 szept. 24-én Lipőt eszi rák herceggel és öccsével, Bertold érsekkel s több úrral a pilisi erdőben vadászott, illetőleg, midőn a vadászat után sátrában pihent — Péter ispán és Simon, Bánk bán vajé és egy másik Simon, a királyné sátrába törve, meggyilkolták. így akarták a nemzetnek e vezérel a nemzeti irányt, amelynek Gertrud határozott ellensége volt, a királyné elpusztításával diadalra juttatni. Hogy a gyilkosság oka az lett volna, mert a királyné egyik öccse Bánk bán nejét megbecsteleniteíie volna, amiből szőtte Katona nagyszerű tragédiáját, mende-mom- dán alapul, ami most már köztudomású. Bánk bán a gyilkosságban részt sem veit, ha tudhatott is róla. A Királyhelmecen élő szájhagyomány valószínűleg onnan táplálkozik, mert a gyilkosság napján II. Endre az akkor is premontrei rendi birtokon, a Királyhelmedhez közel lévő Leleszen tartózkodott, a magyar koronához tartozó, c!e elszakadni készülő Hallosba akarván utazni. Ezért a királyfiéi meci szájhagyomány semmi történeti alappal nem bir. Péter Mihály. xx Vidám és megható történetek, bájos leírások tárháza az „Ifjúsági könyvtár". Az első kötet már megjelent. Ara 12 korona. így fiatalít és szépít a j t fiSFilI-Cíéiiie Gora!!-púder Corall-szapn | Fülerakal a C. S. R. réKíéítt: Vörös Rák gyógylár, Eratisüava. in i i i.i. ■■■■., in.... i .Mi. .............. ■ 19 27 julius 20, s&orda 4
