Prágai Magyar Hirlap, 1927. május (6. évfolyam, 100-124 / 1434-1458. szám)
1927-05-01 / 100. (1434.) szám
1927 május 1, vasárnap. Ami VASÁRNAPI JEGYZETEK Irta: Schöpllin Aladár. DARÁNYI Diákgyerek voltam — a kilencvenes évek közepe táján — ha az utcán ődöngtem, minduntalan elém tűnt ógy-egy olyan alak, akinek a külsejét a Borsszem Jankából ismertem, mint közéletünk nagyságainak egyikét. Vaskos lépésekei, groteszk fejét nyakasán hátravetve, gúnyos pillantással nézve maga körül, ment, a Muzeum-köruton a félelmetes Szilágyi Dezső, a Műegyetem előtt, találkozott Gyulai Pállal s a két, hires vitatkozó, a hatalmas termetű politikus és a kis köpcös kritikus egy órahosszat állt ott és megvitatták a nap kérdéseit,. A Kossuth Lajos-utcán egy cigánycimbalmos képű, jól táplált alak sétált fel-alá, mindig nyolc-tíz hívétől körülvéve, — mindenki tudta, hogy ez Polónyi Géza. Ócska kétfogatu döcögött be a Sándor-utca felé, őszszakállu, fekete pápaszemes, szikár öregember ült benne, — döbbenve mondtuk: Tisza Kálmán. (Már ak- koT nem volt hatalmon, mégis valami félelmetes presztízs vette körül alakját.) Egy másik, elegáns kocsiban Bánffy Dezső vad- macskaíeje tűnt fel. Nem lehetett az utcán keresztülmenni, hogy ne találkozott volna oz ember olyasvalakivel, akinek láttára mindenki egy jól ismert nevet suttogott. Apró lépésekkel, szórakozottan maga elé nézve fekete csiptetősén keresztül, többnyire egyedül mendegált egy szürke szabj Hu. alacsony, tömzsi ember, obiigát szürke ruhában, kezében az elmaradhatatlan esernyővel. Nekem mindig olyasformán tűnt fel, mint valami előkelő, szimpátikus kinai mandarin. A Kálvin-tér környékén lehetett legtöbbet látni, arrafelé lakott, nagy kálvinista főember volt. Abban az időben vergődött igen nagy tekintélyre, mint Bánffy Dezső földmi- veliési minisztere, az ország legnagyobb termelési ágának vezére, nagy reformer, aki tele volt, tervekkel és alkotási vággyal a magyar föMmivelés modernizálására. Népszerű volt, mert kedves, okos ember volt, — csak az akkor erőre kapó szocialisták haragudtak rá. Mindenki úgy nézte, mint jó ismerőst, az alakja hozzátartozott Budapest képéhez. Egyszer a nemrég elhunyt nagybátyám jóvoltából eljutottam az István főherceg- szálloda éttermébe. Híres hely volt ez akkor, az Akadémia palotájával szemben, a főkapitányság mellett. Ott volt a nevezetes Mik- száth-asztal, melynek látogatói csupa országos nevű politikusok voltak, néha egy- ;egy kiváló iró is. Fiatalos áhítattal néztem, álékor még magam is hírnévről álmodozó ifjú, az ország nagyembereit, figyeltem kedélyes beszélgetésüket egy közeli asztal mellől. Szilágyi Dezső alatt megreccsent a szék. Kezébe vette az étlapot, gondosan tanulmányozta, aztán sorra kérdezte az asztaltársakat: ki mit evett, izlett-e, jó volt-e. Aztán választott, rendszerint olyat, amit Darányi ajánlott neki. Ha Ízlett az étel, akkor nem szólt, de ha baj volt, Darányit tette tréfásan felelőssé. Nácikám, nem értesz te a konyhához. Mikor megette pecsenyéjét, szivarra gyújtott, szélesen elterült székében és igy szólt: — Ha nem volnék római jellem, akkor ennék, most griznudlit. Fokozódó hizása miatt nem volt szabad tésztát ennie. Aztán jött. — ezt, Mikszáth irta meg — a Darányihoz intézett felszólítás: — Nácikám, állits valamit, hadd cáfolom meg. És „Nácikám” állított valamit és Szilágyi megcáfolta. Ez a vendéglői asztal, akkor, a pesti asztaltársaságok fénykorában nagy közéleti nevezetesség volt, tagjának lenni karriert jelentett. Kedélyes tréfák közben olyan szavak röppentek fel belőle, melyek másnap bejárták az országot és nagy hatással voltak a politikai közvélemény alakulására. Ami ott történt, amit ott mondtak, az Mikszáth révén került ki az országba, mert, ő nemcsak a nevét adta az asztaltársaságnak, hanem a hírét is ő csinálta meg politikai karcolatai- ban. Néha témákat is kapott onnan, — itt beszélte el neki Pongrácz báró, nyugalmazott, generális, országgyűlési képviselő a Beszterce ostroma történetét s ha valaki valami jó történetet hozott vidékről, csatt.anós adomát, érdekes alakot, mint a csemegét ajánlotta fel Mikszáfhnak. Sokszor gondolkozom azon, csakugyan olyan érdekes, jellemző alakok voltak-e annak a kornak a szereplő emberei, amilyennek mi láttuk őket, vagy csak ilyeneknek játszottak, mért, Mikszáth finoman megfigyelő szeme látta őket ilyeneknek és külső alakjukat Jankó János pompás karrikirozó tehetsége vitte az ország szeme elé. A jellemző alakok sokasága inspirálta-e a karcolaf-irót, és karrikaturistát, vagy ezek mutatták meg azok jellemző voltát? Azt hiszem, itt kölcsönható r volt: azok az alakok csakugyan jellemzők voltak, de jellemző voltukat Mikszáth és Jankó fedezték fel és tették közhírré. Az alakok teremtették meg a krónikásokat, a krónikások formálták meg az alakokat. Ha ma egy uj Mikszáth támadna, tudna-e ilyen érdekes alakokat teremteni a közélet nagyságaiból? Aligha, mert a mai emberek között kevés a pregnáns egyéniség, a külsejűit, az életmódjuk, a karakterük Uniformizálódva van, nem válik el olyan élesen a többi emberekétől. S a parlament sem olyan gyűjteménye többé a furcsaságoknak, nem is terem benne annyi jó mondás, anekdota, tréfa. A régi Magyarország uralkodó gondolkodási formája az anekdota volt, ma nem anekdotákban gondolkoznak már az emberek, hanem számokban. A közélet humora, melyet Mikszáth oly nagyszerűen tolmácsolt, eltűnt örökre. Talán komolyabb, vagy inkább komolyadóbb a mai világ, de nem olyan jóizü. Amint minden: ez is ridegebb és merevebb lett. Ma. napokig járhatom az utcát és nem látok nevezetesebb közéleti embert. Nem is igen járnak gyalog s automobilon suhannak el. Alig is ismerem őket. Régen lehetetlen volt, hogy valaki fel ne ismerje az utcán a parlament elnökét, a minisztereket, a pártok vezető embereit, ma ők is elvegyülnek a tömegben vagy a maguk szűk politikai körében élnek s — ez a különös — a külsejükben sincs semmi megkülönböztető, ami arra figyelmeztetne, hogy nem mindennapi emberről van szó. Valahogy színtelen edik ez a világ. A XlX-ik század Irta: Krúdy Gyula MEDNYANSZKY LÁSZLÓ a csavargók királya Az 1901-ik esztendő egy különös havas téli napján a Kárpátok között utazgattam. Abban az időben a laposerszényü ember is megengedhette magának az ilyen- karácsonyi szórakozást, a mellényzseb ezüstforintosaiból is kifutotta az útiköltség. Szánon utaztam, ama lábmelegitő, Szalmával, fenyőfa-porral bélelt Szánok egyikén, amelyek a poprádfelkai állomás előtt várakoztak a pasasérra, amikor a stációról elkanyarodott a nagy hegyi mozdony Oderberg felé, a Szepesség felé még rém volt vasúti ut. A mély hóban csak a keszeg telegráfosz- lopok mutatták az országutat, valamint a hideg időben sem holttá fagyott Poprád folyó, a mely susforogva, lékeket, szakadékokat vájva jégbörtönén, hűséges kutyaként követte az utazót. Itt-ott egy fehér templomtorony, amelyet el kell érni, ha melegedni akarunk. Abban az időben még nem voltam olyan pedáus ember, hogy utinaplót vezettem volna, ezért elfelejtettem annak a szlovák falunak a nevét, amelyen átalszánk óztunk, amely semmiben sem különbözött a környékbeli falvaktól. Bús volt, mint Turgenjev regényeiben a régi or^sz falvak. Ott kell neki valahol Késmárk és Szepesbéla között lenni, ódon, fran- ciafedelü, zöldzsalugáteres, salétromosfalu, egyemeletes kastély áll a közepén, olyfen kerítéssel körülvéve, mely Mária Terézia királynénk idejében lehetett uj. A kőbálványos kapun bósapkája alól homokkőbe vésett címer tekintett e céltalan világba. Az udvaron kocsinyom helyett bocskortaposía gyalogút a havon és a ház mögött szomorkodó kertben bús ciprusok és gyászfenyők, amelyek bizonyára régen megunták életüket. Szeretem az ilyen mostohasorsra jutott régi házakat, amelyeket már arra sem érdemesítenek, hogy télire leszedjék róluk a napfényt elfedő Z9alugátere- ket; romantikus dolgok jutnak eszembe, amilyen regényekkel valaha valóban bővelkedtek a felvidéki házak- Leszálltam tehát a szánról és rövidesen megtudtam, hogy egy Mednyán- szky-kastéiynak a látogatója vagyok. A házban egy térdnagrágos, mókusképü, evetfür- geségü öreguracska lakott, akinek olyan kék szeme volt, amilyen kék kavicsok ezen a tájon a folyók medrében találhatók- Czóbel ur volt az öreguracska neve és néhány pillanat alatt kiderült, hogy testvérbátyja amia Czóbel Minka nevű költőnőnek, aki Szabolcsban lakott. Mire a bolthajtásos ház megnyitott minden ajtajával, a piros téglával kirakott folyosó szívesen vette, hogy hozzáveregettem havas csizmáimat, papucsos asszonyszemély szaladt elő valahonnan egy szobából, de papucsait csak a küszöbön vonta lábára. A felvid‘ki vendég- fogadásnak ezt a módját már máskor is láttam, de bezzeg olyan folyosót még nem, amely a bolthajtások alatt a lépcsőre vezetett. A folyosó, amely valaha fehérfalu volt, tele volt pingálva mindenféle gigantikus festményekkel, amelyek a plafonig értek. Csak amúgy a meszes falra voltak sebtében odavetve óriás fenyőfák, kétembemyi emberalakok, tájképek, amelyekbe majdnem belelépett az ember, mint a gyermek a panorámába. Végig a kastély folyosója ilyen képekkel kifestve, persze, ahol a vakolat lepattogott, helyén sárszi- nü lyuk maradt, a falra festett emberfigura orrát, vagy a fenyőfa derekát emigy vitte le magával a múlandó idő. Valami Szokatlan varázsuk volt ezeknek a kusza ecsetvonásoknak, amelyek látszólag rendszertelenül fedtek minden tenyérnyi helyet a falakon, hogy DosztojevsZ'kij kézirata jutott az eszembe, amelyet nemrégiben láttam, amely hasonló volt azoknak a prófétáknak a kézírásaihoz, akik valamely elmegyógyintézet magányában a maguk mulatságára , naphosszant írnak- Ezek a festmények se mutattak egyebet, mint egy különös, rejtelmes, alig érthető emberi leieknek a gondolatait, amelyeket az ecset nyelvén akart megszólaltatni. .... — Unokaöcsém, Medryánsziky László ifjúkori tanulmányai — mondotta az öreguracska, aki bizonyára régen megszokta azt, hogy látogatói (bármilyen ritkák voltak i« azok) megálldogáltak a falfestmények előtt — No, de gyerünk a fütött szobába. * Oh, hogy tudtak meséigetni ezek a régi felvidéki urak, ha nekik tetsző hallgatóra találtak! Az ő mesemondásukhoz képest a kandallóban pattogó tüz (amely az utak, kíváncsiskodó akácfák, vagy pedig hegyoldalakban remetéskedő fenyők történeteit mondja el) gyermeki gügyögés. A Stüsszivadászképü cregur lelkendező mesemordása szerint: Med- nyánszky Lászlót kisgyerekkorában ebből a kastélyból lopta el cigánykaraván, amely ezen az utón a lengyel határszél felé tartott. A cigányok szeretik a gyereket, bár rendszerint van nekik elég maguknak is. A gyermek évekig bolyongott a karavánnal, hol, merre, mely országokban: azt sohasem lehetett megtudni, aminthogy a szél lépteit sem lehetett megkö vetni. Elég az hoZzá, egy ő&zi alkonyat bo rulatában csak megjelenik a kastély kapuja előtt a fiúcska, az öregebb házőrző ebek el- csendesitik a fiatal kuvaszokat, cigányron- gyokban, kis koldusként talált haza az elrabolt gyermek. — Ettől az időtől kezdve szerette meg a vándoréletet, bármilyen nagyhírű festőművész lett Lászlóból, — fejezte be szavait a Mednyánszky-kastély akkori gazdája. Én pediig, amint sietve tovább utaztam, hogy még besötétedós előtt barátságos vendégfogadót érjek: egész utón arra az öreg indiai lármára gondoltam, aki egy kisfiút csavarogni tanított, akiről akkoriban irt „Kim” címmel regényt Ruydard Kipling. * Valóiban csavargó híre volt az ország egyik legnagyobb festőművészének, mert a közfelfogás szerint az emberek nem szoktak különbséget tenni a céltalanul lengedező vándorlegény, vagy pedig a nemes ideálokkal bolyongó apostolok közölt MáT a ruházkodásában seim alkart ama bársonykabátos. Caval ier-nyakkendős, palettós piktorokhoz hasonlítani, amilyennek a divatlap ábrázolta a festékkenegetőt. Mindig olyan rongyos volt (mondjuk meg áperte), hogy a müárusa ijedtében összecsapta a kezét (pedig nem volt valami ijedős ember az öregur): — Nem tartóztatták le az utcán, bárőur? A pesti műterme (egy emel etem a Baseli Árpádéval) abban a Vasvári Pálról elnevezett utcában volt, ahol látszólag nem történt semmi más a világon, mint csak annyi, hogy a zsidók ócska kabátokat vásároltak és eladtak. Ezen a műtermen azonban többnyire lakat függött, hiába kopogtattak az ajtón Med- nyánszky látogatói. — Rémregényből való emberek járnak hozzá, mindennap azt várom, hogy mikor rabolnak ki, mikor gyilkolnak meg — panaszkodott a szomszéd festőmüvészné. És a műterembe vezető fagrádicson sáros időben valóban olyan vendégeknek a lábnyoma látszott, akik bizonyos okból nem hordanak talpat a cipőjükön. De a házzal szemközt levő korcsmában is mindig olyan emberek vártak Mednyán- szkyra, akik azzal fizettek az elfoglalt helyért, hogy a ,ybáró“ megígérte nekik, majd értük jön. (Bámulatos emberek, akiket Med- nyámszky csavargó-képein láttunk viszont.) A Bableveséhez volt címezve ez a csárda és a mesterre várakozó figuráknak szeme örökké a szemközt lévő kapun volt. Mert megesett, hogy a festő észrevétlenül tért haza műtermébe (nem keltett feltünőséget öreges, hanyag, fal mellett lapuló alakjával) és a Bableves modelljei már csak arra eszmél-, tek fel, hogy valamely élelmes társuk megelőzte őket és lengedező léptekkel siet kifelé a házból egy öltöny ruhával a kaTján, amelyet talán előtte való napon vett a festő részére műkereskedője. Sok mindenféle legendát beszélteik ebben a Bableves-csárdában a festőről, aki képeivel a legnagyobb kitüntetéseket nyerle, tájképei nemzeti fogalommá váltak, műkereskedőjének olvasatlannl adták a bankót festményeiért és a festőnek sohasem volt olyan kabátja, amelyen minden gomb helyén lett volna. Beszélték a csárdában, hogy gonosz szellemek tartják megszállva a festőt, amely démonok felett nem tud uralkodni. Ezek a gonosz szellemek kergetik el erdők mélyébe, vad hegyek őszi borulataiba, ember nemlátta tájakra, ahol földöntúli erővel lesi meg és festi le a természet változásait, különösen azokat az őszöket, amelyek Magyarországon mutatkoznak meg és amely őszi képek olyanformák, mintha nem is emberi kéz festette volna őket. Hanem valamely szellem, amelyet Mednyámszky a fa- oduból előcsalogatott. * A művészetekkel foglalkozó emberek már legrégibb korok óta szerették magukat körülvenni mindenféle titokzatosságokkal, hiszen a művészet testvérgyerek a varázslattal. Ámde nemzeti büszkeségünknek, Mednyánszkynak, neim kellett sem a reneszánsz-festők airanycsináló-fcöpönyegébe öltözni, sem Hoiffimamnak a varázslóival cim- borázmi: rej télyes jel enség volt ő amúgy is, akiről a müvészkávéházakban, vagy a festményeivel pompázó szalonokban legfeljebb legendákat mondtak, de személyesen aligha ismerték őt. Még csak a műcsarnoki nagy aranyérmeikért se ment el személyesen, a műkereskedője segédjét küldte. őszi festményei olyanéit, mint egy nőtlenségre kárhoztatott erdei faun bús, magányos fuvolázgatáisai, irta az „őszi világ” című képéről valamelyik esztétikusunk, aki többet tudott Mednyánszky keserű életéről, mint a többiek. Annyi bizonyos, hogy a bölcsességnek olyan magányos zugolyából vette elő éleitifiilozóf iáját. amely filozófiához talán minden milliomodik embernek van kedve. A körötte mendegélő világ annyira sem ér- d ek ette, mint ahogy e gy v ihm rve rt, szá ni - űzött fát, amely valahogyan távolabb korült Alapítva 1833* Telefon 33. s * díszsaa fivetf, porcé lián nagykereskedése. q KOSIG Ej F SS - us i c sí Nagy választék. Jutányos árak. , ^ \ I „Brusno" yyóg-yffördő, a „Szlovák Karlsbad“ S a Zvolen, SzSiács, Rar ská-5?ys5:ícfsi vonalon — 4 erősen rádióakfív, szénsavas, | gíiaubersós forrással, csodás gyógyhatású moortdepekkel, mindenféle gyomor-, máj-, vese-, cukor- és női bajoknál, méhgyulladás, sterilitás, menstruációs zavaroknál | Itlérséhflilt Arak, Kérjen arosaefctsst.
