Prágai Magyar Hirlap, 1927. június (6. évfolyam, 125-147 / 1459-1481. szám)

1927-06-19 / 139. (1473.) szám

6 ^Tü&<M-A,VA<Ti.-VAT*-HTtoTiAT> 1927 junius 19, vasárnap. a. i.. ,frin^i f >i«i w«»iraiirw^>^a«^ BERLINI JEGYZETEK . írja BÁRDOS ARTÚR Csoda 1927-ben ­Elmúltak Berlin ChambeaTin-napjai, el­ültek a riport-orgiák, — már csak a vásznon mosolygó és köszöngető Chamberiint éljenzik és tapsolják a moziban a jó berliniek, — az aktualitáson túl, most már az eset néhány mindig aktuális, mert emberi rugóját is meg szabad tapogatni. Berlinnek nagyon szüksége volt a maga külön Chamberlinjére, ha már Lindbergh olyan feltűnően elkerülte Európának ezt a legalább is harmadik, de mindenesetre leg­amerikaibb fővárosát. És Chaímberlin is rá­szorult a még repülő-ünnepléstől szűz, a lel­kesedés nedveitől duzzadó Berlinre. Ez na­gyon egészséges és termékeny összecsapás lett volna, de — Az égi ügyelő másként akarta. A repü­lők eltévedtek, és másfél napig hiába várt a vőlegény, fel'virágozva és lelkesedve, nászra készen, másfél nap ünnepi várakozása után lekonyult, elhervadt, kifáradt, és mire a vár- va-várt megérkezett, — már meglehetős bá­gyadt és kissé intézményes lelkesedés fogadta. Ohamberlinék érdeme, „Leistung“-ja semmivel sem kisebb, amiért 'Berlin helyett Kottbusban találtak leszállni, emberi bátor­ságuk, erejük éppen olyan tiszteletet pa­rancsoló, hiába, a hatás mégis sokkal kisebb, a lelkesedés sokkal lanyhább volt, mintha a várakozás első éjszakáján jelentek volna meg az álmatlan város fölött. A színház emberei jól tudják, hogy a premier sikeréhez nem elég a jó darab, de még a jó előadás sem, ahhoz az is kell, hogy az ügyelő hibátlanul dolgozzon, a függöny a tapsira a megfelelő időben menjen fel, szóval, hogy a sikert jól tálalja, a lelkesedést ügyesen adagolja, és a legnagyobb kirobbanásra fokozza a színház. Az óceán repülők berlini premiérje bi­zony nem sikerült. Minden program szerint történt, mindenki megtette a miagáét, de azok, akik egy éjszakán át várakoztak, nézték az eget, koplaltak és fáztak ebben a zord ber­lini júniusban, szóval az istenadta nép, már nem tudott többé felmelegedni, igazándi módon lelkesedni. Aki sokáig várakozik, hiába az unaloműző, fanyar vicceket kezd faragni, és a viccek nyomán nevetés még néha támadhat, de lelkesedés már aligha. * Kottbus ellenben, Kottbus, az már egészen más eset. A hét összes film-premierjeit hivatásból kell végigrobotolnom, s igy vagy négyszer kellett a mindenhol, minden előadás előtt levetített — egyébként egészen ügyes — Chamberlin-fdlmet végignéznem. Ez meg­lehetősen unalmas eset volt, de volt ennek a filmnek egy részlete, amelyet nem tudtam elégszer látni és egy szereplője, aki nekem többet mond Janningsnál és Conradt Veiéi­nél, hogy a gyengélkedő német film itthon­maradt kis karakter-nagyságairól ne is beszéljek. Ez a kis filmrészlet nekem egy egész nagy, nagyon emberi, tehát nagyon művészi film. A cime ez lehetne: „A kottbusi csoda." A főszereplő pedig: Kottbus angyali polgár- mestere. Ahogyan a kottbusi a k ünnepük a közéjük pottyant világhíres repülőket, ahogyan ezen a nehány gyorsan elír amié méteren is ki­bontakozik a rajtuk esett csoda ujjongása és önérzete, az legalábbis hat felvonást és háromszáz métert érdemelne. Ezek a ragyogó vidéki ábrázatok, kortársi önérzettől dagadó férfiak és aranyosan öltözött német vidéki nők, azokról nem is szólva, akiknek a repülők vállra-emelésének kitüntető szenzációja is osztályrészül és egy élet örök élményéül ju­tott: ezeket csak „Grossaufnahme“-ban lehet­ne igazán kiélvezni. Es a kottbusi polgármester, ez a drága, ferenojózsef-kabátos sztár, a fényes, kövér, diák-vitézségének emlékeivel agyon szab dalt, „scbmiss‘‘-szes ábrázatával, ahogyan karon- fogvást robog mindig magával Chaimberlin- nel, mindig elől, mindig ragyogva és rajong­va, a történelmi szereplés látható, sőt tapint­ható glóriájával... ez már több mint film, ennek penetráns életszaga és dokumentális ereje van. Csakugyan, nem is csoda, hogy csoda az, ami Kottbusszal történt. Egy apró városka, melyről tegnap még senki sem beszélt, mára kelve egy világesemény részese, a nemzet­közi sajtó vendéglátója, amelynek neve a világ minden újságjában nagy betűkkel sze­repel és amelyet — és ez a fő, — Berlin irigyel. Tegnap még%- világviszonylatban — senki sem tudta, hogy v a n, és ma már — a véletlen oly zseniális reklámszervezetének segítségével — 'azt is megtanulta róla a világ, hogy Luther szülővárosa, továbbá, hogy há­rom év múlva ünnepli alapításának ezeréves jubileumát. Ilyen jubileumi reklámot még kevés város kapott, mint a technika csodáival is gazdagabbá lett égnek ez a ritka kegyeltje. Már most tessék elképzelni — a mozi nagyszerű illusztrációja nélkül is — annak a férfiúinak a lelkiállapotát, aki ennek a sze­rencse-fia városnak a polgármestere! Tegnap még kottbusi polgármester, ma már az összes nagy berlini lépők szórul-szóra hozzák a vá­ros' bankettjén elmondott köszöntőjét, és talán a világ minden mozijában vetítik a szerencse mosolyától fényes ábrázatát... Berlinnek csalódás, de Kottbusnak a csoda ritka ajándéka jutott Annak is, akiben a kötelező adagnál nincs több káröröm, csak örülnie lehet az ünneplésre felkészült Berlin kudarcán. Berlinnek sosem jelenthetett vol­na ez a szenzáció annyit, mint amennyit Kott­busnak jelentett. Halom, hogy a repülők üzletes tagja, Levinne naigyon bosszankodott az eltévedés pechje miatt. De a másik repülő, a gyermeki mosolyu Chamberlin, valami nagy poéta le­het, hogy ezt ilyen szépen kigondolta és a gazdag Berlin helyett a szegény Kott'bust látogatta meg a világhír tündéri ajándékával. Vagy ha nem ő, hát az, aki a kormányon nyugvó kezét negyvennégy lélegzet-fogó, vég- zetkisértő órán át irányította... Mert a kottbusiak csodája, valóban, az égből pottyant. A XlX-ik század vizitkártyái Irta: SKrúdy Qyula k A PRÍMÁS Nem kell elkomolyodni, — nem a min­denkori magyar egyházfejedelmekről lesz szónk? akik sírjaik felett kőbevéaetten, vagy a magyar égboltozaton felhővé vállottan vi­gyáznak tovább is Magyarországra, — vidá­mabb, emberi szemünkhöz közelebb álló prí­másokról szóljon a vasárnapi emlékezet, akikről Vörösmarthy Miháíyunk és Puskin óta minden költő irt valaha verset, mert a da­lokban testvérek ők . . . Igaz, hogy a cigányság is sokat vesztett régi erkölcseiből amaz öreg József főherceg óta, aki a legelső vajdája volt, — ugyanezért Cigány-Szótárt is irt, hogy a félvad nép, mely lobogó hajzattal, lángoló szemmel, szen­vedélyes élelmekkel, cifrán, mint a Fáraók hazájából a cigányok után vándorló búbos banka járta a magyar országutakat, hogy ez a félvad nép megismerhetőbb legyen, mint a legendákból, népmesédből, régi csendbiztosok írásaiból tudjuk őt. — De pátrónusa volt en­nek a kiszámíthatatlan vérmérsékletű, lidérc- lángból borult, szélgyorsasággal járó, ördög- Szekereken utazó és különös melódiái mellett semmittevőén merengő népségnek, minden valamirevaló magyar úriember már század évek óta. Ők a magyarság indiánjai, (mert hi­szen a hagyomány szerint már Kun László királynak is ők muzsikáltak, amikor az ked­venc kunjai között mulatozott), akik ősiségük- ből alig engedtek valamit, akármin! omlado­zott az idő. A foglalkozásaik századokon át nem változnak, a szántást nem szeretik, de a nehéz vályogvetést bírják, szeretik a kovács­munkát, a lócsiszárságot, teknővájást, kuruzs- lást, de mindenekfölött a muzsikálást. A ma­gyarság jó kedve el sem képzelhető a cigány nélkül. Czinka Panna óta a nemrég elhunyt Kóczé Anti prímásig jóformán az egész nép­faj azt szolgálta, hogy a magyarok a busulás mellett szeressenek néha felvidámodni is. Az őszi szél régi ellensége a cigánynak. Megkergeti az országúton didergő ron­gyaiban, szárcsa-lábába harap és kunyhói fe­lett vijjogva kacarász. De utána megy annak a cigánynak is, aki a városba menekült előle, bérház vaskályhája mellett sóhajtotta vissza a faluvégi boglyakemencét, amelynek oldalá­ban mégis csak legjobb volt a halál-komát bevárni. A cigány és a halál nem jó barátok- Az ördögnek, országúton leselkedő farkasnak, csárda odvábán borongó szegénylegénynek még csak meg lehet találni a kegyelmező ked­vét a hegedű hangjaival, de a halál oda sem hallgat a legszebb muzsikának. Hiába vette Stradiváriusát remegő kezébe Benczi Gyula, a híres nyírségi prímás, hogy haldoklásában még egy kis halasztást kimuzsikáljon a csont­kezű uzsorásból. Hiába kérte Kóczé Anti a he­gedűjét a Ráday-utoai jajveszéklő asszonyok­tól. Az őszi szél süvölt az ablak előtt, mint akárcsak ama kunyhókban, melyekben az oda­kint maradt szegény cigányság a pipája tűzö­néi melengeti kézéi- És az őszi szél elviszi a legjobb prímást. Mennyi mindent látott egy régi prímás Magyarország életéből, amikor az urak mégis csak leginkább muzsikaszó mellett szerették elintézni a dolgaikat . . . Agarászat, vadászat, bál, névnap, lakodalom alkalmából, amely nem volt elképzelhető a cigányok jelenléte nélkül. Hogy még egy híres prímás is meghal­hat valamikor, aki egész éleiében, akár az éj­ből nappalba átalkedveskedő mulatságokban, akár a báli élet forgatagában, de még a ro­mantikus éjjeli zenélések idején is: mindig csak azért állott helyén, hogy jókedvet, jóté­kony hangulatot, szivberöppenő érzést és fe­ledhetetlen perceket árasszon maga körül a heged ülésé vei. . . . Markó Miklós, aki a magyarországi cigányok albumát megírta, bizonyára jobban tudja a cigányok genealógiáját, mint éu, mert az album-szerkesztő valóban fel tudja sorolni a Patikárusok, Csermákok, Kóc.zék, Bencsik, Radicsok, Banda Marcik, Berkesek, Bunkók, Sovánkák, Ráczok, Magyarlak, lvacsariak, Vö­rösök, Munczik, Sáraiak és még ki tudná, hány primásdmasztiának a családfáját. Elég nagy tudomány ez ebben az .országban, ahol a hí­res cigányprímások nevét, nimbuszát, hegedű­jét éppen úgy örökölték, mint az urak, (aki­nek társaságában a cigányok életüknek nagy részét töltötték) örökségbe kapták a hivatalo kát, földbirtokokat, címereket . . . Jókai tette meg báróvá az első cigányt, — azóta már van cigánykirály is. Tudomány dolga tehát, hogy kinek ki volt a nagyapja, sőt némely cigány- tudósok azt is tudni vélik, hogy kik a mara­dékai ama cigányoknak, akik Párizsban Rá­kóczi Ferenc bujdosása idejében feltűntek: ki volt az a Rákóczi nevű vajda, akit a bé­csiek ezen a néven gúnyoltak a nem sikerült magyar felkelés után; kik voltak azok cigá­nyok, akiket herceg Esterházy, a szentpéter­vári nagykövet piros hajdu-ruhában cipelt ma­gával, ki volt az a Bunkó, aki Pálmay Ilkának Condorosban muzsikált; mely magyar cigány­banda hódítja meg először Monté Carló kö­zönségét, hogy azóta ott éppen olyan szívesen látják a magyar cigányokat, mint akárcsak a régi császárfürdői bálakon. Mi nem akarunk tárgyalásba bocsátkoz­ni a prímások leszármazási ytáblázatáról, mert, véleményünk szerint, még messze van az az idő, amikor a prímásokat éppen olyan hiva­talból öröklendik a cigányságnál, mint vándor- népfajta korában örökölték a vajdaságot, ami a maga ezüstgombossá.gával, vajda bot javai, tekintélyével nem is volt olyan utolsó állás. Csak azt állapíthatjuk meg, hogy a cigány- primásság Magyarországon éppen nemzeti hiúságunknál, ázsiai pompakedvelésünknél, magyaros büszkeségünknél fogva lett olyan nevezetes rang, hogy a híresebb cigányprí­másokról majdnem többet tud a mesemondás­sal, legendákkal foglalkozó közvélemény, mint akár nevezetes államférfiakról. A cigányprí­más hegedűjét a vendégfogadóban az ökör- cimer mellett, vagy éjféli szerelmi holdvilág­nál, majálison, vagy szüreten mindig jobban megértettük, mint politikusaink fejtegetését. (Az írók közül talán az egy Jókai pipálta le a korabeli cigánypri másokat.) * . . . Kóczé Anti muzsikája Kolozsvárról zendült fel, Benczié a Nyírségből, a Ráczoké Debrecenből, — különösen ama nevezetes, németellenes nóta elmiizsikálása után, amely- lyel ^ hazájába visszatérő Kossuth Ferencet fogadták az Arany Bikában. Voltaképpen Magyarország minden vidé­kének meg voltak a maga híres prímásai, akik agy hozzátartoztak a vidék milliőjéhez, mint az ottan látható tájképek hangulatai. Mint ahogy a máriabesnyői bucsujáró templom tornyait háromszor látjuk, amikor Hatvan fe­lé utazunk, —m int ahogy tudtuk, hol találko- ziink a vízimalmokkal, amikor számon tar­tottuk az alföldi szélmalmokat, — a tokaji Kopasz-hegyet, ilyenformán voltunk a hires cigányprímásokkal is, amikor az óságban utazgattunk. Körülbelül minden valamirevaló magyar úriember tisztában volt azzal, hogy miféle cigányprímásokkal mulatozhat, kiktől tanulhat eddig ismeretlen nótákat és kiket ta­níthat uj dalokra, amikor a szekererudját a Felvidéknek, Dunántúlnak- vagy az Alföld­nek fordította. Tudta jóelőre. hogy Kassa nemcsak sódarái'ól nevezetes, hanem a Salk- házban muzsikáló cigányairól is. A Balaton körül való utazásokban is gyakran lehetett stá­ciót tartani a híres prímások kedvéért. Siófo­kon nemcsak a fogas kellette magát a vendég­fogadóban, akár hazai, akár francia módra elkészítve, hanem az öreg Magyart is ott mu­zsikált a bandájával, aki Debrecenből jött ide nyaranta. (Csokonai óta nem is járt annyi hor­tobágyi ember a. nagytó környékén.) Füreden pedig a múlt század eleji Anna ’ álok és La- votla óta mindig jó prüií- muzsikálták Össze az egymásak való párokat. - Délfelé jártunkban a vasári konduktor r.clkül i- tud­tuk, hogy ott, ahol a gömbölyű talpú poharak világa kezdőü’i-.. Piros Józsinak hívjak a ci­gányprímást, aki egyébként a pesti Margit­szigeten szokott nyaranta muzsikálni, mikor a sziget még a cigányság legfőbb vajdája volt... Így volt az. Az utasembernea nem kellett bizonyosan tadni, hogy ki annak a bandának a vezetője, amely a régi Érsekújváréit a vasúti áilomá- son muzsikált a jóm menő vonatoknak, szar­va sh ba lett volna nem tudni, hogy Győrött az Arany Bárányban olyan prímás „működik" (Vörös Elek), aki má Parisban is dicsőséget szerzett a magyar cigányságnak. * A régebbi magyarok nemcsak üzletkö­tés vagy járásbirósági tárgyalás kedvéért ül­tek vonatra, hanem volt olyan idejük is az esztendőiknek, amikor eljárogattak egymás cigányainak a meghallgatására. Persze manapság már senki se hiszi el, hogy tiszteletreméltó, békességes, családjuk­nak élő úriemberek felkerekedtek például Ipolyságon és vándorútra kelnek, hogy azt a bizonyos Benczi Gyulát a Nyírségben meg­hallgassák, miután annak hire az országot be­járta. Igaz-e, hogy hegedűjével még a nyíri madarak hangját is tudja utánozni, valamint a vadmadár kiáltását, de nem okoz neki na­gyobb gondot valamely operának az eljátszá­sa sem! Történetesen agarászat is lehetett a cigánymustrálásra jött vendégek látogatása idején, de ha nem: olyan embert bizonyosan találtak, akinek erre az időre esett a névnap­ja. Úgy hallottam, hogy egyszer párbaj is ke­rekedett egy szabolcsmegyei úriember és ci­gányát védelmező nógrádi gavallér között. Pápai gróf Esterházy Pál, aki a háború­ban halálos muszkagolyót kapott a piros hu­szársapkája alá, ugyancsak nagy barátja volt a cigányprímások versengésének. Debreceni huszártiszt korában nem egyszer hozatta kü- lönvonaton Benczi Gyulát Nyíregyházáról ban­dáétól, ugyanakkor a nagyváradi prímást, Hamzát, hogy tudományukat a debreceni ci­gányokkal összemérjék- Néha napokig tartot­tak ezek a cigányversenyek és nem egyszer végződtek valamely pesti fogadóban (termé­szetesen a megfelelő bandákkal egyetemben), miután a debreceni zsün nem tudott elsősé­get tenni a cigányok között, tehát a budapesti Szakértőkre volt szükség. A prímások hire pedig minden ilyen muzsikálás után emelke­dett, pedig nem is Írták az újságba. A vendég- fogadók Iáhatatlan telegráfdrótjai, a jövő­menő utasemberek, az állásukat cserélgető szakácsnők, portások, pincérek vitték Szét a hírét az országban a prímásoknak. Az öreg Pongrácnak, a kolozsvári prímásnak, hírnevé­ről élete végéig maga Rudolf trónörökös gon­doskodott, amikor muzsikálta tott vele a gör- gényi vadászatokon. Radics Béla, a minden­kori jogászbálokon kívül úgy jutott hírnévhez, hogy a városligeti Kugler-pavillonban elmu- zsikálta Erzsébet királynénak a „Lehullott a rezgő nyárfa levele..." kezdetű nótát. Az öreg Munczy Károly, akinek olyan nagy deres Sza­kálla volt, mint egy vajdának, abban volt spe­cialista, hogy azokat az uj francia dalocská­kat, amelyeket a francia tengerparton időző nagyvilágnak muzsikáltak az ottani zenészek: ő már egy hét leforgása után előadta a Téli­kertben . . . Szemere Miklós megharagszik valamiért. Berkes Bélára és valahonnaji egy szlovák faluból uj cigányokat parancsol ma­gának a Nemzeti kaszinóba: Sovánka Nán­dort ... A minap elhunyt Kóczé Anti, aki már a cigánykirálynál is több volt: nemes mű­vészetének, úri jellemességének köszönhette hírnevét. Habár talán ragyavertebb arculatú ember nem volt nála Magyarországon . . . 4c Az öreg József főherceg, akinek egykori házában lakom, bizonyára megelégedettséggel veszi tudomásul a másvilágon, laogj az ő dé­delgetett cigántpiiniásai mily sokra vitték va-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom