Prágai Magyar Hirlap, 1927. június (6. évfolyam, 125-147 / 1459-1481. szám)

1927-06-05 / 129. (1463.) szám

% 1921 június 5, vasárnap. réti egy lakoma alatt ugyanannak az ínyencfogás­nak többször fölmelegitett ujratálalását. Igaz, Fe­hér nem regényt ír és Márius Bécsben, Rómában, Parisban, Berlinben egyformán éhezett és az éhes embernek egyforma a filozófiája, de az olvasó kö- nyörteleki s azt szereti, ha a riportok nemcsak jól vannak megírva, hanem különbözők, változatosak is legyenek úgy tárgyban, mint hangulatban. En­nek a változatosságnak a kedvéért szívesen lemon­danának a négyszázharminc oldalból kétszázról. Meri igaz ugyan, hogy nincs regény, csupán élet van és a regény pszichológiája az élet pszicholó­giája: de van még ezenkívül egy veszedelmes fó­rum: az olvasók pszichológiája, a siker. S az ol­vasók job szeretik (hiába, ez a siker pszichológiai ténye) a vázzal, szerkezettel s más egyéb ósdi po­étikai rekvizitummal biró céltudatos és küzdelmes Írásokat, mint a bármennyire is életes, de laza, li- raiságban szétfoiyó, ismétlődő hangulatú széthulló, pamfletizáló tulszéles riportokat négyszáz teljes oldalon. Az olvasók önzők: nemcsak azt nézik, mit szenvedett ki magából az iró, hanem azt is: mit élveznek ebből ők maguk. S hiába mondja az iró: nincs regény, ők mégis csak legényt akarnak. Re­gényt, amelyben nemcsak hangulat, hanem őket érdeklő küzdés is van. Mert a regény lényege ugyanaz, mint az életé: a küzdés maga. (d.) fogalmat alkothasson magának a méretekről, olyan nagyok voltak a távolságok a színpad mögött, néha 150—200 méter is, hogy — mi­után a pavilon eredetileg kiállító pavilon volt s mint ilyennek kis villanyvasutja volt, — ezen a villanyos vasúton jártak a színészeink. Nos, ezekhez a méretekhez persze óriási tö­megekre volt a statisztériában szükség- 750 em­bert kellett betanítani. Egyik rendezőnk már az előadás előtt egy héttel odaérkezett s meg­kezdte a munkát. De a westfáliai, az egyéb­ként is nehézkes német népnek legnehézke­sebb fajtájából való s bizony a munka nehe­zen haladt. Amidőn egy nappal az előadás előtt Reinhardt professzor Dortmundba érke­zett s végignézett egy próbát, megdöbbent. A tömeg jelenetek legszebb hatásai elsikkad­tak a lehetetlenül é'rzéktelen tömegnyilvánu- lások során. Mindnyájan kétségbe voltunk es­ve. Éreztük, az előadás nem tartható meg, mert a fiaskó elkerülhetetlen volna. Á pró­báik izzadtam kétségbeesetten és eredményte­lenül este hét órától hajnali kettőig folytak. A statiszták kimerültek voltak, a rendezők fel­adtak minden reményt . . . Reinhardt „csodatétele'1 — És ekkor Reinhardt professzor, aki az­előtt soha személyesen nem vett részt a ren­dezésen, csák az észleleteiről készített jegy­zetei alapján a rendezőinek adta meg az uta­sításokat, hogy mit, hogyan akar, ezúttal egy­maga felfutott a Színpadra s személyesen kezdte meg a rendezést. — Megdöbbenve álltunk ott a sötét néző­téren. Mi, akik évek hosszú sora óta élünk együtt Reinhardttal, akik közvetlen közéiről ismertük az ő rendezői zsenialitását, ezúttal megláttuk, hogy miben rejUk az ö tulajdon­képpeni zsenialitása . . . — Mint egy ellenállhatatlan hipnotikus hatalmú varázsló állott ott a Színpad közepén, előtte a fáradt tömeg, a végsőkig felindult ma­gánszereplők s ő elpróbáltatta azt a jelenetet, amidőn a Madonna előtt a csoda történik- Amikor a béna halálsápadtan, h^láltsóvárgó szenvedéssel odafárad a Madonna elé, Rein- hardton benső izgalom vett erőt, mintegy hip­notizálta a szereplőt, amidőn minden lépését irányította, minden gesztusát analizálta, min­den finom mimikáját szabályozta ... Az a művész, aki ebben a pillanatban közvetlen befolyása alá került, elveszítette az akara­tát, Szinte tehetetlen médiumává vált ennek az ellenállhatatlan reinkarőAi akaratnak s olyan megrázó hatással játszotta a Madonna csudaerejével meggyógyított bénát, hogy a statiszták nagy tömege lélekzetvisszafojtva figyelte, megrendültén leste ezt a csudálatos hatású játékot s amikor a csodatétel bekövet­kezett s a Madonna- egészségessé tette a bé­na embert, a megdöbbent tömegből kiváltódott Hogyan rendez Reinhardt? — Beszélgetés a Miracel-turné igazgatójával — / rA Budapest—érsekujvári gyosvonaton, junius 1. Pesten Miracel-láz volt. A városi Színház hatalmas színházterme hét előadáson telt meg zsúfolásig, amidőn a zseniális Reinhardt ren­dezésében szinrekerült ez a különös színpadi produkció. Passzió játék- Érthető, hogy az együttes elutazásakor a budapesti Nyugati pályaudvaron nagy feltűnést keltett az a szé­les, fehér vászonra pingólt felirat, mely az egyik Pullmann-koosin húzódott végig, hogy: „Welttourné dér Miracel-ensemble,< Az egyik ablakon szép szőkefürtös, fiatal nők, Reinhardt-ezinésznők tekintenek ki, a többi ablak is érdekes fejek keretéül szolgál, egy fülkéből gramofon-zene meleg melódiája szűrődik ... ide érdemes beszállni . . . Orosz illúziók egy vasúti fülkében A gramofon a doni kozákok kórusának lég szépségesebb számát, az „Ej uchnemet11 játssza. Az egyik orosz származású színész a gramofon fölé hajol. Olyan közel, hogy szin­te rálehel a lemezre. És hallgatja a megejtően mély, fájdalmas zengésű muzsikát, őt nézik a többiek is meghatottam Tudják, hogy mit je­lent ennek az orosz fiúnak a számára ez a mu­zsika. Az orosz lelket, az orosz fájdalmat, örö­met, gyűlöletet, szeretettet, bosszút, hálát, min­dent. A szemét lehunyta, úgy hallgatta, tele- van fájdalommal az arca s ugyankkor tele boldog visszaemlékezéssel. Meg kell hatódni, ahogy igy látja ezt a feloldódást ebben a klasszikusan primMv melódiában. Halkan, rekedtesen dúdolja „Ej uchnem . . .“ Nagyon rokonszenves társaság. Kedves, nagyszem/ii, finomarcu lányok, asszonyok, ud­varias, németes tipusu férfiak . . . t A pesti sikerről A turné vezetőjét, Inginóhl igazgatót az egyik félfülkében egyedül találom. Iratokkal van tele a kisasztala. Dolgozik a vonaton is. — Nagy- utat tettünk már meg a Mi- racellel é3 még nagyon sok van hátra. Buda­pestről — ahol még legalább 10 napig marad­hattunk volna, olyan óriási volt az érdeklődés — most Prágába utazunk, ahol csütörtökön kezdjük meg a vendégjátékot. Szívesen elha­lasztottuk volna a prágai vendégszereplés meg­kezdését, olyan gyönyörű volt a budapesti vendégjáték s olyan tomboló volt a siker. De Prága semmi körülmények között nem akart le­mondani a vendégszereplés megkezdéséről, igy hát Budapestre, ahol az érdeklődők na­gyobb része nem is fért be a szinházba, junius vége felé minden valószínűség szerint vissza fogunk menni. — Pedig nem is olyan könnyű dolog ez. Eltekintve attól, hogy 50—60 szereplő utazá­sáról van szó s eltekintve attól, hogy külön vagonban kell a 6000 kilogramm súlyú spe­! ciális díszleteinket s speciális világítási eszkö- I zeinket magunkkal vinni, szóval eltekintve mindezektől, óriási feladat a 3—400 főnyi sta­tisztériát újból betanítani. Mert ezen az elő­adáson' bármennyire is fontos a mi szereplő táncosaink egyénisége, a siker nagy súlya a jól betanított tömegjeleneteken, a nagyon is nem passzív statisztérián nyugszik. — Érdekes volt megfigyelni, hogy a bu­dapesti statiszták milyen szokatlanul fogéko­nyak voltak- Csak Olaszországban lehet olyan fogékony, Színpadi játék iránt hajlamos töme­get találni s betanítani, mint a magyar statisz­téria volt Annál nagyobbak a nehézségek min­dig Németországban. Égy dprtmundi próba — Dortmundban történt egy jellemző eset, amivel Reinhardt rendezői zsenialitása is karakterizálva van egy kissé- Ebben a nagy westfáliai városban egy hatalmas, még a Mi- racelnél alkalmazott iameriki méreteknél is hatalmasabb pavilont ajánlottak fel Miracel előadása számára. Óriási, egészen szokatlan méretek jellemezték ezt a „színpadot1”. Hogy 13 ! ; ; DK W előnyös részletre Kérjen árjegyzéket (2 Ki. bélyeg ellenében Eladási igazgatóság: DKW, Pratia II., "■ a csodálatnak, a félelemnek, a hálának, az áhítatnak, a szent hitnek az a kitörése, ame­lyet ennek a jelenetnek Reinhardt intenciói szerint kellett váltania. Mi, akik a nézőtéren néztük ezt a csudálatosán felemelő jelenetet, amidőn a félórával előbb még érzéketlen tő-, meg őszinte sikolyait, megrendülését, exaltál- tan elragadtatott kiáltozásait hallottuk, csodá­lattal láttuk Reinhardt „csoda/tételót11, amidőn a „béna11 statisztériát — meggyógyította . . * Inginoihl igazgató még sok érdekes apró­ságot beszélt el Reinhardt munkájáról, a Mi­racel pályafutásáról, mely nemcsak, hogy nem fejeződött he, hanem most áll tulajdonképpen legnagyobb feladata előtt. Ugyanis rövid idő kérdése s Reinhardtók Olaszországba, Spa­nyolországba s onnan pedig — de ez még nagy titok — Délamerikába készülnek- Ter­mészetes, hogy ennek a példátlan világsiker­nek az arányában Reinhardt Európa egyik legnagyobb „keresője”1, aki fantasztikus öszr szegeket kap egy-egy túrájáért. Azért vagyo­na még sincs- mert minden jövedelmét újabb kísérletezésekre költi. Egyébként Bécsben, Berlinben s néhány németországi városban van néhány nagy színháza is . . . Kétségtelen, hogy Reinhardt a mai kor művészi életének egyik legnagyobb nemzetkö­zi valőrje. Magyar származású, ma pozsonyi illetőségű, de elszakadt egészen hazájától s ma már alig bes-zél magyarul. Mégis nagy szol­gálatot tesz a magyar kultúra ügyének azzal,: hogy a tehetséges magyar drámaíróknak s a tehetséges magyar színészeknek nemzetközi érvényesülését sok jóakarattal segíti. (s. d.\ ^©ÖOÖ©eöG®©CÖ©ÖÖ©©QD©S®OQO€SS9COi Syfflidologe Dr. Kolb ezelőtt a prágai, frankfurti és berlini bőrklinikák tanársegédje és mésodorrosa E>ü*4kflS«a HL Vod£Xleov«a 31. szám. ... Wassermann Ylzskálat! Szlovenszkóban elismert legszebb férfi-fehérnemű mérték ntán KALKSTEIN divatüzletében UÉHOROD, kapható. Duzzogott, morgott 9 kidöngött a szobából. Sokáig fel-alá járt a verandán,, csapkodta a vad- szőlölevelet, megkergette a kutyát, dúlt, fűlt s újabb gondot érzett szakadni a nyakába. Az ő fe­leségét, akit a maga módján úgy szeret, félt: azt jön körüludvarolni egy éhes betyár. Hát nem jók már a városi asszonyok? Vidéki gyümölcsökre éheznek? Vájjon milyen szivbeli viszony volt köz­tük a pesti farsangon, amikor ő még nem ismerte a feleségét s az leánykora virágát élte? A homloka gyöngyözni kezdett, melege lett, fújtatott s nagy lépésekkel ment át a szövetkezet­be, ahol a helyi uraságok már javában guritották a kugligolyót s csillogó szemekkel hörpintették le a habot az egyedül üdvözítő sörről. Viharos hét lógatta a lábát. A férfiben bent lüktetett a megsértett him dühe, járt-kelt napokig, alig szólt valamit, csak az asszonyát méregette fél­tékeny szemmel. Ilyenkor aztán mindig odaült a gyerekkocsihoz s az emberi palánta gügyögését hallgatta órákig. A kicsi ordított rettenetesen, apró ökleit összeszoritva játszott szélmalmot a levegő­ben, az anyja duzzadó arccal, tüntetőén járkált ki s be a szobákban s még azt is szó nélkül hagyta, ha életepárja a borospohár vigasztal barátságá­ban találta meg a felejtést. A sors és a körülmények azonban kiszámítha­tatlanok és a tisztuló vasárnapi égen hirtelen meg­jelent a zivataros felhő. Kocsi állott meg a kapu előtt, apró gyerekek szaladoztak körülötte kíván­csian s a vasárnapi templomból hazaszállingózó népség tisztán láthatta: a jegyző urnák vendége érkezett, városi ur lehet, fekete bőröndöt emelt ki az ülés aljából a kocsis s mentek be együtt a ve­randa hűvösébe, ahol a háziúr lassan békülő szív­vel, ingujj-kényelemben olvasta a tegnapi újságot. — Szervusztok! — kiáltotta jókedvűen a dél­előtti pihenőmelegbe s a konyha felől sistergő pe­csenye szagba a golfnadrágos fiatalember s túl­áradó jókedvvel rázogatta a házigazda kezét. Nem kaphattam meg a leveleteket, — folytatta s a sze­mével körülcsillogta az asszonyt, de csak úgy, hogy rokoni örömnél, szeretetnél többet nem igen lehe­tett belőle kiolvasni, — nem kaptam meg a leve­leteket, mondom, mert már egy hete útban vagyok. Különben is, jól tudom, hogy szívesen láttok, ezt irta mindkettőtök, ugy-e? , A -jegyző még csak azt &©m kísérelte meg, hogy barátságosabb ráncokba igazítsa az arcát. Nem akart színlelni, megsértett oroszlán-mivoltá­ban brummogott .néhányat, felcibálta a kabátját s a feleségét pillantgatta dühösen végig. Aztán kérdezte: — Igazán nem kaptál tőlünk levelet? — Mondom, hogy nem! Állandóan utazom már egy hét óta. — Csak azért, mert azt irtuk, Jolus beteg. Még most is gyengélkedik, de ha már itt vagy, isten neki, majd csak megleszünk valahogy! Felállott s kikönyökölt a párkányon. A fiatal­ember önmagát cáfolta volna meg, ha zavarba jön. Szélesen mosolygott inkább, fölényesen legyintett, cigarettát vett elő s kijelentette, hogy mindenkép­pen maradni fog néhány napig. Pihenni akar. Az asszony mindezideig egy szót sem szólt, zavartan vetette le konyhakötényét, megugrasztotta a szol­gálót, érezte, hogy a házi békét végleg felrobban­totta ez a fiú. Pedig olyan kedves; vig, mint min­dig. mint tavaly a farsangon is, amikor reggelig táncolták azokat a modern táncokat, amire az ura most úgy haragszik. így hát csak leült az asszony, friss arccal, szólt is néha valamit, mig végre be­szaladt a szobába s egy sirő, kalimpáző apró em­berkét hozott ki, fehér pólyában s boldogan mu­tatta be a fiát az uj vendégnek. A fiatalember az ifjú csemete fölé hajolt, nyelvével csettegni kez­dett, arcát grimasszá erőltette s az emberkéből ki­csendült valami primitív, gyakorlatlan nevetés. Az apja dühösen fordult hátra, szemöldöke mint a komor ég, de visszatartotta mégia valami beléne- veltség s ebben a pillanatban elhatározta, hogy figyelni fog. Itt az alkalom, hogy igazat fog kapni hónapok óta gyötrő féltékenységében. Kényszere­detten mosolyogni kezdett, sört. hozatott ebéd előtti étvágycsínálőnak s estefelé már szinte örült, hogy igy alakult a dolog. Maga volt a megtestesült gya­nakvás. A szín észkedés be nehezen tört bele, de alakoskodott valamiképpen, kedves akart lenni, mindenekelőű azonban okos és ügyes. Várta, mi­kor fogja a fiatalúr első udvarlását megtenni. De annak, ugylátszik, ráérős volt a dolog. Be­szélt a városi életről, az autókról, a színházról, érdeklődött és sokat kacagott, szívesen sörözött, kuglizott és ismerkedett: úgy látszott, két nap alatt beleélte magát az alföldi por kellős közepé­be. A jegyző türelmetlen volt, ideges; szerette volna, ha megkezdődik már az ostrom, ha hama- ríbbvége lenne, ha megindulna egyszer végre is. T'n nem. Hát ő maga kezdte: — A feleségem... -• mondta 8 szólt még valamit a témához, de a ■■ni ■mm l■llll■■llllll^llllllllll^llllllln^lllplll ii mi in ni iiiim'iiiimm 'min fiatalúr rávágott néhány általános bókot, elintézte a széptevést egypár fösvény banális szóval s lát­szott rajta, nem érdekli sem jobban, sem szíve­sebben a háziasszony, mint ahogy az egyébként illik is. A harmadik nap egyedül hagyta őket, nagy ravaszul elhitette velük, hogy estig nem jön haza, de egy óra múlva visszatolvajkodott a saját por­tájára, lihegve, bosszút forralva s uramisten, a fiatalember a kert végében, a méhes hüse alatt szundított, a felesége a papéknál varrt egy uj gye­rekkocsitakarót. A tanító s a vén duhaj vizimérnök pedig már erősen hunyorgattak szemükkel a kuglizásnál, ké­sőbb példálóztak a kikapós menyecskékre, szem­telenül, farizeus képpel, szegény jegyző, délelőttön­ként olyanokat ordított a gyanútlan tanyai embe­rekre az irodában, hogy azok magukba huzva tarjágos koponyájukat, alig merték előadni az in­stanciát. A fiatalember azonban csak nem nyilatkozott ebben az udvarlási szándékban. Sőt, a következő este, ahogy lámpavilágnál vacsora után a veran­dán nézték a szállongó estipilléket g hallgatták a Tisza-mocsár békáinak kuruttyolását, különös, szor- dinós eksztázisban beszélt egy szőke leányról, akit nagyon szerei, aki sokat jelent a számára, aki egyedülvaló nő fiz életében. Az asszony nyugodtan, lehunyt szemel hallgatta, nem látszott rajta semmi féltékeny felindulás, a férje hangosan szortyogatott egy kis matrózpipát s már-már kiáltva akarta kér­dezni: akkor minek jöttél ide!? De a fiú álmo­dozva beszélt 8 olyan erős igazság, meggyőződés szállt ki a mondataiból, hogy a jegyző minden erő­szakolt gyanakvása mellett is ráeszmélt, hogy a fiú nem ámítja őt s a leányról való beszéd nem akar félrevezetés len»i. Egyetlen hangot, egyetlen mozdulatot nem ta­pasztalt a következő napon sem, ami a gyanúját igazolta volna. Pedig már égette a düh, a kíván­csiság, bizonyítani szeretett volna, a maga igazsá­gát akarta volna tapasztalni, de se a felesége, se a fiú nem adtak okot semmi gyanakvásra. Több­ször előhozta, mindinkább gyakorta felemlítette a felesége csinos, kívánatos természetét, szinte már ajánlgatta az asszonyt, mutogatta, kinálgatta: a fiút azonban nem lehetett megindítani, elismerte, hogy úgy van, de annál többet nem is szólt. A jegyző furcsállotta. Eddig himnuszokat hal­lott a feleségéről, a helyi intelligencia úgy gratu­lált hozzá, mint milliárdos nyereményhez, termé­szetesnek tartotta, hogy az asszonyra mindenki megéhezik. S most jön ez a nyavalyás ficsur, ez az utazőbajnok, egyszerűen beül, körül sem néz, tudomásul sem veszi a feleségét, elismeri, hogy jő asszony, szép asszony s ezzel árián vége is az érdeklődésének. Egyetlen szóval sem igyekszik meghódítani, körül udvarolni. A felesége is rend- jénvalónak veszi, hogy igy van s nem szédült meg régi táncosától, minden gondja a kisgyerek. A jegyző azon vette észre magát, hogy az ön­érzetét sértették meg. Nem analizálta soha se az érzéseit s nem érezte tudatosan azt a lépésfávol- ságot, ami az első napok féltékenysége s az utóbbi napok szenvedése között van. Csak azt látta, hogy a felesége nem értékes a gyanúsított férfi szemé­ben, hogy az nem is törődik az asszonnyal, fel se tűnik neki, mint egy érdekesebb nő. Ez a tudat nagyon elkeserítette. Sokkal job­ban lealázva érezte magát, mintha megcsalták volna. Járt szomorúan, szinte akarta, kívánta, hogy a feleségének tegye a szépet ez a semmirekellő. De az csak pihent s a maga szerelméről ábrán­dozott. Mikor bejelentette, hogy távozik, a jegyző alig akarta elengedni. Nem mintha megszerette volna, nem is akarta soha ezt a fiút, — hanem kapasz­kodott a reménységbe, hogy hátha még... ta­lán ... most majd minden igazolja őt. De a fiú boldogan lengette sportsipkáját s visszavonhatat­lanul elindult. A méhek dönögtek, tarka lepkék szivárvá- nyoztak a levegőben. Az aszony mosolygó szem­mel öltöztette a kis babát. — Ugy-e látod, — mondta megkönnyebbül­ten, —■ nem történt semmi. Milyen dühös voltál s nekem volt igazam ... mégis ... Az ura leült vele szemben s hosszasan nézte a feleségét. Először próbálta józanul, higgadt szemmel megnézni őt, az idegen férfi szemével; kavargó gondolatok lüktettek rendezetlenül a fe­jében, sóhajtott nagyot s az asztalnak dűlt. Ha ro­mantikus hős lett volna: odamegy s erősen meg­csókolja az asszonyt, ha a pszihoanalizis hive s a könyörtelen önmardosó igazságé: elküldi magától. De, mert egyszerűen egy falusi Othello volt: vette a kalapját s átment a szövetkezet kuglizójába sörözni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom